A két felvidéki magyar ügy Strassburgban

(az Európai Parlament petíciós bizottsága 2013. május 27-i, strassburgi ülésének margójára)

Az egyik ügy a második világháború második felében egészen 1946 tavaszáig megszületett csehszlovák elnöki rendeletekkel függ össze, amelyekből 13-14 a németekre és a magyarokra nézve a náci törvényekhez hasonlóan jogfosztó. Ma ezt jogi kérdésként kezelik és már imaszerűvé vált a meghatározás, miszerint nem hatályosak, de érvényesek. Ez jogilag igaz. Ami azt jelenti, hogy ha mondjuk 1947-re vonatkozóan akarok érvényt szerezni egy örökségemnek, akkor a mai szlovákiai joghatóság megvizsgálja, hogy milyen volt a jogi helyzetem az akkori Csehszlovákiában, valamint azt is, hogy az örökhagyónak milyen volt a jogi állapota. Amennyiben akárcsak egyikünkre vonatkozott pl. a 33. elnöki dekrétum, amelynek alapján megfosztották a magyarokat és a németeket állampolgári jogaiktól, 2013-ban sem lehet az örökséget érvényesíteni. De ez visszamenőleg is érvényesül azokra a területekre vonatkozóan, amelyeket az 1947-es Párizsi Békeszerződés ítélt Csehszlovákia javára – noha ez jogilag is teljesen abszurd. Példa erre az Oroszvári Lónyai kastély és birtok, ami örökbehagyás révén a területnek Csehszlovákiához való odaítélése előtt került a Pannonhalmi Bencés Rend tulajdonába, de utólagosan az akkori csehszlovák jogrend szerint magyar személyek tulajdonaként elkobozták és állami tulajdonba sorolták – noha ez az akkori jogrend szerint is abszurd volt. Ehhez tudni kell, hogy csak a Református- (mint magyar) és a Német Evangélikus Egyházat nyilvánították az akkori Csehszlovákiában ellenséges szervezetnek, a katolikus egyházra és rendjeire ez a minősítés nem terjedt ki.

Az Európai Unió nagy bővítése előtt az Európai Tanács jogi bizottsága is foglalkozott ezzel a kérdéssel és 2002-ben azt az egyszerűsített döntést hozta (a „Frowein-jelentés” alapján), hogy az 1957-es Római Szerződés előtt született ügyeket nem kell tekintetbe venni a bővítéskor – tehát a diszkrimináló jogszabályok érvényességének ellenére megnyílt a zöld út Csehország és Szlovákia számára az EU-ba.

Tudatosítania kell azonban a jogászoknak is, hogy a jogfosztó dekrétumok ügye elsősorban nem jogi kérdés, noha végső soron csak jogszabállyal zárható le. Ez egy súlyos politikai kérdés, amihez máig kemény államközi és hatalmi-csoporti érdekek kapcsolódnak. Ennek lényege leegyszerűsítve úgy határozható meg, hogy a háború alatt elkövetett gyilkosság vagy deportálés háborús bűn, a háború után elkövetett ugyanolyan gyilkosság és deportálás a demokrácia (és a háború előtti rend) helyreállításának érdekében történt, ezért nem bűn. A második világháborúban a szövetséges hatalmak nem egyszerűen a náci Németország és szövetségesei ellen viseltek háborút, hanem az első világháborút lezáró világfelosztásnak a folytatásáért. Eszerint bűn azt terheli, aki kétségbe vonta/vonja bármi módon az első világháborút lezáró hatalmi érdekviszonyok szerint kialakított állapotot. Ez a szemlélet máig érvényes, még ha a világnak az a bipolaritása, ami 1917-től 1991 fennállt meg is szűnt – ugyanis a világnak a hatalmi érdekmegosztottsága nem szűnt meg, és máig létezik az a sajátos politikai nacionalizmus, ami a 19. század vége felé alakult ki.

A másik ügy az állampolgárság kérdése. Ez az első világháborút lezáró békerendszerrel összefüggő közel százéves ügy. Ezúttal negyedszer gyűrűzik be mind a jogba, mind a politikába.
Amikor az állampolgárság ügye 1919-1920-ban először vált az államok közötti jogrendszer részévé, egyértelműen arról szólt, hogy a keletkező új államokban ne rendelkezhessenek állampolgári jogviszonnyal olyanok, akik a háború előtti államok maradékainak állampolgárai, tehát ebben a vonatkozásban legyen kizárva a kettős állampolgárság lehetősége. Ez állampolitikai kérdés volt, ami akkor elsősorban a történelmi Magyarországtól elcsatolt magyarokat és nem magyarokat érintette, nem csak jogilag, de érzelmileg is. Az utóbbi érintettség nyomai a mai napig fellelhetők.

Másodszor a 33. számú, 1945. augusztus 2-án meghozott csehszlovák elnöki rendelet szólt az állampolgárságról, de már nem a korábbi „kíméletességgel”, hanem jogfosztó módon. Érdekes, hogy a Szövetséges Hatalmakat a jogfosztás nem zavarta – a németeket úgyis kitelepítik Németország megszállási övezeteibe, a magyarokat pedig áttelepítik Magyarországra. Ott majd rendeződnek állampolgári jogaik.
Harmadszorra az 1960-as évek elején vált témává az állampolgárság ügye az akkori kommunista államok egymás közötti viszonyában, ami a kettős állampolgárság tiltásáról megkötött kétoldalú államközi szerződésekbe torkollott. Maradványa ennek Ukrajnában lelhető fel, valamint 2002-ig Szlovákia és Magyarország közötti kapcsolatban.

Negyedik begyűrűzése az államközi és az európai politikába 2003-ban kezdődött a világ magyarjai számára kiterjesztendő magyarországi állampolgárságról, az ún. kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazási kezdeményezéssel. Ártatlanul kezdődött, de 2004-ben már ettől forrott a Kárpát-medencei magyar közvélemény, magyarországi belpolitikai válságot és egy összmagyar válságot is előidézve. Mellőzve a politikai és államhatalmi bűnösök megnevezését (ezt annak idején több tanulmányomban és fejtegetésemben is megtettem), a szerencsétlen ügy a népszavazás eredménytelenségével végződött. Azonban már akkor kötődött ehhez egy elhamarkodott kijelentés a korabeli magyarországi ellenzék részéről: ha kormányra kerülnek, a népszavazási kezdeményezésnek megfelelően módosítják az állampolgársági törvényt. És így lett 2010. május 26-án. A kétharmados többség körültekintés nélkül belerohant ebbe a csapdába, noha a célt sokkal finomabban is el lehetett volna érni. Erről jut eszembe egy dalocska, amit gyerekkoromban énekelt nekem az édesanyám „…ágyúval lövik a cini-cinegét, cérnán táncoltatják a medvét…” A törvény megalkotói elfelejtkeztek a „státustörvényről”, ami elég gyengére sikeredett a magas rangú magyarországi kormányhivatalnokok ellenállása miatt. Noha nem sértett egyetlen olyan kört sem, amit az első majd a második világháborút lezáró államközi jogok rendszere rajzolt volna ki, mégis a szomszéd államok kemény ellenállásába ütközött. Az állampolgárság ügyében sokkal körültekintőbben kellett volna eljárni, hiszen ez állampolitikai kérdéseket feszeget.

A várható szlovák válasz nem maradt el, 2010. május 26-án délután elfogadta a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa az ellentörvényt, ami azóta állampolitikai presztízskérdéssé vált – tehát jogilag nem, csak politikailag oldható meg. Pontosabban: a jogi megoldást politikai egyezségnek kell megelőznie. E nélkül Strassburgban sem születhet valóra váltható eredmény.

Skip to content