A felvidéki magyarok akkor egységet akartak

Kövesdi Károly interjúja Duray Miklóssal, megjelent a Magyar 7 hetilapban

Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke, a komáromi nagygyűlés ötletgazdája egyik cikkében így fogalmazott: „Az én véleményem nem meghatározó, mert érzelmileg aláfestett.” Huszonöt év távlatából ma is így gondolja?

Tény, hogy a komáromi nagygyűléshez akkor is, most is érzelmileg viszonyulok. Ennek elsősorban az az oka, hogy a gyűlés az én ötletem volt, még 1992‑ben, amelyet Kvarda Józseffel dolgoztunk ki tervezetté. Az ember általában rabja a saját ötleteinek, hacsak az ötlet utólag nem igényel felülbírálást. Ez az ötlet azonban jó elképzelés volt, ahogyan azt több írásomban is kifejtettem. Nem véletlen, hogy nagyon sok támogatója volt ennek az elképzelésnek. Nagyon sokan rájöttek ugyanis, hogy a felvidéki magyar közösség épülése csak úgy képzelhető el, ha saját szervezeti rendszerrel bír. Vagyis nem valamilyen nagy egységnek a molekuláris része, hanem saját szervezeti rendszere van. Ezt az önkormányzatiság, az önkormányzás, a belső önrendelkezés eszközével lehetett volna megteremteni. Fontos a kifejezést pontosan használni: belső önrendelkezés. Ez minden államban megvan, és gyakorlatilag az önkormányzati rendszert jelenti; egy‑egy településnek, régiónak, saját, belső önrendelkezését egy adott államon belül. Mi ezt úgy képzeltük, hogy alakuljanak ki olyan területi egységek, úgymond járások – hogy beleilleszthessük a szlovákiai közigazgatási környezetbe –, amelyekben tiszteletben tartják az etnikai elvet. Az etnikai elv természetesen nem jelent éles határvonalat, amelyen belül száz százalékban csak magyarok élnek, hanem a természeti és a gazdasági feltételeknek megfelelően úgy kell meghúzni a közigazgatási egységek határát, hogy ott meg lehessen valósítani az önkormányzatiságot, amely ez esetben a magyar önrendelkezést jelentette volna. De ugyanezt meg lehetett volna alkotni az ukránok, rutének számára is.

A gyökerek, mint említi, korábbra nyúlnak.

1990‑ben választottuk meg az első polgármestereinket. Már akkor lehetett látni, hogy a társadalom nincs felkészülve egy ilyen rendszernek a működtetésére, mert az embereknek fogalmuk sincs arról, mit jelent az önkormányzatiság. 1991 tavaszára már összehívtunk olyan önkormányzati gyűléseket, ahová meghívtuk a polgármestereinket és helyi képviselőinket, és oktatni kezdtük őket az önkormányzatiság lényegéről. (Nem az önkormányzati törvényekről, mert azok mindenki számára hozzáférhetőek voltak.) Arról, hogy mi fontos a közösség számára az önkormányzatiságban. 1992‑ben eljutottunk oda, hogy meg tudtuk fogalmazni, ennek milyen nemzetiségi vetülete lehetne, hogy a számbeli kisebbségben élő magyar közösségeket fel lehessen emelni, és olyan partneri viszonyt lehessen kialakítani a szlovákokkal, ami megteremti az önépítkezés alapjait. Hangsúlyozom, hogy ez az MKDM‑es és FMK‑s polgármesterek körében is egyértelmű igényként fogalmazódott meg, bár nem akkora mértékben, mint az Együttélés esetében. Ez arról tanúskodik, hogy ez több volt, mint pártpolitika. A saját önkormányzatiság igénye ezen felülemelkedett.

Nem autonómiáról beszélünk, hanem önkormányzatiságról.

Igen, mert a Nyugaton sikeresen működő autonómiamodellek közül egyet sem sikerült volna átültetni a szlovákiai valóságba. Saját magunknak kellett kitalálni az önkormányzatiság itteni modelljét. Mihelyt ezt elkezdtük megfogalmazni, óriási lett az ellenállás. Sajnálatos módon leginkább magyar részről, az FMK és az MKDM részéről. Soha nem felejtem el, 1993 decemberében, Antall József temetésén ott volt Vladimír Mečiar is a kormányküldöttséggel. Ott külön teremben külön tárgyalást folytatott Bugár Bélával. Nem tudtuk, mi volt a témájuk, csak sejthettük, hiszen akkor már gőzerővel folyt a januári nagygyűlés előkészítése. A nagygyűlés délelőttjén derült ki, illetve lehetett rá következtetni, mi lehetett a beszélgetésük témája. Bugár azt a feladatot kapta, hogy minden áron blokkolja le a nagygyűlést. Mi már korábban ott voltunk a komáromi sportcsarnokban. Egyszer csak odajön Bugár Béla: „Most kaptam a telefonhívást, hogy bomba van elhelyezve a sportcsarnokban, ezért az egészet le kell fújni, és haza kell küldeni az embereket.” Erre Pásztor István, Komárom polgármestere azt felelte: „Tudod mit, Béla? Nem mondunk senkinek semmit, az én felelősségemre megtartjuk a nagygyűlést.” Ezzel Bugár le lett szerelve, nem adtak neki más ötletet. Negyedóra múlva visszajött, s kijelentette: „Ha csak elhangzik az autonómia kifejezés, én az MKDM‑es képviselőkkel felállok, és otthagyom a nagygyűlést.” Ez lett volna a jelzés arra, hogy a rohamrendőrség megtámadja a sportcsarnokot.

Megtették volna?

Szerintem igen.

De hiszen az egész világ sajtója ott volt, több mint kétszáz újságíró.

Azért volt ott, mert sejtették, hogy beavatkozás lesz. Ahogy vége lett a nagygyűlésnek, a sajtótájékoztató már nem is érdekelte őket. A botrányt várták.

Érdekesen alakult az akkori főszereplők sorsa. Kevés szó esik róla, hogyan lettek egymás után kiszorítva a közéletből.

Azok voltak tulajdonképpen a felvidéki magyarság erős emberei, akik a nagygyűlést szervezték, támogatták, akarták. Őket le kellett faragni a közösség vezetéséről, mert anélkül nem lehetett volna manipulálni a felvidéki magyarságot. Amikor például 1998‑ban eljutottunk a pártegyesítésig, a parlamenti választás után engem nem engedtek a kormányalakítási tárgyalásokba beleszólni. Egyetlenegy tárgyaláson sem vehettem részt. Még csak meg sem jelenhettem.

A később születettek kedvéért: ki volt akkor a párt elnöke?

Bugár Béla. 1997–98‑ban, amikor a pártegyesítés zajlott, semmiképpen nem akarták, hogy egyesüljön a három párt. Az FMK‑soknak az volt az elképzelésük, amit Bugár is támogatott, hogy jegyezzünk be egy választási pártot, legyen közös listánk, de a három párt maradjon meg külön‑külön. A választások után akiket megválasztottak, kilépnek ebből a pártból, és visszatérnek a saját pártjukba. Ezt a pártot be is jegyeztették, de sikerült az MKDM‑es tömegeket meggyőzni, hogy a pártot egyesíteni kell. Bugár nem mert szembemenni a sajátjaival.

Akkor még, tegyük hozzá.

Az FMK‑sok egy része elutasította a pártegyesítést, a maradék, akik lenyelték a békát, megjelentek az egyesítő kongresszuson. Ezzel kapcsolatban azonban az volt a pártegyesítés ellenzőinek az elképzelése, hogy olyan alapszabályt fogadjunk el, hogy három (liberális, keresztény, nemzeti) frakcióból álljon a párt, és kárpótlásul az Együttélés jelölheti az elnököt. Az elnök viszont nem lehetek én, legyen Duka‑Zólyomi Árpád. Ez a három frakció gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy szét is vertük a nagy nehezen egyesült pártot. A frakciók ugyanis dönthettek volna úgy, hogy a választások után külön parlamenti frakciót hoznak létre. Akkor már dönteni lehetett volna arról, hogy a három frakció közül melyik kerüljön be a kormányba, és melyik ne. Senkivel sem egyeztetve tárgyalni kezdtem Farkas Pállal, az MKDM alelnökével, akinek hasonló aggályai voltak, mint nekem. Megyeztünk, hogy egyesítjük a keresztény és a nemzeti frakciót, tehát összesen csak két frakció lesz. Ennek fejében az Együttélés lemond az elnökjelölés jogáról. Így lett Bugár Béla az elnök. Szegény Duka‑Zólyomi Árpád ezt soha nem tudta nekem elfelejteni. De így sikerült megmenteni az MKP‑t.

Elmúlt egy emberöltőnyi idő. Rossz belegondolni, hogy akkor, 1994‑ben még a felvidéki magyarság 80 százaléka vélte úgy, hogy szükség van a közös képviseletre, ma pedig felnő egy új generáció, amely a megosztottságot látja.

Több mint a nyolcvan százaléka egyetértett ebben, sőt úgy vélte, hogy az autonómia, önkormányzás valamilyen formáját meg kell valósítani. De ennél sajnos sokkal rosszabb a helyzet. Nem is a politikai megosztottsággal van a probléma, mert lehetne szó az újraegyesülésről. Ha például megszólítanánk a Most‑Híd választóit, lehetséges, hogy – néhány személytől eltekintve – azt mondanák, egyesülni kell. De az 1990‑es évektől azt látják, hogy a helyezkedés a fontos, mert ehhez kapcsolódik a személyes siker, így lehet valamilyen pozícióhoz jutni, gazdasági előnyt szerezni. Ez lett a példa! S ezt az FMK‑sok hintették el, és gyakorlatilag ma is ez a legvonzóbb példa. Ha beilleszkedek egy hatalmi közegbe, akkor onnan csak akkor rúgnak ki, ha nagyon nagy disznóságot követek el, vagy talán így még zsarolhatóbbá válok. Ha a magam és a környezetem meggazdagodására gondolok, attól nem veszítem el a pozíciómat, mert mindenki ezt csinálja. Tisztelet a kivételnek. Mert azért nem mindenki számára ez volt a legfontosabb. A felvidéki magyar közösség bomlásáért egyértelműen azok a felelősek, akik a közéletben, a politikában elsősorban a pozíciószerzést, a pénzszerzést és a többségi politikai akaratnak való megfelelést képviselték. Akik nem ezt képviselték, azokat félre kellett állítani.

Sok oka van annak, hogy idáig jutottunk, ahol tartunk. Mégis, mi volt a fő ok?

A fent említettek. A komáromi nagygyűlés utáni néhány év semmi másról nem szólt, mint arról, hogyan lehet a felvidéki összefogást, egységet szétforgácsolni. Akkor mindenki érezte, hogy egységnek kell lenni, de ezeknek az egy része csak a látszategységet akarta. Hogy tévesszük meg a választókat. Pedig a választók, a felvidéki magyarok akkor egységet akartak.

Az írás megjelent a Magyar7 2019/3. heti számában.