Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Maleczki József lektor utószava Duray Miklós „Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében, 1963 – 2015” könyvében. A könyvet november 8-án mutatták be Budapesten.
Az e kötetben közölt összegyűjtött írásokból a csehszlovákiai rendszerváltozás előzményei, politikai körülményei, folyamata és szlovákiai utóéletének eseményei bontakoztak ki az olvasó szeme előtt – a felvidéki magyar nemzeti közösség sorsának alakulására való különös tekintettel.
Volt már Duray Miklós korábbi köteteinek utószavában szó arról, hogy ő minden egyes írásában a magyar nemzet sorskérdéseivel foglalkozik, arról is, hogy miért vált ez szinte szenvedélyévé korunkban, midőn többen több felől nemcsak ideológiailag vonják kétségbe a nemzet és a nemzeti lét fennmaradásának jogosultságát, hanem tapasztalhatjuk is a nemzeti függetlenség gazdasági, pénzügyi és kulturális színtereken való felszámolásának folyamatát – a globalizáció erőltetésének, sőt erőszakos felgyorsításának folyamatába ágyazva.
A csehszlovákiai rendszerváltozás – akárcsak a többi kelet- és kelet-közép-európai országé – különös erőtérben ment végbe, és ebből a könyvből jól kirajzolódik ez az erőtér. A globális hatalom vezetésének azt a mutatványt kellett előadni, amelyben ezek az országok úgy kellett, hogy átkerüljenek addigi hatalmi alávetettségükből a másikba, hogy népeik ezt lehetőleg ne vegyék észre, sőt még a függetlenné válás illúzióját is átélhessék. Ehhez természetesen mélyen be kellett avatkoznia a szóban forgó országok hatalmi viszonyaiba, teljesen kézbe kellett vennie tudatiparuk legfőbb üzemeinek irányítását, ám a legfontosabb lépés ebben a folyamatban mindenütt a rendszerváltást helyi színtereken végrehajtó elit megfelelő tagjainak korrumpálása volt. Ez a korrupció is – mint a korrupció általában – kettős természetű. Anyagi és politikai előnyök fonódnak össze benne sokszor végzetes és megbocsáthatatlan erkölcsi romlással, árulással, a célja pedig az volt, hogy mindenütt a jól engedelmeskedő, hazáját és népét idegen érdekeknek kiszolgáltató politikusi és gazdasági elitet hozza helyzetbe, juttassa a hatalomba, vagy ha ellenzékben volt, segítse destruktív kormányellenes tevékenységét.
Különösen jól nyomon követhető ez a folyamat azokban az országokban, amelyekben jelentős nagyságú, nemzettestéről leszakított magyar nemzeti közösség él. Minden ilyen magyar nemzetrész leghőbb vágya volt, hogy felszabaduljon a neki nemzetidegen állam elnyomása alól, megszabaduljon az erőszakos beolvasztására törekedő állami politikától, és végre saját kezébe vehesse sorsának irányítását. Ezt legeredményesebben úgy lehetett megakadályozni, hogy az elszakított magyarság politikusi elitjét Szlovákiában is, Romániában is mostohaállamának kormánytényezőjévé tették, cserébe pedig folyamatosan olyan megalkuvásokra csábították és ösztökélték, melyeket még távolról nézve is alig lehetett megkülönböztetni a nemzetárulástól.
A könyv írásaiból különösen érzékletesen megrajzolt kép bontakozik ki e folyamat belső dinamikájának szemléltetésére. Duray megnevezi a szóban forgó korrupciós folyamat legfőbb szereplőit, elemzi kártevésük nagyságát, kiterjedését és hatását. Nem feladatom itt, hogy elismételjem vagy összefoglaljam mindazt, amit erről tőle megtudtunk, hiszen a könyv ismertetőjének nem az a dolga, hogy igyekezzék meggyőzni a leendő olvasókat arról, hogy már helyettük is elolvasta a művet. Ráadásul maga a szerző sem egyetlen nagy lélegzetű, lehetőség szerint mindenre kiterjedő műben állította össze látleletét, hanem mindenkor éppen időszerű feladatainak megoldása közben mutatta fel a nagy kép mozaikjának egy-egy cserepét – némelykor ugyanazt más nézőpontból is megvizsgálva.
A globális hatalomnak az önálló nemzeti létre törekvő államok politikai és hatalmi viszonyaiba való beavatkozása megnyilvánul a lét csaknem minden fontos színterén, közvetve vagy közvetlenül. Ezeknek egyike pedig éppen egy olyan területe a társadalmi viselkedésnek – a nyelv –, melyről a neoliberalizmus nyelvtudományi képviselői úgy vélekednek, hogy az úgyszólván önszabályozó rendszer. Ők persze ezt nem így fejeznék ki, hanem úgy, hogy az egyfajta (a kind of) önszabályozó rendszer, és mint ilyennek nem kell, sőt nem is szabad a működésébe mesterségesen beavatkozni – kiváltképp nem a nyelv változását szabályozni kívánó, társadalmilag szervezett rendszereken keresztül. Az ellen azonban még sohasem ágáltak a nyelvi be nem avatkozás avatott bajnokai, hogy a globális hatalom médiának nevezett ágán keresztül hosszú ideje és igen eredményesen avatkozik bele a nyelvhasználat mikéntjébe, a nyelvváltozás irányába és sebességébe, valamint a nyelvhasználatnak és változásainak társadalmi megítélésébe is. E beavatkozás működésének egyetlen színterét szeretném csak itt valamelyest szemügyre venni, minthogy ez több ponton is mélyrehatóan kapcsolódik a Duray Miklós értekezéseiben használatos fogalomrendszerhez, a szerző róluk szóló fejtegetéseiben megfogalmazott gondolatokhoz. A „politikailag korrekt” nyelvezet használatának kényszeréről van szó.
A politikailag korrekt nyelvhasználat kényszere nem pusztán múló divathullám, nem is mítosz, noha némely amerikai szerző[1] a múlt század 90-es éveiben még annak is vélhette. A fogalom és a vele jelzett jelenség tartósságának megítélésében a keletkezése utáni időszakban róla folytatott vitákat ma már nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk. A mindennapi gyakorlat ugyanis Európa-szerte igazolja a politikailag korrekt szóválasztás össztársadalmi kényszerének érvényesülését[2] és tartósságát. Ezt tapasztaljuk a média nyelvhasználatában és a köznyelvben is. Nem kérdeztek bennünket, magyarokat sem arról, hogy akarunk-e „politikailag korrekt” nyelvezetűek lenni, avagy sem, a műsorszórás nyelvhasználatában – és ezzel a köznyelvben is – „demokratikusan” lecserélték a hagyományos magyar szókészlet jó néhány szavát „politikailag korrekt” szavakra és kifejezésekre. A magyar nyelvű sajtó és műsorszórás ezt nem saját kezdeményezéseként tette, hanem szolgaian igazodva az Amerikai Egyesült Államokból kiáradó és a nyugati civilizációban eluralkodott kulturális erőszakhullámhoz.
Nem minden politikailag korrekt szó vagy kifejezés új keletkezésű, mint amilyen például a „fogyatékkal élők” (a living with disability amerikai angol pc kifejezés tükörfordítása[3]). Vannak korábbról meglevő, átértelmezett jelentésű vagy átszabott jelentéstartományú „politikailag korrekt” szavak is, mint amilyen például a cigány nép hagyományos magyar megnevezése helyére erőszakolt „politikailag korrekt” szó, a roma[4] – csakhogy ez meg jelentéstanilag nem pontos, hiszen a szó abban a nyelvben, amelyből származik, csak a cigány férfiak megnevezésére használatos[5] –, és ilyen a kisebbség szó is. Ez eredetileg a parlamenti politikában kisebb létszámú és alulmaradt akaratú csoportot jelentette – ezt Duray Miklós is kifejti egyebek között e kötet Változatlanság a változóban, valamint Szófondorlat és azonosságtudat című írásában is –, és először az első világháborút lezáró béketárgyalások kiegészítő szerződéseinek szövegében tágították ki jelentéstartományát a nemzettörzsükről leszakított nemzetrészek megnevezésére. Ez a jelentése magán hordozta ’a többségénél kevesebb jogú – egyszersmind kisebb létjogosultságú – népcsoport’ jelentést is, tehát mindenképp a többségnek való alárendeltség képzete társult hozzá. A fogalom jelentésének további bővülését a XX. század második felének politikai fejleményei hozták, és így fokozatosan „politikailag korrekt” fogalmi foglalatává vált egymástól teljesen különböző társadalmi kiterjedésű, jelentőségű, célú, rendű és rangú csoportoknak. A politikailag korrekt nyelvhasználat ezzel azonos fogalomba gyömöszölte a nemzetüknek többi részétől elszakított és így más államban élni kényszerülő, ám lakóhelyükön őshonos nemzetrészeket a más etnikai közösséghez tartozó bevándoroltak csoportjaival, a többségétől eltérő szexuális viselkedésűekkel, a testi és szellemi fogyatékosokkal, vallási szekták tagjaival stb. Csakhogy ami például a homoszexuálisoknak („politikailag korrekt” elnevezésük: „melegek”) politikailag korrekt társadalmi besorolásként hat – hiszen ezzel az ő szexuális aberrációjuk nyelvileg voltaképp a normalitás kategóriájába emeltetik – korántsem hathat akként az elszakított őshonos nemzeti csoportoknak. A kisebbség fogalmának jelentéséből ezzel ugyan lényegében véve eltűnt vagy legalább is jelentéktelenre zsugorodott benne az a jelentés-összetevő, mely a kisebbség társadalmi és jogi kisebbrendűségének képzetét is felkeltette – hiszen éppen azért emelték be a fogalmat a „politikailag korrekt fogalmazásmód” szótárába, hogy ezzel egyenlőségjelet tegyenek a fogalom keretébe bezsúfolt társadalmi csoportok közé –, megjelent benne azonban a „nemzeti kisebbségeknek” nevezett társadalmi csoportokat zavaró – merem állítani, hogy megalázó – tényezőként az, hogy őket fogalmilag ugyanoda sorolják, mint például a nekrofileket vagy a Jehova tanúi nevű szekta tagjait. Ráadásul a kisebbség szó a nemzetétől elszakított őshonos nemzetrészre értve (kiegészítve a nemzeti vagy nemzetiségi jelzővel is) továbbra is magán hordozza annak ódiumát, hogy mégis csak a többség szempontjából nézve van meghatározva. A kisebbség tehát nem létezik önmagában, hanem csakis a többséghez viszonyítva – ekképp alávetettsége filozófiailag nézve még a kisebbség fogalmi keretének „politikai korrektté” való kitágítása után sem szűnik meg.
Sokkal kevésbé látom azonban vitathatónak a nemzetiség szó nemzetpolitikai szókészletünkben való szerepeltetését, mint Duray Miklós. Ő úgy véli: „Önmagában az a tény, hogy 2013-ban Magyarországon a kisebbség (kisebbségi önkormányzat) helyett az új alaptörvény szellemében ismét a nemzetiség (nemzetiségi önkormányzat) kifejezést használják, nem enyhíti ezt a megítélést (mármint azt, hogy a nemzetiség fogalma rossz fogalom lenne – M. J.) – inkább súlyosbítja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar államjogszemlélet sem tud kitörni egy bűvös körből. A nemzetiség fogalom újbóli használata nemcsak a szocialista nemzetre hajazó korábbi államnemzet-felfogáshoz való szerencsétlen visszatérést jelenti, hanem az elhibázott, 19. századi nemzetszemlélethez, mely szerint a nemzetiség a valós jelentésével, azaz a nemzethez való tartozással ellentétben másodlagosságot jelentett – mert a nemzet akkor magyart jelentett. A nemzetiség nyelvi másságot, egyben másodlagosságot, a nemzetileg magyarrá válás átmeneti állapotát jelentette.” (Szófondorlat és azonosságtudat) Az itt idézett gondolatmenet abból a feltevésből indul ki, hogy a szavak magukban hordozhatnák ama korszak politikai tévedéseit, melynek alapvető szókészletébe tartoztak, és hozzájuk tapadhattak annak a korszaknak politikai hibái és bűnei is. Hanem bizony ezzel nem érthetek egyet, hiszen ezt jóformán semmi sem választja el a „politikailag korrekt” nyelvhasználat kényszerét szentesítő gondolkodásmódtól, amely szerint például a cigány szót azért nem lenne szabad használnunk, mert olyan korszakból származik, melyben a cigányokat nem tekintették teljes jogú polgároknak, és ezért az a cigányságra nézve elmarasztaló és megbélyegző lenne. Hát nem az. A cigány szó önmagában nem hordoz ilyen tartalmat, még akkor sem, ha néhány olyan állandósult, szólássá vált szókapcsolatban is előfordul, mely a cigányságot negatív összefüggésben láttatja (mint pl. a valami cigányútra megy). A szavak – ha nyelvtanilag szabályosan jöttek létre – önmagukban sohasem rosszak vagy jók, nem tartalmaznak rasszizmust, kirekesztést, tévútra került állampolitikát stb. Csakis használatuk mikéntje, szövegösszefüggésük kölcsönözhet nekik ilyen vagy bármilyen egyéb negatív tartalmat[6]. Nem tűnik valószínűnek, merthogy erre semmilyen egyéb jel sem mutat, hogy a nemzetiség szó használatához való visszatérés pusztán attól, hogy a „szocializmus” időszakában is használatos volt, „a szocialista nemzetre hajazó korábbi államnemzet-felfogáshoz való szerencsétlen visszatérést” jelentené. És csak mert a XIX. században is használatos volt, nem jelenti „a XIX. századi, elhibázott nemzetszemlélethez” való visszatérést sem. Az effajta képzettársítás jellemzi a politikailag korrekt nyelvhasználat keletkezésének és kényszerének logikáját is. Eszerint lennének erkölcsileg eleve lejáratott, kerülendő szavak. Emlékezetes példája ennek Csurka István hírhedt, 1992-ben keletkezett írásának egyik szava, az élettér. Máig a fülemben van a Csurka említett írása miatt felhangzó, enyhén szólva hisztérikus hangvételű tiltakozás. Az akkori magyar közélet Csurka lenácizásától volt hangos. Az ő náci mivoltát pedig leginkább az élettér szó használata kellett volna, hogy bizonyítsa, holott az élettér biológiai és szociálpszichológiai szakszó, és bár kétségtelen, hogy nem tartozik a „politikailag korrekt” fogalmazás szókészletének legelső sorába, éppenséggel nemzetiszocialista szakszónak sem tekinthetjük. A Csurkát lenácizók pedig nem figyeltek fel arra a tényre, hogy az élettér szó német megfelelője (Lebensraum) nemcsak a hitleri terjeszkedés ideológiájának egyik kulcsszava, hanem a német szaknyelvben már a XIX–XX. század fordulóján is használatos volt. Ráadásul az angol és amerikai angol nyelv is átvette – mégpedig nem lefordítva, hanem eredeti alakjában, és ekként használatos bennük ma is[7]. A nemzetiség fogalma tehát nem veszítette el a létjogosultságát pusztán attól, hogy korábbi használatának időszakaiban más szövegösszefüggésekben is használatos volt, mint amilyenben ma használhatnók, hiszen nyelvtanilag ma is pontosan lehet értelmezni a jelentését.
A nemzet főnév jelentése: történelmileg kialakult tartós közösség, amelyet közös nyelv, gazdasági élet, rendszerint, de nem minden esetben közös terület, közös történelmi múltban és kulturális örökségben, közös jövőképben és a kulturális sajátságai közösségében megnyilvánuló közös lelkiség tart össze és rendszerint – de nem minden esetben – közös államszervezet.
A nemzetiség főnév ide vágó jelentése: Valamely nemzettel vagy nemzetekkel közös állami kötelékben élő, de jobbára más államban élő nemzeti közösséghez tartozó népcsoport.
A nemzet és a nemzetiség szó nyelvtani különbsége: a nemzet a nem (species) főnévből képzett főnév. A nemzetiség a nemzet főnévből -i melléknévképzővel képzett melléknévből (nemzeti) a -ség főnévképzővel továbbképzett főnév. A melléknév a valahová való, illetve a valahonnan származó jelentést hozzáadó képző (-i) hatására a nemzethez tartozó, illetve a nemzetből való jelentést hordozza. Ez a -ség általánosító főnévképző hatására átalakul a ’valamely nemzethez tartozó’ vagy ’belőle való’ jelentés kifejezésére. Tehát pl. a magyar nemzetiség szókapcsolat a magyar nemzethez tartozó vagy belőle való nemzeti közösséget jelent – de csakis nem magyar nézőpontból nézve. Az után ugyanis, hogy kialakult a nemzetiség szónak ez jelentése, mely szerint ezzel mint fogalommal neveztetnek meg a más nemzethez tartozó, de Magyarországon élő népcsoportok, tovább a magyar nemzet nem Magyarországon élő részére nem lett volna szabad használni. A nemzetiség ugyanis mint népcsoportot megjelölő fogalom – magyar nézőpontból nézve – csakis idegen népekre vonatkoztatható, magyarra nem.
A „politikailag korrekt” nyelvhasználat és az azt előíró, különböző társadalmi színtereken megnyilvánuló kényszer korántsem olyan ártalmatlan jelenség, mint amilyennek első pillantásra látszik, jóllehet mindennapi alkalmazóit sokszor nemes szándék vezérli. A jóindulatú vizsgálódó még ma is vélheti úgy, hogy a „politikailag korrekt” nyelvhasználat célravezető és hasznos lehet. Alaposabban szemügyre véve azonban ezt a kikényszerített nyelvszokást, és azt a politikai felhajtóerőt, mely mind a mai napig a mindennapi élet felszínén tartja, meghökkentő következtetésre juthatunk. A politikailag korrekt beszédmód látszólag a hátrányos helyzetű személyek és társadalmi csoportok nyelvi eszközökkel való kompenzációjának része („ne sértsük meg szavakkal az érzékenységüket” – mintha ilyen módon lehetne is őket kompenzálni). Valójában azonban a political correctness az amerikai demokrácia megszűnését elrejtő kulissza fontos része, ekként terjedt el onnan az európai vazallus rendszerekre. A nemzetiszocializmus (mint a fasizmus mintaképének kikiáltott rendszer) fajüldöző és soviniszta volt, ezért a posztmodern fasizmus a maga leplezésére a német fasizmus és előfutárai (pl. a britek rhodesiai és dél-afrikai rendszere) legfőbb „külsőségeinek”: a sovinizmusnak, a fajüldözésnek, a „kisebbségi” társadalmi csoportok kíméletlen elnyomásának és hátrányos megkülönböztetésének az ellentétét választotta önmaga leplezésére. Ez van a politikailag korrekt beszédmód fennmaradásának és terjesztésének hátterében. De könnyű belátni, hogy a monopóliumok léte nem fér össze a demokráciáéval, tehát a fasizmus valójában a tőkekoncentráció természetes következménye. Legfőbb jellemzője, hogy a politikát nem a társadalom maga választotta szervei irányítják, hanem az őket mint bábukat mozgató tőketársulások, „korporációk”, „magánhatalmak”. Teljesen mindegy, hogy ez az uralom liberálisnak és türelmesnek álcázza-e magát, avagy nyíltan erőszakosnak mutatkozik – a neki alávetett társadalom tagjai előbb-utóbb elveszítik minden klasszikus polgári szabadságjogukat – ezt ma nagyon jól példázza az Amerikai Egyesült Államok 2001 utáni története. Ám az önmagát ilyen módon leplező fasizmus sokkal tovább tudja takargatni lényegét, fasiszta mivoltát, mint a korábbiak, hiszen a felszínén és formailag nézve amazoknak pont az ellenkezője. A felszínből ítélők pedig – és mindig ők vannak többségben – megrendíthetetlenül hiszik, hogy a fasizmus nem több és nem is lehet más, mint nacionalizmus, sovinizmus és zsidóüldözés.
Aki pedig a felszínből ítél, nem pedig a lényegből, az nemigen fogja felfedezni, hogy valójában mi történik a demokrácia „mutatványos bódéjának” színfalai mögött: ott az európai nemzetek megszüntetésének programját hajtják végre. Olybá tűnik, hogy hovatovább a nemzet szó maga is „politikailag inkorrektté” válik – ha hagyjuk. Duray Miklós mindenesetre megtette a magáét azért, hogy ez ne következhessen be.
[1] Pl. John K. Wilson The Myth of Political Correctness: The Conservative Attack on Higher Education című könyvében
[2] Nemrégiben (2015. októberében) Németország nyugati felében egy tízéves kislánnyal beszélgettem, és szóba kerültek a cigányok is. A szó „politikailag nem korrekt” német megfelelőjét (Zigeuner) használtam, erre a gyerek közölte velem, hogy ezt a szót nem használhatom, mert ez „utálatos szó”. A gyermeknek a cigányságról és a cigány szó voltaképpeni jelentéséről jóformán semmiféle ismerete nem volt. Kérdésemre, hogy tudja-e, kik a cigányok, azt válaszolta, hogy „hajléktalanok”, azt pedig, hogy a szó valójában egy népcsoportot jelöl, még soha nem hallotta.
[3] A kifejezés meghonosításán fáradozóknak aligha jutott eszükbe az a tény, hogy magyarul az „élni valamivel” kifejezés már több mindenre is foglalt volt. Korábban éppen fogyatékkal nem élhetett senki, hanem inkább valamely jogával (ez épp a „valamely jogot gyakorolni” germanizmus helyett volt helyes szóválasztás), élhetett ésszel, csellel, panasszal, vagy a kifejezés tagadó mondatban azt is jelenthette, hogy valaki nem fogyaszt valamilyen ételt vagy italt. Nem nehéz megjósolni, hogy minél tovább használtatik és minél kiterjedtebb körűen a fogyatékkal élők szócsinálmány, annál inkább fog kiszorulni a valaki valamivel él kifejezés minden eddigi használati köréből.
[4] Ezt az elnevezést az „Első Roma Világkongresszus” (1971) ajánlására óhajtják mindenütt egyeduralkodóvá tenni a cigányságot, úgymond, hátrányosan megkülönböztető és elmarasztaló hagyományos népnév helyett, ám avval a cigányság érzékenységének szószólói nem sokat törődnek, hogy ahol elfogadták ezt az „ajánlást”, ott az őslakos nemzet saját nyelvén kell, hogy erőszakot tegyen az úgynevezett cigány érzékenység tiszteletben tartása végett.
[5] Tóth Károly Antal: Elpolitizált szavaink (Átalvető, 2004. szeptember)
[6] Érdemes ehhez meghallgatni egy 2008-ban meghalt amerikai humorista, George Carlin véleményét. A megadott hivatkozáson megtekinthető felvételen az amerikai angolban elharapódzott eufemizmus-divatról beszél (NB. a pc szavak is eufemizmusok). http://lybio.net/george-carlin-theyre-only-words-and-the-use-of-context/comedy/ Egy rövid idézet belőle: „Ezeknek a szavaknak önmagukban semmi bajuk sincs. Ezek csak szavak. Csakis a szövegösszefüggés számít. A beszélő. A mögöttük levő szándéktól válnak a szavak jóvá vagy rosszá. A szavak teljesen semlegesek. A szavak ártatlanok.”
[7] American Psychological Association (APA):
lebensraum. (n.d.). Collins English Dictionary – Complete & Unabridged 10th Edition. Retrieved November 08, 2015, from Dictionary.com website: http://dictionary.reference.com/browse/lebensraum