Állami és/vagy nemzeti jelképek?

(a XXI. század második évtizedének végén Európában álságos és félrevezető arról vitatkozni, mi a nemzeti és/vagy állami jelkép, hacsak valóban nem tudják az európaiak, mi a különbség a kettő között)

Szlovákia törvényhozása, 2019. április 27-én az állami jelképekről szóló 1993 februárjában gyökeresített törvény olyan módosítását fogadta el, miszerint Szlovákia állami területén csak akkor lehet más államok himnuszát énekelni, ha az adott állam hivatalos képviselője jelen van, egyébként pénzbírsággal sújtható a rendező szerv – a módosításnak van egyéb vonatkozása is, de azokat most hanyagoljuk el. Az elfogadott módosítás gondolkodási iránya nem új jelenség az 1993. január elsején önállósult Szlovákia jogalkotásában, hiszen a szlováktól eltérő nemzeti (szlovákiaitól eltérő állami) színű zászlók használatát a sportcsarnokokban már több mint tíz évvel ezelőtt betiltották. Az eredeti, 1993-ban elfogadott törvény ugyan nem biztos, hogy azonosítható az akkori európai gondolkodásmóddal, de senkit sem korlátozott, csak a szlovák nemzetet és az állampolgárait rángatta egy „nemzetállami” fedél alá. Az első tiltás 2008. nov. 7-én következett be, Szlovákia negyedik éves uniós tagsága idején. Ettől kezdve nem lehet használni „idegen” államok jelképeit (zászlóját) Szlovákia területén, hacsak a használatának nincs hivatalosan meghatározható oka. Ez a tiltás feltételezhetően az Európai Unió összes tagállamára is vonatkozik, nemcsak Magyarországra. Noha a dunaszerdahelyi focipályán és a magyarországi focidrukkerek korábbi pozsonyi felvonulásain lobogtatott piros-fehér-zöld zászlók miatt került törvényesítésre ez a tilalom.

A tiltás mindig valamilyen rendellenességre, betegségre utal. Ha az orvos megtiltja valaminek a használatát, élvezését, az minden esetben a páciens rendellenes egészségi állapotára utal. A törvényalkotásban is ez a fajta értékrendi szövetszűrés a mérvadó. Aki valamit tilt, az fél valamitől. Hacsak nem a kábítószerekre vonatkozik a tiltás – az ugyanis óvni akar, noha a háttérben ott is az elterjedésétől vagy a feketepiactól való félelem uralkodik.

***

Szlovákia valószínűleg az Európai Unió azon kevés tagállamai közé tartozik, amelyiknek hamarább volt alkotmánya, mint állami önállósága, mai értelemben: nemzetközi jogalanyisága.

Azt tudjuk, hogy Tiso Szlovákiáját 1939. március 15-étől csak a hitleri Németország tartotta életben, noha a vélhető belső nemzeti értékrend szerint több szlovák szavazott volna az önállósságra, mint egy függőségre, de ez Szlovákia 1918-1938 közötti összes lakosára kivetítve nem biztos, hogy többséget jelentett volna. Ezt a helyzetet sem akkor, sem a mai jogértelmezés alapján senki sem vizsgálta, tehát ebből a szempontból az első szlovák állam megalakulásakor nem volt a nemzetközi jog vitatandó alanya. A nemzetközi tűrőképesség kb. két évig fogadta el létét 1939-1941 közötti kb. 25 hónapnyi időhosszban. A mostani Szlovákia azonban 1993. január 1-jén alakult meg, az akkor már vitathatatlan nemzetközi jogi játékszabályok szerint, de alkotmányát az előtte való év szeptember elsején fogadta el a csehszlovák jogrend részeként létező Szlovák Nemzeti Tanács. Nyilván ennek a furcsa helyzetnek a rovására írható, hogy Szlovákia alkotmánya nem rendelkezik az állami jelképekről. Az erről szóló törvény (63/1993) csak 1993 februárjában született meg. Ez azonban olyan tény, ami nem írható Szlovákia, sem a szlovák nemzet rovására. Egy államnak állami jelképei csak akkor lehetnek, ha létezik. A nemzeti jelképek viszont nem kötődnek az államhoz, de válhatnak állami jelképpé is, ami azonban nem vonja kétsége eredendő, nemzeti jelképi mivoltukat.

Igaz, hogy az 1993 februárjában elfogadott 63-as törvény, a címe szerint az állami jelképekről szól, de a második meghatározása így hangzik: „Mindenki köteles tiszteletben tartani a Szlovák Köztársaság állami jelképeit.  A hazafiságra való nevelés és a Szlovák Köztársaság állami jelképei iránti tisztelet kell, hogy részét alkossa az iskolák állami oktatási programjának.”

A törvénynek ez az idézett része egy sajátos tudatzavart rejt magában: egyszerre szól az állam jelképeinek a tiszteletéről és a hazafiságra való nevelésről. Noha tudjuk, hogy a kettő nem ugyanazt jelenti. Az állami jelképek megbecstelenítését (de nem a irányukban való semlegességet) a jogállamokban általában büntetik, a hazafisággal pedig a büntetőjog nem foglalkozik, noha a hazaárulás fogalmát számos jogrend ismeri. A kommunista rendszer bukása előtt ez a megítélés a politikai rendszerrel szembeszegülőknek a büntetőjogi minősítését jelentette. Azóta ez a politikai értelmű minősítés megszűnt ezekben az államokban, noha a hazaárulás fogalma megmaradt, ami azonban külföldi segítséggel végrehajtott terror jellegű bűncselekményekre vonatkozik – csak azt nem tudom, hogy ezt miért nevezik hazaárulásnak. Hacsak nem azért, mert így jobban illeszthető a államot többségében lakó, azt nemzetállamként értelmező nemzet államnemzeti jellegű fogalmi-érzelmi rendszerébe. Ennek a rendszernek azonban társadalmi tudatot romboló hatása is lehet, főleg ha tisztázatlan az eszmeisége.

Az 1992-ben elfogadott szlovák Alkotmányban is lecsapódik ez a zavaros gondolkodás és ahelyett, hogy az állam polgárait szólítaná meg a „My, národ Slovenský…“  (mi, a szlovák nemzet…) szózat jellegű preambulummal kezdődik. Ezzel az Alkotmányt kiemeli az állampolgárok egyetemes közösségéből és egy szűkebb nemzeti csoportra, akár államnemzeti csoportra méretezi. Emiatt is kétséges ennek a szlovákiai törvénynek, azaz alkotmánynak a változatlan megléte, hiszen nem illeszthető sem a nemzetek, sem az államok Európájának elméleti szerkezetébe. A szellemiségéből azonban logikusan adódik a himnuszok éneklésére vonatkozó legutóbbi tiltás. Emiatt nem lenne ellentétes a logikus gondolkodással, hogy a magyarok Szlovákiában abban értenének egyet, hogy ugyan polgárai az államnak, azaz állampolgárok Szlovákia területén, de nem vonatkozik rájuk az alkotmány, mert őket nem szólítja meg, hiszen ők nem a szlovák nemzet tagjai.

Az alkotmány nagy módosítása, anire 2001-ben került sor, még több kétséget vet fel. Az indítvány az Európai Unióba való beilleszkedés fonalára épült, de a vitatható preambuluma változatlan maradt, valamint a magyar (akkor kormánypárti) parlamenti képviselők 32 módosító javaslatából egyet sem fogadtak el, noha számos éppen az előbb említett kétségekre alapozott. Akkor többen felvetettük, hogy ne szavazzuk meg az alkotmánymódosítást. Az erről kialakult parázs vitában végül is egyedül maradtam. Ekkor azonban megfenyegettek néhányan (később ők alapították a MOST-HÍD pártot), hogy ha megteszem, kinyírnak. Az utolsó előtti másodpercben nyomtam meg az „igen” gombot. Ha a kialakult belső félelmem miatt nem így cselekszem, megbukott volna az alkotmánymódosítás, a szükséges 90 szavazat helyett csak 89 igen szavazatot kapott volna. Nem tudom elképzelni, hogy ebből milyen botrány keletkezett volna akkor, de nem mertem vállani a következményét. Bocsánatot kérek: én is beszari lettem. Csakhogy ez akkor más helyzet volt mint az 1970-es, 80-as években. Akkor az ellenállás a hősiességet jelentette, 1990 után nem sokkal pedig senki számára sem volt világos, hogy melyik politikus mely magatartásáért honnan mit kap. Lezüllöttünk, azaz sokan lezüllöttek, én nem. Ezért álltam ki a sorból.

***

Visszatérve az állami felségjelek törvényében fellelhető tudatzavarhoz. Az állam közjogi fogalom és intézmény, aminek működési rendszerét a törvények alkotják. Ez térségünkben az 1880-adik év januárjának első napjától az állampolgárok révén is megvalósul. Ennek a törvénynek az életbe lépésétől számítva tíz éven belül mindenkinek rendeznie kellett állampolgárságát. Ha ez nem történt meg, pl. hazaköltözéssel, elveszítette a császárnak alárendelt törvény szerint magyarországi állampolgári jogát. Ezért nem lehetett Kossuth Lajos magyar állampolgár, és amikor elhunyt, csak Budapest halottjaként temethették el – de az egész nemzet gyászolta.

Az állampolgársággal szemben a hazafiság elsősorban érzelmi rendszer. Ennek bonyolultságát jelen esetben nem kívánom bemutatni, mert nem akarom a negyedik dimenzión túli szellemi és lelki térszerkezeteket felvázolni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem szükségszerű, hogy az állam (állampolgári kötelességrendszer) és a hazafiság között egymást feltételező vagy akár kiegészítő kapcsolat alakuljon ki – noha ez utóbbi lehetséges és elég gyakori.

A hazafiság azonban sokkal hamarább létezett, mint az állampolgárság és a nemzet is sokkal korábbi alakulat – a valamikori Hungaria térségében a 16. század óta egyértelműen nyomon követhető, de ez nem csak nemzeti (nyelvi) alapú, hanem a Magyar Királysághoz kapcsolódó összetartozási tudat volt. A nyelvi alapú összetartozás tudata a 14. század végén Husz János révén alakult ki, ő kezdett csehül prédikálni, ezért kellett őt máglyára küldeni, mert kétségbe vonta a 973 óta elfogadott latin univerzalitást, ami az akkori Prágában inkább német univerzalitást jelentett. Magyarországon a nyelvi összetartozás szervezett tudata a reformációnak köszönhetőben gyökerezett meg, noha kezdetét az első magyar bibliafordításban kell keresnünk az 1400-as évek elején..

A nemzet átpolitizálódása a 18. század végi, francia hatású átalakulás egyik következménye, aminek csupán egyik fejezete a politikai nemzetnek hatalmi fogalomként és tudati elemként való megjelenése. A nemzetállam pedig a jogtól elvonatkoztatott erőszakolt politikai fogalom, ami az előbbinek a következménye, de nem biztos, hogy követendője. Az államnemzet pedig a politikai nemzetnek az állam, hatalmi politikája szempontjából értelmezhető eszköze. Ebben rejlik a történelmi Magyarország végének a kezdete is.

***

Szlovákia állami jelképeiről szóló törvényének a módosítása, melyet a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa (ez az elnevezés is az előbbiekben elemzett tudatzavarra utal) 2019. március 27-én az alkotmányos többséget jócskán meghaladó szavazataránnyal fogadott el, egy olyan szabályozást rejt magában, amit nem szokás törvénnyel rendezni. Ugyanis egy állam területén a más államok jelképeinek használatát általában nem törvények szabályozzák, hanem a diplomáciai protokoll. Ezek a szabályzatok általában nem a tiltásról rendelkeznek, csak arról, mikor kell megjeleníteni ezeket a jelképeket. Azt pedig tudjuk, hogy amit jogszabállyal nem tiltanak, azt szabad megtenni. Ha viszont törvénnyel tiltják más nemzetek vagy államok jelképeinek használatát, akkor a tilalmat elrendelő állam állít ki magáról, tudati állapotáról szegénységi bizonyítványt.

A nemzeti jelképek használatáról általában nem jogszabályok rendelkeznek, noha ma már a fogalmak gondolkodás nélkül keverednek a szóhasználatban, aminek az oka az, hogy a nemzet, mint entitás vagy földrajzilag behatárolható embercsoport, szinte soha sem azonosítható az állammal – és a törvényalkotó valamint a politikus sokszor nincs tisztában azzal, hogy mi szól az államról, mi a nemzetről. Ez utóbbinak egyik okát a legjobban példázza a XX. századi Magyarország állami kiterjedése és a magyar nemzet települési területe közötti különbség – az állam, mint a nemzetközi jog alanya és a nemzet, ami nem nemzetközi jogalany települési területe közötti különbség a nemzet javára. Emiatt keveredik az állam és az ország fogalma is. Az előbbi politikai és közjogi a másik történelmi kötődésű.

***

Mivel ez a legutóbbi szlovákiai törvénymódosítás elsősorban a nemzeti himnuszok éneklésére terjed ki, érdemes röviden áttekinteni térségünk három nemzete nemzeti himnuszának születését és egy negyediket, az osztrák himnuszt.

Kezdjük az osztrákkal, mivel 1918 előtt mindanyájan az egykori Habsburg Birodalom jogi kötelékében éltünk, noha eltérő jogállással. Nézzük, mi volt ennek az államalakulatnak a himnusza. Egy biztos, hogy nem volt nemzeti himnusza, hiszen a Habsburg monarchiának a nemzethez annyi köze volt mint a kínai birodalmomnak az ujgurokhoz vagy az oszmán törököknek a kurdokhoz. Azért említem ezt a két példát, mert a mai napig gyilkolják egymást. Egy ilyen állapot európai vonatkozásban ugyan már nem áll fenn, de az biztos, hogy a „Gott erhalte..“ kezdetű a 18. század végétől hivatalos állami himnusza a Habsburg Birodalomnak a csatolt nemzetek érzelmeit csak negatívan befolyásolta. A hangsúlyt arra kell helyezni, hogy ez állami himnusz volt. Az a sajátos, hogy Ausztriában 1947. február 25.-étől is csak a „Land der Berge…“ kezdetű  állami himnuszt játszák. Az osztrákoknak nincs nemzeti himnuszuk, azaz Ausztriának csak állami himnusza van.

Nézzük a gyakorta – alaptalanul – lenézett szlovákot. A „Nad Tatrou sa blýska, … ” (a Tátra fölött villámok cikáznak) kezdetű verset, aminek szerzője 1844-ben Janko Matuška volt, aki ezt a pozsonyi evangélikus líceum szlovák diákjai és előljárói tiltakozó akciójának a támogatására írta éneklésre szánva. Az eltávozásuk oka Lőcsére az 1843-ban általuk kezdeményezett irodalmi szlovák nyelv megalkotásával függött össze, mert e kezdeményezés miatt Štúrt eltávolították a líceum nyelvi intézetének éléről. Matuška javaslata szerint a „kopala studničku“ c. újkeletű népies ének dallama szerint kell énekelni a szöveget, aminek a magyar változata így hangzik „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak” (de létezik több változata is). Ma is ennek a 18. század második felében vagy végén keletkezett, mind a magyar, mind a szlovák, mind a lengyel népi énekek között megtalálható dallamnak az alapján éneklik ezt az éneket, ami 1918 decemberétől hivatalosan is elismert himnusz, mert ekkor csatolták az akkori Csehszlovákia állami himnuszába. Pontosabban nem szlovák himnusz, mintahogy a cseh is elvesztette nemzeti jellegét, mert akkor döntöttek mi lesz az új államalakulat állami himnusza. Csehszlovákiát az államalkotó eszme a csehszlovák nemzet államának tekintette – ami azonban történelmileg soha sem létezett. (A mai szlovák nyelvszótár szerint a Tatra kifejezés, csak egy régi cseh autómárkára vonatkozik, földrajzilag ez Tatry, ami többes számú főnév, de ezt 1844-ben a modern szlovák nyelv megalkotói még nem tudták, ezért a Tátrát egyesszámú nőnemű főnévnek, Tatrának nevezték.) A szlovák himnusz Matuška által megírt szövegével kapcsolatban korábban felmerültek értelmezési viták is – egyesek szerint a magyarokkal szembeni fegyveres ellenállásra buzdított.

A szlovákok nemzeti majd Szlovákia állami himnusza elődjének az a társadalmi üzenete, hogy ha a viharok elcsendesülnek a nemzet újraébred. A „veď sa oni stratia  … Slováci  ožijú” ( hiszen ők elvesznek … a szlovákok újra ébrednek). Valóban lehetséges a szöveg kétértelműsége, ami a keletkezésének idején sem volt valószínűsíthető éppen a akkori szlovák helyesírás kialakulatlansága miattt. Az utólagos belemagyarázás lehetőségét ez azonban nem vonja kétségbe, hiszen ma már nehéz nyomon követni az 1800-as évek első harmadában lezajlott gondolkodást. Az azonban vitathatatlan, hogy a Matuška által megírt, de a himnuszban nem énekelt utolsó versszak szövege szerint kardot rántanak.

Szlovákia fogalomként az akkori Észak-magyarországi területre vonatkoztatva csak 1806-tól létezik, de csupán a cseh politikai gondolkodásban. A „kde domov muj” cseh himnikus éneket éppen ezért kezdetben a szlávok által lakott észak-magyarországi területre is vonatkoztatták.

A 2019-ben megvalósuló pozsonyi szlovák törvénymódosítás logikája szerint Magyarországon és Lengyelországban be kellene tiltani ennek a „kopala studničku“ kezdetű népdalnak az éneklését, hiszen ez egy más állam himnuszának a dallama.

A cseh nemzeti himnusznak a születése érdekesebb és erősebb a társadalmi háttere. Eredete Josef Kajetán Tyl, egy mélyen cseh nemzeti érzelmű szerző, a „Fidlovačka, aneb žádný hněv a žádná rvačka“ (Simítófa, semmi harag, semmi vita) c. népszínművének egyik, a „kde domov muj“ (hol van hazám) kezdetű, František Škroup által megzenésített versében gyökerezik. A dal, amely mélyen megérintette a nézőke — 1834-ben hangzott el először.

Simítófa: fából készült eszköz, amelyet ványolás alkalmával a víz, a nedvesség kisajtolására használtak mind a cserzővargák, mind a posztókészítők. Az említett cseh népszínműben a simítófa arra utal, hogy a veszekedők között szét lehet csapni ezzel az eszközzel, de arra is jelzés, hogy ezzel szorítsák ki az ellentéteket a létező társadalmi szerkezetekből. A Fidlovačka, Prága egyik történelmi negyedének elnevezése ennek a népszínműnek az üzenetével nem függ össze, de a népi iparéval annál inkább.

Ennek a cseh nemzeti töltetű dalnak a népszerűségét az is fokozta, hogy a Bach korszakban betiltották az éneklését. Himnusszá Antonín Dvořák tette azáltal, hogy a dallamot beépítette a Hazám (Muj domov) c. szerzeményébe. Kezdetben cseh nemzeti himnuszként majd 1918 után 1938-ig Csehszlovák állami himnuszként énekelték, kiegészítve a szlovák (nad Tatrou sa blýska) ének első versszakával, amely formában 1945-től 1992-ig Csehszlovákia állami himnusza volt.

A magyar himnusz születése volt a legtudatosabb, ugyanakkor a legkétségesebb. Hiszen 1823-ban Kölcsey Ferenc Hymnus címmel írta meg azt a versét, aminek első versszakából lett Erkel Ferenc 1844-ben szerzett dallama alapján a magyar nemzeti himnusz. Egyértelműen nemzeti és nem állami himnuszként kell kezelnünk, hiszen a 19. század második felében egy ideig tiltott volt. 1989-ig nem volt alkotmányosan meghatározott állami himnusza Magyarországnak, de a nemzet ezt énekelte, a templomokban is – nemzeti imádságként. Viszont 1989 óta az „Isten áldd meg a magyart” kezdetű énekelt vers, azaz a magyar nemzeti himnusz Magyarország törvény által meghatározott állami himnuszává is vált és 2011 óta Magyarország alkotmányába foglalt törvényesített nemzeti himnusszá, teház azzá, ami már 170 évvel előtti is volt. Ezzel kapcsolatban csupán egy kérdés a függő, hogy Trianon után kilencven évvel ezt a kinyilvánítást Magyarország Alkotmányában kellett megtenni, vagy másként, egy össznemzeti testületnek, ami sajnos nem jött létre, noha indítványoztuk.

A utóbbi három himnusz társadalmi meghatározottságában a hasonlóságot egyértelműen az jelenti, hogy mindegyik, még a 19. században nemzeti dalként vált népszerűvé, vált himnikus énekké illetve himnusszá, de nem azonos időben lettek állami jelképpé nyilvánítva.

A többi állami jelképre (nemzeti színek, címer) is ugyanez vonatkozik. Kivételt a magyar címer jelenti, mert annak részeit országcímerként értelmezték már korábban is, az országalma illetve a halmon álló kettős kereszt valamint a ezüst-piros sávok már a 12. században is a királyt hitelesítették. A cseh oroszlán címerkénti megjelenése is középkori gyökerű, noha nem az 1918 utáni ábrázolások szerint – a vita arról folyik, hogy a 12. század elején kétfarkú volt-e az oroszlán vagy csak egyfarkú.

A legvitathatóbb a szlovák címereredet magyarázata. Az ábrázolás a késő középkori magyar cimerábrázolásból indul ki, amelyben nem igazán érthető a hármas halomnak a megjelenése, noha a koronázási dombtól a Tátra-Mátra-Fátráig minden belemagyarázható, mint ahogy a sávokban is a Duna-Tisza-Dráva-Száva jelképét fedezték fel egyesek. A szlovák címerben a szlovák heraldikusok a hármas halmot Szlovákia domborzati jelképének tartják, de azt nem tudni miért kék színben, hiszen a középkori heraldikában ez nem jellemző szín (inkább a zöld) ilyen esetekben (már Werbőczi is ilyen, Tátra-Mátra-Fátra geográfiai romatikus értelmezéssel élt), a kettős keresztet pedig Ciril és Metód jelképének tekintik a szlovákok Viszont tény, hogy a hármashalmot nem tudják elvonatkoztatni a történelmi Magyarország északi részének hegy és vízrajzi környezetétől, noha egészen biztosan semmi köze ahhoz, mint ahogy a kettős keresztnek sincs semmi köze Konstatín és Metód keleti keresztény hittérítőkhöz, hiszen ezen az északi Kárpát-medencei tájon sohasem jártak.

Annyit érdemes tudatosítani, hogy a nemzeti jelképeket, amik ha állami jelképpé is váltak, és nem egy másik nemzet megszégyenítésére, vagy ellenében értelmeznek, tiszteletben kell tartani. Ezért ha egy-egy államban tiltás vonatkozik az ilyen társadalmi hátterű, a politikai nemzet kialakulását megelőző időből származó jelképekre, akkor ez egyértelműen az érintett nemzetre és a nemzet tagjaira vonatkozó nemzeti azonosságot sértő tilalomként értelmezhető. Mert amit ily módon tiltanak, az adott nemzethez való tartozás tilalmaként vagy annak kérdésseségeként értelmezhető.

Duray Miklós