Európa hatalmi-területi feldarabolásai a feudalizmustól napjainkig

(Az eszmefuttatás 2022 májusának közepén, – Kissinger davosi beszéde előtt tíz nappal – lett papírra vetve a Bécsi Napló felkérésére. Megjelent a Bécsi Napló májusi-júniusi számában – XLIII. évfolyam, 3. szám.)

Eszembe nem jutott volna ezzel a kérdéssel foglalkozni, ha 2022 februárjának végén nem robbant volna ki az Oroszország és Ukrajna közötti háború. Noha gondolhattam volna rá, hogy be fog következni, hiszen 2014 óta érlelődött a helyzet, amikor az USA érdekeltségű politikai csoport átvette az ukrán állam irányítását, a gyűlölködésig, sőt tömeggyilkosságokba torkolló eseményekig fokozva a korábban is létező oroszellenességet, mely mögött egyértelműn az orosz nemzeti és állampolitikai ellenesség gerjesztésének a szándéka állt. Viszont ne felejtsük, többször öltött politikai és hatalmi valóságmezt hasonló politikai törekvés ebben a varég-litván-donyeck-orosz térségben az elmúlt kétszázötven évben, 1772-től. Igaz akkor még nem létezett ukrán nemzet, de a regionális tudat élt. És akkor jelentek meg az új regionális hatalmi érdekek. Lengyelország akkori feldarabolása, ha nem is a kezdet volt, de mindenképpen új helyzetet teremtett. Előtte a területi, hatalmi változásokra Európában nem a területi darabolás volt a jellemző, hanem az adott történelmi terület más hatalmi alattvalóságba való átsorolása.

Magyarország egy részének elfoglalása az Oszmán-Török Birodalom által sem illeszthető ebbe a rendszerbe, hiszen az egy északnyugati hódítói vonulásnak volt a része és a hódítók
visszaverése után helyre álltak a történelmi területi rendszerek, amelyeknek sokévszázados hagyománya volt. Ezeken a területeken, ha bekövetkezett hatalmi váltás, az főleg az
adófizetési kötelezettségeket változtatta meg és a hatalmi-jogi fennhatóság gyakorlását. Lengyelország porosz-orosz-Habsburg feldarabolásával azonban megszűnt Lengyelország
államjogi státusza. Ez új jelenség volt, amit a mai napig nem elemeztünk. Ilyen eset kb. a 9. évszázad óta nem történt meg. A keleti és nyugati Donyeck területek a cári Oroszország
fennhatóságába kerültek. Lengyelország európaibb részén pedig a Habsburgok és a poroszok osztoztak. Történelmileg nem elhanyagolható tényező, hogy Lengyelország első
feldarabolása idején a Habsburg II. József volt a Német-Római Birodalom császára, később Magyarország királya is, aki azonban nem koronáztatta meg magát, szétverte a magyar közigazgatási
rendszert és bevezette kötelező nyelvként a német nyelvet. Gyakorlatilag megszüntette a kontemplatív római katolikus egyházi rendeket. Halálos ágyán azonban három – köztük a türelmi rendelet kivételével – visszavonta intézkedéseit. Lehet, hogy zseni volt, de állampolitikai elképzelései alapján szélsőségesen abszolutista uralkodó volt.

Két tényt azonban fontos emlékezetünkbe vésni.

Akkor ukrajna (kis „u“-val) a lengyel-litván határvidéket jelentette – ez volt a katolikus Európa keleti pereme. Nem népet, nemzetet, országot jelentett, hanem egy földrajzi
területet, kb. annyit, mint a Duna-kanyar. A másik fontos tényező, hogy a Donyec folyótól kelet-délkeletre eső terület, ahol most 2022-ben folynak a leghevesebb harcok, az mindig orosz terület volt.

Ukrajna (nagy „U“-val) először 1917-ben jelent meg az európai politikában, de nem sokkal ezután, 1921-től Szovjetoroszország részévé vált.

Ez az európai történelem legújabb korszakában történt. Ebben alakult újra Lengyelország, csaknem eredeti történelmi területén, de ekkor szűnt meg az ezeréves magyar állam. Ismét
állammá lett a Habsburg fennhatóság alatt tartott Csehország-Morva Őrgrófság és Felsö Szilézia Csehszlovákia néven kibővítve Észak-Magyarországnak a Közép-Duna és az Északi
Kárpátok közötti történelmi magyarországi részével, amelynek keleti farokrészét cseh szóhasználattal élve Kárpátaljának kezdték nevezni – ez Ung-, Bereg, Máramaros vármegye
területe. A történelmi Erdélyt a Román Királysághoz csatolták és a Nyugat Balkánon kialakítottak egy mozaik államot, részben magyar etnikai és történelmi területekből, amelynek részeit sem a kultúra, sem a nyelv, sem a történelem, sem a felekezet nem kötötte egymáshoz.

Lengyelország 1772-ben bekövetkezett első feldarabolása után ez az 1918-1920 közötti politikai-területi nagyfasírozás volt a második a 9. századtól épülő Európában. Volt egy következő, mondhatnánk köztes időszak is. Lengyelország megszüntetése 1938 és 1945 között a fasiszta Német Birodalom és a sztálini Szovjetunió által a korábbi tapasztalatok szerint. Csehország németek által lakott részének elfoglalása Németország részéről új helyzet volt. A többi területmódosítás csupán az 1920-as trianoni békeszerződés etnikai elvű korrigálásának tekinthető. Ennek a következménye az lett, hogy 1945 után kb. tíz millió németet és mintegy százötvenezer magyart kényszerítettek szülőföldjük elhagyására. A szülőföldről való elűzés egyébként orosz mintapélda, a krimi tatárok elűzése talán a legismertebb. De nem szabad szemet hunyni a több mint tízezer lengyel legyilkolása fölött sem a Szovjetunió által elfoglalt lengyel területen.

De hogyan lehet ezeket az eseményeket összefüggésbe hozni a mostani orosz-ukrán háborúval? Sajnos csak a Szovjetunió kapcsán, de a Szovjetuniót a 20. század során legalább kétszer elismerte a nemzetközi jog. Először a megalakulásakor, mint az Orosz Birodalom utódját – noha ezt nem mindenki fogadta el – másodszor, mint szövetségest a második világháborúban, így a békeszerződés egyik aláírójaként is.

Ukrajna mai államhatárait 1954-ben határozták meg a Szovjetunióban, amikor Krimet is ezen belső határok mentén lokalizálták az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részeként. Területileg ez az Ukrajna vált 1991-ben önállóvá és a nemzetközi jog alanyává. Csakhogy fennmaradt az eredeti probléma. A mai Ukrajnának a kelet-délkeleti, donyecki, azovi, krimi és részben a feketetengeri része nagyban orosz lakosságú, csakúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt. Ez történelmi előzmény és következmény. Mennyire elfogadható Ukrajna és Oroszország számára a szovjet előlét?

Az orosz-ukrán háborúnak azonban nem ez az oka, noha tudjuk, hogy a hatalmi érdekek mindig kitalálnak valamilyen emberi megközelítésben elfogadható okot arra, hogy miért tör
ki egy fegyveres ellentét. A kirobbant háborúban leginkább meglepő az ukránok szívós ellenállása, igaz, ennek hatásfoka amerikai segítség és NATO háttértámogatás nélkül alig képzelhető el.
Megoldásként az a lehetőség kínálkozik – feltéve, ebben tárgyalásos alapon megállapodnak a hadviselő felek – hogy Ukrajna a Krim-félszigettel együtt lemond a túlnyomórészt oroszok
által lakott területekről és semleges államként rendezkedik be.

Duray Miklós

Ezen írással kapcsolatban jelent meg 2022. június 13-án a Felvidék.ma hírportálon Szűcs Dániel vezető szerkesztő alábbi cikke

Ukrajna, kis „u„-val

Figyelemre méltó cikk jelent meg – ugyan nem a fenti címmel – a Bécsi Napló legújabb számában. Szerzője egy kicsit utánanézett az ukrajnai eseményeknek, múltban és jelenben egyaránt.

„A háború folytatása ezen a ponton túl már nem Ukrajna szabadságáról szólna, hanem egy új háborút indítana Oroszország ellen” – mondta egyebek mellett a nemzetközi diplomácia legendás alakja, Henry Kissinger a davosi fórumon.

Amiért aztán fel is került a „demokratikus, európai” Ukrajnáért küzdők halállistájára. Ezzel a véleménnyel egybecseng az, amit Duray Miklós írt – még jóval a nagy port felverő davosi kijelentés előtt – a Naplóban megjelent elemzésében, melyben kifejti: az Ukrajna és Oroszország közötti háborút nagyon alaposan kitervelve provokálták ki, megakadályozandó még az esélyét is annak, hogy a két ország között bármiféle együttműködés alakuljon ki.

Reméljük, a Bécsi Naplóban „Európa hatalmi-területi feldarabolásai a feudalizmustól napjainkig” címmel megjelent cikk szerzője, Duray Miklós nem jut Kissinger sorsára és neve nem íródik fel Európa legújabb bajnokainak listájára, bár – amint a cikk kapcsán folytatott beszélgetésünk során fogalmazott, „egyáltalán nem érdekli”, mit gondolnak róla ezek az ukránok.

Az írás, még ha nem is nyújthat teljes körű és kimerítő elemzést (eleve nem is ilyen céllal íródott), azért önmagában is hasznos kitekintést nyújt az Európa nevű kontinens – e toldozott-foldozott viseltes nadrág – módszeres széttrancsírozását illetően. Persze mondhatni, ezerszer lerágott csont már Európa feldarabolása, Lengyelország felosztásával, Trianonnal és minden mással együtt.

Maga a szerző is azzal indít, hogy eszébe nem jutott volna e kérdéssel foglalkozni, ha éppenséggel nem robban ki az orosz–ukrán háború. Pontosabban nem robbantják ki, mivel, mint Duray megjegyzi, számítani lehetett volna rá, „hiszen 2014 óta érlelődött a helyzet, amikor az USA érdekeltségű politikai csoport átvette az ukrán állam irányítását, egyértelműn az orosz nemzeti és állampolitikai ellenesség gerjesztésének a szándékával.” Máris egy mondat, amiért jár egy hely azon a bizonyos listán, s amelyet az egyre „szabadabb” európai sajtóban hovatovább nem lehet kimondani, legalábbis következmények nélkül.

Ukrajnával kapcsolatban azonban van egy fontos megállapítás, ami nem vélemény, hanem tény: Lengyelország első feldarabolása idején „ukránja (kis „u“-val) a lengyel-litván határvidéket jelentette – ez volt a katolikus Európa keleti pereme. Nem népet, nemzetet, országot jelentett, hanem egy földrajzi területet, kb. annyit, mint a Duna-kanyar. A másik fontos tényező, hogy a Donyec folyótól délkeletre eső terület, ahol most 2022-ben folynak a leghevesebb harcok, mindig orosz terület volt.

Ukrajna (nagy „U“-val) először 1917-ben jelent meg az európai politikában, de nem sokkal ezután, 1921-től Szovjetoroszország részévé vált.”
S bár határok jöttek és mentek – a mai Ukrajna határait pl. 1954-ben rajzolták meg a Szovjetunión belül, majd 1991-ben vált önálló állammá – az eredeti probléma nem oldódott meg. Ellenkezőleg: elemi erővel tört a felszínre a Birodalom bukása után elszabadult helyzetben. „A mai Ukrajnának a kelet-délkeleti, azovi, krimi és részben a fekete-tengeri része nagyban orosz lakosságú, csakúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt.”

Mindezek után azt gondolnánk, hogy nincs új a nap alatt, csak egy újabb háború a földrajzi és etnikai-nemzeti valóság teljes figyelmen kívül hagyásával megrajzolt határok miatt – ahogy már annyiszor az emberiség történelme során. S ilyen tekintetben Ukrajna csak egy a hasonló okok miatt szenvedő népek-országok-országrészek közül.

A háború valódi oka azonban a szerző szerint még csak nem is ez.

„Ki kellett provokálni a háborút azért, nehogy Ukrajna és Oroszország között kialakulhasson bármiféle együttműködés. Ez megengedhetetlen lett volna azon érdekcsoportok számára, amelyeknek gyökerei nem az eurázsiai kontinensen honosak.”

Tekintve az elszabadult (és hol van még a vége?) energiaárakat, az összerogyó európai gazdaságot, s ezzel párhuzamosan figyelembe véve az amerikai bel- és külpolitikai folyamatokat és érdekeket, nagyban tisztul a kép. És nagyon nehéz nem egyetérteni Duray Miklóssal…

Szűcs Dániel/Felvidék.ma