A magyar kultúra és a magyar nemzet

(2013. január 23-án Duray Miklós a Magyar Kultúra Napja alkalmából a kassai Szent Gellért Pasztorációs Központban a Magyar kultúra és a magyar nemzet címmel tartott előadást.)

Duray Miklós előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy január 22-én miért ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját és nem a magyar nemzetét. Kölcsey Himnusza egy olyan korban született, amely az egész nemzetet megpróbálta újrafogalmazni, értelmezni, talpra állítani. Vörösmarty szavaival élve, visszaidézni a „régi dicsőséget”. A 18. sz. vége és a 19. század eleje a nemzeti újjáébredés jegyében telt, amely új értelemmel ruházta föl a nemzet fogalmát. Ez a magyarok esetében másképp zajlott le, mint más nemzetek vonatkozásában. Ugyanis nem a népet akartuk nemzetté szervezni, vagy egy állapotot akartunk kijavítani, hanem egy letűnt állapot újraébresztésére törekedtünk. A 16. sz. első felében ránk szakadt katasztrófa előtti függetlenséget szerettük volna újrateremteni. A Magyar Királyság ugyanis akkor veszítette el függetlenségét azáltal, hogy a magyar királyi korona átszállt Habsburg főre. Az ezt megelőző állapot visszaállításáról álmodott a magyar nemzet államalkotó része.

Nézzük meg nemzet szavunk származását. Egy tőről fakad a nemzetséggel. A nagycsalád és a nemzetség volt a társadalom alapja, amelyet a törzs szervezett politikai képződménnyé.

Az etelközi vérszerződés a különböző politikai gyökerű törzsszövetségnek a megpecsételése volt. Ezáltal tudatilag vérségi kapcsolatba kerültek egymással. Ez a tudat kovácsolta egy nemzetté a magyarokat.
Az államalapítás után a nemesség (nemzetség) lett az államszervezet irányító része, melybe ugyan idegenek is bekerülhettek, de ez volt a nemzet politikai gerince. Ez a rétege a magyar társadalomnak került függőségi helyzetbe azáltal, hogy a magyar korona idegen kézbe került. A 18. század elejétől a függetlenség visszaszerzésére indultak különböző mozgalmak. II. Rákóczi Ferenc idején a Habsburgok első trónfosztására irányuló kísérlet, majd a felvilágosodás, az 1790-es második, közjogi fogantatású trónfosztási kísérlet – nyilvánítsuk törvénytelenné a Habsburgok uralmát – a függetlenség óhajtását jelentette, mely folyamatosan megjelent a magyar történelem során. Esetenként a politika, a vallás vagy a kultúra területén. Ennek egyik hordozója Zrínyi Miklós volt, akit kora legműveltebb magyarja és európaiaként tarthatunk számon. Az ország egyesítésére és függetlenségére törekedett. Az ellenreformáció/rekatolizáció is erről szólt. Pázmány Péternek az volt a meggyőződése, csak akkor lehet egyesíteni a három részre szakadt országot és kivívni annak függetlenségét, ha egy felekezetű az ország. Ő úgy látta, ez csak a Habsburgok oldalán lehetséges, így a római-katolikus vallást kell elfogadni. De mégis szoros kapcsolatban állt az erdélyi protestáns fejedelemséggel. Az 1606-ban megkötött bécsi békét két év múlva becikkelyezték. Pázmánynak hála, nemcsak a nemesek és városi polgárság számára biztosította immár a vallásszabadságot, hanem a nemtelen pórnép számára is. Pázmánynak nemcsak politikai, hanem kulturális meggyőződése volt, hogy békességgel kell egyfelekezetűvé, egységessé tenni az országot, nem erőszakkal. Kollonics Lipót uralma alatt ezt elfelejtették s ezért a borzalmak borzalma következett.

Ez a gondolat a reformkorban bukkant elő ismét, más formában, amikor a magyar kultúra kezd kiteljesedni. Erről szól a reformkor és a 19. sz. költészete. Ennek egyik legfontosabb része, hogy a nemzettel kapcsolatos felfogás kezdett megváltozni. A nemzet részévé vált a haza és jog fogalma. Nemzet, haza, jog: ez egy hármas egység. Ez tette lehetővé azt, hogy átfogalmazódjon a nemzet tartalma és visszaadja annak eredeti értelmét: a nagy közösség egy tőről fakad és egyenlő.

Mikor lehet a nemzetet nemzetnek, a népet nemzetnek és a nemzetet népnek nevezni? Amíg létezett az egy tőről fakadás tudata, addig nemzetről kell beszélnünk, amikor ez meggyengül és különböző népességmozgások következtében összekeverednek a különböző etnikumok (pl. a túlnépesedett területekről a török által kipusztított területekre való migráció). A nagy népmozgások következtében változott meg a nemzet fogalma. Más társadalmi közegben történt az újak „összenövése” a régiekkel. A hagyományos nemzettudat elhomályosult, a vegyesség érzése vált uralkodóvá és a nemzetből nép, országlakók közössége lett. Így a nép vagy nemzet mellett kialakul az állampolgárság fogalma, hiszen rendezni kellett a lakosság jogi státusát egymás iránt és az állam vonatkozásában, miközben megszűnt a nemesi kiváltság, mely azért kötelességekkel is járt. Amikor a nemzet néppé alakul, az egy tőről fakadó közösségek vegyes közösségűvé válnak. Egyesek szerint ez a modern nemzet születése és mindenképpen megjelenik az állampolgárság. Ezt ma úgy értelmezik, hogy a nemzet azonos az állampolgársággal, ami nem igaz. Teljesen nyilvánvaló, hogy az állampolgárság jogi kategória, a nemzet egy bonyolult, összetett minőség (érzelem, nyelv, kultúra, történelem, kis és nagy közösség kohéziója). Az állampolgárság egyszerűen, egzakt módon megfogalmazható. De a nemzet jogi eszközökkel egyáltalán nem. Ezért vannak gondban a törvényalkotók, főleg az alkotmányok esetében. Mi a magyar nemzet? Mi a szlovák nemzet? De az alkotmány az állampolgárságról szól. Viszont megfogalmazhatja a viszonylatokat. Az alkotmány nem a nemzet műve, de annak érdekében fogalmazzák meg az állampolgárok jogszabályát. Sok vita és sértődés forrása, mert összekeverjük a kulturális és politikai élet funkcióit.

Ha végigtekintünk a magyar történelmen, akkor kevés olyan esemény van, amelyről egyértelműen kimondhatjuk, a nyelv és kultúra államformáló szerepet töltött be. A reformáció ilyen. Azt hangsúlyozta, a nép nyelvén, a nemzet nyelvén kell hirdetni az igét. Az egymástól elkülönülő társadalmi rétegek ugyanazt a nyelvet beszélték, de nem létezett összekötő kapocs. Amikor magyar nyelven kezdték a templomban dicsérni az Istent és olvasni a Szentírást, együtt volt a főnemes, a nemes és nemtelen. Közös élménnyé vált a nyelv. Kulturális jelentőséget kapott, fontos társadalomalakító szerephez jutott. Az ellenreformáció/rekatolizáció idején felismerték ennek fontosságát. Mindennek következménye, hogy a szlovák is és a magyar nemzet is egységessé vált. A kultúrának ilyen értelemben van társadalmi, politikai hatása.

A politikát nem a kultúra alakítja. Ha a politika valamit elront, akkor jut szerephez a kultúra. Legnagyobb ereje, hogy biztosítja a megmaradást – fejezte be előadását Duray Miklós.

Balassa Zoltán, Felvidék.ma