Fenntartható-e a fejlődés?

(Előadás a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Kara által 2013. november13-án a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából megrendezésre kerülő „Felelős társadalom – fenntartható gazdaság”c. konferencián, Sopronban.)

Gondoljunk arra, hogy a még ma is divatos „fenntartható fejlődés” áltudományos rögeszméjét nem tudósok fogalmazták meg saját felismeréseik alapján, hanem egy politikusok által megbízott csoport, ami a megbízatásának akart becsületesen eleget tenni. Azt nem tudjuk, hogy a megbízókat ki bízta meg, de azt bizton mondhatjuk, hogy a megbízást csak kereskedelmi vagy egyéb gazdasági és pénzügyi érdekek alapján lehetett megfogalmazni. Fenntartható fejlődés ugyanis annak anyagi vonatkozása miatt nem lehetséges, mert a zárt vagy véges rendszerekben végtelen folyamatok nem játszódhatnak le. A fenntarthatóság jól hangzik, de nincs valóság-üzenete. Még ha van is olyan vetülete, ami hitelesíti ezt az elvárást – pl. a Földünket lakó emberek növekvő lélekszáma igényli a folyamatos gazdasági növekedést – a növekvő termelést, az üzletek számának szaporodását, a műszaki berendezések megsokszorozódását. Csakhogy Naprendszerünk, így, a Föld is sajnos energiaveszteséges (entrópikus) rendszer. Ennek természeti okát nem tudjuk megváltoztatni. Azonban létezik egy nagy lehetőség, ami az ember létéből származik. Ez az entalpia, emberi viszonylatban lelki erő, ami mögött ugyan létezik biológiai erőforrás, de ezt fölülmúló arányban képes energiát termelni. Ez az energiatartalék megváltoztathatja a földi létünket annyiban, hogy a fenntartható fejlődés piacgazdaságilag értelmezett téveszméjét a megtarthatóság, az élhetőség irányába váltja.    

Az ENSZ Közgyűlése 1984-ben eldöntötte: számon kéri tagjain Földünk környezeti állapotát. Ezért mérlegelni kell, fenntartható-e a fogyasztói társadalom növekedési lendülete vagy más, mérsékeltebb ütemet, körültekintőbb szemléletet kellene javasolni világunknak. Ennek okán vizsgáltatni kezdte, fenntartható-e a gazdasági fejlődés a társadalom és a természet közötti viszonylatban, kinek kell, vagy kinek jó ez a felhalmozási vagy a felülről nyitott nyereségszerzési verseny. Ki bírja, és meddig bírjuk ezt? Ki rokkan bele hamarább: az ember vagy a természet? Az ugyanis a kevésbé bennfentesek számára is világos lett, hogy a második ipari forradalom után féktelenné vált verseny és globalizálódó piacgazdaság olyannyira megbontotta a természeti környezet és az ember alkotta világ közötti egyensúlyt, hogy ha nem eszmélünk, bolygónk élhetősége jut veszélybe, amit törvényszerűen az emberi faj tömeges pusztulása követ majd. Ez fogja megmenteni a Földet – mondaná a cinikus.

A tagállamok által működtetett ENSZ nem merte feltenni ilyen durván a kérdést, csupán vizsgálatot indított a „fenntartható fejlődés” meghatározására. Ez még az információs társadalom robbanásszerű tenyészete előtt történt. A vizsgálat lényege az volt, hogyan lehet a jelen szükségleteit kielégíteni anélkül, hogy ez csökkentené a jövő nemzedékek szükségleteinek a kielégítését. Epés értelmezésben ez annyit jelent, hogyan lehet ma úgy fogyasztani, hogy az utódomnak se kellessen kevesebbet. Vagy úgy is lehet értelmezni: tovább terjeszkedhessenek a multinacionális cégek, kimutatva, hogy közben mennyi energiát takarítanak meg?

Az entrópiának nincs ellenszere

Minden természettudós számára világos, hogy a zárt vagy véges rendszerek – amilyen az emberi társadalom és a földi természet is – nem fejleszthetők és nem zsákmányolhatók ki végtelenül. Még akkor sem, ha látszólag létezik egy emberi mércével számított végtelen energiaforrás, a Földünk magjában zajló nukleáris láncreakciókból származó hő és a naprendszerben létező legnagyobb energiaforrás, a Nap termonukleáris energiája. Mindkettő, folyamatát tekintve energetikailag a nulla állapot felé halad, ezekre a rendszerekre is vonatkozik az entrópia elve. Anyagilag nem semmisülnek meg, kisugárzott energiájuk azonban szerteoszlik. A szervetlen anyagi maradék csak energia bevitellel hasznosítható – ennek a folyamatnak az időmérete emberi időmértékkel nem jellemezhető.

Az antroposzféra kilátásai és az antropocén korszak

Az emberi léptékkel „végtelen”-nek nevezhető földmagi energiának és napenergiának emberi szempontból úgy van értelme, ha emberi léptékű, szerves energetikai forrásokhoz, tározókhoz, biológiai vagy másfajta, ember által működtetett energiacserélőkhöz társítjuk. Ezt a forrásvidéket nevezik összességében antroposzférának, aminek jelenlegihez hasonló természeti állapota a pliocén és a pleistocén határmezsgyéjén kezdődött mintegy kétmillió évvel ezelőtt. Ebben az idősíkban kell látnunk az erdőink fáinak növekedését, a termőföld kialakulását, helyenkénti pusztulását majd regenerálódását, a humuszképződést, a vízrendszerek megújulását, a levegő tisztaságát vagy megtisztulását, az ózonréteg folyamatos megújulását és kilyukadását, az emberi települések téli fűtését, nyári hűtését, a közlekedést az emberi lét összes visszáságával és csodálatra méltó megnyilvánulásával egyetemben. Ebben az idősíkban kell látnunk a biológiai fejlődést és korlátait, az emberi civilizáció fejlődését is. Ebben a viszonylatban kell mérnünk a karbon kor óta felhalmozódott megkövesedett energiahordozók gyors felhasználását az antracittól kezdve a kőolajig, földgázig és az egyéb üledékes energiahordozókig. Van tehát ennek a szemléletnek recens, közelmúlti, távoli és nagyon távoli vetülete – kezdődően mintegy 360 millió évnyire tőlünk. A felhasználói ennek az energia betétnek azonban a jelenben élnek, amit nevezhetünk antropocén korszaknak. Élnek-e majd a jövőben, vagy előre kell látnunk a posztantropocén idejét?

A rombolás a fejlődés elkerülhetetlen tartozéka?

Emberi létünk hozzávetőlegesen kétmillió éves múltra tekint vissza. A mai emberi civilizáció kezdete azonban csak a holocéntől mérhető, ami visszamenőleg 6-10 ezer évet jelent. A fenntartható fejlődést tehát csak ilyen időviszonylatban érdemes tárgyalni, egyébként nem jutunk emberileg értelmezhető eredményre.

Ebben a léptékben értelmezhető az európai fejlődés is a települések hálózatának kialakulásától a városiasodáson keresztül az iparosodás különböző szakaszain át a mai környezetrombolásig, aminek elején azt a közel ezerszáz éves egyezményes európai keresztény értékrendet kell keresni, ami a népvándorlás korának leáldozásával alakult ki 973 húsvétján Quedlinburgban az első európai csúcstalálkozón. Az érezhető változás akkor következett be, amikor láthatóan kezdett elfordulni ettől az értékrendtől Európa és az innen kiáramlott világ a XIX. század utolsó harmadától megvalósuló modern hatalmi politika okán, aminek gyökerei még az abszolutizmusban sarjadtak ki. A korai abszolutizmustól fokozatosan átalakuló Európa a korábbi szerves felfogástól eltérő politikai és társadalom szemléletre tért át. Lényege a hatalmi és gazdasági terjeszkedés, az államkasszáknak a háborúk miatti folyamatos kiürülése, emiatt a kincstári adósságcsapdák létrejötte, a hitelezők bájos terrorja, a kapitalizmus a felhalmozás, a fogyasztás eluralkodása és az ezzel párhuzamos szegénység, aminek összesített eszmei eredménye lett a kommunizmus, bolsevizmus, internacionalizmus, fasizmus, nácizmus, globalizmus, individualizmus. Körülbelül ebben a sorrendben és száz év leforgása alatt. Mitől jobb ez, mint természetes környezetünk rombolása?

Európa változóban vagy leáldozóban?

Nevezhető-e fejlődésnek az anyagiaktól elvonatkoztatott életminőség szempontjából mindaz, ami lezajlott Európában az elmúlt száz évben, az első világháborútól számítva? Érdemes-e megtartani ezt? A világ hatalmainak felfogása szerint igen, hiszen az Észak-atlanti felfogás szerint ez jelenti a stabilitást. Ugyanakkor ez a térség és az ide kapcsolódó gazdasági érdek termelte az elmúlt száz évben a legtöbb természetromboló anyagot, szemetet és mérget is, nem csak az előbb felsorolt züllesztő vagy gyilkos eszméket.

Sajátos helyzet állt elő a huszadik század utolsó harmadában. Míg az 5. és a 9. század közötti időben Európa a szervezett népvándorlás célpontja volt, az 1960-as évek közepétől az egyéni és csoportos bevándorlás korát éljük. A köztes időben Európán belüli migrációról beszélhetünk. A két vándorlási hullámnak egymáshoz semmi köze sincs. Az előbbinek számos magyarázata van, az utóbbinak egyértelműen hatalmi hátterű anyagi vetülete.    

Az európai nemzetek szaporodási mélyrepülését, a „fenntarthatóságtól” függetlenül, kulturális és értékrendi válságként kell értelmezni. A népességfogyás ellenére mégsem az Európába bevándorlók befogadási/befogadhatósági aránya az érdekes, hanem – éppen a „fenntarthatóság” szempontjából – a bevándorlási kényszer csökkentése. Ez utóbbinak a mértéke nem biztos, hogy a „harmadik világba” kiáramló európai támogatásoktól függ, hanem az „első” világ, azaz a legfejlettebbek és a fejlődésnek lendültek önkorlátozásától. A borúlátók szerint attól is függhet ez az áramlás, hogy valakik szervezik a keresztény világ irányába menekülők menetelését – talán éppen a segélyeket felhasználva erre. A gyanúper nem a szerencsétlen menekülő emberek felé irányul, hanem az ő általuk sem ismert háttér felé.

Jelenleg a „harmadik világ” felé a tömeges gyermekhalandóság csökkentésére, az éhínség mérséklésére, a katasztrófák következményeinek az elviselhetőségére áramlanak a segélyek, nem a fejlődési esélyeik támogatására. Ami a támogató, a fejlett nyugat szempontjából érthető, hiszen abban a világban nincsenek munkabiztonsági előírások, leglazább a környezetvédelmi szabályozás és legolcsóbb a munkaerő. Versenyképessége szempontjából itt találja meg a beruházásainak leggyorsabb visszatérülését. A nyereségéből származó irigylésre méltó gazdagsága pedig éppen a harmadik világbelieket vonzza, és áramoltatja a gazdasági menekülők hadait nyugat felé.

Összeegyeztethető ez a fenntartható fejlődéssel, vagy öngyilkos önámítás?

Van-e fenntartható fejlődés?

Lehet, hogy van, de lehet, hogy rövidesen rájövünk: nincs, vagy csak záros időig.
Mindenekelőtt tisztázni kellene: van-e megtartható egyensúlyi állapot az emberi civilizáció által létrehozott világ és az ember természetes életterének kapcsolata között. Tudnunk kellene, tapasztalatból is, hogy a civilizáció nagyobb léptékű fejlődési ütemet diktál, mint amire a megélhetési tér lehetőséget ad. Erről szól az emberi civilizáció több ezeréves története, a háborúk, a különböző konfliktusok, a vízforrás rablások és azok védelme. Ebből erednek az erkölcsi válságok is.
A civilizáció a mértani haladvány szerint fejlődik, a természet az aritmetikai haladvány szerint igazodik. Emiatt jön létre a műszaki vagy spekulatív fejlődés és az erkölcsi felkészültség közötti szakadék is, ami a reneszánsz és a hitújítás korát követően alapvető problémája az emberiségnek. A puskapor európai alkalmazása előtt ezt a különbséget még nem észleltük.

Önszemünk fényének vesztése

Sajátosnak, de nem véletlennek kell tekinteni az ENSZ-bizottság létrejöttét 1984-ben. A bizottság élére a norvég Brundtland asszonyt nevezték ki. Azóta sem jutottunk előbbre, ami nem a vizsgálódással megbízott hölgy bűne. Mint ahogy nem a kezdeményezőkön múlott eddig sem, hogy máig nem sikerült elfogadni egy globális, azaz az egész földkerekségre kiterjedő önkorlátozási kötelezvényt – még ha a kiotói jegyzőkönyv (1991) erre megteremtette az alapot. Mégis Riótól (1992), Stockholmon (2001) át Doháig (2012) több mint húsz éven keresztül nem sikerült az általános érvényesíthetősége ügyében előbbre jutni, dacára annak, hogy majdnem minden tagállam aláírta. Az széndioxid kibocsátás mégsem csökkent, sőt 2012-ben érte el az eddig mért legnagyobb mennyiséget. A derűlátók kitalálták: kevésbé növekedett a kibocsátás, mint az ipari termelés. De növekedett, ami fokozza az üvegházhatást. Lehet, hogy 1815-ben a Szent-szövetség helyett egy Földvédelmi egyezményt kellett volna kötni az akkori három uralkodónak és ma, már előbbre lennénk? Kitudja? Az akkori érdek a változatlanság fenntarthatóságára irányult – némileg összecseng ez a mostani elvárással, a fenntartható fejlődéssel, ami a gazdagodás és a befolyásgyakorlás fenntartását helyezi előtérbe. Akkor a Szent Szövetségnek volt ez az érdeke, ma az Észak-atlanti Szervezetnek (szövetségnek). A naiv emberek pedig most 2013 novemberének utolsó napjaiban rugaszkodnak neki Varsóban a lejárt kiotói egyezményt felváltó új megállapodás megszövegezésének.
Joggal és okkal tehető fel a kérdés: a létünk földi jövője ugyanolyan megfontolások függvénye, mint a hidegháború korszakában az „atombiztos” bunkerek építése? Megépítettek néhány ezer kiváltságos számára földalatti menhelyeket, ahol akár hónapokig is életben lehetett volna maradni. A maradék sok millió pedig egy esetleges atombomba-támadás során elpusztult volna.

A globalizmus csúcsán elhelyezkedők, hasonló álláspontot képviselnek. Kisebb költséget jelent segélyt juttatni a biztosítási ügynökségek és különböző, felügyeletük alatt lévő segélyszervezetek révén a globális felmelegedés helyi károsultjainak, vagy a biológiai egyensúlyt fenntartó őserdők irtása miatt a kárvallottaknak, mint elfogadni olyan gazdasági korlátozásokat vagy többletberuházásokat, amelyek csökkentenék a civilizáció, az ipari termelés által okozott felmelegedési, környezetmérgezési, vízszennyezési és egyéb veszélyt, tiltanák az őserdők tarvágását.
A gyomirtó szerek gyártóinak érdekei és a génmódosított növények termesztését népszerűsítő vállalatok között az összefüggés még embertelenebb, hiszen mindkettő az élő világ károsításából húzza a hasznot. 

Lehet-e jóllakni úgy, hogy érintetlen maradjon a tányérunkon az étel?

A válasz: lehet, ha a szomszéd tányérjából csenem a falatokat.

A Brundtland asszony által vezetett bizottság jelentését 1987-ben egyhangúan fogadta el az ENSZ Közgyűlése. Ez nagy reményekre adott okot, de bármennyire körültekintő munkát végezett a bizottság, mégsem lehet holisztikusnak, minősíteni a jelentését. Hiányosságaként az róható fel, hogy nem szentelt nagyobb figyelmet a környezet eltartó képességének, valamint nem hangsúlyozta elégségesen a környezet-tudatos szemlélet terjesztésének fontosságát.

A globális kérdéseket holisztikus megközelítésben kell szemlélnünk a probléma kialakulásától kezdve annak lehetséges megelőzésétől, a szükséges beavatkozáson túl, a helyzet konszolidálására vagy a katasztrófák következményeinek az elhárítására összpontosítva, a károsultaknak nyújtandó segítségen át a hasonló helyzet kialakulásának, megismétlődésének az elkerüléséig. Tehát a megelőzést és az elkerülést tartva elsődleges szempontnak.

A Brundtland jelentésnek a záradékai vitathatók: hogyan lehet úgy kielégíteni a mindenkori jelen nemzedékeinek szükségleteit, hogy az ne legyen korlátozó hatással a mindenkori jövő nemzedékeire. Ezt a nemzedéki kérdést az eddigi ezer évben egyetlen európai jogrend sem tudta rendezni. A jelentésnek a természeti környezettel kapcsolatos megállapítása mégis abból indul ki, hogy a környezet elhasználódása olyan mértékű legyen, hogy ne korlátozza a gazdasági fejlődést, a jövőt, sem a társadalmi egyenlőség és igazságosság igényét.

A bölcseletileg elfogadható feltételek azonban nem biztos, hogy összhangba hozhatók a (jelenlegi) napi élettel, aminek a gyakorlata a fogyasztásról, a szabad életstílusról, a korlátozásmentes közerkölcsről szól. A fogyasztás nem a jövőt, hanem a mát tartja szem előtt és a felhalmozást. Ez utóbbi ugyan lehet jövő érdekű, ha nem pénzként valósul meg, hanem környezetkímélő beruházásként. Az életstílus részben kulturális kérdés, de a ránk rakódott szokás is pl. szemetelünk-e az utcán vagy sem. A közerkölcs a neveléssel függ össze és a társadalmi felfogással, ami két határ, az individualizmus és a közösségi eszme – az egyén és a család ellentmondása – között helyezkedik el.

Az eko-gazdálkodás is erkölcsi kérdés. Nem minden esetben ellentétje pl. a széntüzelésű hőerőműveknek, hiszen ma már azt is lehet környezetbarát módon működtetni, csak így drágább. Ma már az sem egyértelmű, hogy a biogazdálkodás az intenzív mezőgazdaság ellentétpárja, ugyanis azt is lehet szigorú szabályok szerint művelni. Tudjuk viszont, hogy a nyereségorientált termelés általában nem emberbarát és nem környezetbarát. Kérdés: meddig tart egy sertés nevelésének ideje az elléstől a tőkehúsig: gén-módosított szója abrakolásával hat-hét hónapig. A minőségi hús kitermelése hagyományos etetéssel – aminek a háttere a hagyományos, műtrágya nélküli termelés – mintegy másfél-két évet vesz igénybe. Lehet, hogy a mezőgazdaságot non-profit ágazatnak kellene tekinteni?

Paradigma váltás – szemlélet és magatartás változtatás

A fenntartható fejlődés természetesen nem csak a táplálkozási szokásoktól függ, hanem az életvitel függvénye is. Ha van egy ezer légköbméteres házam, annak minden zugában plusz húsz Celsius fokos hőmérsékletnek kell lenni télen-nyáron, ha kint plusz 35 vagy mínusz 20 Celsius fok van? Ez inkább erkölcsi kérdés – a ház hőszigetelése vagy a fizetőképességem ebből a szempontból másodlagos.
Az ENSZ „Millenium Project”-je a paradigmaváltozásra helyezi a hangsúlyt. A 2008-ban bekövetkezett és még ma, 2013-ban is tartó gazdasági-pénzügyi válság lehet, hogy ebbe az irányba fogja ösztönözni a világot. Az emberek már-már hajlamosak erre. Kérdés, mit szólnak hozzá a globális tőke felügyelői és a helyileg meghatározható helytartóik?

Fenntartható vagy megtartható – megóvandó, megőrizendő…

Életrendünk akkor fenntartható, ha anyagforgalma körkörös, illeszkedik a természet rendjébe. Ez a rendszer akkor működőképes, ha illeszthető a természeti erőforrásokhoz és megújuló behozatali energiát használ. Az ember nélküli szerves vagy szervetlen rendszerek világában ez a körforgás valósul meg. Az emberi élethez felhasznált energia nagyobb mennyiségű, mint amennyire az embernek szüksége van. Az emberi élethez felhasznált nyersanyagoknak a hulladéka kevesebb energia tartalékkal rendelkezik, mint a megtermelésére felhasznált energia. Ez erőforrás csökkenést jelent. Ezért az emberi élet földi viszonylatban entrópia csökkenést, azaz energiaveszteséget jelent, ami az anorganikus föld – Ember – organikus természet háromszögben az embert, mint felhasználót jeleníti meg élősködőként.

Az ember az élősködő lényegét a tudásával és erkölcsi magatartásával képes ellensúlyozni, még akkor is, ha a fenntarthatóság az erőforrásoktól függ. Az ember szellemi értéket is tud termelni, ami önmagában energia. Az ember szellemi erőforrás.

Ha az entrópián túlról ítéljük meg a jövőnket, akkor a fenntarthatóság a kívülről behozható energia, a hulladék-energia és a szertefoszló energia függvénye (a szél energia, a tengerek hullámzása, a fény energia, napenergia, a vízben rejlő tömeg- és gravitációs energia, bio-energia), aminek maradék végterméke lehet az a hulladék hő vagy maradék energia, melynek birtokában életrendünk fenntarthatóvá tehető. Eközben nem szabad tönkretennünk légterünket, mert felbomlik a rendszer.

Földünk önfenntartó rendszerré is válhat? Az entalpia szerepe.

Ennek elméleti feltétele, hogy a rendszer elemei kölcsönhatásban létezzenek.

Ez már majdnem maga, a James Lovelock által kiötlött Gaia-elmélet, csak kissé más megközelítésből – a közerkölcs erejével és az emberi alkotóképesség hozzáadásával bővítve, ugyanakkor nem cáfolva az elmélet alapgondolatát, hogy a Föld összes élő és élettelen része egy szorosan összefüggő rendszert alkot, amely rendszer homeosztatikus működésű, azaz képes fenntartani létezésének feltételeit.
Lovelocknak igaza van, de ebben meghatározó szerep jut az embernek, nemcsak felhasználóként, hanem újrateremtőként, gondos gazdaként, a Teremtői Akarat megvalósítójaként.

Nem vonjuk kétségbe, hogy az energia átadás energiaveszteséggel jár, tehát a szerves és a szervetlen rendszereknek is csökkenő az entrópiája, ami veszteséget az emberi léptékkel nem mérhető Nap hő és fényenergiája pótol. A veszteséges rendszerek alól van egy sajátságos kivétel, az ember. Az ember nem tartozik az entrópikus rendszerekbe, mert energiatartalma extenzív, azaz kifelé terjedő mennyiség. Az ember – amíg él – az entalpia megtestesítője lelkisége, szellemisége, tudása révén. A fizikában ezt hőtartalomnak nevezik, de ez egy olyan belső energia, ami az ember esetében mérhetetlen. Az embertől egyszerűbb rendszerek esetében sem lehet pontosan kiszámítani az atommagon belüli kötési (forgási, rezgési) energiákat, a belső energiatartalmat.

Mi sokszorozhatja meg az ember belső erőforrását?

Mindazok alapján, amit elmondtam nem merem azt állítani, hogy lehetséges a fenntartható fejlődés. Inkább azt mondom: lehetséges a fenntartható élet. Akár a nyereségorientált rendszerek kárára. Persze az is kérdés, mit tartunk fejlődésnek? A fogyasztás növekedését vagy a mindenkori nyereséget? Ha többen élünk a Földön, többet fogyasztunk, de lehet, hogy egy-egy ember fogyasztása ezzel akár csökkenhet is. Rövidesen nem annak a fejlődésnek a fenntarthatósága lesz a fő kérdés, ami a fogyasztás és a nyereség növelésével függ össze, hanem az élet fenntarthatósága. Ez az emberiség fennmaradásának és a nemzetek megmaradásának, jövőjének az egyetlen reményteljes kilátása.
Az élet olcsóbbá és takarékosabbá tételének nagy tartaléka azonban az informatikában rejlik, mert eddigi felfedezéseink közül ez az egyedüli, ami képes intelligens munkát végezni, némileg tehát hasonlít az emberhez, de mentes a kapzsiságtól. Ennek segítségével talán az élet szépségéből is meg tudunk valamit menteni az utókornak.

Duray Miklós

Megszakítás