Grosicsra és a régmúlt idők focijára emlékezve

Június 12-én, csütörtökön nyitották a 2014. évi labdarúgó világbajnokságot Brazíliában, Rióban. Hatvan évvel előtte, Svájcban volt az a világraszóló labdarúgótorna, amelynek – minden bizonnyal – a magyar válogatott (Magyarország válogatottja) volt a borítékolt győztese. A berni döntő mérkőzést 3:2 arányban mégis Németország Szövetségi Köztársaság csapata nyerte. Grosics Gyula a vesztes, ezüstérmes magyar (magyarországi) csapatnak volt a kapusa. Nem rajta, nem is Bozsikon, Hidegkútin, Cziboron, Kocsison (még kevésbé Puskáson) és a többieken (lehet, hogy Sebes Gusztávon vagy Tóth II. Mihály-on sem) múlott, hogy az 1952-es londoni olimpiai elsőséget nem tudta az „aranycsapat” megerősíteni a Rimet Kupával. „Csak” ezüstérmes lett.

A két évvel korábbi Helsinki olimpiai győzelemnek többértelmű jelzésértéke volt. Itt kapta a magyar válogatott a meghívást az 1953-as nagy találkozóra, az Évszázad Mérkőzésére a Wembley-be, nem titkoltan azért, hogy ott legyen bebizonyítva: mégis Anglia a világ legjobbja, még ha a Helsinki olimpián Luxemburgtól kikapott. A magyarok, akkor, novemberben, Londonban 6:3-ra győztek, majd fél év múlva Budapesten 7:1-re. A magyar (magyarországi) foci-válogatott volt akkor a világ legjobbja, a budapesti Honvéd volt a világ legjobb focicsapata és Grosics Gyula a világ egyik legjobb kapusa.

Akkor, az 1950-es évek első felében az Aranycsapat azonban nem csupán a világ legjobbjait jelentette. Ez a válogatott jelenítette meg a heroikus nemzetet. Ő általuk mi, magyarok voltunk a legjobbak, az ő révükön találkozott érzelmileg a szétszakított nemzet, az egész nemzet – ők lettek a nemzet kikötője. Ezzel válaszoltunk kitapinthatatlanul az 1920-as Trianonra és az 1947-es Párizsra és minden belénk fojtott keserűségünkre.

Az 1954-es világbajnokságon a német csapat győzelme a német nemzet számára, legázolt állapotában legalább annyira volt fontos, amennyit a magyaroknak jelentett volna ez a győzelem. Volt azonban némi különbség. Az akkori Németországban (az 1949-től 1990-ig létező NDK kivételével) egy nemzetileg elkötelezett, keresztény és demokrata kormányzás működött. Magyarországon azonban a Szovjetunió által bérelt nemzetellenes kormányzás uralkodott, törpeségében hatalmaskodott, Nagy Imre 1953-as rövid kísérletének kivételével. A németek csak két részre voltak szakítva, mi magyarok akkor éppen hat részre. A berni döntőt 1954-ben mi, a magyar nemzet nagy próbatételeként értelmeztük, németek is így érezték. A magyar sikertelenség azonban nagyobb fájdalom volt az elszakított magyaroknak, mint a maradék országiaknak, még ha utcailag ennek csak Magyarországon lehetett nyilvánosságot teremteni. Az 1954-es világbajnoki döntő eredményét mi, elszakítottak zokogva fogadtuk. A németek, az egész német nemzet azonban őrjöngő buzgósággal üdvözölte. Nem a magyarok fölötti győzelmét ünnepelte, hanem a német nemzeti válogatott sikerét. Később ugyan kiderült, hogy a bíró rosszul bíráskodott és a németeket doppingolták. És aztán! Ha egy, vagy biztonság kedvéért két góllal többet rúgunk, akkor mi vagyunk a bajnokok, még ha összecsinálják is magukat a németek.

Talán jelképes, hogy éppen a 2014. évi labdarúgó világbajnokság nyitó napját követően, pénteken 13-án adta át lelkét teremtőjének Grosics Gyula, a magyar Aranycsapat lelkiekben talán leggazdagabb tagja, a legendás csapat legendás kapuvédője.

A kapus felelőssége a legsúlyosabb a csapatban. A csatár hibázhat százszor, de ha egyszer az ellenfél kapujába talál, és ez a gól hozza meg csapatának a győzelmet, ő lesz a nap, vagy akár hosszú idők hőse. A kapus kivédheti az összes büntetőrúgást és a lehetetlen szögből lőtt labdákat vagy a bombarúgásokat, kicselezhetetlen, megkerülhetetlen lehet, de ha a perdöntő esetben elvéti a vetődést és ezzel a góllal veszít a csapata, elátkozzák őt. Ez egy ilyen Botondi helyzet. Feltehető, hogy ezt sok kapus tudatosítja, de nem tud vele mit kezdeni, hiszen minden labdajáték csapatmunka, közös felelősség vagy a csoportos felelőtlenség összessége – gondoljuk mi, kívülállók. Az Aranycsapatban, annak idején ezt Puskás így összegezte a védők felé: eggyel több gólt rúgunk, mint amennyit kapunk – nem mindig sikerült.

Van azonban egyéni felelősség a csapatmunkán belül is, ami elsősorban lélektani szempontból értelmezhető, vagy erkölcsileg, meggyőződés által, elkötelezettségi síkon közelíthető meg. Nem tudom, létezik-e ma ilyen meggyőződés, de Grosics ennek volt a birtokában – a helytállást küldetésként értelmezte. Ha Péter Apostol allegóriájával élünk, akkor Grosics volt a nemzet kapuőrzője. Lehet, hogy ezt a példát mindazok, magukra nézve sértőnek, vagy megalázónak érzik, akik minden szellemi erejüket az építkezésbe vagy érvényesülésbe vetették, de gondoljuk végig: neki megadatott, hogy mindannyiunk szeme előtt álljon, és mindvégig példa maradt. Pályafutása alapján apró részletkérdés, hogy őt római katolikus papnövendéknek szánták. Nem ezzel hasonult meg, hiszen nem volt ellenére. Ezt a szellemiséget jelenítette meg kapusként és kapuőrzőként is.

A kommunista diktatúrában egyébként minden összebonyolódott, hiszen a politikai rendszer egyik fegyvere az értékrend zavarossá tétele, majd átalakítása volt. Egyidejűleg párosult ezzel a politikai rendszer saját hitelességének a bizonyítási kényszere. Ennek vált eszközévé, ugyanakkor áldozatává a sport. A sport a politikai hatalom eszközévé lett azáltal, hogy a kommunista hatalom a magyar sportsikereket – amelyek a londoni olimpiától az 1956-os Melbourne-i olimpiáig világraszólók és töretlenek voltak – saját sikerként könyvelte el. A magyar nép ugyanezeket a sikereket saját élni akarásának és többszörös meggyalázásának ellenszereként, önbecsülésének tartópilléreként értelmezte. Összecsengés volt ez, de ellentétes irányból.

Aki ezt a korszakot nem élte meg, talán fel sem tudja fogni, hogy a sportsikernek akkor milyen volt a társadalomalakító ereje. A polgár szintjén létezett egy hagyományos egyesületi elkötelezettség. A Trianonban elszakított területen a két világháború között pl. Pozsonyban a Ligetfalu-i klub, Losoncon a LAFC, Kolozsváron a vasutas csapat jelenítette meg a magyar történelmi hovatartozást. Ennek az elkötelezettségnek Kárpát-medencei magyar vonatkozásban máig jelképe a Fradi – noha már régen nem a megtestesítője. A második világháború után kezdték rombolni ezt a szellemet Kárpát-medence szerte. Az elszakított területeken az ottani politikai hatalom elsőként a magyar sportegyesületeket verte szét, meg a dalárdákat, egyleteket és minden hagyományos közösséget, a maradék Magyarországon az ott lébecoló hatalom pedig a közösségalakító erejét törte meg a társadalomnak, beleértve a testnevelési klubokat is – ugyanakkor támogatta a csúcssportot. Ez egy politikai üzlet volt. Csak annyiban különbözött az akkor, világszerte kialakuló üzletszerű sportolástól, hogy a politikai hatalom érdekkörébe terelte a sportot, míg a professzionalizmus (a pénzért való sportolás) a kereskedők malmára hajtotta a vizet. Az utóbbi sokrétű, az előbbi központosított volt, ami nem minőségi, hanem tartalmi megkülönböztetést jelent.

Valószínűsíthető, hogy a magyar (összmagyar) közszemléletben a sport vonatkozásában is 1956 jelenti a választóvonalat. Addig a magyar (minden magyar számára magyart jelentő) sportolók nyitották meg az uralkodó politikai rendszer szemléletétől eltérő másként látás lehetőségét – a nemzeti romantika helyett a sport valósága által érthető nemzetélményt. De ’56 ősze után mindez szétesett. A sportolók egy része kint maradt, volt, aki hazajött vagy el sem ment, majd később ment el, de végül hazatalált. Az elmentek között Keleti Ágnest becsülöm nagyra, mert ő új értelmet adott elmenetelének, megtalálta saját népét Izráel földjén. A többi kint maradt híresség csellengővé vált. Igaz, Kocsis és Puskás mégis hazataláltak. A budapesti Szent István Bazilika altemplomában együtt pihennek az idők végezetéig. Hozzájuk társult most, itthonról, 2014. június 30-án Grosics Gyula.

A nemzethez, a néphez, a hazához, az ősi földhöz való ragaszkodás a sportban is rejtett érzelmi szálakon kapcsolódva bonyolódik. Grosics Gyula sokszor elmondta, számára Magyarország az érték. Érthető? Persze: Dugovics Titusz az életét áldozta Nándorfehérvár ormán, noha nem tudjuk mi volt a meggyőződése, csak magyarra fordítjuk önfeláldozó tettét. A zrínyiek idején is ez nyilvánvaló volt. Ők és ő az országhoz kötődtek. Grosics nem vállalta az emigrációt, de elviselte az otthoni meghurcolást, a mellékvágányra állítást, noha őt máig a világ tíz legjobb kapusa között tartják nyilván. Az arany tizenegy csapatnak nagy része nem volt népileg magyar gyökerű, de tudatuk megingathatatlan volt. Kérdés: mi volt a tudat gyökérterülete.

A kérdés, ebben a vonatkozásban: mi az Ország? A Haza tartja az Országot, vagy az Ország a Hazát?  Mi a Haza?

Nem akarunk választ adni ezekre a kérdésekre, mert ezek Grosics Gyulában (családnevét több változatban írták le) egymással szembeállítva soha sem jelentek meg. Arra azonban lehetne keresni a választ, hogy egy ilyen „aranycsapati” hagyománnyal rendelkező szervezett közösség, amely szellemében, és amelyen belül ma több futball akadémia is működik Magyarországon, mégsem találja meg a kellő választ.
Válasz!? Van-e?

Egervári Sándor azt mondta a Rió-i világbajnokság során készített TV beszélgetésben: amíg a magyar focisták csak cserejátékosok lesznek néhány percre a nagy európai klubokban, addig nincs remény a felnövésre.
Minden bizonnyal igaza van. Mit keresnek ezek a magyar focisták idegenben? Tapasztalat cserére szükség van, de csere játékosi karriere aligha. Hol vannak a magyar fociklubok? Tele vannak idegenlégiósokkal, azaz vendégmunkásokkal. A vendégmunkásnak nem szurkolni kell. Ha nem teljesít, el kell küldeni. Építeni rá nem lehet. Nincs is rá szükség. A vendégmunkás focista a legszörnyűbb erkölcsi válság. A piacgazdaság csődje. Példája ennek Luis Suarez, aki a Liverpool játékosa, egyébként Uruguay „nemzeti” tizenegyének tagja a Rio-i világbajnokságon. A saját klubtársai ellen focizott, majd szinte emberevő jellegű durvaságra vetemedett, beleharapott egyik ellenfelébe.
Érthetetlenné válik manapság, hogy egy focidrukker mitől lelkesedik. A klub színei a meghatározók, vagy valami más? A csapatösszeállításnak ma már nem a klubhoz van köze, hanem a kereskedelemhez. Valamikor a gyerekek, a szomszéd gyerekei, a negyed fiataljai, a szurkolók gyerekei-e voltak a meghatározók. Ma van egy gazdaságilag értelmezhető erkölcsi csődtömeg, amihez érzelmi szálak aligha köthetik a szurkolókat. Talán ide lehet visszavezetni a törzsdrukkerek erkölcsi züllöttségét, obszcén, szitkozódó ordítozását, a tömegverekedéseket. Csodálkoznak joggal és okkal megbotránkoznak sokan, ha a magyarországi lelátókon cigányoznak, de ha Szlovákiában a lelátón magyargyűlölettől fűtött a levegő, ha a Dunaszerdahely játszik a Slovannal vagy Nagyszombattal és érdekes módon a rendőrök a dunaszerdahelyi szurkolókat hagyják helyben még az otthoni pályán is, nem a magyar gyűlölőket, akkor ezen alig csodálkozik valaki. Ide torzult a labdarúgás? 

Bevallom őszintén, engem hidegen hagy minden olyan sportesemény, beleértve a magyar vonatkozásúakat is, ahol idegenlégiósok szerepelnek. Pedig valamikor szurkoló voltam, a Vasasnak szorítottam lévén anyai nagyapán lakatos. Ma nincs magyar sport! Pontosabban: ma nincs magyar tömegsport. Egyének léteznek – szerencsére.

Ha Grosics Gyulára gondolok, akkor a mai focivilág nem csak érthetetlen, de értelmét veszítette, szinte felesleges is. Magyarországon azon csodálkoznak, hogy egy csapat egész évi mérkőzésén kevesebb a néző, mint Németországban egy-egy mérkőzésen az átlagos nézőszám. Elfelejtik, hogy a tisztességes szurkolót a klubszellem tarja össze és nem a balhé lehetősége. Meg az eredményesség. A vendégmunkás azonban nem életpályában gondolkodik. Nem tudom elképzelni, hogy Grosics Gyula bármelyik híres európai focicsapat kapujában ugyanolyan teljesítményre lett volna képes, mint a Honvédban, a Tatabányában vagy az általa megálmodott, de soha el nem nyert Fradiban. Ezért vetett véget önszántából, 1962-ben kapusi pályafutásának.

Amikor hosszú idő után 1988-ban végre kiutazhattam az Egyesült Államokba, az elindulásom előtti időtől kezdve a hazatérésemet terveztem, nehogy a szülőföldemen kívül rekesszenek. Ezért értem Grosics Gyulát, miért vállalta a megpróbáltatásokat otthon, noha képessége olyan életpályát mutatott neki, amit rajta kívül senki sem futhatott volna be. Mégis bekerült a minden idők legjobb tíz kapusának díszcsarnokába.
Látják, így is lehet. Nem kell elmenni vendégmunkásnak.

Emléked örök maradjon!

Duray Miklós, 2014. július 1.