Emlékezés Duka Zólyomi Árpádra

Az emberhalál korszakzárás vagy írásjel a történelem összetett mondatában? – teszem fel a kérdést. Elénk dobták halálod hírét, mint kutyának a csontot. Borzasztóan fáj. A combomból kimart húsdarab helye, a leszakadt újam maradék csonkja, az oldalamba fúródott kés ejtette seb sem fájhat kegyetlenebbül. A lelketlen honlapodon neveddel valaki visszaélve azt közölte velünk, egyes szám első személyben – mintha te magad írtad volna: meghaltam.

Az emberhalál korszakzárás vagy írásjel a történelem összetett mondatában? – teszem fel a kérdést. Elénk dobták halálod hírét, mint kutyának a csontot. Borzasztóan fáj. A combomból kimart húsdarab helye, a leszakadt újam maradék csonkja, az oldalamba fúródott kés ejtette seb sem fájhat kegyetlenebbül. A lelketlen honlapodon neveddel valaki visszaélve azt közölte velünk, egyes szám első személyben – mintha te magad írtad volna: meghaltam.

Hát hogy jössz ehhez, hogy ezt csak így a szemünkbe vágasd valakivel a saját nevedben?

Több mint ötven éve tudok rólad és pont negyvenöt évvel ezelőtt találkoztunk először, hogy összekössük a közösség érdekében őrlődő életünket.
Mindketten őrült fiatalok voltunk. Mindketten súlyos családi örökséggel, édesapád sokéves börtönzésével, patkányok társaságában megélt rabbányászattal, de a benned lévő töretlen hittel aziránt, hogy folytatni kell, amit korábban ők elkezdtek. Ez az életérzés hozott össze bennünket 1964-ben és ebből akkor csoda született.

Megteremtettük a felszabadulás esélyét. Megszületett az 1944 és 1949 között földig alázott felvidéki magyarok első, az elnyomó hatalom karmai közül kisikló önszerveződése. Aki ezt nem élte meg személyesen, felfogni sem tudja. Nélküled ez nem történhetett volna meg. Mondhattam volna: nélkülünk. A valóság: nélküled. Mert ahányan voltunk, más-más értéket és minőséget képviseltünk, és ha csak az egyik is hiányzott volna, már nem jött volna létre az akkori csoda.

Együttes szárnyalásunk 1969-ig tartott, melyet a visszarendeződés kegyetlen szele tört meg. Mindannyian a saját sebeinket nyalogattuk. Te úgy döntöttél, hogy szakmád, az atomfizika burkába csomagolva a Szovjetunió-béli Dubnában éled túl a vészkorszakot. Ekkor mintegy húsz évre elszakadt egymástól életutunk. De volt egy pillanat az 1970-es évek második felében, amikor majdnem én is követtelek oda.
Én végül a pozsonyi börtönt választottam. A kommunista hatalmi rendszer bukása 1991-ben helyreállította korábbi munkatársi, sorstársi, fegyvertársi kapcsolatunkat. De az a tisztaság, ami az 1960-as évek közepén körbeölelt

bennünket, nem állt helyre. Ez az érzés azóta is gyötör.
Emberpusztítóbb volt az 1969 utáni húsz év, mint azt megelőző húsz? Úgy mentél el közülünk, hogy ezt már meg sem tudjuk beszélni, pedig lett volna rá több mint húsz évünk. Mért nem ejtettünk sort erre? Ez már téged, nyilván nem gyötör, annál inkább engem.

Egy tekintetben azonban nem kell semmit sem megbeszélnünk, odaát sem, ha majd találkozunk: nem sodródtál át a megvásárolható emberek térfelére, noha tudom, csábítottak. Nem törték meg benned az eredendő eltökéltséget, noha tudom sokan megkísérelték.

Bíztattak mások elleni fondorlatokra, mégsem álltál kötélnek. Nagy teher nehezedett rád, de nem roskadtál meg alatta. Talán ez okozta korai halálod?
Rosszul tetted, hogy engedtél azoknak, akik a visszavonulásra bátorítottak. Emiatt rejtve maradt mindannyiunk előtt sok titok, amit elvittél magaddal a túloldalra. Nem fejezted be, amit akkoron vállaltál. Persze, ez már nem téged terhel, hanem minket, akik még ezen az oldalon vagyunk. Minket, akiket akkor sem kerülhet el a te sorsod, vagy inkább végzeted, ha irigyeid, ellenségeid vagy barátaid voltunk.
Harcostárskén, fegyvertársként búcsúzom tőle. Te vagy ennek a küzdelemnek a paradoxona. Az ismeretlen katona sírját ismerjük, csak nem tudjuk, ki nyugszik a hant alatt. A te esetedben a sírhely ismeretlen. Remélem, egyszer tudomást szerzünk arról, hol és mikor hantoltak el, legalább egy virágszállal tiszteleghessünk földi maradványodnak és égi életednek.

Duray Miklós

A képen: Duka Zólyomi Árpád, Varga Levente, Duray Miklós, Németh István


(A fotó az Ifi magazin 2000/II. számában jelent meg)

Skip to content