Temesváron „Temesvárról” és a kommunizmus bukásáról

(Emlékezés a Temesvárról indult, a romániai kommunizmust megdöntő forradalom huszonötödik évfordulóján – 2014. december 18. Temesvár, Duray Miklós előadása)
Huszonöt évvel ezelőtt itt, Temesváron is az történt meg, aminek a „nagy forgatókönyv” szerint tervezetlenül kellett megtörténnie. A képletes forgatókönyvet innen több ezer kilométerre írták, valamikor az 1967-es közel-keleti „hat napos” háborút követően.

(Emlékezés a Temesvárról indult, a romániai kommunizmust megdöntő forradalom huszonötödik évfordulóján – 2014. december 18. Temesvár, Duray Miklós előadása)
Huszonöt évvel ezelőtt itt, Temesváron is az történt meg, aminek a „nagy forgatókönyv” szerint tervezetlenül kellett megtörténnie. A képletes forgatókönyvet innen több ezer kilométerre írták, valamikor az 1967-es közel-keleti „hat napos” háborút követően.

Az elképzelés lényege az volt, hogy a második világháború után kétpólusúvá vált világpolitikai és hatalmi rend ismét egypólusúvá váljon. Ennek alapját az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által, az 1. japán flotta és a kamikazéknak az amerikaiak Perl Harbour-i támaszpontja elleni támadása után kialakított munkacsoportja által 1942-ben kidolgozott tervezete teremtette meg. Ez a világstratégiai terv, ami az amerikaiak győzelmét nyilvánvalónak tartotta, még nem számolt azzal, hogy a háború végével a Szovjetunió olyan hatalmi tényezővé válik, mint amilyen lett, és az arab világtól, Egyiptomtól, később Irántól Dél Kelet-Európán és Kelet Közép-Európán át a Baltikumig alakítja ki befolyási övezetét, aminek a nyugati határa csaknem egyezik a korábbi Német-római birodalom keleti határával.

A valós állapotok azt mutatták, hogy a világnak az első világháború végén bekövetkezett új felosztása és a befolyási övezetek kialakítása, majd ennek alapján a második világháború után létrejött hatalmi érdekszférák oly módon ütköztek össze 1967-ben, az egyiptomi-izraeli háborúban, ami miatt sajátosan kerültek veszélybe korábbi, 1916 óta nyilvánvalóan létező, a palesztinai térséggel kapcsolatos antant majd „nyugati” érdekek. Ebben a térségben az 1956-os szuezi válságtól volt jellemző Amerika és a Szovjetunió közötti áttételes küzdelem. Ebben az időszakban vált a világpolitika nyugati szereplői számára egyértelművé, hogy a helyzet uraivá akkor válhatnak ismét, ha az említett észak-déli nagy térségből kiszorítják a Szovjetuniót.

A „forgatókönyv” nem foglalkozott részletkérdésekkel, ezért sok minden hiányzott belőle. Például Temesvárról sem esett benne szó, mert a szerzők arra gondoltak, hogy ha bekövetkezik a „helyzet”, a részleteket a mindenkori helyiek mindenütt megoldják.

Néhány ilyen helyzet keletkezett az idők során.

A berlini felkelés 1953-ban a nyugatiak számára is kellemetlen volt, hiszen ez az akkori szövetséges Szovjetunió megszállási övezetében tört ki. A lengyel 56-os őszt hruscsovék oldották meg Gomólkával, aki meghirdette a szocializmus építésének lengyel útját. A magyarországi 56-al azonban nem tudtak mit kezdeni sem keleten, sem nyugaton. Nem csak azért, mert éppen a szuezi válsággal voltak elfoglalva. Hanem azért, mert a magyar ’56-os forradalomban ismét felszínre jött a 20. század válsága, amire a 21. század elején sincs elfogadott megoldás. A „Prágai Tavasz” ugyan közelebb állt a „nyugatiak” szívéhez, már csak azért is, mert előzménye 1967-ben a Csehszlovák Írószövetség IV. Kongresszusa volt, ahol éppen az Izraellel kialakítandó szolidaritás lett a fő téma. De mégis veszni hagyták. Bár nem teljesen, az utána szerveződő cseh ellenzék legalább anyagi támogatásban részesült. Akárcsak a lengyel Solidarność 1980-tól, ami kitartott a kommunista rendszer bukásáig.

***

Számomra 1985 tavaszán, Gorbacsov első beszédeiből vált érthetőbbé, mi történik körülöttünk. Olyan politikai rendszerben élünk, ami gyökeres változásra vagy inkább bukásra ítéltetett. Megtapasztaltuk 1968-ban és 1969-ben, a „Prágai Tavasz” eltiprásával, hogy az „emberarcú szocializmus” csupán politikai költészet. A kommunizmust reformálni nem, csak megdönteni/elbuktatni lehet.
Ettől az újra ismételt gondolattól akkor rettentően boldog lettem, noha még börtönben ültem, immár másodszor, az államrend felforgatásának vádjával a csehszlovák kommunista hatalom és államrendőrség akaratából. Érzéseimet közöltem cellatársaimmal, de azok kis híján bolondnak néztek. Amikor azonban 1985. május 10-én pattant a cellaajtó és szabadon bocsájtottak – az addigi cellatársak arcára ráfagyott a mosoly. Ekkor döbbentek rá, hogy én valóban nem voltam köztörvényes. Státusfogoly, azaz politikai fogvatartott voltam, tehát a politika alakulása határozta meg fogva tartásom okát.

Ennek kapcsán emlékeztetőként említem: létezett/létezik egy íratlan szabály a börtönben, ami a vizsgálatisok között szent és sérthetetlen. Az intézet falai között lakók mindegyike bűntelen vagy legalábbis szabadlábra helyezendő. Ezt tiszteletben kell tartani, ami annyit jelent, hogy mindenkinek el kell hinnie, vagy legalább színlelnie kell, hogy hiszi, a cellatársai ártatlanok. E szigorúan vett szabály miatt a cellatársak sem tudhatták, hogy mindaz, amit magamról mondok igaz-e vagy sem, de tartották magukat a hagyományhoz és úgy tettek, mintha elhinnék, hogy nem loptam, nem raboltam, embert sem öltem csak a politikai rendszer valamely szándékával szálltam szembe.

A munkahelyemen szerzett tapasztalatom alapján azonban nem közöltem velük, hogy a politikai ellenzékiségen túl a magyar iskolák védelme volt a hatalom szerint értelmezett főbenjáró bűnöm. A munkatársaim tiszteltek amiatt, hogy szembeszegültem a politikai rendszerrel, aláírtam a Charta ’77 polgárjogi nyilatkozatot, de érthetetlennek tartották, hogy a magyar iskolákat védem. Ők is mérsékelten rendszerellenesek voltak, de egyetértettek a nacionál-bolsevista hatalom magyarellenességével. Talán azért is, mert a csehszlovák antikommunista emigráció is egyetértett a hivatalban levő hatalomnak ezzel a szándékával. Itt van elásva a későbbi Kelet Közép-európai ellentétek újraéledő magja.
***
Az akkori keleti tömböt, a Szovjetunió érdekterületét, az 1970-es évek vége felé egyre súlyosabban érintette a „nyugati” modern technológiák kiviteli tilalma, a „cocom”, valamint a kőolaj világpiaci árának a közel keleti politikai és háborús konfliktusok miatt bekövetkezett drágulása vagy éppen esése. A szovjethatalom 1982-ben, Brezsnyev halála után tette meg az első lépéseket az emiatt kialakult belső, elsősorban gazdasági válság kezelésére, de csak 1985-ben, Gorbacsov pártelnökké „választásával” indult be a hatalom megmentése érdekében tett reformkísérlet.

A kelet-közép-európai államokban azonban már az 1970-es évek második felében kezdtek szerveződni azok a másként gondolkodó csoportok, amelyeknek egy része társadalmi önvédelemből vagy meggyőződésből állt szemben a kommunista rendszerrel. Az 1975-ben Helsinkiben megtartott Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia utóhatása volt ez, ami részben természetszerűleg, részben szervezetten következett be. Nyomon követhető az is, hogy az ellenállás egy része megfontolásból szerveződött meg – a magyarországi „demokratikus ellenzék” esetében ez tényszerű. Ez utóbbiakkal számolt a forgatókönyv is, pl. abban a vonatkozásban, hogy egy rendszerváltás esetén ezeknek a csoportoknak a tagjai legyenek a hangadók, amikor a bukott rendszer korifeusaival, ügynökeivel szembeni számonkérést kell megakadályozni. Ez Magyarországon tökéletesen sikerült. Máig nem következett be az elszámoltatás. A Ceauşescu házaspár kivégzése látszólag kivétel, de csak látszólag, hiszen a kommunista Románia politikai rendőrségének emberei sértetlenül beépültek az új rendszerbe.

Amikor Prágában voltam parlamenti képviselő 1990-1992 között, képviselői csoportunk tevékenyen részt vett az átvilágítási (lusztrációs) törvény megalkotásában, amivel a kommunista hatalom nómenklatúrájának és a kommunista titkos ügynököknek közéleti érvényesülését kívántuk megakadályozni. Mindnyájunkat meglepett, hogy elsőként egy amerikai szervezettől, a Helsinki Watch-tól kaptunk emiatt tiltakozó nyilatkozatot, amelyik annak idején, az én szabadon bocsájtásom mellett is síkra szállt. A kérdés: miért védik az addigi jogvédők a korábbi jogsértőket?
Csak nincs valamiféle összefonódás közöttük?

Ezen a ponton megkérdőjelezhető az 1968-tól tartó ún. enyhülési folyamat (detente/detànt) és az 1973-1975 közötti időszakban zajló helsinki folyamat humanista arculata is. Ma már úgy látszik, hogy nem egy élhetőbb, emberibb és felszabadultabb világ megteremtése volt a cél. Mindez csupán hatalmi-politikai játék volt, ami által a „Nyugat” porhanyítani akarta Szovjetunió befolyási övezetét a saját szándékainak érvényesítésére. Ehhez felhasználta a szovjet érdekövezetben élő emberek őszinte szándékait.
***
A kommunista hatalmi rendszer bukása óta eltelt huszonöt év tapasztalatainak a birtokában jobban látjuk az összefüggéseket, mint annak idején. Akkor is nyilvánvaló volt, hogy az események nem véletlenszerűen zajlanak. Nem tudhattuk, hogy a „Nyugat” felszabadítani akar-e bennünket a kommunista diktatúrából, vagy csak érdekei játékszerének tekint bennünket. Azt sem tudhattuk, hogy a kommunista hatalmak miként fognak válaszolni az ellenük szerveződő tevékenységre.

Most már többet tudunk és sejtünk, de még nem mindent.
Azt már tudjuk: amit annak idején enyhülésnek és helsinki folyamatnak neveztünk hozzájárult a kommunizmus bukásához. Csakhogy ez a kommunizmus ugyancsak globalista volt a Kommunista Kiáltvány megszületése óta, mint a kapitalizmus „nemzetközi tőkéje”. Mai tapasztalataink alapján még azon sem csodálkoznánk, ha kiderülne: mindkét elképzelést ugyanazok fogalmazták meg.

Azt is tudjuk, hogy a megtámadott kommunista rendszer hatalmi köreiben is zűrzavar uralkodott – nem csak önmagukon belül, hanem egymás között is.

Mindenkivel szemben bizalmatlanok voltak, akár családon belül is. A kommunista tömb államai pedig egymásra árulkodtak Moszkvában.

A magyarországi párthatalomban például kényszerképzet alakult ki, hogyan mossa magát tisztára a többi kommunista állam pártvezetésénél a csehszlovákiai „Duray-ügy” miatt – noha semmi köze sem volt hozzá, hacsak nem a hatalomlélektan okán. Emiatt született meg a „Hajdú János-féle” nyilatkozattétel, amivel úgymond tehermentesíti az akkori hivatalos Magyarországot a „Duray-ügytől”. Kovács László Magyarország 1994 utáni külügyminiszterének elhíresült mondása „merjünk kicsik lenni” már Aczél György idején is érvényes volt.

Azt is tudjuk, hogy 1989-ben a politikai rendszer megváltozására és a hatalom átadására a lengyel és a magyar kommunista hatalmi elit készült fel legjobban, mint ahogyan az ellenzéke is. Csakhogy ennek a felkészültségnek számos buktatója is volt. Egyik oldalon a hatalomátmentés személyi és gazdasági vonatkozásai jelentek meg, a másik oldalon pedig a hatalomszerzésre vonatkozó elképzelések.
A keletnémet párthatalom ezzel párhuzamosan a berlini falbontáskor még abban reménykedett, hogy az ott állomásozó szovjet katonai egységek közbelépnek, ami hiú ábránd lett volna már három évvel korábban is.
 Szovjetunió helyzete sajátos ebben a számára leáldozó korban. A hatalom megújításának, modernizálásának a szándéka 1985-ben meg lett fogalmazva, de Gorbacsov még nem tudta Csernyenko temetésén, hogy számára nem a reformer feladatát határozták meg. Akkor még nem tudhatta, hogy más feladat vár rá: Szovjetunió hatalmi visszavonulása az 1772 előtti Oroszországra leginkább emlékeztető határok közé. Igaz, hogy a karibi térségre vonatkozóan akkor már ő is tudatosította, hogy visszavonulót kell fújni.

Fontos emlékeznünk, hogy a Szovjetunió költségvetését 1986-ban az olajár esése fektette két vállra, mert a kőolaj- és földgáz export bevételének a felét 1984-hez képest pár hónap alatt elveszítette. Emiatt már nem a reformokkal kellett foglalkoznia, hanem a maradék mentésével. A helyzet hasonlóan alakult ki az akkori Szovjetunióban, mint most, 2014-ben Oroszországban. Ez sem akkor, sem most nem volt a véletlen műve. Ha ugyanis egy ilyen stratégiai nyersanyag világpiaci ára nem a kereslet-kínálat arányán múlik, hanem politikai megfontolással hozott döntésen, akkor mindig felmerül a kérdés: ki a célpont. Éppen az olajárral való manipulálás miatt hamarább vált hatalmilag egypólusúvá a világ, mint ahogy az formálisan bekövetkezett 1989-1991 között. Csakhogy ezt, a volt kommunista országokban uralkodó elit nem mindegyike látta, ezért az összeomlás közeledte sem volt mindenütt nyilvánvaló, még ha 1975 után enyhíteni kellett az elnyomás mértékét, még Romániában is.
***

Keveset foglalkozunk a rendszerváltoztatási folyamat első egy-két-három hónapjában, illetve az első évében és éveiben bekövetkezett eseményekkel. A legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó esemény az 1990. évi marosvásárhelyi „fekete március” volt. A békésen tüntető magyarokat, akik az anyanyelvű oktatás kiterjesztését követelték, szervezett román bandák támadták meg. Huszonöt év távlatából sokan úgy látják, ez azért történt, hogy indokolni lehessen a korábbi securitate új helyzetbe hozását a Román Hírszerző Szolgálat megalakításával. Ez ugyan logikus magyarázat, de nem kielégítő.

Az akkor még létező Csehszlovákia szlovákiai részében a kormány 1990. március 5-én kihelyezett ülést tartott Komáromban, Felvidék második legmagyarabb városában. A kormányülésnek a társadalmi szervezetek részvételével kibővített ülésén magyar részről több követelés hangzott el, amire a belügyminiszter azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy sok megüresedett hely áll rendelkezésre a börtönökben az elégedetlenkedő magyarok számára a köztársasági elnök amnesztiarendelete óta. Ezt követően késő őszig fokozódott a magyarellenesség Szlovákiában, a szlovák szélsőségesek magyarellenes tüntetéseket szerveztek. A szlovák parlament a szlovák társadalom nyomására elfogadta az első szlovákiai nyelvtörvényt a megfélemlített magyar képviselők egy részének támogatásával.

Magyar ellentüntetés nem volt, ezért nem került sor a marosvásárhelyihez hasonló összecsapásra sem. A forgatókönyv azonban hasonló.

Hogyan lehet elhelyezni ebben az eseménysorban Magyarországot az 1990. október 25-én bekövetkezett taxisblokáddal? Vitathatatlan, hogy nem a benzin árának emelése volt a valódi oka. Ez csak érzelmi magyarázat lehet. Kérdés: állt-e mögötte politikai érdek?

Állt – ez vitathatatlan!

A sopronpusztai határnyitás első évfordulóján reggel hét órakor a somoskői határállomáson én, prágai magyar parlamenti képviselő vágtam át képletesen az államhatár láthatatlan vonalát, mondván: ma ellenőrzés nélkül közlekedhetünk.

Délután, a Salgó vára alatti mezőn nagy népünnepély szerveződött ahová eljött Csehszlovákia akkori budapesti nagykövete is, sok valós vagy vélt talpnyalójának kíséretében, akikkel délután egy csoportba tömörülve beszélgetett. A közelében álltam egy másik csoportban, de a szél felőle fújt. Ezért hallgatózás nélkül hallottam, mit mondott híveinek. „Nemsokára megbukik ez a kormány (Antall József kormánya) és a mieink kerülnek hatalomra (a Szabad Demokraták Szövetsége).” Ezt követte ősszel a taxisblokád.

***

Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió kiszorítását a második világháború végével és az utána következő két-három évben megszerzett hatalmi-földrajzi térségből nem lehetett részleteiben megtervezni, hiszen maga a feltételezett folyamat is bizonytalan volt. A Nyugat csak fokozatosan tudta gyengíteni a volt szövetségesből ellenféllé/ellenséggé lett Szovjetuniót és a kommunista hatalmi-gazdasági térséget.
A gazdasági és az ideológiai nyomásgyakorlás időfüggvénye kiszámíthatatlan volt, még inkább a részleteseményeké. Amikor a folyamat 1989-ben eljutott a végkifejlethez, ekkor kellett hozzálátni a részletek kezeléséhez.
Az is nyilvánvaló volt, hogy a németeket a két Németország újraegyesítésével kézben lehet tartani – ez amerikai feltételként jelent meg az akkori politikai játékasztalon. Ezzel kénytelen volt egyetérteni az akkori Szovjetunió politikai vezetése is. Az 1989. augusztus 19.-i magyarországi határzár átvágási ceremónia sem nem történhetett volna meg e nélkül. Azt minden stratégiai elemző sejtette vagy tudta, hogy a Csehszlovákia-Magyarország-Románia-Jugoszlávia által fedett térségben az etnikai/nemzeti kérdéssel kezelni lehet az események fő csapásirányát.
Itt emiatt kellett figyelemmel követni vagy akár támogatni a magyarellenesség kibontakozását. Ennek volt politikaalakító hatása, mert azokat a politikai erőket lehet felhasználni más célra is, amelyek fogékonyak a magyarellenességre.

Magyarországon pedig azokat a politikai csoportosulásokat kell kívülről támogatni, amelyek megakadályozhatják a hagyományos magyar politikai ambíciók kibontakozását. De, hogy ne legyen túlságosan átlátszó a szándék, a magyar-nem magyar konfliktus mérséklésére jószolgálati tevékenységet kell felajánlani. Ezt a feladatot teljesítette 1993-1997 közötti időszakban az amerikai Carnegi Institute által működtetett Project on ethnic relations szervezet, amelynek a feladata a térségünkben arra szólt, hogy olyan békességet hozzon a magyar nem magyar kapcsolatokba mi által az ún. kisebbségi magyar politikai szervezetek kormányképessé válnak, azaz Romániában, Szlovákiában, Szerbiában kormányzati szerepet tölthetnek be. Magyarul ez azt jelenti: ellenőrizhetők lesznek. Mert aki egyszer pozíciót és lehetőséget nyer, nem szívesen adja fel ezeket elvek, magasztos célok vagy stratégiai elképzelések miatt. Ember legyen a talpán, aki képes megítélni, hogy egy politikai párt illetve annak vezetői csak a vélt hatalom és az esetleges előnyök miatt kapaszkodnak a kormányzatba, vagy éles szemű előre látásból: miszerint jobb ma egy túzok a háztetőn, mint holnap egy veréb a marékban.

***

A közelmúltunknak mai, világosabb ismerete és az akkori események kiszámíthatatlansága még hangsúlyosabbá teszi az akkori események aktív résztvevőinek bátorságát, az elkerülhetetlennek sorsszerű vállalását. Hiszen ma még tisztábban látható, hogy a hatalmi elitek Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában mennyire bíztak saját sérthetetlenségükben, hatalmuk állandóságában.
Pontosan emiatt voltak veszélyesek, mert nem azt fontolgatták, hogy amennyire lehet, arcukat megőrizve vonuljanak félre, hanem a diktatúrákban hagyományos erőszakhoz folyamodtak. Mert ez volt számukra a természetes.
A huszonöt évvel ezelőtti Temesvári Forradalom, amit utólag nevezünk annak, mert ösztönszerűen következett be az emberben rejtőző jónak, az összefogásra való alkalmasságnak a megnyilvánulásaként, érzésem szerint a kommunista diktatúrák bukás-sorozatában emiatt egyedülálló. Sokak számára pedig azért emészthetetlen mind a mai napig, mert nem lehetett előre megfontoltan beleépíteni semmilyen fondorlatot.

Megszakítás