Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
A Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek (NSKI) köszönhetően 2014 májusában megszületett a Kárpát-medencei kitekintéssel megszerkesztett gazdasági és tudásközpontú, valamint hálózatszervezési és hálózatfejlesztési irányzatú nemzeti fejlesztési munkaterv javaslata. Az első világháború végétől (Trianontól) számított csaknem százévnyi időben ez az első ilyen elképzelés. Ennek egyik önálló része az Európai Unió 2014-2020 közötti hétéves tervezési időszakára szabott nemzetegyesítési fejlesztési tervezet1 , másik része a 2030-ig, tehát egy tizenöt éves távlattal bíró „Kárpát-haza” fejlesztési álom2.
***
Régen váratott magára ennek a tényszerű és tárgyszerű, egyben vágyszerű elképzelésnek a papírra vetése. Van mentség a késedelemre, de mihaszna – okai mégis említésre érdemesek, mert az elmúlt száz év történelméről szólnak.
A két világháború között, pontosabban 1920-tól 1941 decemberéig a magyar pénzügyi politika Pengő-programjának szinte hihetetlen sikerétől eltekintve a nemzeti program az elcsatolt területek és nemzetrészek visszacsatolása, visszaszerzése volt. Kezdetben inkább az angolszász érdekvilágra építve igyekeztek ezt megvalósítani, egészen 1938 szeptemberének végéig, a müncheni döntésig. A csehországi németek lakta Szudéta-vidék Németország általi bekebelezésével a Trianon utáni magyar érdekérvényesítés lehetősége azonban beszűkült a német befolyási területre, ami a Vörös Hadseregnek 1941. december 5.-i, a Moszkva alatti Volokalamszk térségéből megindított ellentámadásával a mindenfajta remény összeomlását eredményezte és az új megpróbáltatások korszakát nyitotta meg. Ezt akkor, abban a pillanatban kevesen tudták, noha a felismerés magyar kormányzati szinten, Bárdossy László miniszterelnöksége idején megtörtént, ami bizonyítható több korabeli forrás révén Peéry Rezső tanúságtételével3.
A második világháború végnapjaitól számítva 1989-ig, azonban az uralkodó politikai körülmények (a hadi helyzet 1941-től a német katonai megszállásig; 1944 márciusától, a nácik általi megszállástól, a nyilas uralom át a szovjet katonai megszállásig, ami gyakorlatilag 1991-ig tartott) nem adtak semmilyen magyar, jövőbe mutató nemzeti programnak zöld utat. A magyarországi kommunista hatalomnak volt ugyan néhány képviselője, aki a népi-nemzeti baloldalhoz tartozott (a két világháború közötti népi írók érzelemvilágához kapcsolódva), és nem voltak közömbösek az elszakított területek magyarjainak sorsa iránt sem. Csakhogy ezek a „reálpolitikusok” kommunista elkötelezettségükben és nép-nemzeti érzelmeik közepette nem tudták eldönteni, mit kellene tenniük a nemzet érdekében a „proletár internacionalizmus” jegyében úgy, hogy ne váljon megkérdőjelezhetővé hűségük a politikai rendszerhez, Moszkvához és tiszteletük a 20. századi békeszerződések által kiszabott határok, valamint a szomszédos testvéri és baráti államok belügyei iránt.
A magyar nemzetfagyasztásnak ez a hosszú korszaka azonban nem csak a második világháború végével és a kommunista uralommal függ össze. Ide illeszkedik a ma balliberálisnak minősített gondolkodásmód is. A minősítéssel ugyan lehet vitatkozni, az viszont vitathatatlan, hogy egyik pólusát proletár internacionalizmusnak nevezték (ez volt a kommunista vagy baloldali irányzat, ami az 1848-ban megszületett Kommunista Kiáltvánnyal kezdődött), másik sarkát a nemzetközi tőke vagy a finánctőke befolyásaként tartották nyilván (ez volt a „liberális” szárny). Ma, mindezt, a XXI. század elején, a globális tőke és a hozzá kapcsolódó érdekek rendszeralakító hatásaként értelmezzük, amit a Versailles-t követő rendszer piac és pénz által irányított internacionalizmusának is nevezhetnénk.
A kommunizmus és a globalizmus között valóban nehéz különbséget tenni, hiszen mindkettő az érdekorientált nemzetfelettit tekinti mértékadónak.
***
A nemzetben való gondolkodásnak mintegy félévszázados elnyomása Kelet Közép-Európában elsősorban a magyar nemzeti gondolkodást sújtotta és csonkította, de torzította a magyarokkal szomszédos nemzetek tudatát is.
A politikai rendszerváltozás kezdetén a magyarok kiválasztott csoportjainak több szinten fel lett kínálva a korábbiakhoz nem hasonlítható érvényesülési lehetőség, amennyiben nem kérdőjelezik meg a 20. században a globalizmus és a kommunizmus által kialakított államhatalmi és nemzeti környezetet, nem vonják kérdőre a leáldozott rendszer felelőseit és nem gördítenek akadályt a globális érdekek érvényesülésének. Ebbe akkor két „magyar” politikai alakulatot sikerült egyértelműen bevonni. Magyarországon az SZDSZ-t és politikai vonzáskörét, valamint általuk az akkori Csehszlovákiában a Független Magyar Kezdeményezést (FMK). Az amerikai külügyminisztérium megbízásából tevékenykedő Carnegie Institute-nak később az RMDSZ egy részét is sikerült becserkésznie ebbe az együttműködésbe (ezzel kapcsolatos az ún. Neptun-ügy). A további kísérletek azonban nem voltak egyértelműek. A szlovákiai magyarok közül a 1990-es évek elején az FMK jelentéktelenné válása után elsősorban politikailag és gazdasági érdekeltségük által meghatározott személyeket sikerült beépíteni ebbe a szerkezetbe, délvidék pedig nyitott maradt a háború miatt. A washingtoni és a brüsszeli kötődésű külső érdekeltség a bevontak révén igyekezett megtartani a magyar politikai közéletet a trianoni és a párizsi és az egyéb egyezményes határok között, lebeszélve őket bármi jogi és politikai önállóságról, külön utasságról. Ezt a szemléletet érvényesítő érdekcsoportok tették lapátra 1993-94-ben Balladur francia miniszterelnököt is, aki hajlandóságot mutatott a Párizs környéki és a párizsi békeszerződéssel sújtott nemzeti közösségek egyenrangúságának az elismerésére és bevonásukra az Európai Stabilitási Egyezmény megalkotásába.
A Washingtonból és Brüsszelből ellenőrzött „nemzetek fölötti” elvárással nem mert egyetlen másként gondolkodó magyar szerveződés sem egyértelműen szembehelyezkedni, noha a társadalom jelentős része a rendszerváltozás idején úgy viselkedett, mint a zabolát vesztett ló. Emiatt vett a magyar rendszerváltozásnak nemzetileg egészségesen fűtött hangulata sajátos lecsengési irányt: a nemzeti gondolkodás részben visszavonult korábbi, a rendszerváltozás előtti makacsság bástyafalai mögé, részben áttájolt a tizenkilencedik századi nemzeti regényesség mezőire, illetve a közgondolkodást a „merjünk kicsik lenni” kommunista nyárspolgári szellemiség irányába és az álságos „mindent túlélő” megalkuvási magatartás irányába terelte. Ennek eredménye az lett, hogy megindult az Magyarország határán túli magyar társadalmak fokozatos szétesése, leginkább Szlovákiában kevésbé Romániában. Ez a külső befolyás kezdettől kisugárzással volt mindazokra, akik előkészítették a magyarországi rendszerváltoztatást, aminek előzetes hatása már Nagy Imre újratemetésekor is megjelent a temetés szellemiségét meghatározóan (aminek csak Orbán Viktor nem vetette alá magát), valamint az 1989. október 23-án elfogadott magyarországi nagy alkotmánymódosításkor is az elszakított magyarok közösségei iránt való viszonyulás meghatározásakor, ami – ettől függetlenül – korszakalkotó tette volt a rendszerváltoztatóknak.
A későbbi bonyodalmak gyökerét is ezen a tájon kell keresni, beleértve a 2003-2004. évi Magyarország politikai témáit is. Antall József miniszterelnöknek a nemzet iránt kinyilvánított elkötelezettségét az ország gazdasági gondjainak okozójaként kellett feltüntetni. Az akkori ellenzék vezére, Horn Gyula közvetlen összefüggést látott a miniszterelnöknek az elszakított magyarok iránti elkötelezettsége illetve a kormány nemzetpolitikája és a 25%-os infláció, valamint az export csökkenése között. Ugyanez a szellemiség uralkodott el a státustörvényről 2001-ben lefolytatott vitákban, a „baloldal” érvelésében, a Magyarországot elárasztó huszonhárom millió román munkavállalóval való riogatásban, vagy a 2004 decemberében megrendezett állampolgársági népszavazás elleni „liberális” és „baloldali” kampányban, ami azt a rémképet vázolta fel, hogy a magyarországi állampolgárságot nyert határon túli magyarok felzabálják a magyarországi nyugdíjasok nyugdíjalapját. Ugyanezek az okok állnak a 2010-ben hivatalba lépett második Orbán-kormány fölösleges gyorsaságának hátterében is, a sietve elfogadott és fetisizált állampolgársági törvénymódosításnak a határon túli magyarokat megosztó következményében, vagy a 2011-ben elfogadott új alkotmány körüli gondok hátterében. Ennek tudható be az alaptörvény sokszori módosításának oka és a nemzettel kapcsolatosan bebetonozott 19. századi szemlélete, ami a „másik oldalnak” adott válaszként értelmezhető.
***
A rendszerváltozás kezdetétől több évnek kellett eltelnie, hogy néhány alapkérdésben megszülethessen a szétdarabolt „magyar” Kárpát-medencében a nemzeti egyetértés. Az első összhang a történelmileg első magyar-magyar csúcsértekezleten alakult ki 1996 júliusában. Az ott jelenlévő magyarországi és a többi Kárpát-medencei magyar „csúcspolitikus” kivétel nélkül egyetértett abban, hogy a nemzet megtartása szempontjából legfontosabb a szülőföldön való boldogulás és a szülőföldön maradás – a szülőföld eltartó és megtartó ereje 4. Másfél hónappal később, a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége rendezésében létrejött Magyarok IV. Világtalálkozója nemzetstratégiai tanácskozásán kimondtuk: a magyar nemzet szétfejlődésének mérséklésére, a folyamat visszafordítására elkerülhetetlen a nemzet határokon átívelő újraegységesítése (reintegrációja), amit az európai integrációs folyamat mentén kell megvalósítani5.
A politikai rendszerváltozás kezdetétől csaknem hét évnek kellett eltelnie, hogy megfogalmazzuk a magyar nemzetstratégia három legfontosabb alapelvét
– a szülőföldön boldogulást,
– a szülőföldön maradást és
– a nemzet államhatárokon átívelő újraegyesítését,
de további tizenöt év múlt el a fejünk fölött, anélkül, hogy a megvalósításuk sorra került volna. Az NSKI most letette az asztalra ennek a hiányzó tervnek az első változatát.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen távlatú tervezetek, ráadásul egy több államhatárt átívelő térre és több választási időszakra vonatkoztatva nem nélkülözhetik a költői túlzásokat, a felhőjárást, esetenként a ködevést sem, de az efféle, szinte törvényszerűen felbukkanó gyengeségektől eltekintve, korszakalkotó kísérlet ez a magyar nemzetstratégia megfogalmazására.
***
Fontos leszögezni: az NSKI nemzeti fejlesztési programjának tervezete valóban a nemzetről szól. Nem a mindenkori államról, nem az éppen időszerű országról, nem az állampolgárokról, hanem a magyar nemzetről, elsősorban itt a Kárpát-medencében.
A program számot vet a nemzet emberi erőforrásának anyagi/biológiai fogyatkozásával – ezt veszi kiindulási alapul. Emlékezzünk vissza Antall József 1990. június 2-án, azon a történelmivé lett szombati napon elmondott beszédére, amelyben kifejezte óhaját, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Ez, az akkoron valóságos népességszáma a magyar nemzetnek, azóta mintegy kétmillióval csökkent azért is, mert negyedévszázadon át nem született meg a nemzetfejlesztés terve. Be kell vallani: alkalmatlanok voltunk arra, hogy ezt papírra vessük és működtessük – ez a magyar politika csődje. Történt ugyan néhány fontos esemény, változás a nemzetpolitikában: az első magyar-magyar csúcsértekezlet létrejötte (1996), a Magyar Állandó Értekezlet – MÁÉRT megalakulása (1998-1999), a státustörvény elfogadása és a Magyarigazolványok rendszerének a megteremtése (2001-2002), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának megalakulása (2004) és az ezekhez köthető magyarországi kormánydöntések, törvények, parlamenti határozatok. Ha 2002-ben nem következik be Magyarországon kormányváltás, lehet, hogy nyertünk volna egy/talán másfél évtizedet, mert 2003-ban megszülethetett volna a „határon túli” Széchenyi Terv és lehet, hogy összefonódva a „határon belüli” Széchenyi Tervvel valami megvalósult volna belőle – 2014-ben még messze vagyunk a gazdaságnak ilyen térségbeli összefonattatásától, de legyünk derűlátók.
***
Mindezek tudatosításával kell megítélnünk a Nemzetstratégiai Kutatóintézet tervezeteit, azért is, mert az első tanulmány leszögezi „a szülőföldön való boldogulást kell a magyar kultúrkörhöz tartozó emberek számára biztosítani”. A tervezet/a tervezetek azonban nem csak ehhez az 1996-ban megfogalmazott elképzeléshez nyúlnak vissza, hanem a nemzet reintegrálásának akkor megfogalmazott alapelvéhez is, miszerint mindezt az európai integráció mentén kell megtennünk. Ezért fontos az első tervezetben foglalt megállapítás, hogy „a Magyarország rendelkezésére álló uniós fejlesztési források határokon átívelő felhasználása nem erőforrás csökkenés, hanem… erőforrás bővülés…”. Azért sem lehet túlzó megállapításként értelmezni ezt a tiszta célt megfogalmazó mondatot, mert a tervezet világosan leszögezi, vagy megismétli a közel húsz évvel korábban, más szavakkal megfogalmazott óhajt: „a politikai és gazdasági integrációk után a 21. században eljött az ideje az új nemzeti integrációnak”.
A magyar nemzetstratégiai gondolkodás nehezen, de eljutott ehhez a fordulóponthoz, ami a hálózatépítés fontosságának a felismerését, ismételt felismerését is jelenti. A hálózatépítés az 1990-es évek végén került a nemzetpolitika célkeresztjébe, de onnan gyorsan el is tűnt. A státustörvény alkotása során vált egyértelművé, hogy a rendszer, a magyarigazolványok révén csak hálózatban és a gócpontokban kialakítandó alközpontok által (másodlagos közigazgatási rendszerként) működhet eredményesen. Az elképzelés azonban a Határon Túli Magyarok Hivatalának Dr. Szabó Tibor által irányított szakszerű tevékenysége ellenére a magyarországi kormányzat hivatalnokainak értetlensége miatt csak részben épülhetett ki, majd a 2002-es magyarországi kormányváltás után a létrejött részhálózatot, ami működésre alkalmas változatában elsősorban a Felvidéken alakult ki, igyekeztek szétverni. A szlovákiai kormány bírósági úton tett kísérletet a hálózat kiépítésének megakadályozására, de sikertelenül. A magyar (felvidéki és magyarországi) politikai szándékok hatékonyabban gátolták a működését. A 2010-es magyarországi kormányváltás után azonban a gazdaságpolitikai stratégiában jelent meg ismét a hálózatépítés eszméje, elsősorban a Matolcsy György által vezetett Nemzetgazdasági Minisztérium gazdaságpolitikai stratégiájában, főleg a nagytérségi gazdasági stratégiában.
Fontos az állam, az ország és a nemzet számára, hogy a Wekerle Terv a Kárpát-medencét egységes gazdasági térként határozza meg. Az ebbe az irányba tartó gondolatokat ugyan 1995-ben a székesfehérvári paradigma-konferencia már érintette6, de a jövő és a megvalósíthatóság szempontjából lényeges, hogy ide zárkózik fel az NSKI tervezete. Talán azt az elképzelést kellene újragondolni, hogy a 2010 óta hivatalosan megjelenő paradigmaváltás ne az ország-politikát minősítse nemzetpolitikává, hanem az ország-politikát és a nemzetpolitikát tegye egyenrangúvá. A magyar történelem hosszú évszázadain át a kettő ugyan azonos volt – most már nem. De ha egymáshoz felzárkózóvá tesszük a kettőt, lehet, hogy egy új fejlődési korszakot nyitunk.
A magyar politikai gondolkodásban meghatározó lehet, hogy az NSKI tervezete a nemzetpolitikát önálló szakpolitikaként értelmezi. Amennyiben ez elfogadottá válik, akkor szakszerűen lesz tagolható mind a magyar politika mind magyarországi politikai élet pártpolitikára, kormánypolitikára, állampolitikára, ország politikára, nemzetpolitikára.
***
A Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikai magatartás minden szempontját azonban az NSKI tervezete sem tudja céltudatosan és ok-okozati összefüggésben összefoglalni. Az a megállapítás, hogy „a Kárpát-medencei térségben különös jelentőséggel bír a külhoni magyar közösségek közötti együttműködés javítása, kihasználva a külhoni nemzetrészek híd szerepét a többségi társadalom és Magyarország között” a valóság ismeretében több okból is sebzett értelmezés, még ha szükséges elvárás is. Az elmúlt huszonöt évben éppen a Magyarországról irányuló támogatáspolitika osztotta meg a Kárpát-medencei magyarokat, mert nem volt megfelelő egyeztetés sem az Illyés Közalapítvány, sem a Szülőföld Alap, sem a Bethlen Gábor Támogatáskezelő Alap keretei között. Ezek az intézmények a pénzosztó szerepét töltötték/töltik be és nem a megértő és a tervező támogató feladatát teljesítették/teljesítik. Nemzetstratégia híján egyik sem volt teljesen alkalmas a feladatára, még ha esetenként mentőcsomagot jelentett is az általuk nyújtott támogatás, vagy az Illyés Közalapítvány esetében az alkuratóriumok által létrejött kirendelt elődöntési lehetőség. Az igazság kedvéért azt is le kell szögezni, hogy nélkülük ma sokkal rosszabb lenne a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzete és állapota.
Viszont egy olyan elvárás, hogy az elszakított magyarok szervezetei híd-szerepet töltsenek be Magyarország és a szomszédos állam között, egyszerű utópia, amit a két világháború közötti baloldali kezdeményezések idejekorán bizonyítottak, a kommunista internacionále 1935. évi kongresszusán az addigi eszme bukásával. Nincs hídszerep, csak érdek van. Mindenfajta hídpolitika csak érdekegyeztetés mentén válhat érdemlegessé – a civil együttműködések kivételével, de ez sajátos stratégiát igényel és aligha lehet befolyása a „nagypolitikára”.
***
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által megfogalmazott két tervezet lényege röviden összefoglalva azon alapul,
– hogyan lehet beépíteni a magyar nemzeti integrációt az Európai Unió által felállított integrációs elképzelésekbe,
– hogyan lehet az Európai Unió gazdasági mechanizmusait alkalmazni a magyar nemzeti integrációban.
Ennek nyilvánvalóan egyik vagy egyetlen módja, ha elfelejtjük az államot nemzetállamként értelmező gondolkodásmódot, helyette a nemzetre és az országra összpontosítunk és függetlenítjük tőle az államérdeket. A nemzet és az állam összekapcsolása, ha nem természetesen adott – mint pl. a magyar középkorban, hanem politikai indíttatású – mint pl. az abszolutizmus idején, vagy a huszadik század vészkorszakaiban (a fasizmus, a nemzeti szocializmus és a kommunizmus korszakára) – veszélyes ösvényekre terelheti a közügyeket. Reméljük túljutottunk ezeken az értelmezéseken és a térségünket a valóság tényszerűségeként látjuk.
Ez annyit jelent: van egy államalakulat, a mindenkori Magyarország, ami az államok közötti jogrendszer része; van egy nagy térség, a Kárpát-medence, ami a magyarok őshonos területe, bizonyíthatóan a Kr. u. 7. századtól; létezik a nemzetnek egy kintlévősége, pl. a csángók egy része, az Adria menti magyarok; az 1920 vagy 1945 óta létező államok Kárpát-medencei részeiből kiáramlottak pl. a csehországi magyarok vagy a volt Szovjetunió területére a Kárpát-medencei szülőföldjükről kiáramlott magyarok és utódaik; és van a magyar világszórvány, ami a 19. század végétől folyamatosan megújul.
A nemzeti integráció mindnyájukra kiterjed, és kell, hogy kiterjedjen mindnyájunkra a nemzeti hálózatépítés is. A térségi nemzeti integrációt a Kárpát-medencében azonban csak a gazdasági integrációval összekapcsolva lehet megtervezni és megvalósítani. Erre nyit rálátást és esélyt az NSKI tervezete.
—
1 – A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014-2020, tervezet. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, Budapest, május 2014.
2 – Kárpát-haza fejlesztési koncepció 2030, tervezet. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, Budapest, május 2014.
3 – Peéry Rezső: Szvatkó Pál pozsonyi küldetése; Új Látóhatár 1971. 5. szám
4 – A magyar-magyar csúcstalálkozó közös nyilatkozata 1996. július 5. Budapest. In.: Duray Miklós: Önrendelkezési kísérleteink 349-352, Méry Ratio, Somorja 1999
5 – Duray Miklós: A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel, 1996. In.: Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. Szerkesztette: Kurucz Gyula. Magyarok IV. Világkongresszusa, Budapest augusztus, 1996
6 – Magyar jövőkép; egy minőségi magyar paradigma. Előadások gyűjteménye a Vörösmarty Társaság és a Magyarok Világszövetsége kiadásában, Székesfehérvár, 1996)
Duray Miklós, Pozsony, 2014. július18.