Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
A Széchenyi Társaság által szervezett Nemzettudat és nemzeti identitás című konferenciát Sopronban, szeptember 30-án tartották a Liszt Ferenc Konferencia- és Kulturális Központban. A tanácskozás jelentőségét az adta, hogy a Széchenyi Társaság, a Perkovátz-Ház Baráti Köre és Sopron városa egymásra talált ebben a fontos témakörben.
Duray Miklós előadása:
Kissé megtévesztő címet adtam előadásomnak, mert inkább a nemzeti és az emberi tudatlanságról, a magukat okosnak vagy mindentudónak sejtetőkről, a tudósálcák és a figyelmetlen szajkózók okoskodásáról és félrebeszéléséről, a figyelmetlenek félreértelmező vagy félreértelmezhető megszólalásairól, a valóságot gépszerűen félremagyarázók szóhasználatáról és a politikusok szóhasználati felszínességéről szeretnék beszélni. Értelemszerűen, nem a nemzetről és a nemzeti tudatról, hanem a nemzetfelejtésről és a nemzeti tudatlanságról kívánok néhány szót szólni.
Ez év (2017) tavaszán, Budapesten a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának összejövetele alkalmából a Hold utcai President szállodában töltöttem két éjszakát. A bejelentkezéskor elém tettek egy űrlapot, amit lehet, hogy csak egyszerű nyilvántartásnak kell tekinteni, de nem kizárt, hogy a biztonsági szervek kapták meg, régen. Tehát nem ez a lényeg, hanem az, hogy a kérdés, ami az űrlapon, a sok közül, az egyik kitöltendő kocka sarkában volt olvasható. A kérdés magyar szövege szerint a nemzetiséget kellett beírni, magyarul nemzetiséget, ilyen kérdést …
Az angol szöveg szerint, pontosabban ebben a rubrikában szereplő angol szöveg szerint a Nationality kérdésre kellett válaszolni, aminek az angol ismert tudatzavar szerint két jelentése van. Az egyik értelemszerűen nemzetiséget jelent, a másik jelentése: állampolgárság. Persze tudjuk, nem sok nyelvismeretünk és jártasságunk alapján is, hogy az állampolgár angol nyelven citizen, az állampolgárság pedig citizenship. Az állampolgárságnak a nemzetiséggel való összekeverése vagy azonosítása pedig nem csupán nyelvi vagy tudati, hanem felfogásbeli kérdés is.
Elhiszem az angoloknak, hogy létezhet egy brit tudat, de azt nem hiszem el, hogy van brit nemzetiség, mint ahogy nincs is, esetleg néhány állampolitikus vágyálma, ha lenne, persze Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének során ennek csökken a valószínűsége, mint ahogy csökken a skótoknak és Skóciának a megmaradása a brit államközösségen, egyesek szerint azonban ez nem államközösség, hanem nemzetközösségen belül.
Elhittem az egykori Jugoszlávia lakói közül azoknak, akik sem horvátnak, sem szerbnek, sem szlovénnek és egyéb nyugat balkáni etnikum vagy nemzet, vagy ottani szláv nyelvű közösség tagjának sem tekintették magukat, de valamilyen keverék délszláv nyelvet beszéltek, hogy az ő nemzetiségük jugoszláv, tehát azonos a nemzettudatuk az állampolgárságukkal. Ugyanezt nem hittem el a magát jugoszlávnak mondó magyar eredetűnek, mert a történelmi és kulturális kötődése szerint nem tartozott egyik jugoszláviai délszláv népcsoporthoz sem. Tőle azonban elfogadtam, hogy már nem tartja magát magyarnak. Nem vonom kétségbe Edward Beneš törekvésének politikai célszerűségét a csehszlovák nemzet létrehozására, aminek valószínű, hogy néhány ezer vagy egy ember esett áldozatul, nem tudom mi lett a sorsa a szerencsétlennek, aki Csehszlovákia szétesése után, nem fogadta el sem Szlovákia, sem Csehország állampolgárságát és Csehszlováknak tekintette magát. Nyilván egy nemlétező államnak a nemzetiségét nem csak az utódállamok nem ismerhetnék el, hanem nemzetiségnek sem. Ugyanakkor jó 50 éve a nemzetközi egyezmények nem ismerik el az állampolgárság nélküliséget és főleg nem az állam nélküli állampolgárságot. Mindenki valamely létező államnak a polgára. Ez több mint ötven éve így van.
De ebből az eszmefuttatásból a következő a kérdésem. Az állampolgárság az államhoz, tehát a belső valamint a külső jog szerint is meghatározott intézményrendszerhez köthető-e vagy a nemzethez, ami történelmi és kulturális egyediség és nincs jogi meghatározottsága. Egyszerűsítve a kérdést: az állampolgárság magyar vagy magyarországi?
A megkérdezettek többsége valószínűleg azt válaszolná, hogy magyar, pedig nincs igazuk, mert az állampolgárság magyarországi. Az állampolgárságnak sem szűk, sem tágabb felfogásban, a nemzethez nincs köze. Ez egy közjogi szerződés az állam és az egyén között. Ez létrejöhet a születés által, azaz természetes úton, amit azonban az egyénnek egy bizonyos életkorban valamilyen okmányon az aláírásával kell hitelesíteni. De létrejöhet az elődök révén, vagy azon személyeknek az állampolgárság felvételével, akik más állam fennhatósága alatt születtek. Az ilyen állampolgársági kötelezvény létrejötte ugyancsak hivatalos esemény, nyilatkozati vagy szerződéses ügy. Ezért az állampolgári kötelékből ki lehet zárni, ha nem teljesíti a törvényi feltételeket, vagy meg lehet tagadni az állampolgárság megadását, mint ahogy ez a 2011-től hatályos magyarországi állampolgársági törvény óta az állampolgárságot kérvényezők mintegy 3%-a esetében meg is történt. A nemzetből kitagadni azonban nem lehet, csak elfordulni lehet a nemzettől.
Az tagadhatatlan, hogy az állam és a nemzet között létezhet, akár szoros összefüggés is. De az is a történelmi valóság része, hogy a nemzet az országalapító, az államot pedig vagy az országon belüli rendszer szervezi és felügyeli, vagy egy más érdek hozza létre, mondjuk egy hatalmi érdek. A középkorban talán ezért is nem az államra helyezték a hangsúlyt, hiszen az egy másodrangú intézmény volt-királyi méltóság, hanem az országra. Az ott lakókat pedig ország-lakóknak nevezték, esetleg alattvalóknak. Ezeknek a meghatározásoknak más volt az üzenete, mint az állampolgárságnak.
Tudatosítanunk kell, hogy az állam politikai, hatalmi, szervezési alakulat, az ország ettől felsőbbrendű történelmi képződmény, amit az országalapítók hoznak létre. Tehát országot alapítani, államot pedig szervezni kell. Ezért helytelen Árpádházi I. Istvánt, azaz Szent Istvánt államalapítónak nevezni. Ő annak az európai típusú feudális államnak volt a megszervezője, amit még Géza nagyfejedelem képzelt el annak az országnak a területén, amit Árpád fejedelem 907-ben a Pozsony melletti győztes csatával alapított, hiszen ezzel vált egyértelművé a nyugati gyepű kiterjedése. Nem a 895-896 tájékán megtörtént honfoglalás hozta létre az országot, vagy egyesek szerint a hon visszafoglalását, hanem az ország alapítás kezdete – 907, addig annak a belakása történt annak szórványosan avarok és szláv telepesség van.
Az európai típusú államszervezés valamikor 973 tájékán indult útjára. Az ország tehát nem állam, hanem olyan felügyeleti terület, amelyen belül kell megszervezni az állam intézményét. Figyeljük a kifejezések közötti különbséget: régebbi eredetűek Spanyolország, Lengyelország, Csehország, Magyarország, Horvátország, Törökország, Oroszország, Svédország, korábban volt pl. Tótország, Angolország, a későbbi fiatal elnevezések Ukrajna, Szlovákia, Szerbia, Bulgária, Románia, Albánia. Benne van az ország elnevezésben a történelmiség. Első hallásra érezhető ez a történelmi háttérbeli különbség, ami a létezés jogosultságát nem vonja kétségbe, de utal az eredetre. Történelmileg az ország gyökeresebb képződmény, ami azonban nem az erőviszonyokra vagy a pillanatnyi politikai érdekekre utal, csupán az eredetre.
Ebből az eszmefuttatásból azonban szervesen fakad a következő kérdés: ha a nemzet az országalapító, akkor mi a nemzet? Mi a nemzet és az állam közötti összefüggés, vagy különbség, mert ma használatos, sőt közkeletű a nemzetállam kifejezés? Ezzel kapcsolatosan a felvilágosodás korától kezdve vált zavarossá a nemzet értelmezése.
Corvin Mátyás uralkodásának vége felé az ország lakosságának lélekszáma kb. azonos volt az akkori Francia Királyság lakosságának a számával, de a magyarok aránya a királyság területén mintegy 85% volt. A reformáció négyszázötven évvel ezelőtti magyarországi elterjedésekor a protestánsok aránya az országban éppen a nemzeti nyelv előtérbe helyezése miatt ugyancsak ennyi volt. Mert mindenképpen, mi arra utal, hogy a nyelvhasználaton túl a közgondolkodásban is elindult a nemzet felé fordulás. Ez kiérezhető Tinódi Lantos Sebestyén énekeiből, de inkább siralmaiból, Balassi Bálint verseiből, de leginkább az 1715-ben először lejegyzett, de ki tudja mikor keletkezett Boldogasszony Anyánk kezdetű, Magyarországról és a magyarokról szóló fohászból, ami minden kétséget kizár aziránt, hogy mi és ki a nemzet, mint ahogy a 18. századi magyar „testőr” irodalom sem ébreszt bennünk kétséget arról, hogy kihez szól. Magyarul beszél és a nemzethez szól. Talán Bél Mátyás volt az első, aki értelemszerűen figyelmeztetett arra, hogy vannak magyarul beszélő és magyarul ugyan nem beszélő, de Magyarországban érző emberek. Ez fontos észrevétel volt, de nem megosztó, sőt inkább sajátosan egységes.
Sajnos az államszervezés 19. századi időszakában ahelyett, hogy figyelembe vettük volna ezt, nem vettük figyelembe. A 18. században ilyen államszervezési kérdés még nem létezett Magyarországon, nem csak amiatt, hogy a latin és a német nyelv alkotta a társadalom buroknyelvét, hanem azért is, mert a közösségi érzés ettől független volt. De ne felejtsük Bél Mátyás burkolt üzenetét: a hungarus tudat az országhoz való vonzalmat jelentette, amit mai nyelven hazatudatnak nevezhetünk.
A Magyar Királyságnak, mint országnak és történelmi államiságának vesztét a nemzetállam eszméjének a 19. századi elterjedése okozta, mert két egymástól független, a jelenvaló esetben pedig összeegyeztethetetlen szemléletet akart egybeforrasztani, amit sokan ma sem értenek – sem a törekvést, sem a nemzet és az állam közötti különbséget.
A nemzetállam az 1789-es francia forradalomnak nevezett terrorista mozgalom eseményének köszönheti a megalakulását, de sajnos tudatosítani kell, hogy ez volt a fasizmus egyik alapköve is. Ezt akkor senki sem tudatosította, sőt a modern államiság megszületéseként üdvözölte. Sem akkor, sem most nem úgy értelmezik a történészek és a társadalomkutatók, hogy egy olyan új, a modern hatalmi politikát megalapozó eszmeiség született, ami eljuttatta Európát majd az egész világot az első és a második világháborúba, a közel-kelet tönkretételének máig válságot keltő helyzetébe és az antiszemitizmus rémségébe. Ugyanakkor tudatosítanunk kell, hogy a trianoni békeszerződésbe ágyazott érdekeket is a nemzetállam eszméje trágyázta egyéb hatalmi elképzelések erősítésére.
A történelmi Magyarországtól elcsatolt területekkel dúsított új, vagy addig nem létezett államok, mind a nemzetállami eszmét hirdették. És megszületett a fasizmus, ugyanabban az időben, amikor példának okáért a sohasem létezett, de hatalmi vágyból létrejött csehszlovák nemzeteszme. Tessék követni a történelmi időtáblázatot. Nem véletlen, hogy a nácizmus is ezen az eszmei talajon burjánzott ki.
A nemzetállam szóhasználatot el kellene felejteni, hiszen összeegyeztethetetlen mind a nemzetek fejlődésével, mind az államok szervezésével. A nemzet kulturális és történelmi alakulat, az állam pedig szervezési és jogi intézményrendszer. A nemzetállam pedig egy fogalmi torzszülemény, ami néhány helyen intézményesült is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ideális esetben nem létezhet nemzetállam, illetve, hogy egy állam nem vállalhat felelősséget egy egész nemzetért, de a nemzet nem az államhoz kötődő fogalom, noha egy nemzeti akarat létrehozhat egy állami szervezetet, de létrejöttének pillanatától már nem a nemzeté, hanem mindenkié, aki az ország vagy az állam határán belül él, legalábbis a feudalizmus megszűnése óta.
Néhány lélegzetvételnyi idővel ezelőtt a nemzetek fejlődésére utaltunk. Lehet, hogy ez helytelen gondolattársítás volt, mert talán az átalakulás helyesebb kifejezés lenne. A két kifejezés között az a különbség, hogy míg a fejlődést sokak számára érthetőbb idegen szóval progresszióként, azaz akár előretörésként is lehetne értelmezni, az átalakulás békés kiteljesedésű folyamatra utal, amiben benne található a fejlődés is, de ez inkább a szerkezet összetettségére, több rétegűvé válására vonatkozik.
Ennek történelmi hagyománya van, a nemzet az egy tőről fakadását jelenti. Ez az első hallásra sem azonosítható az állammal, de visszautalva Bél Mátyásra, rokonítható, mert a közös élmények részesei akkor is összetartozónak érezhetik magukat, ha nem azonos nyelvet beszélnek, de a kapcsolódási pontokon megtanulják egymás nyelvi rejtjeleit és gondolkodását. Akik együtt élnek, azok értik egymást, feltételezve, ha nem egymás ellen szervezik őket.
Ennek vetett véget a felvilágosodás.
A gondolkodás szabadságának sajnos, volt egy hátsó rejtekajtaja is, aminek a belső, senki által sem észrevételezett falára az volt írva: mondja mindenki a magáét, aminek egyik következménye az lett, hogy ne értsük egymást! Ezt ne értelmezzük szó szerint, hanem úgy, hogy, mondja mindenki a magáét. Ez hozzávetőlegesen a bibliai bábeli helyzettel azonosítható. Aki hatalmilag úrrá lesz efölött, az győz.
Nehogy valaki félreértse, nem a felvilágosodással, sem a kitárulkozással, a modernitással, nem ezekkel nem értek egyet, csupán arról van szó, meg lehetett lovagolni és átalakítani a világot, hogy a hatalmi érdekek győzzenek.
Sajátos, hogy ezzel a folyamattal kapcsolatban két ellentétes példát lehet említeni. Az egyik a Francia Királyság, ami 1792 tájékán mintegy 50 százalékban volt francia nyelvű, a másik a Magyar Királyság, ami száz évvel később mintegy 50 százalékban volt magyar nyelvű, noha a 15. század második felében lehettek volna egymás vetélytársai, mert azonos súlycsoportban szerepeltek. Az etnikai egység szempontjából azonban az akkori Magyar Királyság Európa egyik legegységesebb állama volt. Akkor Magyarország valóban a magyarok országa és állama volt.
Azóta eltelt fél évezred. Van egy Magyarország, ami nem hasonlítható semmiben sem az akkorihoz. Létezik egy magyar állam, ami nem azonos a történelmi országgal, létezik egy magyar nemzet, ami többet jelent, mint a mai magyar állam, de nem azonos a mai Magyarországgal, mert kiterjedésében felülmúlja azt.
Ez olyan nemzeti és államalkotói tudathasadás, aminek a gyökerei a 16. század elejéig nyúlnak, de a gyulladásos állapota az elmúlt száz évben következett be, amin a mai napig nem tudtunk úrrá lenni.
A példákat soha sem a jövőből, csak a múltból lehet eredeztetni. A legbiztosabb pont az archimédeszi. A magyarok esetében ezt a pontot a nemzet jelenti. Tehát nem a hatalmi politika és az ebből következő államhatalmi viszonyok jelentik a nemzetpolitikai és a nemzetstratégiai irányt, hanem a nemzet léte és lakóterülete, ami taktikailag jelenthet egy szerteágazó megfontolást, politikailag más-más irányba is mutató kitekintést, de stratégiai megfontolás szerint csak egy irányt követhet.
(Elhangzott a Széchenyi Társaság Nemzettudat és nemzeti identitás c. konferenciáján Sopronban, 2017. szeptember 30-án)