Károly Róberttól (1335) az Európai Unió válságáig (2019)

(elhangzott az Európai Unió Civil Együttműködési Tanácsa alakuló ülésének záró előadásaként – 2019. április 25. Budapest)

Volt egyszer egy felvidéki magyar esszéista, közíró, Fábry Zoltán. Észak Magyarországon született 1897-ben Szepes vármegye déli határán fekvő, mánta németek és magyarok által lakott Stószon. Itt, a szülőhelyén halt meg 1970-ben, ami akkor már több mint fél évszázada, a ma már nem létező Csehszlovákiában találtatott – az időközben lezajlott, csehszlovák indíttatású emberüldöztetések közepette ebből a településből elűzettek a nemet-mánták és a magyarok is. Ma ezt a területet Szlovákiának nevezik.

Ő, Fábry Zoltán írta le, nem sokkal a második világháború után, hogy „hazánk Európa”. Pedig akkor nem úgy nézett ki a világ, hogy a Szovjetunió hatalmi övezetébe tartozó államokban éppen Európa lenne a hazát megtestesítő földrész (hacsak nem vágyként) és az Európa-eszme lenne a legátfogóbb szellemiség – hacsak nem belezárva az emberek lelkületébe. Ez utóbbi feltételezés igaz lehet, mert igaz voltáról tette ezt a vallomást Fábry Zoltán. Sajátos, hogy ezt a lelki állapotot soha sem élhették meg azok az európaiak, akik nem éltek szovjeturalom alatt – Fábry mondta ki először azt is, hogy elrabolták tőlünk Európát. Eszmefuttatását ugyan a náciellenessége gerjesztette, de a kommunista hatalom uralma mélyítette el benne ezt a meggyőződést.

***

A mai Európának, a mi Európánknak van két, tudatot alakító mély létélménye, amelynek egyik meghatározó gyökere a 973-ban, I. Ottó által Quedlinburg-ban megszervezett első európai csúcstalálkozóhoz kapcsolódik, amely az együttműködő és a keresztény kultúrában összeforró földrész politikai alapjait teremtette meg. Ennek egyik, nem véletlenül keletkezett meghatározó fogalma lett a keresztény kulturális Európa, amely szellemtörténetileg a legkeletibb gótikus templomok, épületek vonaláig terjedt. Ennek egyik pontosan meghatározható sarokpontja Brassó. A másik létélmény, az előbbinek a negációja volt: a nácizmus és a kommunizmus. Az utóbbival volt azonosítható az Európát csaknem fél évszázadig, tehát két emberöltő idejére kulturálisan, hatalmilag, civilizációs élményeiben kettéválasztó észak-déli vonal, amelynek keleti felén találtatott Szovjetunió és az általa hatalmilag bekebelezett Közép-Európa, ettől nyugatra a szerencsésebb Európa.

***

Az előbb említett ezeréves időívnek azonban volt néhány olyan szakasza, amely kialakította az ún. „köztes Európát”. Ennek lényege egy kérdőjel nélküli kérdésben foglalható össze: melyik hatalom fogja gazdaságilag uralni, befolyásolni, hatalmi felvonulási területté nyilvánítani, bekebelezni a Cseh medence és a gótika keleti határa, a kelet Baltikum és nyugat Balkán között fekvő nagy térséget, amelynek hozzávetőleges kiterjedése másfél millió négyzetkilométer és a mai (2011) adatok szerint mintegy 150 millió ember lakja.

Az első nagy kísérlet az említett köztes térség érdekeinek az összehangolására a körvonalazódó német-római hatalommal való kiszolgáltatottsággal szemben az 1335-ben létrejött, politikai és gazdasági tartalmú visegrádi egyezmény volt, amely Károly Róbert magyar király kezdeményezésére és III. Kázmér lengyel király valamint Luxemburgi János cseh király részvételével köttetett. Megalapozottságához nem fér kétség, hiszen mintegy fél évszázadra meghatározta a térség hatalmi szilárdságát és gazdasági sikerességét, ezért is tart máig az üzenete. Emiatt sem véletlen, hogy 1991 februárjában a kommunista hatalmi rend bukása után, egy ritka adottságú államférfi – Antall József – kezdeményezésére újra alakult ez az együttműködés és jelenleg is, sok bukdácsolás után Visegrádi Négyek/V-4-ek néven egyre szorosabbá válik, a globalisták bomlasztó tevékenységének ellenére. Eredetileg Románia is bele tartozott volna, de ezt az akkori romániai politikai vezetés elutasította.

***

Sajnos, az első visegrádi egyezmény fokozatos kimúlása után mintegy hatszáz évig nem alakulhatott ki ebben a térségben hasonló sikeres együttműködés, elsősorban azért, mert megváltoztak a hatalmi viszonyok és a három királyság területén élők el voltak foglalva az önvédelemmel. A Magyar Királyság az Oszmán-török térhódítás és a királyi hatalom öröklődése miatt, a csehek a Fehér-hegy utáni bedaráltatásuk miatt, a lengyelek történelmi államuk többszöri feldaraboltatása okán. A modern hatalmi politika tette rá a koronát minderre a 19. században, amikor az itt élő nemzeteket, egyrészt a területi befolyás megszerzése érdekében másrészt a térségtől idegen eszmék meggyökereztetésével, mint például a francia eredetű államnemzet és nemzetállam eszmével igyekeztek befolyásolni A mai Európai Unió Nyugat-európai elődjének egyike tudatosan kezdte egymás ellen uszítani az itteni nemzeteket.

Akkor még nem ismertük a társadalmi együttműködésnek azokat az elemeit, amik előhírnökként a polgárosodással, a társadalmi szolidaritással függtek össze és az egyenjogúság valamint egyenrangúság eszméjén alapultak. Noha volt egy korábbi eszme a Magyar Királyságban, ami ezekre hasonlított, és lehet, hogy a térség valamint a kor viszonyainak megfelelőbb volt, mint a nyugatról származó sugallás. Ez volt a hungarus tudat, ami nem fordítható le más nyelvre, csak így latinosan használható, mert csak így van értelme és hitele. A Magyar Királyság őshonos, de betelepített lakóit is egy közösségbe fogta össze, mert nem etnikai jellege volt. Mai fogalommal állampolgári tudatként, egyben államközösségi öntudatként is értelmezhetnénk. A hungarus tudat a 19. század első harmadában kezdett kiveszni a nyugat-Európából beáramló eszmék hatására.

Kissé hasonló helyzet alakult ki térségünkben akkor is, amikor a Szovjetunió hatalmi övezetében éltünk. A baloldali, korábban nagy társadalmi érdeklődésnek örvendő szociális szempontok elvesztették hitelüket, mert meghirdetetten a baloldalt képviselő diktatórikus, fokozatosan autokratává változó kommunista hatalmi rendszer, amiben éltünk kisajátította és értéktelenné tette ezeket az értékeket. Egyenjogúsági érzésünk is elfásult, hiszen a pártállam képviselte a jogalkotást. A liberalizmus eszméje a 19. századi és a 20. századelői nyomokban maradt fenn és csak vágyként élt bennünk, ezért a nyugat felől ide el-eljutó eszmeáramlatok iránt kritikátlanul rajongtunk, nem vettük észre, hogyan torzult az egyenjogúság és az egyenrangúság erkölcsisége az egyenlőség materialista eszméjének a térfoglalásával. Azt sem vettük észre, hogy a 21. századra a másság természetszerűsége hogyan vált társadalmat megbontó eszközzé és a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló család közösségeinek fokozatos rombolójává.

A kommunista rendszerben azonban szert tettünk olyan tapasztalatokra is, amelyeknek híjával voltak a tőlünk nyugatabbra élők. Egyik ilyen volt a kételkedés, mert éreztük, hogy a politikai hatalom által közösségivé nagyított egyéni vagy csoport érdekek szerint ki tudja honnan diktált érdekek uralkodnak fölöttünk. A másik a közösségi együttműködés volt, ugyanis ha közösségi életet éltünk, ezt nem egyéni érdek alapján tettük, hanem a társadalmunk szétrombolására tett hatalmi kísérletek ellensúlyozására. További élményanyagunk a szolidaritás volt, aminek legkirívóbb példáit a hatalommal szembeni időnkénti összefogás jelentette. Ilyen volt a magyarországi 1956-os forradalom, illetve ezt röviddel megelőzve a lengyelországi forrongás, az 1968-as Prágai Tavasz, a csehszlovákiai Charta ’77 mozgalom, 1980-tól a lengyelországi Solidarnosc mozgalom illetve a politikai hatalom által indított megtorlások üldözöttjeivel való nyilvános együttérzés Prágában, Budapesten, Varsóban és másutt.

***

Visszatérve egy pillanat erejéig mondandóm legelején említett Fábry Zoltánhoz, aki a két világháború közötti Csehszlovákiában kommunistának vallotta magát, emiatt több évet töltött az ilavai börtönben. Szabadulása után nem sokkal, 1946-ban megírt „A vádlott megszólal” nagy manifesztumában azonban tőrőlmetszett európai keresztény értelmiségiként nyilvánult meg, nyoma sincs benne bármiféle rejtett bosszúnak vagy irigységnek azok iránt, akik nem voltak üldözöttjei annak a rendszernek, amely őt börtönözte. Ebben a nagysodrású politikai kiáltványban védelmére kelt gróf Esterházy Jánosnak a keresztényszocialista politikusnak is, akinek korábban ellenlábasa volt, de akit az új hatalom 1945 áprilisában bebörtönzött, noha a háború alatt lengyel üldözötteket és zsidókat mentett a biztos halál elől és ő volt az egyetlen, aki 1942-ben a pozsonyi parlamentben nem szavazta meg a zsidók elhurcolását elrendelő törvényt. Ezzel kapcsolatban arra kell emlékeztetni, hogy Esterházyt a mai napig nem lehetett rehabilitáltatni sem a korábbi Csehszlovákiában sem a mostani Szlovákiában, noha bűntelenül ítélték el. Most, egy hónapja kezdődött Krakóban Esterházy boldoggá avatási pere, ami egy további bizonyíték arra, hogy a keresztény gondolkodás erkölcsösebb és értékrendjében kiegyensúlyozottabb és határozottabb minden politikailag, hatalmilag, gazdaságilag vagy csoportérdek által érintett elképzeléstől.

***

Zárógondolatként elmondom néhány közéleti tapasztalatomat. A kommunista uralom idején Csehszlovákiában az 1960-as évek közepétől többfajta közéleti tevékenységet folytattam, de mindig a hivatalos hatalom körein kívül és mindig közösségi együttműködésben. Ezt ma úgy mondanánk: civil szervezeteket működtettünk. Ezt akkor egyesületnek neveztük, és amikor több csoport fogott össze, akkor mozgalom lett belőle. Alapelve az önkéntesség, együttműködési készség, közös teherviselés és eszmei egyeztetés volt. Egyetlen fontos elem hiányzott: nem volt törvényességi alapja, ami nem törvénysértést jelentett, hanem politikai kockázatot. És mégis sokan vettek részt benne. Az 1960-as évek második felében húszezer magyar fiatalember vállalta név szerint ezt a tevékenységet a Felvidéken. A Prágai Tavasz leverése után megváltozott a helyzet, de az 1980-as években is közösségi célért meg lehetett mozgatni akár tízezer embert is – csupán a Charta ’77-et több mint ezren írták alá. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága pedig szintén ezreket tudott megmozgatni. A lényege ezeknek a szerveződéseknek a közös eszmeiség volt, nem származott belőle semmilyen előny, csak hátrány – azonban volt egy pótolhatatlan velejárója: a lelki egyensúly. A mozgatórúgója pedig a közösségi cél volt. Nem valami ellen szervezkedtek, hanem valamiért.

Azt gondoltam, hogy ez így lesz a kommunista rendszer bukása után is, de nem így lett. Megkezdődött a küzdelem a társadalmi csoportok, a hatalmi gócok az érdekszövetségek között. A külföldről benyomulók keresték, kikkel léphetnek érdekkapcsolatba kik ellen stb. Sajátos, hogy a személyi érdektől mentes közösségi együttműködés, ami a kommunista rendszerben sok fenyegetettség ellenére működött, a demokrácia beköszöntével lefagyott. Egy ismerősöm, aki ugyancsak börtönben volt a kommunista időben egy sajátos megjegyzést tett: tudod, a szovjetrendszerben félreállítottak, bebörtönöztek, csak alantas munkát végezhettél, de az ötvenes évek kivételével mindezt túl lehetett élni, most pedig nem tudhatod, hogy meggyőződésed miatt melyik maffia, melyik ügynökség, politikai vagy gazdasági csoportosulás áldozata leszel.

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szavakat az elkeseredettség és a csalódás fogalmazta, és ha azt is látjuk, hogy a civilszervezeteknek nevezett nemzetközi hálózatok milyen lehetőségekkel rendelkeznek feladataik elvégzésére, akkor érthető a csalódottság. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy el kell fordulni a megtapasztalt jó példáktól. Mi Szlovákiában 2001-ben megalakítottuk a Szövetség a Közös Célokért civil szervezetek hálózatát, amely keretében egymást segítjük, találkozókat szervezünk, családi programokat hajtunk végre, lelki- és jogsegély szolgálatot tartunk, a közösségi élet működtetésére nyerünk pályázatokat, államhatárok fölötti együttműködést szervezünk, konferenciákon mondjuk el tapasztalatainkat és folytatunk eszmecserét. A mostani civil szervezetek közötti együttműködés a civil társadalom működtetője és a civil eszmeiség éltetője, ezt valamikor úgy mondták „egy mindenkiért, mindenki egyért”.

Semmi új a nap alatt csupán a kihívások keményebbek. Jelenleg a legfontosabb feladat: mentsük meg a keresztény Európát. Ezt tekintsük úgy, mintha I. Ottó felhívását ismételnénk A húsvét vasárnapi ceyloni, mintegy 300 keresztény halálát okozó terrortámadások szomorúságot kelthetnek bennünk, de ne legyen úrrá rajtunk a félelem, hanem legyen egyre világosabb mindannyiunk számára kiknek nincs helye az európai keresztény kultúrkörben Ez nem kizárásos alapon történik, hanem kiválasztás kérdése. Kit emelek magamhoz, kit nem. A nagyhét első napján fellángoló Notre Dame templom pedig legyen figyelmeztetés: újjá, de nem újra és nem mássá kell építeni a hagyományokat. A keretet a keresztény értékrendnek elkötelezett kormányokkal, a megroggyant szerkezetet pedig ezen értéknek elkötelezett közösség által kell megszilárdítani.

Duray Miklós