Hitünkből értékek következnek

(Németh Zsolt azonos című könyvének 2016. október 4.-i budapesti méltatása a Pintér-galériában)

Mély elismeréssel adózom Németh Zsoltnak azért a tudatos merészségért, hogy egy, csaknem negyed évszázadnyi, sorozatos értékválsággal küszködő korszak fejtöréses gondolkodását összefoglaló könyve címében a hit és az érték párosítását választotta. Az lényegtelen, hogy az egybeszerkesztett szövegek okán ő ezt a korszakot csupán tizenkét évre korlátozza, de tapasztalatból és személyes kapcsolatunk alapján tudom, hogy az ő és mindnyájunk életében ez már ma is legkevesebb egynegyed évszázadot jelent.

Lapozva a könyvet és megismerve a tanulmányok tárgyát (nemzet, együttműködés, magyar-magyar párbeszéd, integráció, világpolitikai irányultság, szomszéd államok és szomszéd nemzetek) nyilvánvalóvá válik, hogy a választott vezérlő gondolatokat nem csak önmaga számára fogalmazta meg. Figyelmeztetőül és emlékeztetőül mindnyájunknak, akik a közös tárgyi indíttatás és hasonló társadalmi élmények alapján valamilyen mértékben részesei lehettünk töprengéseinek, szellemi építkezésének – sok esetben nem együtt gondolkodva, csupán azonos irányba haladva. Nem mindegy, ki honnan jön és mi a hozománya, de az végkép nem lehet számunkra közömbös hová megy, merre halad és kivel, kikkel karöltve vagy vitatkozva teszi ezt – kortársi alapon ez már a közügyünk része. A kiindulás persze fontos, nem csak azért, mert nehezen letagadható, hanem azért is, mert a jó rajt egyik biztosítéka a helyes iránynak, a cél sikeres megközelítésének. Örülök, hogy néha bizonyíthatóan is sikerült együtt gondolkodnunk, még ha én jóval korábban kezdtem, lévén előbb születtem és a frontvonalra is hamarább álltam. Ez a bizonyítéka a tudatalatti folyamatosságnak és az altalajban találkozó gyökérrendszerek egymásba fonódásának.

Zsolt, több mint egynegyed évszázada a nyilvánosság előtt egyértelművé tette, honnan jön. Az elmúlt negyedszázadban pedig vitathatatlanná vált: merre halad.  Ezt az irányzékot most leszögezte könyve borítójának fülszövegében is: értékekből érdekek következnek. Ez valóban jó útirány. Látszólag egyszerű navigációt, azaz iránykövetést igényel, de akinek nem működik a giroszkópja, az a rögös, göröngyös úton sokszor útvesztőbe tévedhet. Ezt, a perdületmegmaradás elvén működő pörgettyűjét Zsoltnak az otthonról hozott batyujában kell keresnünk.

Az értékközpontúság a nemzedékek szerves összefüggésének rendszerében épül fel. Ez az európai polgári társadalom építkezési rendszere kezdve a gazdálkodó paraszttól a parasztpolgáron át a főnemesig vagy a teknővájótól a kézműves mesteren és az iparoson át a gyárosig. Az elmúlt hetven évben ezt a szemléleti pályát igyekezett felőrölni nem csak a kommunista rendszer, hanem esetenként a rendszerváltó elitnek az a része is, amelyet csupán az értékmentes érdekek vezéreltek. Sajátos, hogy ott, ahol nem csapkodott maga körül a kommunizmus, ott még hamarább sikerült felszámolni az értékközpontú szemléletet. Talán mégis igaz, hogy a globalizmus és a kommunizmus egy gyökérből fakad?

A mai magyarországi politikai közéletben a „Zsolt” példajelenség által fémjelzett életutat talán Varga Mihályról – az egyik legtekintélyesebb magyar szakpolitikusról – lehetne felvázolni, vagy korábban Tabajdi Csabáról, de Németh Miklóst, a rendszerváltás előtti Magyarország utolsó miniszterelnökét sem zárnám ki a sorból. Több találgatásba nem bocsátkozom, de remélem nem zárult le a bővítés lehetősége, csak az ismereteim korlátoltak. Sőt, bizton tudom, hogy alulról nyitott a sor. Felülről keskeny, egyre keskenyebb a rés. Nem akarok további névszerinti példákat említeni, mert ezt akár egy rehabilitációs felterjesztésként is értelmezhetné valaki. Még ha a legsötétebb korszakban is voltak, akik időnként értékek szerint igazodtak, vagy esetenként felsejlett bennük valami a hozományból. Nem véletlenül utasította el 1952-ben a Dunai-vízlépcső építését Moszkva egyértelmű nyomása ellenére Magyarország akkori miniszterelnöke, mondván: ez nem magyar érdek. Utódai 1977-ben vita nélkül lenyelték ezt a cselt. És Nagy Imre sem vált volna a nemzet hősévé, ha a múltjával nem szembesíti őt a valóság, és ha nem választja a jövőbe és a nemzet felmagasztaló emlékezetébe vezető egyetlen járható utat: a mártírhalált.

Legyünk nyitottak minden irányban, de ne hagyjuk magunkat átverni. A jövő mindig a múltban gyökerezik. Amit ma teszünk, az már a múlt, a jövő vetületében.

Németh Zsolt kétkötetes breviáriuma erről a jelenbéli múltról szól, ráadásul csaknem egy nemzedéknyi távlatban. Amikor először találkoztunk 1989 decemberében, vagy talán egy hónappal később, akkor még a jövő nemzedéket képviselte, télvíz idején rövidnadrágban, amit akkor halásznadrágnak neveztek, kissé fennhéjázva, mutatva, hogy mi majd mindent rendbe teszünk, de kisugározva a többiektől eltérő gondolkodásmódját: nem a bukott rendszer elutasítása a legfontosabb számára, hiszen annak megbuktatásában elegendő önkéntes tevékenykedik. Milyen lesz a jövendő? És milyen lesz ebben az eljövendő időben a Kárpát-medencei magyarok sorsa. A különbség a korábbi és a mostani Zsolt között csupán abban rejlik, hogy akkor valóban ő volt az egyik kapunyitója az új nemzedéknek, most pedig az érettség korába érkezett nemzedéknek egyik fiatal tagja, hiszen csak 53 éves.

Kétkötetes könyve ennek a korszaknak az összefoglalója: mi jelent meg a politikai rendszerváltozás óta új értékként, új szemléletként, új látásmódként, új vagy bővítendő célként a magyar politikában – a mindenkori Magyarország politikájában, tehát a magyarországi állampolitikában, és az ezen túllépő, vagy ezt esetenként felülíró, vagy inkább kiegészítő, teljessé tevő nemzetpolitikában?

Németh Zsolt könyvének egyik fejezetnyitó összegezésében szerepel egy nagyon fontos megállapítás: a kommunista hatalmi rendszer bukásával alakult ki első alkalommal a független magyar külpolitika megfogalmazásának a feltétele, mindaddig ugyanis valamelyik nagyhatalom vagy szövetségi rendszer befolyása alatt álltunk. A függetlenséget persze ma sem lehet abszolútumként értelmezni, hiszen a 19. század hetvenes éveitől több mintegy háromnegyed évszázadig tartó német függőséget szinte azonnal felváltotta a Moszkvából irányított vazallusi rendszer, majd ennek a bukásával sem maradt nagy választási lehetőség: az észak-atlanti szövetség és Brüsszel. Ha a rendszerváltás idején ez utóbbi kettőt nem választjuk, attól koldulunk. De az is igaz, hogy a korábbi lehetőségekkel egybevetve nagyobb választási lehetőségünk volt: elutasíthattuk volna.

Az 1990 óta ránk nehezedő névleges függetlenség annyiban létezik és nem csak a külpolitika vonatkozásában, hogy mind Magyarország, mind a nemzet a saját felelősségére hozhat döntéseket. Ettől vált a magyar politika magyarabbá vagy karakteresebbé, sajátossá a korábbiakhoz képest, amit ma még sok magyar sem ért és ezért mutat sokszor zűrzavaros képet, gyakran a társadalom széthullását mutató képet a politikai közéletünk Kárpát-medence szerte. Sejtem, hogy egy-két nemzedék szükséges hozzá (ez a pusztában eltöltendő negyven évvel rokonítható), hogy megszokjuk a szuverén (önálló) döntési lehetőséget és megtanuljuk, hogy vannak olyan nyilvánvaló értékek, amikről nem kell vitatkozni és főleg nem pártpolitikai kérdéssé tenni. Nem csoda, hogy ezt is újra kell tanulnunk, hiszen csaknem ötven évet éltünk olyan körülmények között, amikor nemzetpolitikáról beszélni sem lehetett, sem mint tényről, sem mint vágyról. Ettől lettünk ismét gyarlók. Ennek kapcsán felmerül a kérdés: Nyugat Európa a folyamatos szabadsága ellenére miért vált jellegtelenné – ez vár ránk is?

Ugyancsak Zsolt állapítja meg a könyvébe foglalt egyik írásában, hogy értetlenség vesz bennünket körül, amikor államhatárokon átívelő nemzetpolitikáról beszélünk. Kár, hogy nem folytatja a gondolatot, ugyanis a nemzetpolitikát máshol a világban állampolitikaként értelmezik. De egyúttal arra is rámutat, hogy magunk sem vagyunk biztosak abban, hol van a nemzetpolitika gyakorlásának a határa. Magyarországon sokszor arról folyik a vita, hogy a magyarországi társadalom meddig mehet el a határon túli magyarok védelmében, mennyire konfrontálódhat ebben a kérdésben az államok közötti kapcsolatrendszerben. Nem mondja ki, de sugallja: identitásválságban élünk (nem csak értékrendi, de döntéshozatali szempontból megítélve is). Nehogy azoknak legyen igaza, akik azt állítják: ez a válság akkor ér véget, ha a nemzet is megszűnik.

Németh Zsoltnak külpolitikusként, de pártpolitikusként is nagy érdeme van abban, hogy a magyarországi kormányok politikájában – Antall József kormányzásának nemzeti feltápászkodását istápoló idejének kivételével – 1998 óta egyre inkább meghonosodott a nemzetpolitikai látásmód. Zsolt már 1996-ban meghatározó szerepet játszott az első magyar-magyar csúcsértekezlet lebonyolításában, tartalommal való megtöltésében, ő volt az egyik ringatója a Magyar Állandó Értekezlet bölcsőjének, a státusztörvény megalkotásában elévülhetetlen az érdeme és a törvény védelmezésében is a 2002 és 2010 közötti időszakban. Minderről számot ad kétkötetes könyvében, ezért a könyvet dokumentum gyűjteménynek is tekinthetjük.

Vitathatatlan, hogy Németh Zsoltnak meghatározó a szerepe a magyar nemzetpolitikai gondolkodás alakulásában, amit lehet, hogy pontosítva úgy kellene meghatározni, hogy az új nemzetpolitika kialakításában. Ugyanis a magyar politikai gondolkodásban a nemzetnek korábban is volt meghatározó szerepe a 19. században és a huszadik század első felében is. De az új nemzetpolitika, tehát az 1990 óta formálódó nemzetpolitika annyiban mindenképpen eltér a korábbiaktól, hogy tekintettel van a szomszédságpolitikára és beilleszthető abba a szövetségi rendszerbe, amibe a kommunista hatalmi rendszer bukása után Magyarország és a környező országok egy része belekerült: a visegrádi együttműködés, a NATO majd az Európai Unió. Német Zsoltnak külpolitikusként fontos a szerepe az illeszthetőség kialakításában. Ebben egyik követője az Antall József által még 1990 júniusában megfogalmazott külpolitikának és nemzetpolitikának, aminek legfontosabb két meghatározó pontja volt az európai kontextus, és a magyar nemzet egysége az ő lélekszerinti miniszterelnökségével. Németh Zsolt könyvében mindezen törekvés pontosan nyomon követhető, mert világossá teszi, hogy a nemzet egy egységes szellemi tér, mint ahogy a Kárpát-medence egy egységes gazdasági tér.

Könyvét akár tankönyvként is lehetne használni, sőt ajánlatos lenne így forgatni. De kötelező olvasmánnyá kellene tenni mindazok számára, akik részt kívánnak venni a magyar közéletben.

Duray Miklós