Őrszem és gyepű

2017. szeptember 17-én a hagyománynak megfelelően Szilvásváradon, a Szalajka-völgyben álló Kárpátok őre szobor mellett ismét ünnepségre került sor, amelynek házigazdája Szaniszló László, Szilvásvárad polgármestere volt, az esemény fő támogatója Kocsis László, az ÉPFU-REÁL Kft tulajdonosa és Jung László, az Egererdő Zrt. vezérigazgatója.
Az ünnepségen Erdély képviseletében Gergely István, a Délvidékről Ágoston András, a Felvidékről pedig Duray Miklós szólt az ünnepség résztvevőihöz.
A műsort Szűts István zeneszerző állította össze, közreműködött a felvidéki Vadkerti Imre és a délvidéki Fehér Nóra, a Kormorán tagjai.

Duray Miklós ünnepi beszédének teljes szövege itt olvasható.

A magyar középkori államiság hajnalán, a 9. és a 10. században az államszervezők, a kelet felől a Kárpát-medencébe irányuló utakat a hágókon felállított őrökkel ellenőriztették. A medence nyugati megközelíthetőségét pedig a gyepűelvén, a gyepű révén tartották felügyelet alatt. Sajátos, hogy kelet és délkelet felől valamint nyugati irányból kellett védeni ezt a térséget, már akkor is, mint fél évezreddel később, vagy most, Krisztus születése utáni huszonegyedik évszázadban. Az elmúlt századok során mintha semmit sem változott volna a világ a Duna medencében, a Fekete Erdő és a Vaskapu közötti térségben.

Az sem elhanyagolható emlékezeti anyag, hogy Árpád honfoglalóinak a nagy műgonddal szervezett betelepülését követően röviddel, éppen azok támadták meg az új államszervezőket, akik korábban már nem szenteltek túl nagy figyelmet ennek a területnek. Viszont rádöbbentek, hogy a volt Frank Birodalom keleti részén és a Duna észak-déli vonalától keletre, a megállapodott avar településrendszerre természetszerűen, mintegy rokoni vonzalmakkal rátelepedő új vándorlási hullám szervezői az akkor alakuló Német-Római Császársággal versengő államot tudnak alkotni. Ez egyből területbirtoklási és hatalmi kérdésként jelentkezett, aminek a soron következő évszázadok során csupán indoklási változatai jelentek meg, amit a 19. század vége felé már érdekövezeti vagy befolyási övezeti kérdésként neveztünk, a huszadik század második évtizede óta pedig trianoni tragédiaként. Mindebből ésszerű kiút egyelőre nem vezet, csak kezdemények jelennek meg pl. a V-4-nek nevezett államok közötti együttműködésben, ami talán szerencsés is lehet, hiszen a késői középkorban kialakult gyümölcsöző együttműködésen alapul.

Mondhatnánk azt is, hogy a 907-es pozsonyi csatától eltelt több mint ezerszáz évben alig változott valamit a helyzet a térségünk iránti hatalmi érdeklődésben, az érdekek megnevezése kivételével. Viszont a pozsonyi csatát kiváltó okoknak és végkimenetele okának az ismerete nélkül nem érthetjük azt sem, ami most, a 21. században zajlik a szemünk láttára.

A pozsonyi csata idején még élt Árpád, a stratéga. Az ő gondolkodásmódja, pontosabban „másként gondolkodása” lett sikeres a nyugatiak hatalmas létszámfölényével szemben. A győzelmet követően azonban nem lehetett megfékezni a kisebb vezéreket, akik értelmetlenül portyáztak nyugati irányban, aminek következménye először a 933-ban lezajlott merseburgi csata, majd a kínos, de nem tanulságmentes Augsburgi csatavesztés lett 955-ben. Géza fejedelem értette meg elsőként, hogy az új feudális rend szerint szerveződő nyugat irányában nincs más lehetőség csak az összhang keresése. Bizánccal szövetkezni vakmerőség lenne vagy öngyilkosság. Olyan államformát kell választani, ami a térségben felér a Német-Római Császárságban választottal.

A 9. századi új állam, azaz a nomádállam hagyományait követő nagyfejedelemség európai királysággá való átszervezése a valamikori keleti frank birodalom határán történt, ehhez kell/kellett megválasztani a szövetségeseket. Ezért vette fel egész családjával a kereszténységet és vállalt együttműködést 973-ban Quedlinburgban az első európai csúcsértekezleten I. Ottóval, emiatt vonta vissza a nyugati gyepű határát keleti irányba a mai Bécs térségéig, emiatt lett Vajk nevű fia a későbbi István, bajor Gizella férje.

Nem kérdés, hogy a fejedelemséget a korábbi hagyományok szerint egyértelműen öröklő Koppányt miért kellett átküldeni az örök vadászmezőkre – nem fogadta el a nyugati irányultságot. Arra azonban még nem érkezett egyértelmű válasz, hogy István és Gizella gyermekei, a trónörökösök miért haltak meg hamarább, mint szüleik. Ez valószínűleg nem csak az akkori gyermekhalandóságnak a számlájára írható.

Ettől a ponttól elrugaszkodva egy korai európai-úniós összekacsintásról beszélhetünk, beleértve III. Ottó Német-Római császár és II. Szilveszter pápa egyetértését abban, hogy ne hűbéri koronát kapjon István, mint a cseh király, hanem az akkori hűbéri világi hatalomtól látszólag független pápait, amit valóságosan is lehetett hatalmilag függetlenné nyilvánítani. Ez utóbbi törekvés a hatalom birtokosainak ügyességétől és képességeitől lett sikeres.

Az akkori császár és a pápa hatalmi összekacsintásnak a mai értelmezése így hangzana: elégítsük ki ezt az új fickót, úgyiskinyírjukafiút. Ami majdnem megtörtént a leginkább életrevalóbbnak, Imrének a meggyilkolásával. Szerencsére volt egy vérségi, de oldalági László, aki negyven évvel később rendet teremtett a királyságban, az államban, visszaverte a nyugat felé tartó kelet felől jövő támadásokat, tehát védte Nyugatot, Istvánt pedig szentté avattatta, ami által Nyugattól védte meg az országot. Az akkori Nyugatnak nem volt más választása: ismét el kellett ismernie, meg kellett erősítenie a Kárpát-medencei térség magyar államhatalmi fennhatóságát.

Ez a helyzet, azóta többször megismétlődött, ami a magyar államiság ismételt megerősítését jelentette. Sajátos, hogy a magyar történelemtudomány ennek ellenére Mátyás Királyt tartja az egyik utolsó bölcs és példaértékű magyar királynak pedig ő játszotta el a magyar államiság folytonosságát. Utána az állam összeomlása következett, ami előre jelezte az ország válságát is.

A reformkorban ezekből a romokból akartunk újraépítkezni. Látszólag sikeresen 1848-ig, de a kor szelleme szerint esetlegesen, vagy a kiegyezés korában kevéssé képzetten, inkább indulatoktól vagy érdekektől fűtötten, azaz belterjesen. Hiába volt Deák a Haza Bölcse, Kossuthnak, az emigránsnak volt igaza mind a külügyek, mind a hadügy ellenőrizhetőségének kérdésében, de nem biztos, hogy a magyarországi érdekérvényesítési türelmetlenség miatt az ő véleményének akkor érvényt lehetett volna szerezni. A rövidtáv a hosszú távot beláthatatlanná ködösítette. A rövidtáv akkor a monarchia birodalmi létének megmaradását és a magyarországi társadalmi türelmetlenség kielégítését jelentette. Ez megtörtént a Kiegyezéssel vagy megegyezéssel. Akik ma úgy gondolják, hogy ez volt akkor a leghelyesebb út, azokkal nem vitatkozni kell, hanem elemezni kell a birodalom modernizálásának lehetőségeit. Ez akkor nem történt meg, ezért ezt követte az összeomlás 1914 és 1918 között. Ez az elemzés a mai napig nem történt meg.

De mi van ma?

Nyugati gyepű nincs. Luxemburgi Zsigmond királysága idején a 14. század vége felé végleg megszűnt. A Kárpátok Őreinek a küldetése pedig a 18. század végén befejeződött, mert egyrészt megszűntek a betörések, másrészt átalakult az európai politika, eltűntek a terjeszkedés geográfiai akadályai.

Noha ez sem teljesen igaz. Hiszen 1944-ben éppen az Észak-nyugati Kárpátok egyik szorosának, a Dukla hágónak földrajzi térségében folytatott többhetes katonai ütközetet a Vörös Hadsereg és a Wehrmacht. A tétje az volt, hogy észak felől törjenek be a Szovjetunió katonai egységei a Kárpát-medencébe. A betörés sikertelen volt és ez akadályozta meg a Felvidéki magyar civil lakosság „kardélre hányását” valamint az életben maradottak kiűzetését szülőföldjükről. A hágónak, hágóknak tehát a közelmúltban is volt jelentőségük.

Ha tréfára akarnánk venni a dolgot, mondhatnánk, hogy mára csupán a gyepűrágók és gyepűrágcsálók maradtak, a Kárpátok maradék, önkéntes őrszemeit pedig folyamatosan egyelik az őrszemkiszúrók.

Ez az itt, Szilvásváradon és Csíkcsomortánban álló, keményfából faragott Kárpátok Őre szobor azonban egyszerre kétszeres emlékeztető: felidézi a múltat, amikor még őriztük az őrizendőt, de a múló idő viszonylatában figyelmeztet a jelenre, mert most is lenne és kellene is mit megőrizni, védelmezni.

Sajátos a helyzetünk. A nyugati gyepű akkor szűnt meg, amikor kezdett összemosódni a Kárpát-medence a Német-római Birodalommal, aminek a több száz évig tartó végkifejlete valami hasonlóra emlékeztet, mint az Európai Unióban itt-ott megjelenő szándékok: a császárság érdekének a királyság és a fejedelemség érdeke fölé rendelése.

Nem a részletkérdéseknél kell leragadnunk, hanem a törekvést, az irányt kell szemünk előtt tartani.

A Magyar Királyságnak az első világháború végén bekövetkezett felosztása ennek a folyamatnak a végkövetkezménye volt, aminek egyik okaként azt kell megneveznünk, hogy fontos kérdésekben nem az érintettek egyetértésével hozták meg a döntéseket. A Birodalom császárának utolsó ilyen baklövése éppen az 1914-es hadüzenet volt.

Nem tudjuk, és soha sem fogjuk tudni, ha nem történik meg ez az intézkedés, mi történt volna, de azt tudjuk, hogy nem kellett volna megtörténnie. A trónörökös előre tervezett meggyilkolása, amit az orosz titkosszolgálat szervezett meg a franciák egyetértésével, akkor egy szellemileg csavartabb megoldást válthatott volna ki, mint a dinasztikus politika reflexszerűségét: a hadüzenetet.

A baj az, hogy ugyanilyen lehetséges válaszokra épül a mai európai kérdésözön is. Ma senkinek sincs elképzelése arra vonatkozóan, hogy az Európai Unió nem adhat-e egy ehhez hasonló rossz választ egy, a kornak megfelelő kihívásra. Nem tudatosítjuk, hogy az adott kor kihívásait, nem a korszakalkotók fogalmazzák meg, hanem az esetlegesek. A korszakalkotók azok, akik ebben rendet tudnak teremteni.

Ezért nem tartható tévelyedettnek az elvárás, hogy az Európai Unió, a szuverén államok és nemzetek szövetségeként maradjon meg, és ne alakuljon át egy, egyesültállamok szerű alakulattá. Ha ez megtörténne, valószínűleg végzetes helyzet alakulna ki, vagy elvezetne egy európai polgárháborús láncolathoz. Szembesülünk azonban egy új jelenséggel, amit még a Nagy Római Birodalom összeomlása óta nem tapasztaltunk. Ez a 2015-től egyre erősödő migrációs hullám, amit inkább Európába való beözönlésnek nevezhetnénk. Nem hasonlítható sem a népvándorláshoz, sem a letelepítésekhez, sem a betelepítésekhez, sem a meneküléshez, mert embercsempészek tömegei szervezik üzleti alapon és nyomon követhető a célzatos politikai támogatottsága. Minden korábbi tömeges népmozgásnak más volt a jellege, belső szervezettség uralta és nem külső érdekeknek voltak alárendelve, valamint egyik végeredménye az volt, hogy záros határidőn belül át kellett vennie a jövevényeknek a befogadó térségben uralkodó értékrendet, és ha nem voltak keresztények, akkor fel kellett venni a kereszténységet vagy meg kellett tanulnia környezete nyelvét, de legalább a szokásait. Mai kifejezéssel élve be kellett illeszkedniük az adott térségbe.

Többek között a gyepű és Kárpátok őrei, annak idején egy ilyen kívülről jövő helyzet kialakulásának megelőzését is szolgálták. Ma egy európai gyepűre és őrszemekre, azaz Európa külső határának védelmére lenne szükség ahhoz, hogy Európa az maradhasson, amivé az elmúlt csaknem két évezredben lett: a római jogrend, a keresztény értékrend és az egymást kiegészítő kultúrák közös rendszerelvű hazája. Mert ha én magyarként érzelmileg a Kárpát-medencét érzem hazámnak, akkor Kárpát-medencei magyarként a széles hazám a keresztény Európa, amit nem felekezeti vonatkozásban értelmezem kereszténynek, hanem gondolkodásban, értékrendben, a szeretetre való alkalmasságban és a megbocsátásra való képességben, a türelemben, a párbeszéd igényében és az általánosan elfogadott törvényeknek való megfelelőségben.

Európa védelme azonban nem csupán a földrész kultúrájának, civilizációjának, értékeinek és értékrendjének a védelmét jelenti, hanem a részek védelmét is. Az őrség arról is szól, hogyan lehet a létező keretek között fenntartani a nemzetet. Az állam keretét vigyázókat nevezhetjük Kárpátok őreinek, gyepűvédőknek vagy bárminek a lényeg mégis bent zajlik: amit védünk, azt rendben tudjuk-e tartani és meg tudjuk-e tartani.

Nyilvánvaló, hogy ez ma nehezebb feladat, mint egy évezreddel ezelőtt, hiszen akkor egyszerűbbek voltak a kihívások. Ezt az egyszerűséget, vagy inkább egyértelműséget jelképezi a Kárpátok Őre szobor is. Ha az ilyen jellegű, mai feladatokat akarnánk szoborba formázni valószínűleg egy nagyon kusza, nonfiguratív szobor kompozíciót kellene alkotnunk, amiben egyszerre kellene megjeleníteni a védelemre szorulót, a megmásíthatót és az elutasítandót. Tartalmaznia kellene a jóságot, a gazemberséget, a számítást a cselszövést, az elszántságot, a kiszolgáltatottságot, a nyereségvágyat, az áldozatkészséget, a hamisságot, az erőszakot, a gyengédséget, a ráutaltságot, a globalitás és a lokalitás közötti ellentétet, a nemzetet és a nemzetellenességet. Ennyiben bonyolultabb mostani korunk, mint az ezer évvel korábbi.

A Kárpátok Őre előttünk álló szobrában azonban a helytállás, azaz ennek példája testesül meg. Európa mai válságában már nem elegendő a helytállásra való elszántság. A helytállót gyakran megkerülik, kigúnyolják. Nem véletlen, hogy mintegy hat és fél évszázada megszűnt a Kárpát-medence nyugati részén a védelmi gyepű. A mai globalizmus előszelei már akkor vígan nyargalásztak Európában csak azt akkor Német-Római Császárságnak nevezték. A 19. században internacionalizmusnak mondták, majd átmenetileg proletár nemzetköziségnek, közben kommunista hatalmi rendszernek, világkapitalizmusnak ma pedig globalizmusnak hívják, ami az előbbiekhez képest már valóban világrendként jelenik meg.
Nyilvánvaló, hogy a gyepűt és a hágók őreinek hálózatát nem lehet újraszervezni, de szerencsétlen kísérlet lenne ehhez akár hasonló megoldáson gondolkozni – ma már nincsenek földrajzi határai az uralomnak.

Ha már létrejött az elmúlt két évtizedben, a második világháború borzalmait követő együttműködési kezdemények alapján az Európai Unió, akkor ezt tekintsük az európai államok és nemzetek közös védelmi rendszerének, de ne egyesületének, hanem a közös értékek védelmét szolgáló szövetségének.

Ennek, akár a Kárpátok Őre egy fatörzsből kivésett, itt álló szobra is lehetne a jelképe.

Duray Miklós