Trianonban Magyarországra mint eszközre tekintettek

Trianonban és a történelmi Magyarország földarabolásában elsősorban nem magyarellenességet látok, hanem a különböző hatalmi érdekek egymást kiegészítő folyamatát – nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában Duray Miklós felvidéki politikus, egyetemi docens, akivel a száz évvel ezelőtti országvesztés előzményeiről és a térség nemzetiségi politikájáról beszélgettünk.

– Trianon a modern kori Magyarország legnagyobb traumája. Mely okok vezethettek az 1920-as tragédiához?

– Hajlamosak vagyunk csupán a trianoni békeszerződésre, a történelmi Magyarország szétdarabolására koncentrálni, ugyanakkor, ha erről a témáról beszélünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy mindez egy hosszú folyamatnak a következménye. Trianonra nem úgy kell tekinteni, mint az európai hatalmak magyarellenességére, hanem úgy, mint egy hatalompolitikai folyamatra, melynek egyik következménye a mai csonka Magyarország. Persze, ha szükség volt rá, termeltettek kellő mennyiségű magyarellenességet is – főleg, ha találtak hozzáilleszthető okot. Ilyen volt például a csernovái csendőrsortűz 1907 októberében, amelynek okát és következményét külön kell vizsgálni. Az oka egy nyilvánvaló provokáció volt Andrej Hlinka részéről, aki kánonjogilag el volt tiltva a papi szolgálattól, de ő akart a település új templomának plébánosa lenni. Az érdekében tüntetőket az ugyancsak szlovákokból álló csendőrosztag sortűzzel tartóztatta fel, aminek 15 halálos áldozata lett. Természetesen ez világbotrányt kavart, amivel magyarellenes érzéseket lehetett kelteni. A probléma okai azonban nem az első világháborúban vagy közvetlen előtte születtek, hanem jó száz évvel korábban. A 19. századi magyar politikai szándék megértése nélkül nem érthetjük meg a Trianonhoz vezető utakat.

– Milyen politikát folytatott az akkori Magyarország?

– Az akkori magyar politika visszaálmodta a Magyar Királyságnak azt az állapotát, amely tulajdonképpen Mátyás király idejében volt. Ez egyrészt teljesen érthető volt, másrészt viszont az adott körülmények között már teljesen irreális céllá is vált. Nyilvánvaló, hogy a 19. században teljesen más volt a Kárpát-medence etnikai összetétele, mint a középkor vége felé. Mátyás uralkodásakor a Magyar Királyság 85%-át magyarok lakták, de amikor II. József meghalt, akkor kevesebb mint 40% magyar élt a történelmi Magyarország területén. Ekkor gyakorlatilag nem volt magyar közigazgatás sem, mert 1687-től 1790-ig a Habsburgoknak ezt sikerült szinte teljesen felszámolni! Arról nem is beszélve, hogy Magyarország ebben az időben hatalmilag már nem létezett; csak területileg. Az igaz, hogy az 1790-ben elfogadott X. törvénycikk úgy határozza meg Magyarország jogállását, mintha a Magyar Királyság és a Birodalom többi része között perszonálunió létezne, de az uralkodói gyakorlat teljesen másról szólt. 1791-ben II. Lipót ismét szétválasztotta Magyarország és Erdély kancelláriáit, felállította továbbá az Illír kancelláriát is, mondhatnánk azt is, hogy három érdekterületet fogalmazott meg a történeti Magyarország területén, melyek az egységes magyar állam gondolatát sértették. Ebből a nézőpontból kell áttekintetünk azt, hogyan alakult a magyar politika a 19. században, és hogyan adott lehetőséget arra, hogy száz évvel később Magyarországot eszközként tekintsék az akkori hatalmi törekvések megvalósítása során.

Érthető, hogy a történelmi Magyarország szerette volna visszanyerni a középkori csillogását, azt a pozícióját, amit akkor betöltött a térségben. A magyar politikai törekvés a magyar hatalom fokozatos visszaállítására viszont már egy olyan időszakban lépett a színtérre, amikor a nemzeti kérdés kezdett előtérbe kerülni. Ebből kifolyólag a magyar nemzeti érdekekkel szemben egyszerre megfogalmazódtak más kárpát-medencei illetve Habsburg-birodalmon belüli nemzeti illetve hatalmi érdekek is.

– Magyar politikusok, értelmiségiek közül nem tűnt fel senkinek, hogy ez a politika konfliktusokat szülhet?

– Többen felismerték ennek a veszélyét a magyar politikusok között is. Wesselényi Miklós az 1840-es évek elején már sejtette, hogy ha a nemzetiségi kérdést nem sikerül megnyugtató módon rendezni, akkor az veszélybe sodorhatja az egész országot. Néhány évtizeddel később Mocsáry Lajos ezt még pontosabban látta és hangoztatta, hogy Magyarországnak más nemzetiségi politikát kellene folytatni. Ekkor már érzékelhetőek voltak azok a nemzetiségi törekvések, amelyek veszélyt jelenthetnek a magyar hatalmi politikára és államiságra, ha külföldi támogatásra találnak. Az 1867-es Kiegyezés és az 1868-as Nemzetiségi törvény tulajdonképpen csak hangsúlyosabbá tette azt, hogy kialakulóban van egy magyar szupremácia a nem magyarul beszélőkkel szemben, amit azok elutasítanak. Ez a nemzetiségi törvény ugyanolyan liberális gondolatok alapján fogalmazta meg a nemzetiség fogalmát, mint száz évvel később: azaz csak egyéni jogokat fogalmazott meg, kollektív jogokat nem.

A Kiegyezés – mely létrehozta a dualisztikus rendszert – nehezményezésre talált a csehek körében, az ő hatalmi kezdeményezésük a trialista monarchia kialakítására 1871-ben elbukott, többé-kevésbé a magyarországi politikának a nyomására is. Ekkor történt egy jelentős fordulat a cseh politikában, amely 1620 után meglehetősen Bécs-pártivá alakult. A trializmus kialakítására tett cseh kezdeményezés elbukása után azonban polarizálódni kezdett a cseh politika, kialakul az Ifjú Cseh-mozgalom, melynek keretében megfogalmazódnak a cseh önállóság vagy a konföderalisztikus elrendezés lehetőségei is.

Mindezek már olyan törekvések voltak, amelyekre fel lehetett építeni külföldi hatalmi érdekek sorát is. Mindez folyamatosan alakult ki. Kellett hozzá a dinasztikus politika 1815 után fokozatosan bekövetkező csődje, a modern hatalmi politika céljainak megfogalmazása, ami a területhódítás helyett a befolyási övezetek kialakítására helyezte a hangsúlyt. De kellett az Orosz Birodalom Nagy Péter óta tartó nyugati irányú területi terjeszkedésének szándéka, a Németország és Franciaország között kitört háborús konfliktus (1870-71), aminek következtében a francia politika főleg 1878 után fokozatosan kelet ellen forduló revans politikává változott. De nem jelent kivételt ebből a folyamatban a brit politika sem, amely egyre inkább az Oszmán-török Birodalom közel-keleti részére fente a fogát, végső soron Palesztina miatt. A Nagy Háborút kiváltó okok ezek voltak, és nem az Osztrák-Magyar Monarchián belüli viszonyok.

Ha nincs szarajevói merénylet és nincs hadüzenet, akkor is kitört volna a háború, csak másképpen. Ugyanis az első világháborúnak ki kellett törnie: elkerülhetetlenné vált. Olyan hatalmi törekvések feszültek egymásnak, amelyek kikényszerítették ezt. Franciaország számára az ellenséget Németország jelentette, az Osztrák-Magyar Monarchia csak akadály volt. Az ellenséget le kell győzni, az akadályt el kell hárítani, azaz megszüntetni. Ennek az akadálynak a megszüntetésére a háború kedvező kimenetele esetén adva voltak a belső feltételek. Minden körülmény adva volt ahhoz, hogy egy olyan háború robbanjon ki, amely átalakíthatja majd az egész térséget. Ivan Dérer szlovák politikus, a háború kitörése után másfél hónappal sajátosan vélekedett erről. Arra hívta fel a szlovákok figyelmét, hogy maradjanak passzívak, mert ha ez a háború az Osztrák-Magyar Monarchia vereségével végződik, akkor az számukra úgyis kedvező lesz. Ha pedig a Monarchia győzelmével zárul, akkor így is, úgy is rossz lesz.

Nem véletlen, hogy a háború kitörése után két héttel a cseh politikusok közül Masaryk és Beneš is Párizsba és Londonba emigráltak. Ők már attól a pillanattól kezdve azon dolgoztak, hogy a Monarchia vereségével hogyan lehet ezt a térséget az ő politikai szándékuk szerint átalakítani. Az amerikai szlovák és cseh emigráció már 1915 októberében Clevelandben megkötötte a szerződést Csehszlovákia megalakításáról, sőt a határok meghúzásáról is, amelyet Pittsburgh-ben 1918 májusában kicsit módosítottak – a szlovákok kárára.

Az 1920-as trianoni békediktátumot ennek a folyamatnak a részeként kell tekintenünk. Sajnos mi voltunk ennek a hatalmi erőnek a legnagyobb kárvallottjai. Ugyanakkor szólnunk kell arról is: kerülhettünk volna még rosszabb helyzetbe is – ugyanis a csehszlovák-magyar határt Vác-Miskolc vonalán, a román-magyar határt Debrecennél, a dél-szláv határt pedig Pécsnél akarták meghúzni… Nagy volt a mohóság, amit végül már valóban túlzásnak tekintettek a nyugati hatalmak is, elsősorban Anglia. Ezért lett 93 000 négyzet km-es a megcsonkított Magyarország, de eredeti szándékok szerint akár 20-30 000 négyzet km-rel még kisebb is lehetett volna.

– A 19. századi Európában máshol sem volt más a nemzetiségiek sora, mint a Magyar Királyságban. Milyen utat járhatott volna be Magyarország?

– Azt kell tudni, hogy Magyarországon akkor, amikor a trianoni tragédia megtörtént, a lakosságnak csak 52%-a volt magyar anyanyelvű. Az akkori hivatalos magyar felfogás szerint az országlakó a magyar, ami a hungarusnak a helytelen fordítása volt, a nem magyar anyanyelvűeket nemzetiségieknek tekintette. Ez a helyzet olyan volt, mint a 18. században Franciaországban. Ott a század második felében, a felvilágosodás kezdetén, a lakosság fele volt francia nyelvű, a többi pedig más-más anyanyelvű. Amit a franciáknak nagyon gyorsan sikerült megoldani asszimilációval, franciásítással. A 19. század második felében ezt már nem lehetett megtenni a Kárpát-medencében, de mégis mindvégig erre törekedett a magyar politika, ahelyett, hogy egy belső szövetségi rendszer kialakítására tett volna kísérletet. Ebből alakultak ki a különböző fesztültségek, és ezek is adtak támpontot ahhoz, hogy külső érdekeket lehessen majd érvényesíteni a térségünk átalakításában.

– A 19. században ez az asszimilációra épülő nemzetiségi politika kudarcot jelentett a térségben, ugyanakkor a 20. században a határon túlra került magyarságot az új államok hasonlóképpen asszimilálni szerették volna.

– Az első világháború után kialakult helyzetet erős hatalmi érdekek védték. Abban a kontextusban büntetlenül lehetett érvényesíteni olyan szándékokat, amelyek a versailles-i rendszer hatalmi érdekeivel nem ütköztek. Lehet magyarellenesnek lenni: mert a nagyhatalmak a magyarellenességet nem tekintették magyarellenességnek, hanem csupán az új államok állampolitikájának, melyet elfogadnak – hiszen ők hozták létre ezeket az államokat. Ami 1918 után elkezdődik a megszállt országrészekben, az egy pontosan ellentétes folyamat azzal, mint ami 1914 előtt volt. Ami számunkra tragédia volt, az azért következhetett be, mert a hatalmi érdekek és a politikai érdekek bennünket használtak fel eszközként. Mi csupán eszközzé váltunk, a kialakuló modern hatalmi politika kezében.

– Ez az új rend azonban, ha rövid időre is, de megtörik a második világháborúban…

– Nem, a második világháborút egy anomáliának kell tekintenünk! Egy olyan jelenséget kell látnunk benne, mint amikor a ringben leüti az egyik bokszoló a másikat, de az utolsó pillanatban ismét felugrik, üt még egy-két borzalmasat, de aztán ismét kiütik és elterül.

– Az I. és II. bécsi döntés viszont egy etnikailag igazságosabb határkiigazítást jelentett a térségben.

Ami 1938 és 1940 között történt az I. és II. bécsi döntés következtében, azt valóban valamifajta igazságszolgáltatásnak lehet tekinteni a trianoni békediktátum viszonylatában, ugyanakkor a román és a csehszlovák hatalmi politika szemében ez egy megbosszulandó esemény volt. Mivel a második világháborúból szinte ugyanazok kerültek ki győztesen, mint az elsőből – az orosz-szovjet kérdést most mellőzve –, érthető, hogy ezek a hatalmak az első világháború végén kialakult szerkezet folytatásában látták a térség és Európa további jövőjét. Mivel az első világháború után nem volt még annyira biztos a helyzet, mint ami a második világháború után kialakult, ezért 1945-től sokkal durvábban tudtak a magyarok ellen fellépni.

Az első világháború után pl. Csehszlovákiában csak betelepítettek a magyar lakta területekre morvákat, és északról szlovákokat, illetve megvonták az állampolgári jogokat azoktól a magyaroktól, akik 1910-ben vagy utána települtek erre a területre – de akkor még nem űzték el őket tömegesen. 1945-től azonban szervezetten, erőszakkal elhurcolták, kitelepítették, széttelepítették a magyarokat – megtehették, mert a térség már akkor, Jaltától számítva a Szovjetunió érdekövezetébe került. Moszkvában a csehszlovák emigráció már 1943 decemberében megegyezett a szovjetekkel, hogy a magyarokat meg lehet semmisíteni eredeti lakóhelyükön.

– Még akkor is, amikor 1943-ban Szlovákia fegyveresen harcolt a Szovjetunió ellen?

Igen, de 1940-től Szlovákiát már nem létezőnek tekintette a szövetséges hatalmak politikája. 1940-től úgy tekintettek a térségre, hogy vissza kell térni 1938. szeptember 28-i előtti állapothoz. Szlovákia bármit csinálhatott, mert nem létező állam volt a nyugati hatalmak számára. A világháború után egy-két szlovákot felakasztottak és ezzel le volt tudva az ő büntetésük.

– A trianoni trauma feldolgozása során hova jutottunk száz év alatt?

– Trianonban a történelmi Magyarország földarabolásában elsősorban nem magyarellenességet látok, hanem a különböző körülmények egymást kiegészítő folyamataként szemlélem. Az 1920-as békediktátum valóban a mi tragédiánk volt, de nem valami született magyarellenesség alkotta meg, hanem a politikai helyzet, a hatalmi törekvések és az érdekérvényesítés lehetőségei – a mi kárunkra. A magyar és szlovák ember nem tekintette egymást ellenfelének, vetélytársnak, de lehetett a magyarokban szlovákellenességet, a szlovákokban pedig magyarellenességet kelteni.

Általában a szlovák és a magyar ember között nem volt ellentét ott, ahol együtt éltek. Trianont a Felvidéken másként értelmezték: nem magyar és szlovák ellentétként értékelték, hanem egy politika következményének, amit Párizsból majd Prágából irányítottak. Mi úgy tekintettünk Trianonra, hogy elveszett a történelmi Magyarország, de nem nemzetiségi ellentétként, hanem politikai kérdésként értelmeztünk. Nálunk a családban ez a szemlélet uralkodott. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a döntéssel megelégedtünk, vagy napirendre tértünk volna fölötte, de nem a két nemzetiségű csoport ellentétjeként értelmeztük. Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de nálunk ez a felfogás uralkodott. Természetesen azzal együtt, hogy magyarnak születtem, magyar vagyok, magyarként fogok meghalni.

Tóth Gábor

Forráscikk: Vasárnap