Leborulok a felvidéki magyarság előtt…

(Pomichal Krisztián Duray Miklóssal folytatott fórumbeszélgetésének összefoglalója – 2019. március 4. Udvard.)

I. rész

Az embert érik időnként kellemes meglepetések is az életben. A körülmények szerencsés együtt állásának köszönhetően engem kértek fel, hogy az idén éppen hetvenéves Csemadok hagyományos, immár 23. alkalommal megrendezett helytörténeti konferenciáján, a Mérföldköveken az immár hetvennégy éves Duray Miklós beszélgetőpartnere legyek.

Nem csak megtiszteltetés, de személyemnek is értékes tapasztalás volt az Együttélés pártvezérével, a felvidéki közélet ugyan visszavonult, de még ma is egyik legmeghatározóbb alakjával beszélgetni. Elfogódottságomat csak fokozta, hogy a közönség soraiban számos olyan ember is helyet foglalt, aki nem csak Duray személyét ismeri nálam jobban, hanem a felelevenített időket és eseményeket is, hiszen maguk is átélték azokat

A rendezvény szervezői a „Csemadok és én, én és a Csemadok” vezérfonala mentén képzelték el a beszélgetést, amelyből végül, szinte megkerülhetetlenül, egy átfogó életpálya interjú kerekedett. Duray az épülő diktatúrával kapcsolatos első emlékeiről, a klubmozgalom szárnypróbálgatásairól és a ’68-as csalódásokról is nyíltan beszélt, ahogy nem hallgatta el a rendszerváltás utáni, sikertörténetnek korántsem nevezhető időszak hibáit. Azon időszakét, amelyben ő maga is az események alakítója volt. Az egykori pártvezérre [?] egyébként a beszélgetés ideje alatt végig jellemző volt, hogy nyíltan, sokszor saját felelősségéről sem megfeledkezve ismertette hat évtizedes közéleti pályafutását.

Ezt a pályafutást Duray egy éles határvonallal választja ketté, mi mást, mint az 1989-es évszámot vésve a mezsgyekövekre, noha 1988-89-is hasonló határvonal lehetne. Míg a rendszerváltás előtti időszakot annak minden mulasztásával és az őt ért meghurcoltatásokkal együtt is egy, a nemzet szempontjából relatíve sikeres korként éli meg, a ránk szakadó demokrácia három évtizedét már korántsem látja ilyen pozitívan. Erről pedig, s ez nem egyszer szóba került a beszélgetés során, leginkább mi magunk tehetünk – vélekedik Duray. Szavait szabadon összegezve: míg a kommunista rendszerben a felvidéki magyarok fő törekvése az volt, hogy a hontalanság éveit követően újra működőképessé váljon a felvidéki magyar társadalom, a kommunizmus bukása után a karrierizmus, a gazdasági érdekeknek a közérdek kárára történő érvényesítése és a társadalomnak elkötelezett emberek elbuktatása lett az uralkodó törekvés.

Számomra külön öröm volt, hogy nem egy klasszikus, kérdezz-felelek típusú diskurzusra került sor. Duray jól és átélhetően beszélt tapasztalatairól, de sokszor, ahogy az a szerves beszélgetések sajátja, nagyokat ugráltunk évtizedek (és rezsimek) között. Ezeket az ugrásokat írott formában nehéz lenne követhetően átadni, így a beszélgetés sajtó alá rendezése során inkább a kronológiai sorrendre hagyatkoztam. Fogadják szeretettel!

„Lehetett volna korszerűbb? Azt hiszem, nem!”

A jobbára régi csemadokosokból álló hallgatóságot Duray Miklósnak azonnal sikerült megnyernie. Nagy derültséget váltott ki a térdig érő hóban maga után szánkót húzó, missziót teljesítő kisgyermek története. Duray már négyévesen, 1949 telén bekapcsolódott az akkor még szárnyait bontogató Csemadok életébe, szülővárosában Losoncon terjesztette a szervezet egyik első kiadványát, a kommunista mintára készült Népnaptárat.

A hontalanság éveit követő időszakkal kapcsolatban megkerülhetetlen kérdés a Csemadok rezsimhez való igazodása. Duray ezt a szervezet legendás – legendásan ambivalens – megítélésű első elnöke kapcsán hozta szóba. Kevesen tudják, de Lőrincz Gyulát – aki hithű kommunistaként, legalábbis saját állítása szerint, még a spanyol polgárháborúban is fegyvert fogott – a soviniszta gúnyát nehezen levető csehszlovák kommunisták korábban kizárták a pártból. Így járt sok más helyi magyar kommunista is. Csak 1948 „diadalmas februárját” követően kezdték el őket szépen lassan visszavenni a pártba. Egy évvel később, azzal a célzattal, hogy a segítsék a csehszlovák igába hajtott felvidéki magyarok betörését, az ő vezetésükkel hozták létre a Csehszlovákia Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a Csemadokot. Duray úgy véli, s itt át is adnám a szót neki, „ezt maga Lőrincz Gyula sem gondolhatta komolyan. Ha a Párt eredendő elképzelését, az addig megalázott és jogfosztott magyaroknak a rendszerbe való betörését           komolyan gondolta volna, valószínűleg keresztbe tesz mindazon csemadokosnak, aki nem így gondolkozik, hanem a közösség építését tartja szem előtt”. Lőrincztől – meséli Duray – az 1954-es, nagy port kavart, losonci János vitéz előadás után sem tellett több egy dörgedelmes feddésnél, az igazán komoly retorziók elmaradtak. A Csemadok égisze alatt megrendezett, egyébként fergeteges sikerű színdarab egyik jelenetében egy huszáregyenruhába öltözött színész lobogtatta a magyar zászlót, amelyet az illetékesek persze azonnal burzsoá nacionalista provokációnak minősítettek. Duray személyesen is érintett volt a dologban, hiszen édesanyja varrta az ominózus lobogót, édesapja pedig a darab technikai rendezője volt. (A darab körül kialakult botrányról Böszörményi István kollégánk írt kiváló cikket. János vitéz és a burzsoá nacionalizmus c. írását a Magyar7 idei 17. számában – 2019. április. 24. – találják meg.)

Minden hibája ellenére a hontalanság éveit követően a Csemadok elévülhetetlen érdemeket szerzett a felvidéki magyarság megtartásában. „Nem mindegy az, hogy az ember a társadalom összefogása nélküli szétszórtságban, elszigeteltségben él, vagy van lehetősége közösségi élményeket szerezni. Van lehetősége, hogy hetente találkozzék társaival, és megélje magyarságát” – foglalta össze a Csemadok hátsó szándékokkal terhelt első évtizedeinek jelentőségét Duray. Azt sem felejti el hozzátenni, hogy generációja már az 1960-as években hiába érezte, az egypártrendszer struktúrája szerint felépülő Csemadok egyszerűen nem elég korszerű, nem felel meg a természetes társadalmi kapcsolatok kiépítésére, amit ma úgy mondanánk: nem alkalmas a civil szervezetek müködtetésére, sokáig nem kínálkozott mód a megváltozatására.

„Tizenháromszor tapsoltak közbe…”

Duray és társai a hatvanas évek elején formálódó klubmozgalom keretein belül keresték a lehetőségeket. Hiába voltak olykor-olykor nézetkülönbségek a Csemadok felső vezetése és a klubok képviselői mögött, ez utóbbiak mégiscsak a „Csemadok mentén és támogatásával szerveződtek” – emlékezett vissza azokra az időkre. Mindig kialakult a közérdekű egyetértés. A Csemadoknak 1966 decemberében lezajlott országos kongresszusa azonban hozott némi fordulatot, ahol egy forradalmi beszéd elmondására készült, amellyel egyfajta belső lázadást kívánt meghirdetni az egyre lazuló rezsim, illetve a Csemadok struktúrái ellen. Bár sokáig úgy tűnt, beszédét nem engedik majd elmondani, végül óriási sikert és tapsvihart kapott a kongresszus résztvevőitől.

Duray így emlékszik az esetre: „Elmondtam a felszólalásomat, (…), leírhatatlan reakciót váltott ki. Legfeljebb Sztálin elvtárs kaphatott ekkora tapsot, mondjuk egy 1952-es pártkongresszuson. Megszámoltam, vonalakat húztam be a füzetembe, tizenháromszor tapsoltak közbe. Otthon a tükör előtt gyakoroltam a beszédet, az első ilyen beszédem volt. Pontosan tíz percesre volt szabva, úgy írtam meg, hogy egy másodperccel se legyen hosszabb. Körülbelül negyvenöt percig tartott. Nem dicsekvésből mondom, hanem hogy érzékeljük az akkori hangulatot.”

Ez a felszólalás is hozzá járult ahhoz, hogy a Csemadok akkori szerkezetében kialakuljon egy gondolkodásbéli átalakulás. Ez már jellemző volt az akkori Csehszlovákia civil gondolkodására. A prágai egyetemisták követelései, a Csehszlovák Írószövetség IV. Kongresszusa ennek közvetlen előjátéka volt. A kommunista hatalomban pedig 1967 decemberében és januárjában zajlott le egy olyan váltás ami utat nyitott az ún. reformkommunistáknak. Természetesen a Prágából fújó friss, tavaszi fuvallatoknak is köszönhetően, egyfajta értékrendi módosulás a Csemadokon belül is megindult, aminek gyökere kezdettől létezett, de csak 1966 végén kezdett erőre kapni. A Csemadok 1968 tavaszától közösségi érdekérvényesítő szerepben kezdett mutatkozni, a helyi szervezetektől sorra érkeztek a készülő új alkotmány nemzetiségekre vonatkozó fejezeteihez szánt javaslatok. Duray vezetésével létrejött a szervezet párton kívülieket tömörítő csoportja is, amely miatt aztán őt és néhány társát ki is zárták a visszarendeződést követően. (Duray egyébként azóta sem tagja a Csemadok egyetlen alapszervezetének sem – a szerk. megj.)

„Nagyon fontos a ’68-’69-es időszak, mert gyakorlatilag akkor fogalmaztuk meg először a felvidéki magyarok jogállásával kapcsolatos összes gondolatunkat. A ’68-as tevékenység nélkül szinte lehetetlen lett volna bármihez nyúlnunk a rendszerváltást követően.”

Tiszta forrás, koszos börtön

Duray 1969 legvégén, amikor már látszott, hogy a prágai tavasz fuvallatait az „ötvenes évek szűk levegőjére” emlékeztető kipárolgások váltják fel, önként lemondott szervezeti funkcióiról. Rövidesen ki is zárták őt a Csemadokból. Ezután egy időre hátat fordított a közéletnek, „könyvet akartam írni a felvidék gyógyvizeiről és ásványvizeiről” – meséli – „gyűjtöttem az anyagot, jártam az országot, minden forrásból öt litert merítettem, és vittem haza”.

A hetvenes évek derekán egyre többet hívták előadni az ország magyar középiskoláiba (többek között e sorok írójának édesapja is, végzős gimnazistaként). Duray Miklós ezeken az előadásokon sokáig kerülte a közéleti témákat, ásványokról, geológiáról, gyógyvizekről mesélt. Nem akarta bajba keverni a diákokat, diákklubokat. „Viszont tény az, hogy újjászerveződtek közéleti kapcsolataim. Amikor ’78-ban nekifogtunk a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottság megszervezésének, ezek a felújított kapcsolatok olyan fontosak lettek, hogy nélkülük létre sem jöhetett volna a mozgalom háttérhálózata” – emlékszik vissza ezekre az időkre.

A kezdeményezés végül 1984-re érte el csúcspontját. Az anyanyelvi oktatás megszüntetését célzó tervezet gyakorlatilag már ott volt a törvényhozók asztalán, mire a Csemadok Központi Bizottsága is állást foglalt végre, ugyanakkor ezrével érkeztek a tiltakozó levelek a pártközpontba. „Körülbelül tízezer ember írt tiltakozó levelet. Szinte hihetetlen, hogy a második sztálinizmus korszakában ennyi ember mert tiltakozni. Leborulok a felvidéki magyarság előtt.” – jelentette ki Duray visszaemlékezvén a jogvédő bizottság harcaira. A nyolcvanas évek elejének küzdelmes évei a szokásosnál is több nehézséget tartogattak Duray Miklós számára, hiszen 1982 és 1984 között 500 napot kellett vizsgálati fogságban töltenie. Erről, illetve a rendszerváltást követő évtizedek küzdelmeiről lapunk jövő heti számából tudhatnak meg többet.

(megjelent: Magyar7/20, 2019. május 15.)

 

II. rész

Duray Miklós hosszú, hét éves kihagyást követően vállalt újra cselekvő szerepet a csehszlovákiai közéletben. Miután 1971-ben, a visszarendeződés során kizárták a Csemadokból, korábbi kapcsolatainak nagy része megszakadt. Ezt követően geológusi szakmájában kereste a kibontakozás lehetőségét. Tudományos kutatómunkát végzett a Talajtani Intézetben, néhány évig a Szlovák Tudományos Akadémia Földtani Intézetének ösztöndíjasa volt majd geokémiából szerzett doktorátust. Tudományos pályafutásának folytatását a kommunista párt pozsonyi Városi Bizottsága nem engedélyezte – akkor ugyanis Csehszlovákiában ilyen engedélyhez kötötték a tudományos pályát. Napi megélhetését azonban ezután is tanult szakmája biztosította az akkori Szlovákia legnagyobb út- és hídépítő vállalata, a Doprastav tervező intézetének geológusaként. Ez sem volt azonban egyértelmű, ha a vállalatnak ezt a jogi és elszámolási önállósággal rendelkező részlegét nem Laky Árpád vezeti és tervezői kivitelezői részét nem a földije, Poznán Alfréd irányítja, akinek a felesége Duray nővérének iskolatársa volt Füleken. Enélkül valószínűleg nem lett volna esélye itt lehorgonyoznia Duray Miklósnak – ehhez azonban hozzátartozik egy fontos megjegyzés: ez nem volt előre megszervezve, ez akkor így alakult. Ezek az emberek a végsőkig kitartottak Duray mellett, akkor is, amikor ülőhelyet sem biztosíthattak számára a munkahelyén, mert ezt megtiltotta az akkori állambiztonsági hatóság. Kérdés, hogy egy ilyen helyzetet a mai magyar társadalmi felépítményünk harmincötév távlatából hogyan kezelné? Tudna-e ilyen kitartó lenni, vagy fel sem venné alkalmazottnak az ilyen magatartású embert.

A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát, amit az ENSZ közgyűlése 1966 decemberében fogadott el, az 1973-tól folyó európai biztonsági és együttműködési konferencia – kezdetben EBEK, később EBEE majd EBESZ – nyomására a kommunista országokban 1974-ben {Magyarországon} és 1975-ben {Csehszlovakiában} kényszeredetten ratifikálták. Ez azonban új lehetőséget nyitott a politikailag másként gondolkodók számára, ami Duray közéleti elképzelései előtt is új távlatokat nyitott. A magyarországi demokratikus ellenzékkel és a Fiatal Írók József Attila Körével már 1976-ban kapcsolatba került. Előadásokat tartott, amitől a felvidéki magyar szerveződések később elhatárolódtak, főleg az Iródia elnevezésű, fiatal magyar értelmiségieket összefogó csoport.

A börtönévek tanulsága

Az ENSZ egyezségokmányának elfogadása eddig nem tapasztalt hivatkozási alapot adott a rendszerkritikus értelmiségnek. A csehszlovák emigráns körök mozgolódásának eredménye lett az a Charta ’77 néven elhíresült nyilatkozat, amelyhez Szlovákiából mindössze néhány – összesen öt — aláíró csatlakozott, köztük maga Duray is, aki leküzdve korábbi ellenérzéseit, 1983-ban végül aláírta a nyilatkozatot. Annak, hogy a Chartának a mai Szlovákiában nem lett különösebb visszhangja, igen érdekes háttértörténete van. „A Chartát nem Havelék találták ki Prágában, hanem a csehszlovák emigráció cseh része. Ennek az volt az oka, és ezt igen kevesen tudják, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja ezekben az években átment a szlovák kommunisták kezébe”. A sáros megyei, kárpátukrán Vasil Bilak vagy a pártrendezvényeken csehül felszólaló, de a cseh népet közismerten nem kedvelő Gustáv Husák irányítása mellett neosztálinista, illetve az 1950-es évek állapotára emlékeztető, konszolidációnak nevezett politikát a Prágai Tavasz által alig érintett szlovák kommunisták alakították ki. „A Chartát a cseh emigráció találta ki, hogy egy cseh kezdeményezésű, a hivatalos hatalommal szembeni ellenállást alakítsanak ki Csehszlovákiában. A nemzetnek egy része így legalább elhatárolódik ettől a Szlovákiából Prágába költözött szlovák kommunista vezetéstől.” – emlékezett vissza ezekre az évekre Duray – „Ezzel azért nem foglalkozik senki, mert a csehek és a szlovákok számára is kellemetlen, nem csoda, hogy ezt még talán senki sem írta le, de én ezt már akkor is láttam. Hiszen a Charta annyira elhatárolódott a szlovákiai eseményektől, hogy nem is foglalt állást ottani vonatkozású ügyekben. Az én bebörtönzésemmel kapcsolatban is csak feltételes módban nyilatkozott 1982 decemberében, és ezt tükrözte a Szabad Európa Rádió is”.

A Charta ’77 mozgalommal párhuzamosan 1978-ban az anyanyelvi oktatásért síkra szálló Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága is megkezdte munkáját. Duray a szervezet szóvivőjeként annak egyik legismertebb arca lett, így hamar a hatóságok célkeresztjében találta magát. A ’80-as évek első felében majd’ másfél évet töltött vizsgálati fogságban. Első alkalommal 1982 novemberében tartóztatták le, felforgatás vádjával, éppen Leonyid Brezsnyev halálának napján. Ügyének tárgyalásáról Duray egy igen érdekes anekdotával szolgált. „Január 31-én, és február 1-én volt a bírósági tárgyalásom. A második napon bejelenti a bíró, hogy vallomástételre jön Sziegl Ferenc a szlovák kormányhivatal nemzetiségi titkárságának vezetője. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy megkapom azt az öt évet, aminek elébe nézhettem. Sziegl odaállt a bírói tanács elé, beszélt, időként hátranézett rám, és azt elmondta, hogy ami ellen a jogvédő bizottság tiltakozik, az úgy van. Teljesen paff voltam, erre nem számítottam. Később bejött egy hölgy a tárgyalóterembe, a bíró kezébe csúsztatott egy cédulát, aki azt elolvasván rettentő ideges lett, és felfüggesztette az ülést”. Pár héttel később, 1983. február 22-én Durayt szabadlábra helyezték, aki ennyi év távlatából a csehszlovák-magyar viszonyban beállt pillanatnyi enyhülés kontójára írja visszanyert szabadságát.

Alig egy évet töltött szabadlábon, hiszen a következő év májusának tizedik napján hasonló vádak alapján, újra lefogta őt a rendőrség. Szovjetunióban éppen történelmi változások zajlottak ezekben a hónapokban. Jurij Andropov 1984 kora tavaszán meghalt, őt Konsztantyin Csernyenko követte a trónon. Ennek a váltásnak volt egy sajátos lecsapódása. A csehszlovák TV híradójában úgy jelentették be a történteket: meghalt Jurij Andropov, a helyét a csehszlovák nemzet nagy barátja Michail Csernyenko foglalja el. A magyarországi állami TV pedig ugyanezt a hírt úgy jelentette be: meghalt Jurij Andropov, Magyarország barátja, helyét Michail Csernyenko fogja betölteni. Lehet, hogy szó szerint nem így hangzott el a hír, noha valószínűleg lehet ellenőrizni, de ez volt az üzenete, amit akkor aligha értett volna valaki úgy a hír megfogalmazóinak kivételével, mint én.

Andropov halála után azonban Durayt ismét letartóztatták. Csernyenko uralkodása, ami a Szovjetunió végét is jelentette, lehetőséget adott a klasszikus hatalmi politikán alapuló csehszlovák rendszer megmaradásához, akárcsak a Habsburg Monarchiának az utolsó évtizedeiben az értelmetlen létezéséhez. 1985-ben Mihail Gorbacsov lett az SZKP főtitkára. Duray börtönszokást csinált abból, hogy Gorbacsov beszédeit olvasgatta. „Mit csináljon az ember a börtönben? Ilyen hülyeséget olvas.” – mesélte nevetve – „Bennem tökéletesen az a megérzés alakult ki, hogy engem szabadlábra fognak helyezni. Meséltem ezt a cellatársaknak, hát ők is lehülyéztek.”

Gorbacsov hatalomátvétele után két hónappal, május közepén Durayt szabadon bocsátották. Megérzése tehát helyesnek bizonyult, bár önbevallása szerint, újraolvasva a beszédeket, fogalma sincs már miből következtethetett arra, hogy ez megtörténik majd. „Érdemes megjegyezni ezt a mozzanatot.” – emelte ki – „Valószínűleg ahhoz valami fajta különleges lélektani állapot kell, hogy az ember olyat olvasson, ami nincs is leírva. Csak valami környezet sugallja azt, hogy ez ott van. Ezt azért tartottam fontosnak elmesélni, mert ez életem egyik olyan meghatározó élménye a rendszerváltás előtti időszakból, ami fölött a mai napig nem tudok napirendre térni”.

Közeleg a rendszerváltás

Duray a börtönben töltött hosszú hónapok után sem hagyott fel az ellenzéki tevékenységgel, végül a Jogvédő Bizottság is elérte célját, az anyanyelvi oktatás megszüntetésének terve, legalábbis egy időre, lekerült a napirendről. Gorbacsov felbukkanása után pedig már azt is érezni lehetett, hogy a rendszer nem fog örökké tartani. Duray 1988-ban belépett a magyarországi Szabad Kezdeményezések Hálózatába, amely pár hónappal később párttá alakult, a Szabad Demokraták Szövetsége nevet vette fel. Duray az azóta megszűnt, és nekünk, nemzetben gondolkodóknak igencsak rosszemlékű SZDSZ-be már nem volt hajlandó átlépni, kilépett a szervezetből. A magyar ellenzék szekértáborai között azért továbbra is igyekezett közvetíteni. „1988 tavaszán a Hálózat képviselőit nem akarták beengedni a népiek (nagyrészt ők alakították meg a későbbi Magyar Demokrata Fórumot – a szerk. megj.) a Jurta Színházba. Én próbáltam békíteni a feleket, sikerült elérnem, hogy a Hálózat tagjai is bejöhessenek. Alighanem ez volt az egyik utolsó ilyen találkozásuk”.

Ez a magyar közéletet csaknem 170 éve mérgező ellentét, amit a huszadik század harmadik évtizede óta népi-urbánus ellentétnek neveznek lassacskán átgyűrűzött a rendszerváltó felvidéki magyar értelmiség köreibe is. Duray fontosnak tartotta megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy ez a szembenállás sokáig hiányzott a hazai közegből. „Azért alakult ki, mert a felvidéki magyar fiatal értelmiség egy jelentős része az 1971 utáni husáki konszolidációs rendszerbe akart beilleszkedni, pozíciókat akart szerezni, politikailag támogatott állásokba akart elhelyezkedni, nem akarta magát alávetni a korlátozásoknak, tehát a hivatalos hatalom hátsó felének a kinyalására rendezkedett be – érvényesülni akart. Ezek nem voltak rendszerpártiak csak rendszerfüggők Azok, akik közülük kicsit másként gondolkozók voltak, a globalisták elődjeivel, a Szabad Kezdeményezések Hálózatával kezdték tartani a kapcsolatot, nem a népiekkel. Jórészt ezek voltak azok, akik 1989 novemberében, Vágsellyén megalapították a Független Magyar Kezdeményezést, az FMK-t. Ezek az emberek szinte kivétel nélkül az SZDSZ befolyása alatt álltak”. Duray úgy véli, ezekben a körökben jelentek meg először azok a haszonlesők, akik „a demokratizálódó politikai életből nem a demokráciát tekintették fontosnak, hanem az abból húzható hasznot”. Konkrét neveket végül szándékosan nem említett.

Beszélgetőtársam ma is érezhető keserűséggel a hangjában beszélt ezekről az időkről, hiszen a felvidéki magyarságot azóta is megosztó törésvonalak alakultak ki akkoriban. Olyan törésvonalak, melyeket a frissen „demokratizálódott” (cseh)szlovák politikum is igyekezett alaposan kihasználni. Duray ezzel kapcsolatban egy sokatmondó, alig emlegetett történettel szolgált. Valamikor a kilencvenes évek közepén, Mečiar utolsó miniszterelnöksége idején Václav Havel Szlovákiába látogatott. Duray is elment a találkozóra. „Sose felejtem el” – idézte fel – „Ján Čarnogurský engem szó szerint ellökdösött az asztaltól, ahol Havel ült, és odahúzta Bugárt. Én személyesen ismertem Havelt, kollégák voltunk a Chartánál, és mégis…”. Csakhogy azóta Carnogursky is és Bugár is megbukott, az egyik politikailag a másik erkölcsileg is.

Elszalasztott lehetőségek

A rendszerváltás előestéje az Egyesült Államokban érte a Duray-családot. A későbbi pártalapító útiokmányainak eltűnése augusztus másodikán történt meg. Annak ellopása után a hazautazási engedélyt az amerikai jogászok ifj, Koszorús Ferenc emberijogi szervezetének közbenjárására kaphatták meg, Igy hát Duray és családja csak 1989 novemberének végén térhetett vissza Csehszlovákiába. Sajátos, hogy az akkori szlovákiai magyar politikai ellenzék már akkor három részre volt szakadva, aminek politikai irányzati és gazdasági része volt a meghatározó. A csehszlovák szövetségi kormányba Duray nem kerülhetett be, személyét a kommunisták nem fogadták el, a Havel vezette ellenzék pedig lemondott miniszteri kinevezéséről. Duray még az év decemberében felvette a kapcsolatot az FMK alapítóival, hogy egy felvidéki magyar párt megalakításáról tárgyaljanak. A visszautasítást követően kényszerhelyzetbe került. Duray a beszélgetés során többször is említette, ő nem akart mindenáron pártot alapítani, de, a Csemadok alapszervezeteire támaszkodva, 1990 februárjában végül megalakult az Együttélés politikai mozgalom.

A fentiekkel kapcsolatban a beszélgetés talán legerősebb mondatai hangzottak el. „Tudatosítani kell azt, hogy volt akkor egy helyzet, amelyből azonnal magunkhoz kellett volna térni, 1989 decemberében. Azonnal arra kellett volna törekedni, hogy létrejöjjön egy önálló politikai szerveződés. Erre a legalkalmasabb lett volna, lévén, hogy már létezett, az FMK. Ők akkor elutasították, hogy önállósodjanak. Sőt ’92 után mikor kiestek a hatalomból, még két évbe telt, mire beléptek a koalícióba. Nagy késésbe kerültünk, annak ellenére, hogy volt egy jó társadalmi háttér. Ott volt a hatvanas évek tapasztalata, illetve egy szervezett hálózat a Csemadok, amelyre lehetett volna támaszkodni, anélkül, hogy annak kulturális jellege megsérüljön. Félő volt, hogy az FMK intrikái miatt ez bekövetkezik, így aztán ezt feladtuk. A közéleti emberek egy része ekkor indult el a gazdasági nyerészkedés irányába, a másik része pedig megmaradt a közszolgálat mellett.”

Duray 25 évvel az események után is úgy véli, a kegyelemdöfést az utolsó nagy lehetőség, az 1994-es Komáromi Nagygyűlés kudarca adta meg, melyet, mint fogalmazott, „csak magunknak köszönhetünk”. Révkomárom utcái tömve voltak rohamrendőrökkel a gyűlés napján, de végül nem kellett közbeavatkozniuk. Ma már az is tudható, az autonómia szó elhangzása váltotta volna ki a rendezvény erőszakos feloszlatását. Duray a nagygyűléssel kapcsolatban újabb kis történettel támasztotta alá Bugár Béla iránt érzett antipátiáját. Bugár ugyanis, akkor még az MKDM vezető politikusaként, azzal kereste meg a kapunyitás előtt pár órával a szervezőket, hogy a komáromi sportcsarnok alá van aknázva, le kell fújniuk a rendezvényt. „Pásztor István polgármester erre azt felelte, hogy saját felelősségére engedélyezi a rendezvény megtartását.”  Az MKDM elnöke végül kijelentette, ha a gyűlésen bármelyik felszólaló megemlíti az autonómiát, az összes kereszténydemokrata polgármester feláll, és távozik a teremből. „Erre a jelre indult volna meg a rohamrendőrség támadása” – állítja Duray Miklós, aki a fenti történetet már több alkalommal említette korábbi interjúiban. (Például lapunk idei, harmadik heti számában megjelent interjúban is – a szerk. megj.)

Ma, amikor újra napirenden van a magyar pártok összefogása, igen kíváncsi voltam arra, beszélgetőpartnerem szerint milyen tanulságok vonhatók le az 1998-as pártegyesülésből. Duray azonban kategorikusan elutasította a két helyzet összehasonlítását. „Alapvető különbség, hogy 1998-ban három olyan párt egyesült, amelyik hellyel-közzel már előtte is együttműködött, ráadásul mindhárom természetes módon jött létre. Ma van egy párt, ami az egyesítés örököse, és van egy másik, ami ebből kiszakadt és ellene fordult. Tehát ezt a két helyzetet nem lehet egy lapon említeni” – jelentette ki Duray erélyesen. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, 1998-ban is egy kényszerhelyzet hatására voltak kénytelen együttműködni, nem a párttagság kívánsága, hanem a parlamenti képviselet igénye okán.

„Magunkban is keresnünk kell…”

Legnehezebb kérdésemet szándékosan a végére halasztottam. Ritkán beszélgethet az ember a felvidéki magyar közélet talán legtapasztaltabb szereplőjével, így nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy megkérdezzem, miként vélekedik a magyar kisebbség jövőjéről. Duray egy, a közéleti gondolkodást új alapokra helyező szerveződés létrejöttében látja a megoldás kulcsát. Nem, vagy nem feltétlenül pártról van szó, hanem egy társadalmi szervezetről, egy új bázisról, amelybe a két pártnak, tetszik – nem tetszik, bele kell simulnia. „Viszont, ha ez nem történik meg, akkor a továbbiakban is fokozódó kopásunkkal kell számolnunk. Ennek okait, pedig magunkban kell majd keresnünk”.

(megjelent: Magyar7/21, 2019. május 22.)

Megj. itt a teljes változat olvasható, a nyomtatásban helyszűke miatt rövidebben jelent meg