Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Nagy János halálára, végső befogadása alkalmából, 2021. április 10-én, Tatán)
Néhány hónappal ezelőtt töltötted be a nyolcvanötödiket. Hívtál, hogy együtt emlékezzünk az elmúltakra. Akkor nem bírtam lábra állni idegfájdalmaim miatt, ezért csak telefonon váltottunk néhány szót. Nemrég kezdtem tervezni, ha majd csitul errefelé a világjárvány, jóváteszem tavalyi mulasztásomat. Ekkor érkezett a hír: bevégeztetett.
A most már utolsónak nevezhető tervezett találkozásunkra készítettem neked egy csodálatos ajándékot. Egy békasókövet, amit több mint negyven évvel ezelőtt halásztam ki a Garamból a Pannon Kapu közelében, Garamszentbenedek tájékán. Ez egy olyan víz-csiszolta kő, ami a folyómederben felveszi az anyag törvényszerű mozgása révén a természetes arányokat. Markodba zárod, mert beleillik, hiszen ez már nem kő, hanem alak, és csukott szemmel beleképzelheted az egész világot. Szobrászként egy apró érmet, vagy egy emberszabású szobrot is. Te azonban tudod, de más aligha, ha nem hozzád hasonló, hogy a természet minden darabkája lehet egyszerre apró és hatalmas, ami nem az anyag méretétől függ, hanem az emberi képzelőerőtől. Te, szobrászként azt is tudod, hogy a szervetlen agyagból megalkotott alak csupán addig a pillanatig anyag, amíg nem kezd belőle kisugározni a te üzeneted. Ettől kezdve az embert közvetíti olyan fokon, ahogyan azt te magadból átadtad az anyagnak.
Azok között, akik most búcsút veszünk tőled, aligha lehetnek sokan, akik régebben ismernek téged, mint én. Van egy csodálatos emlékem mintegy ötvenöt év távlatából, amikor együtt, sokan másokkal, széktáncot jártunk a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubban. Hajad akkor is lobogott, de még korántsem volt fehér, a szemed akkor is villámlott, mint utolsó találkozásunkkor, akárcsak a lovas szobraidban rejtőzködő, a te fékezőképességed által beléjük fojtott történelmi feszültség, és akkorákat lélegeztél, hogy az beért egy sikoltással is. Milyen vad ez a fuvolásfiú, mondták néhányan a veled egyidősek, például Tőzsér Árpád meg Cselényi László is, a huszonhárom éves korodban gyúrt szobrodra utalva, ami szinte a Michelangelo-i égi nyugalmat sugározta. Igazuk volt, széktánc közepette ábrándozva fuvolázni nem lehet, legfeljebb repedésig leplezni az indulatokat, miként ezt tetted szinte minden alkotásodban.
Akik itt a Kárpát-medencei térségben, az elmúlt tíz évben meghallják a neved, szinte mindenkinek a Gesztenyéskertben felállított Eszterházy szobrod jut eszébe. Ez nem baj, sőt jó, hiszen te állítottál emléket a Kárpát-medencei magyarság, sőt, Közép-Európa mártírjának. Csakhogy jóval korábban, 1967-ben mészkőből faragtál egy úgymond semmitmondó köztéri domborművet, ezzel állítva emléket Erdélyi Jánosnak halála századik évfordulóján, aki a magyar szellemi élet egyik letéteményese volt a 19. század közepén. Ez életünknek abban a korszakában volt, amikor nemcsak az akkori Csehszlovákiában kezdtek átalakulni a belügyek, hanem a mi felvidéki magyar életünk is már évek óta készülődött a változásra – Te is és én is ezen serénykedtünk. Ezt a szándékot jelképezte akkor az Erdélyire való emlékezés, amelyet láthatóvá te tettél és köréje sereglettünk sok százan Pozsonytól Nagykaposig. Korábbi széktáncunknak ez volt az egyik társadalmi súlyú folytatása, 1968. január 6-án, egy verőfényes szombati napon.
Csakhogy itt rejtőzik a n(N)agy kérdés: miért éppen te faragtad azt a szobrot, aminek a felállításához, pontosabban avatásához kötődik egy korszakváltás is? A válasz egyszerű: te akkor is a miénk voltál, mint ahogy maradtál és maradsz mindvégig. De, ami még fontosabb: közösségünk mélyben érlelődő érzései mindig megjelentek alkotásaidban. Az alakban vagy a kisugárzásban, esetleg csak az egyszerű közlés révén. Ezért fontosabb voltál és maradsz is, mint egy választott közszereplő, hiszen te magadtól, az anyag tapintásod általi megformálásával és a lélek belé sugárzásával lettél azzá.
Máig sokan nem tudják, hogy a közszereplőt sem az hitelesítette elsősorban, hogy megválasztották, hanem te és a hozzád hasonlók hogyan tudtak vele azonosulni, el tudtad-e őt helyezni szobraid sorában. Ezt soha senki sem kérdezte tőled, sem másoktól. Ez volt az a kimondatlan közösségi erő, amit máig nem fogalmazott meg senki, amit csak érezni lehet. Aki ezt nem érzi, az sok mindent nem tud. Azt azonban tudni kell, hogy ez nem Nagy János személyi vonzódása valaki vagy valakik iránt, hanem az együtt gondolkodásé. Nekem eddig nagyon kevés ilyen személyes élményem volt. Az egyik te voltál, a korábbiakban Szabó Gyula festőművész, később Bacskai Béla, most közeledik ide Dúdor István, Janiga József. Az élőket nem említem. Ez nem azt jelenti, hogy többen nem lehetnek hozzátok hasonlóak, de ide kell érniük. Be kell lépniük a kapun. Szerencsére számukra nyílik az ajtó. Látod, milyen derűlátó vagyok a szomorúság közepette? Hiszen itt állnak sorban, például Szabó Ottó és csapata a Rovás és az általad 1990-ben alapított Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, amely 2014-től a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesülete nevet viseli. Ez nem véletlen, hiszen egy időben te adtál nekik kiállítási lehetőséget a Lilla Galériában.
Van két szobrod. A keresztfáról való levétel és a sírba tétel. Mindkettő egy csodálatos előzmény következménye. Több mint a Virágvasárnap vagy, az ezt követő gyász szomorúsága. Mind a kettő az ujjá születésről szól. A kereszthalál és a sírba tétel is ugyanazt jelképezi: áldozatot és új erőt. Ezt ma energiaforrásnak nevezzük, akkor hitet jelentett. Ma sem mentes a hittől, de értékrendet is jelenthet, amit éppen napjainkban igyekeznek megsemmisíteni, de nem most kezdték, legalább egy évszázaddal ezelőtt. Ennek része a felvidéki magyarok üldöztetése is, ami hetvenöt évvel ezelőtt volt csúcsponton. Erre emlékezel a komáromi Monostori Erőd falán, azzal a mozzanattal, amikor a marhavagon ajtaját erőszakkal úgy tolják be Beneš fasiszta pribékjei, hogy szinte leborotválják a kétségbeesett magyarok arcát. De erről szól egy másik, egy ablakméretű alkotásod, amit szinte senki sem tud értelmezni, mert nem akar. Ez egy vasúti marhaszállító teherkocsi rácsos szellőztető ablaka és az abból kikandikáló kezek. Aki ezt nem érti, annak magyarázat helyett csak annyit kívánok mondani: ez sorsüzenet. A felvidéki magyarok sorsa 1945-ben és 1947-ben. Mire emlékeztet bennünket ez a parányi vagonablak? Öt kéz nyúl ki belőle. Az egyik visszaint a hátramaradottaknak, a szülőföldnek – találkozunk-e még valaha? A másik éppen reményteljes búcsút int – visszajövünk. A harmadik mintha lemondott volna mindenről, talán az életről is. Az egyik még kapaszkodik. Az ötödik kéz a lemondást jelképezi – soha többé nem látlak, szülőföldem. Szerencsére az emberi akarat és a hit lebírta a kétségbeesésből fakadó kiúttalanság érzését. Elhurcolnak, de visszajövünk.
Kedves János. Te is most útra keltél egy más világ felé. Ezt gondoljuk a hagyomány szerint. Hiszen a lét és halál között ott húzódik az ember számára átléphetetlen választóvonal. Ez az anyagi ember számára valóban átjárhatatlan mezsgye. De az alkotó ember esetében sok minden másként történik. A szellemiséged itt marad, mert az az élő emberhez, a mindenkori evilághoz és a röghöz kötődik. Búcsúzunk Tőled és szeretettel köszöntünk új otthonodban, lelki és szellemi világunkban, ahol mindörökké velünk maradsz.
Isten éltessen holtodban is.
(Duray Miklós)