Miért szakadt ketté a MÁÉRT a legutolsó ülésén?

Megjelent a Hitel 2005. februári számában

Kezdjük kérdéssel: mi történt a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) utolsó vagy talán legutolsó (?) ülésén 2004. november 12-én?

A választ is kérdéssel kell kezdeni: mi történt a korábbi összmagyar poli­tikai találkozókon az elsőig, 1996-ig visszatekintve, és mi nem történt meg a MÁÉRT 2003. május 24-én megtartott ülése óta?

Az alapszerződések kora

Az első magyar–magyar csúcsértekezletet 1996-ban még a Horn-kormány hívta össze, amely magát ugyan szocialistának vallotta, de valójában a rend­szerváltozás előtti, késő-kádári korszakot képviselő posztkommunista kor­mány volt. Az értekezlet összehívását a határon túli magyar szervezetek követelték ki akkor, amikor – éppen az 1994. évi kormányváltás miatt – már két éve szünetelt a korábban (a rendszerváltozás évétől) szervezett keretek között zajló magyar–magyar párbeszéd.

Az értekezlet összehívása fölöttébb szükséges volt, mert pont ekkor találtatott a nemzet az 1947 februárjában megkötött párizsi békeszerződést újra garantáló kétoldalú alapszerződések korszakában. Az ukrán–magyar alapszerződést még ugyan az Antall-kormány kötötte meg, s az – noha vol­tak hibái – a később megkötött alapszerződésekhez képest a legjobb volt, mert ajtót nyitott az autonómia irányába. Az ukrán fél ugyan nem tartotta be a vállalását, de az már másik történet.

A szlovák–magyar alapszerződést azonban a magyar–magyar párbeszéd fagypontja idején varrta Magyarország kormánya a felvidéki magyarok nya­kába. Igaz, hogy Tabajdi Csaba jóvoltából talán tizenkétszer egyeztettek a felvidéki magyar pártok tisztségviselőivel, de mégis olyan szerződést írt alá a két állam kormányfője, amilyet a pozsonyi magyar parlamenti képviselők nem szavazhattak meg. Ennek fő oka az volt, hogy a szerződés nem tartal­mazta a végrehajtásának kötelezettségét, illetve a másik felen való számon­kérésének lehetőségét. Ráadásul oktatásügyi és közművelődési ügyekben szabad kezet adott a másik fél (ebben az esetben a szlovák fél) végrehajtó hatalmának. A felvidéki magyar politikusok kiszámították, hogy emi­att – akkori árfolyamon – évente mintegy hárommilliárd forintnyi, azaz fél­milliárd szlovák koronányi hiány keletkezhet az ottani magyar oktatásügy­ben és kultúrában (ezt tanúsíthatja a magyarországi parlament külügyi bizottságának gyorsírói jegyzőkönyve is). A számítás helyessége beigazoló­dott, sőt az is, hogy szerényen számoltak, mert 2004-ben a felvidéki magyar közművelődés évi pénzhiánya eléri a kétmilliárd forintot, azaz a háromszáz­millió szlovák koronát. A szlovákiai magyar oktatásügy jogos igényei (hiá­nyai) pedig kiszámíthatatlanok. Becslés szerint a felvidéki magyar általános­és középiskola-hálózat működtetéséhez évi százmillió szlovák korona hiány­zik, a felújításokhoz és fejlesztésekhez valamint a most Komáromban ala­kult, Selye Jánosról elnevezett egyetem működtetéséhez legalább további százmillió korona, mindez összesen meghaladja a három-milliárd forintot.

Tíz évvel a szlovák–magyar alapszerződés aláírása után – lehet, hogy nem oktalanul – a magyarországi kormány ugyan visszaháríthatja a felvidéki (az erdélyi, délvidéki, ukrajnai, horvátországi, szlovéniai) magyarokra a nekik hiányzó anyagiak miatti felelősséget; mondhatja: „kormányon vagy kormányközelben lévén, adófizetői jogon miért nem követelik ki a hiányzó összegeket az ottani kormánytól?”. Csakhogy ez a magyarországi kormány, előbb Medgyessyé, majd Gyurcsányé közben elfelejti: egy nagy nemzetközi összeesküvés keretében vetették oda a leszakított részek magyarjait olyan államoknak, melyekkel szemben mindvégig védtelenek voltak, és addig egyetlen demokratikusan megválasztott magyarországi kormány sem dobta át őket a palánk túloldalára. Ez addig csak a Rákosi és a Kádár korszakban történt meg, csakhogy akkor nem demokrácia volt, hanem kommunista diktatúra.

A szlovák–magyar alapszerződés aláírásával egy időben, a Horn-kor­mány alatt változott meg egyértelműen az Antall-kormány időszakában megalkotott magyar külpolitikai doktrína is. Az Antall-kabinet idején (a rendszerváltozás első három évében) egyenlő fontosságúnak tartotta a magyar kormány a magyar külpolitika három pillérét: a magyarságpolitikát, a szomszédságpolitikát és az európai integrációt. Ennek – az elsősorban Antall József személyéhez kötődő zsigeri meggyőződésnek – volt 1992. augusztus19-étől egyik vezérmondata, hogy „a magyar kormány támogatja a határon túli magyarok legitim képviselőinek mindazon törekvését, amely összhangban áll az európai integrációval”.

Antall József miniszterelnök betegségének elhatalmasodásával majd halálával ez a meggyőződés alábbhagyott – a magyarországi külpolitika a nemzetpolitika terén már ekkor elbizonytalanodott, ennek következtében megnyílt a tér az alkudozók előtt. Ezért nem lehet azt állítani, hogy a nemzet egységével kapcsolatos felfogások csak a kormányváltásokkal függenek össze. Noha nem függetlenek ezektől, mégis inkább azzal hozhatók összefüggésbe, hogy ki milyen mértékben szolgálja a nemzeti érdeket és milyen mértékben függ más érdekektől.

A szlovák–magyar alapszerződés parafálását követő nap délelőttjén a Horn-kormány külügyminisztere, Kovács László – mintegy az antalli külügyi felfogás megtagadásaként – bejelentette: az integrációs politika viszonylatá­ban kell kialakítani a szomszédságpolitikát, és e kettőnek a függvénye a határon túli magyarok iránti magyarországi politika. Így hát nem véletlen, hogy az egyik, az ügyben érintett – még az Antall kormány kinevezte – vezető magyar diplomata a szlovák–magyar alapszerződésről folyó tárgyalások során, szűk körben ugyan, de kijelentette: Magyarország hajlandó lenne Szlovákiával aláírni alapszerződésként akár egy üres (biankó) papírlapot is, ha ez előmozdítaná az ország NATO-tagságának ügyét.

Az első magyar–magyar csúcsértekezlet

Ebben a légkörben került sor 1996. július 4–5-én az első magyar–magyar csúcstalálkozóra, amely annyiban volt történelmi jelentőségű, hogy Trianon óta első alkalommal jött létre ilyen gyűlés. A Horn-kormány két vezető hivatalnokának köszönhető, hogy létrejöhetett: Tabajdi Csabának a minisz­terelnöki hivatal államtitkárának és Lábody Lászlónak, a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökének.

A találkozó zárónyilatkozata körül kialakult vitának két jellemzője volt. Az egyik szervezési jellegű volt: a résztvevők (a határon túliak) az utolsó pillanatban kapták meg a nyilatkozat tervezetét és az ülés tárgysorát.

A másik elvi jellegű volt: a résztvevők – szemléletük szerint – két cso­portra szakadtak.

Az első magyar–magyar csúcs zárónyilatkozatával kapcsolatban legin­kább három kérdéskör miatt gerjedt vita:

– az autonómia mint a szülőföldön maradás és boldogulás alapkérdése, – a határon túli magyarság támogatása és – a csúcstalálkozó intézményesítése.

A két akkori magyarországi kormánypárt az MSZP és az SZDSZ elutasítómagatartása e három kérdéssel kapcsolatban odáig fajult, hogy veszélybe került a zárónyilatkozat elfogadása is, mivel az ő képviselőik nem akarták aláírni. Az ülés befejezésének tervezett időpontja előtt talán egy órával azonban az SZDSZ képviselője megkapta pártközpontja engedélyét a nyilat­kozat aláírására, emiatt az utolsó pillanatban beadta a derekát a szocialista párt is. Így született meg a magyar történelem első olyan politikai nyilatko­zata, amelyet a trianoni határokkal szétszabdalt nemzet összes politikai pártja és legnagyobb társadalmi szervezetei adtak közre.

A csonka csúcs és a diplomáciai vihar

Magyarország külügyminisztere azonban nem készítette fel a magyar kül­képviseletek vezetőit e rendkívüli ügy nemzetközi tálalására, ezért diplomá­ciai botrányba torkollott az első magyar–magyar csúcsértekezlet. Ez főleg a szomszéd országok tiltakozása miatt történt így. Ráadásul valamelyik szom­széd ország titkosszolgálata megszerezte az értekezlet teljes jegyzőkönyvét, és – ugyan pontatlanul, de két ízben is – idézett belőle a pozsonyi parlament külügyi bizottságának elnöke parlamenti felszólalásában.

Az első magyar–magyar csúcsértekezlet után – mintegy hat hét múlva – éppen a Szent István-napi ünnepségek előtt derült ki, hogy Magyarország kormánya megkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal a két állam között megkötendő alapszerződésről. E küszöbön álló tárgyalásról azonban nem tájékoztatták a csúcsértekezlet résztvevőit, és nem közölték ezt időben az RMDSZ képviselőivel sem, ezért a határon túli magyar szervezetek közö­sen kérték Magyarország miniszterelnökét a magyar–magyar csúcs újbóli összehívására. Kérésüknek a Horn-kormány nem tett eleget. Így került sor a második magyar–magyar (csonka) csúcsértekezletre Pápán, 1996. szeptem­ber legelején. Ezen a találkozón azonban hivatalosan nem vett részt sem az SZDSZ, sem az MSZP, csak megfigyelőik révén. A Horn-kormány ugyancsak távol tartotta magát az eseménytől.

Az új csali: a kormányzás lehetősége

Eközben mesterkedett a nemzetközi diplomácia is. Egy korábbi, félig titkos romániai magyar–román találkozó hagyományaira építve elérte, hogy az 1996. őszi romániai parlamenti választások után az RMDSZ-t bevegyék a román kormányba, ezzel az RMDSZ Románia kormánytényezőjévé vált. Az említett találkozót Romániában, Neptun-fürdőn egy PER – Project on Ethnic Relations – nevű, több amerikai intézmény (mint pl. a Carnegie Corporation és a State Department) pénzéből támogatott szervezet még 1992-ben hozta létre. Ez már akkor – midőn fény derült rá – vitát és feszült­séget váltott ki az RMDSZ csúcsvezetésében a Tőkés-szárny és Borbély László, Markó Béla csoportja között. A kormányzati pozícióval megszelídí­tették a romániai magyar politikai elitet, amely ettől fogva már nem hada­kozott a román–magyar alapszerződés ellen, csupán morgolódott és – ugyan nem önszántából, hanem szemlesütve – lehátrált a magyar egyetem, a római katolikus és a protestáns egyházak javai visszaszolgáltatásának követelésé­ről, valamint az autonómia programjáról. Ezért az sem igazán sértette az önérzetét, hogy a román–magyar alapszerződés még rosszabbra sikeredett, mint a szlovák–magyar szerződés. A romániaiból az autonómia gondolata nemhogy kimaradt volna, mint a szlovák–magyarból, hanem negatív érte­lemben került bele. Ekkor hasadt ketté végérvényesen a romániai magyar politikai közélet.

Emiatt sem lehet csodálkozni azon, hogy 1996. július 5-étől a Horn-kor­mány többé nem hívott össze magyar–magyar csúcsértekezletet. A következő magyar–magyar csúcstalálkozóra csupán kilenc hónappal az Orbán-kor­mány hivatalba lépése után került sor, 1999. február 19–20-án.

Ekkora viszont már Szlovákiában is lezajlott az előbb említett amerikai szervezet puhító hadjárata, amelynek következtében az MKP bekerült a szlovákiai kormányba, annak fejében, hogy – ugyancsak nem jókedvében, de – lemondott az autonómiáról, a magyar egyetemről, a mezőgazdasági tár­cáról, az arányának megfelelő államigazgatási részvételről stb. Csakhogy a PER szlovákiai kísérletét, noha hasonlóra törekedtek, nem lehetett a romá­niaival azonos módon végrehajtani. Az 1998. őszi szlovákiai parlamenti választások előtt mintegy három hónappal ugyanis még három magyar párt uralta a szlovákiai magyar politikai térfelet. A PER pedig már 1993-tól kísérletezett azzal, hogy leültessen két magyar pártot (az MKDM-et és az FMK–MPP-t) a harmadik (az Együttélés) kijátszásával a jövőbeli kormány­zásra kiszemelt szlovák politikai pártokkal való alkudozásra. Ez azonban nem az eredeti elképzelés szerint sikerült, mert a harmadik magyar párt megakadályozta ezt. Ennek is köszönhető, hogy a Felvidéken nemhogy nem váltak szét összebékíthetetlenül a magyar politikai irányzatok, hanem sike­rült egyesülniük.

A kárpát-medencei magyar–magyar párbeszéd folytatása szempontjá­ból ez fontos mozzanat volt, mert ha a romániai magyar politikai elit szétha­sadása után szétesett volna a szlovákiai magyar politikai képviselet is, nem lehetett volna folytatni az egyetemes magyar politika építését.

A Magyar Állandó Értekezlet

Nem érdektelen feltenni a kérdést, hogy miért kellett kilenc hónapot várni az Orbán-kormány megalakulása után az újabb magyar–magyar csúcs össze­hívására. Nyilvánvalónak tűnik a válasz: a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja kérte, halasszák el a találkozót, hogy az esemény ne zavarja meg a szlovákiai kormányalakítást. Tény, hogy az MKP kifejezte ezt az ésszerű, de nem okvetlenül szükségszerű óhaját, viszont egyébként sem kerülhetett volna sor hamarább a magyar–magyar csúcs összehívására.

Azt a diplomáciai kavarodást, amelyet a Kovács László-féle külügy nemzetpolitikai alkalmatlansága idézett elő az első magyar–magyar csúcs után, fel kellett számolni. Sőt, elő kellett készíteni a diplomáciai talajt az újabb találkozó nemzetközi fogadtatására. Továbbá meg kellett határozni a résztvevők körét. Az első magyar–magyar csúcs „vegyes felvágott”-jellegét ugyanis meg kellett szüntetni, mert tarthatatlanná vált, hogy társadalmi és politikai felelősségére nézvést egyenlőségjel kerüljön egy közművelődési szervezet és egy kormánypozícióban lévő politikai párt közé.

De elő kellett készíteni a magyarországi belpolitikában is a talajt, hogy a soron következő csúcstalálkozóra tervezett eredmény – a magyar–magyar csúcstalálkozók intézményesülése – ne kerüljön veszélybe. Emiatt meg kel­lett nyerni néhány határon túli magyar szervezetet annak érdekében, hogy ne követeljék a kollektív jogok és az autonómia igényének a záródokumen­ tumba való belefoglalását. E két – egyébként – fontos elv napirendre kerü­lése miatt az SZDSZ és az MSZP nem írta volna alá a zárónyilatkozatot.

Az Orbán-kormány első magyar–magyar csúcsértekezlete sikeres volt, mert megalakította a Magyar Állandó Értekezletet. Ez a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos intézménye lett. Igaz, hogy az MSZP négy köve­teléssel lépett fel a zárónyilatkozattal kapcsolatban, de az SZDSZ részéről nem kapott elegendő támogatást, és a kisgazdák is visszaléptek attól az igé­nyüktől, hogy a határon túli magyarok magyarországi állampolgárságának megadását firtassák, így hát az MSZP is meghátrált és aláírta a zárónyilat­kozatot.

A státustörvény rajtja

Az Orbán-kormány hivatali időszakának első másfél éve elegendőnek bizo­nyult arra, hogy megtehesse a korábbiakhoz képest legjelentősebb nemzet­ politikai lépést. Úgy tűnt, hogy a két ellenzéki párt, amely ebben az időben éppen az MSZP és az SZDSZ volt, nem mer határozottan fellépni a nemzetpoliti­kai célokkal szemben. Fenntartásaikat azonban mindvégig hangoztatták.

A Magyar Állandó Értekezlet 1999. november 11–12-én ült össze ismét, két fontos céllal: hogy értékelje a MÁÉRT jelentőségét, és kérje a kormányt a státustörvény megalkotására. Ez utóbbi volt az igazi kihívás.

A státustörvény okszerű követelmény volt. Abból az igényből eredt, hogy az államhatárokkal leválasztott magyarság jogi idegensége szűnjön meg, vagy legalábbis csökkenjen a magyar történelmi állami jogfolytonossá­got képviselő maradék országrészben: Magyarországon. Ekkor már évek óta folyt a vita az ún. kettős állampolgárságról, amelyet elsősorban a Magyarok Világszövetségének Patrubány Miklós és Tőkés László által képviselt szár­nya gerjesztett. A vita ugyan nem volt meddő, csak értelmetlen volt. A nemzeti körökben nem akadtak elvi ellenzői annak, hogy az elszakított magyarok megkaphassák a magyarországi állampolgárságot. Ám a Magyar­ország határain kívül élő kárpát-medencei magyarság zöme, ki-ki a szülő­földje szerinti állam jogrendje alapján – hátrányos megkülönböztetés vagy jogvesztés nélkül – nem élhetett volna ezzel a lehetőséggel. A MÁÉRT keretei között ezért született meg a státustörvény ötlete – ha nem tudjuk megszüntetni, legalább mérsékeljük az elszakított magyarok magyarországi jogi idegenségét.

A státustörvényt az SZDSZ eleve elutasította, és az MSZP is ellenezte, de inkább kritikusan, mintsem kategorikusan. Az MSZP nem értett egyet az elképzelésnek azzal a részével, hogy a határon túli magyarok bármiféle magyarországi jogállást kapjanak. A MÁÉRT-nek ezen az ülésén csak úgy lehetett eljutni a zárónyilatkozat elfogadásáig, hogy mind a két pártnak engedményt tettek a többiek.

Az SZDSZ számára nem volt elfogadható a zárónyilatkozatnak az a terve­zete, melyben az ülés résztvevői kérték a magyar kormányt, hogy dolgozza ki a törvényjavaslatot. Az SZDSZ ellenjavaslata szerint a MÁÉRT csupán arra kérheti a kormányt, hogy vizsgálja meg a törvényi szabályozás lehetőségét. A kompromisszum az alábbi megfogalmazást eredményezte: az ülés résztvevői arra kérik a kormányt, hogy „Magyarország és a szomszédos országok közös integrációs törekvéseivel összhangban vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának megteremtését”.

Az MSZP feltétele pedig az volt, hogy a majdan esetleg megszülető tör­vény „elsődleges célja a szülőföldön maradás esélyeinek és lehetőségeinek erősítése” legyen. Ne az legyen tehát a célja, hogy csökkentse a határon túli magyarok jogi idegenségét Magyarországon. Szépítés nélkül kimondva: az elszakított magyar maradjon továbbra is turista, ha Magyarországra jön – így bármikor kiutasítható.

A szocialista–neoliberális ellenszél

A MÁÉRT soros ülése idején, 2000. december 13–14-én – noha még tizen­hat hónap volt hátra az Orbán-kormány megbízatási idejéből – már érezni lehetett a következő parlamenti választások előszelét.

Elsősorban abban nyilvánult meg ennek a hatása, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP élesen bírálta a MÁÉRT-szakbizottságok tevékenységét. Ennek volt is némi alapja. A szakbizottságok működését ugyan a Határon Túli Magyarok Hivatala biztosította, de tartalmilag az egyes szaktárcák helyettes államtitkárai feleltek érte, és a mögöttük álló hivatalnoki gárda még ekkor is – tíz évvel a rendszerváltozás után – a kádári korszak szellemében gondolko­dott, és akadályozta a MÁÉRT munkáját, illetve a státustörvényen folyó munkát. Azok a hivatalnokok nyesegették vissza leginkább a nemzetpoliti­kai célkitűzések törvényi megfogalmazását, akik még a rendszerváltozás előtt álltak rá a karrier-bürokrácia sínpárjára, és a kádárizmus szerint alakí­ tották ki gondolkodásukat. Ők kezdték lágyítani a státustörvényt, az ő aka­ratuk érvényesült abban is, hogy nem terjedhetett ki a törvény minden olyan, a Kárpát-medencéből elszármazott magyarra, aki nem Magyarország területén született. A közhivatalnokoknak ez a szellemisége azonban az MSZP gondolkodását tükrözte a leghívebben. Az MSZP bíráló hangja éppen ezért farizeusi magatartásra vallott.

Az SZDSZ leginkább a törvény előkészítésével volt elégedetlen, az ezzel kapcsolatos fenntartásait rögzítette a zárónyilatkozatban is – ezzel a feltétellel volt hajlandó aláírni a zárónyilatkozatot. Az MSZP pedig csak azzal a feltétellel csatlako­zott a zárónyilatkozathoz, ha csatolva lesz hozzá a párt különvéleménye.

Érdemes szemügyre venni az MSZP különvéleményének néhány tézisét, mert ennek alapján könnyebben érthető a pártnak a nemzetpolitikával szemben elfoglalt későbbi magatartása.

a) „A törvénynek összhangot kell teremtenie a magyarországi társadalom és a határon túli magyarok érdekei között”.

A törvény alapgondolata – mint mondtuk – az elszakított magyarok magyar­országi jogi idegenségének a csökkentése volt. Vajon ütközhet-e ez a nemzet magyarországi részének az érdekeivel? Vagy csupán az MSZP pártérdekével, esetleg a párt által képviselt olyan idegen érdekkel, amely még Trianonhoz kapcsolódik? Lehet, hogy a törvény alapgondolata csupán a magyarságot tudatosan megosztó érdekkel ellentétes? Az MSZP véleménye mindeddig az volt, hogy a státustörvény szülőföldi kedvezmény-programmal is járjon. Ezzel ugyan nyitott ajtókat döngetett, de ez hogyan kerülhetne összeütkö­zésbe a magyarországiak érdekeivel? Csak nem azért hangsúlyozta az MSZP a törvény kapcsán a szülőföldön maradás esélyének növelését, hogy ennek nyilvánvaló anyagi vonzatát majd ütköztesse a magyarországi adófizetők érdekeivel?

b) A „törvénynek meg kell felelnie az érvényben lévő nemzet­közi szerződéseknek, az európai uniós csatlakozás, a jövőbeni tagság és a szomszédokhoz fűződő kapcsolataink követelmé­nyeinek”.

Ebben visszaköszön a múlt, a kommunisták Moszkva iránti hódolata – a csak azt tehetjük, amit megengednek nekünk. És visszaköszön Horn Gyula 1995-ben tett kijelentése, hogy mindent az európai integrációnak kell alá­ rendelni. De felsejlik Kovács Lászlónak a szlovák–magyar alapszerződés parafálása után tett kijelentése is, amelyben első helyre került az európai integráció, ez alá rendelte a szomszédságpolitikát, és ennek tette függvé­nyévé a magyarságpolitikát. Nyilvánvaló, hogy nem lehet szembegyalogolni a világgal, de mérvadó csak a nemzetközi jogrend és a nemzeti érdek lehet. A többi csak ezek után következik, diplomáciai érzékkel kezelve.

c) „Az egyén elidegeníthetetlen emberi joga önmagát valamely nemzethez, nemzeti kisebbséghez tartozónak nyilvánítani”.

Ez igaz, de elsősorban az identitásukat váltó személyekre vonatkozik, akik­nek az erre való joguk annak a nemzeti közösségnek a befogadókészségétől fog függeni, amelyikbe be akar tagozódni. Vagyis ez a jog a legkevésbé az identitását váltó személytől függ. Az viszont az ember egyik alapvető joga, hogy tagja maradhasson a nemzetének, esetünkben annak a kulturális, tör­ténelmi, lelki és politikai közösségnek, amelynek egyik jogi kifejezőjévé akarták tenni indítványozói a státustörvényt – annak halovány jelképévé, hogy a magyar nemzet egysége még azután is megőrizhető, hogy a nemzet­közi jog diktatúrája szétdarabolt minket.

Meg kell említeni, hogy az MSZP-nek volt két olyan javaslata, amely jogilag és politikailag veszélybe sodorhatta volna a státustörvényt.

Az egyik ilyen javaslata volt, hogy a törvény nevezze meg azokat a nem magyarországi szervezeteket, amelyeknek joguk van a státustörvénnyel kapcsolatos ügyek intézésére a Magyarországgal szomszédos országokban – ezt a szomszéd országok kormányai, de a nemzetközi szervezetek is méltán tekinthették volna egy másik ország jogrendjébe való beavatkozásnak.

– A másik javaslata arra vonatkozott, hogy a törvény bevezetőjében legyen utalás a határon túli magyarok autonómiára való jogára – ez, ismerve az elszakított magyarok szülőföldjén uralkodó államok politikusainak szem­léletét, politikai botrányt váltott volna ki. Az utóbbival kapcsolatban emlé­keztetni kell két tényre. Az egyik a román–magyar alapszerződés, amelyet a Horn-kormány idején kötöttek meg, és negatív vonatkozásban említi az autonómiát. Ez ugyebár az alapszerződést megkötő magyarországi kormány beleegyezésével történt így. A másik az első magyar–magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata. 1996-ban az MSZP-nek az autonómia említését elutasító magatartása miatt csaknem meghiúsult a zárónyilatkozat elfogadása.

A magyar nemzetpolitika az „internacionalizmus” kereszttüzében

A nemzetpolitika szempontjából a MÁÉRT harmadik és negyedik ülése között eltelt időszak kevésbé volt diadalmas, mint az Orbán-kormány első két éve. Bár a státustörvényt a Magyar Országgyűlés a jelenlévő képvise­lők 93%-os többségével fogadta el, de az SZDSZ képviselői mind egy szálig ellene szavaztak. A teljes képviselői létszám és a jelenlévő képviselők száma közötti különbség túlnyomó részét pedig az MSZP-nek a szavazástól távol maradt képviselői tették ki. Ez rossz előjel volt, noha erről nem beszélt senki.

A státustörvény ellen – röviddel elfogadása után – nemzetközi támadás indult. Az Európa Tanácsban román kezdeményezésre, szlovák támogatás­sal a törvény vizsgálatát kérték. A magyar képviselők indítványára azonban a kezdeményezés élét vesztette. Azzal utaltatott át a Velencei Bizottsághoz, hogy vizsgálja meg az ehhez hasonló európai törvényeket is. A vizsgálat vég­eredménye 2001. október 19-én vált ismeretessé. A bizottság véleménye nem marasztalta el a törvényt, noha egy-két ponton bírálta. Ez után lehetett összehívni a MÁÉRT újabb ülését.

A Magyar Állandó Értekezlet negyedik ülésére 2001. október 25–26-án került sor. A határon túli résztvevőkből és az akkori magyarországi kor­mánypártokból heves bírálatot váltott ki az MSZP-nek a státustörvénnyel szemben képviselt álláspontja. Főleg az, hogy külföldi munkavállalók beözönlésével riogatott, túlbecsülte az oktatási-nevelési támogatás költség­vetési terheit és alantas módon a Magyar Igazolvány majdani tulajdonosaira irányuló irigységet keltett az igazolvánnyal igénybe vehető kedvezmények ürügyén. Az MSZP-t ez az értekezlet azonban már nemigen érdekelte. Képvise­lője, a párt egyik alelnöke nagyobb ellenkezés nélkül aláírta a zárónyilatkozatot is, pedig nem értett egyet tartalmával. Az MSZP már a közelgő választási kam­pányra készült, ebben aztán ismét a nemzetet hurcolhatta meg a pártpoli­tika provinciális porondján, mint 1994-ben, amikor a határon túli magyarok ellen uszított azért, hogy szociális demagógiával lejárassa az Antall-kor­mányt. Akkor a rendszerváltozás előtti kommunista rablógazdálkodás pusz­tításának következményeit, gazdasági és társadalmi terheit az MSZP nem létezőnek tekintette. A létező gazdasági gondokat viszont propagandájában az Antall-kormánynak és „horthysta hagyományokat felélesztő” tevékeny­ ségének tudta be, főleg arra hivatkozva, hogy a kormány, úgymond, a hatá­ron túli magyarokra pazarolta politikai energiáját.

Az SZDSZ aktívabb volt ezen a MÁÉRT-en. Főleg a státustörvényt bírálta, és másként értelmezte a Velencei Bizottságnak a törvényről megfo­galmazott véleményét, mint a többi jelenlévő. Az SZDSZ a zárónyilatkozat­nak csak az első részét írta alá, a másik részétől, amely a törvénnyel foglalkozott, elhatárolódott.

Ez után a státustörvény és a nemzetpolitikának ehhez kapcsolódó részei a magyarországi belpolitikában e két párt nyílt támadásainak kereszttüzébe kerültek, majd külföldi testvérpátjaiktól kiinduló támadások indultak a tör­vény ellen a nemzetközi porondon is.

A törvény hatályba lépésének, 2002. január elsejének közeledtével az MSZP elterjesztette azt a rémhírt, hogy Magyarországot 21 millió román munkavállaló fogja ellepni, és tönkreteszik a magyar munkaerőpiacot – reszkessetek magyar munkanélküliek, betanított munkások, segédmun­kások, háziasszonyok és boltoslányok! Pedig a parlamentben a státustör­vény vitája során az MSZP nyújtotta be azt a módosító javaslatot, hogy a három hónapos munkavállalási lehetőséget terjesszék ki hat hónapra.

Az SZDSZ és az MSZP külföldi partnerszervezeteit arra biztatta, hogy lépjenek fel a státustörvény ellen, ők pedig ezt megtették Szlovákiában is, Romániában is, és az európai fórumokon is. A törvény ellen elsősorban szocialista körökből és politikusoktól indultak kezdeményezések, liberális körökből kevésbé.

A pozsonyi parlamentben a parlament külügyi bizottságának elnöke, szocialista képviselő határozati javaslatot indítványozott azért, hogy a tör­vényt Szlovákiában ne lehessen érvényesíteni. Sőt még törvényjavaslat is született a szülőföldön igényelhető magyarországi támogatások felhasználói ellen. Ezzel kapcsolatban ismét emlékeztetni kell arra, hogy éppen az MSZP képviselte azt az álláspontot, mely szerint a státustörvény elsősorban a szü­lőföldön igényelhető támogatásokat tegye lehetővé.

Az MSZP akkori szlovákiai testvérpártja lépett fel leghatározottabban a törvény ellen, éppen azt kifogásolva, hogy a más állampolgárságú szemé­lyekre, az ő állampolgárság szerinti államuk területére vonatkozólag fogal­maz meg jogosultságokat, és ezzel behatol annak az államnak, azaz Szlovákiá­nak a jogrendjébe. Viszont hangsúlyozta, hogy az ellen nincs kifogásuk, ha a törvény a határon túli magyaroknak Magyarországon nyújt jogosultságokat.

A támadások leginkább a státustörvény határon túli működtetésében rejlő lehetőséget veszélyeztették. A „státusirodákat”, azaz Velencei Bizottság véleményének megfelelően: a tájékoztató irodákat támadták leginkább. Nem véletlenül, hiszen ezek egy árnyék-közigazgatási és szolgáltatási rendszer kiépí­tésének a lehetőségét rejtették magukban, és ez a rendszer a kisebbségben élő magyar közösségek autonómiatörekvéseit is segíthette volna.

Az első szocialista–liberális szervezésű MÁÉRT

A Medgyessy-kormány hivatali idején összehívott első – egyébként ötödik – MÁÉRT-ülés szóban és írásban elkötelezte magát a magyar–magyar találko­zók 1996-tól tartó folyamatosságának fenntartására, de visszaesett az első, az 1996-os csúcsértekezletet összehívók gyermekbetegségébe. Figyelmen kívül

hagyva a MÁÉRT-r6l szóló kormányhatározatot, más szervezeteket is meghí­vott az ülésre.

Az első csúcsértekezleten még nem tudta senki, hová fejlődhet a kezde­ményezés, ezért nem lehet rossz néven venni a rendezőktől, hogy akkor olyan szervezeteket hívtak meg, amelyeknek a legitimitásuk jelentősen eltért egymástól. A MÁÉRT megalakulásától kezdve azonban kialakult a részvételi rend. A MÁÉRT olyan, a magyarországi kormányfő feladatkörébe tartozó politikai egyeztető fórummá vált, amelynek Magyarországról a par­lamenti pártok, a határon túlról pedig – az ottani választójogi törvények sze­rint – parlamenti vagy tartományi képviselettel megbízott (közlegitimitással bíró) szervezetek a tagjai.

A Medgyessy-kormány felrúgta ezt a kormányhatározatban rögzített egyezményes hagyományt, és 2002. július 16-ára, a MÁÉRT ötödik ülésére ismét egy „vegyes felvágottat” állított össze, de nem ugyanazt, amelyet a Horn-kormány 1996-ban. Nemcsak a MÁÉRT eredendő tagjait hívta meg a határon túlról, hanem az MSZP-nek elkötelezett szervezetek képviselőit is, elsősorban Horvátországból és Ukrajnából, de Nyugatról is hívott olyan személyeket, akik inkább az MSZP-vel vagy az SZDSZ-szel rokonszen­veznek. Viszont a legnagyobb kárpát-medencei társadalmi szervezetet, a CSEMADOK-ot nem hívta meg Szlovákiából. A miniszterelnöki hivatal eleget tett az RMDSZ kérésének, hogy Romániából, illetve Erdélyből ne legyenek jelen az ellenzékinek számító magyarok – így maradt ki először a meghívottak közül Tőkés László.

Az első szocialista-liberális szervezésű MÁÉRT-ot a miniszterelnöki hivatal két feladat teljesítésére hívta össze. A résztvevőknek hitet kellett tenniük az új kormánynak, valamint egyet kellett érteniük abban, hogy módosítani kell a státustörvényt.

Az első célkitűzés érthetetlen volt. A MÁÉRT ugyanis nem kormányo­kat legitimáló, hanem a határon túli magyar politikai szervezetek részvételé­vel működő, a mindenkori magyar kormány nemzetpolitikájának alakítását és a határon átnyúló nemzetegyesítést segítő testület. A miniszterelnök évenként egyszer köteles összehívni a MÁÉRT soros ülését, egyébként meg­teheti gyakrabban is, de ezért nem várhat hálálkodást. Ezért a zárónyilatko­zatnak az a bekezdése, hogy a résztvevők „megelégedéssel nyugtázzák, hogy a 2002. május 27-én hivatalba lépett magyar kormány első intézkedései között kezdeményezte a MÁÉRT 5. ülésének összehívását”, bizantinista, sőt sztálinista hagyományokra utal. Ezt igazolja a zárónyilatkozat első pontjá­nak egyik félmondata is, mely szerint a résztvevők „megelégedéssel állapít­ják meg, hogy tovább erősödött Magyarország és a határon túli magyar közösségek kapcsolatrendszere”. Ez valótlan állítás volt, hiszen a Medgyessy kormány létrehozóinak, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a MÁÉRT-tel és a státustörvénnyel szembeni ellenséges viselkedése nem a „kapcsolatrend­szert” erősítette, hanem inkább a gyanakvást.

A sebtében összehívott értekezlet másik célkitűzése – hogy a MÁÉRT adjon zöld jelzést a státustörvény módosításának – már nem a bizantin viszo­nyulás kívánalmára utalt, hanem pártpolitikai jellege volt. Az Orbán-kor­mány által összehívott utolsó MÁÉRT-találkozón ugyanis a résztvevők és az összehívó is elkövettek egy súlyos hibát. A MÁÉRT tagjai kimondták, hogy a státustörvényt a Velencei Bizottság véleménye alapján nem kell módosí­tani. Ez sajnos nem felelt meg a valóságnak. A leköszönő kormány az utolsó ülésén ugyan igyekezett helyrehozni ezt a mulasztást, mert elfogadott egy törvénymódosító-csomagot, de döntését végrehajtani már nem tudta. Ezzel lovat adott a hivatalba lépő és a státustörvényt mindaddig lekezelő szocialis­ta-liberális politikai alakulat alá, és az ezt sürgősen kihasználta – ezért hívták össze oly gyorsan, hat héttel az új kormány megalakulása után a MÁÉRT 5. ülését.

A Medgyessy kabinet törvénymódosítási törekvését eleinte nem lehe­tett egyértelműen értelmezni. A zárónyilatkozat szerint „a törvény működé­sének féléves tapasztalatai, Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalá­ sai és a Velencei Bizottság ajánlásai alapján, valamint a jogszabály alkalma­zásának megkönnyítése érdekében a résztvevők tudomásul veszik a törvény módosításának szükségességét.” Ez a sokrétegű mondat, amely a törvény­módosítással kapcsolatban bekerült a zárónyilatkozatba, csupán azt rögzí­tette, hogy meg fog változni a törvény – a résztvevők zömének azonban sej­telme sem volt arról, hogy miképp.

A MÁÉRT 5. ülésén ezzel kapcsolatban borúlátó volt mindazon hatá­ron túli szervezet, amely részt vett a korábbi üléseken is. Egyedül az RMDSZ képviselői úsztak örömmámorban, nyilván nem oktalanul, hiszen viszonyuk az előbbi kormánnyal nem volt felhőtlen. Az Orbán-kabinet az erdélyi magyar politikai elit autonomista szárnyával rokonszenvezett. Az RMDSZ csúcsvezetése a magyarországi kormányváltástól azt a változást remélte, amely be is következett, hiszen 2002 óta csaknem az összes közcélú – Erdély­nek szánt magyarországi – támogatás az RMDSZ felügyelete alatt áll.

Sejteni lehetett, hogy a Medgyessy-kormány hamis szándékkal jött a MÁÉRT plenáris ülésére. Ezt nemcsak az bizonyította, hogy az egyes szak­tárcák képviselői halálra untatták a MÁÉRT résztvevőit szakszerűtlen és üres előadásaikkal, időközben visszavont középiskolás tankönyvekbe illő szövegek felolvasásával, hanem maga a miniszterelnök is gyanút keltett. Két javaslata volt, melyet a MÁÉRT résztvevői kötelességszerűen „kedvezően fogadtak”. A kormány egyik újszerűnek tűnő szándéka az „Ady Endre-ösz­töndíj” alapítására tett javaslat volt, hogy segítse „az általános és középisko­lai tanulók szülőföldön történő magas színvonalú tanulását”. A státustör­vényben foglalt oktatási-nevelési támogatás viszont ugyanezt a célkitűzést tartalmazta, ezért érthetetlen volt, hogy miért nem annak a tökéletesítésére tett javaslatot a miniszterelnök, és miért egy státustörvényen kívüli eszköz­höz folyamodott. Nem véletlen, hogy a soron következő két és fél évben az Ady-ösztöndíjból semmi sem lett. A másik nem kevésbé érdekes Medgyessy­javaslat a Magyar Nemzet Házának létrehozására vonatkozott, noha már ott volt Budapesten a Magyarok Háza a Semmelweis utcában, illetve a – még az Antall-kormány idején létrehozott – Magyar Kultúra Alapítvány és a gondjaira bízott hatalmas épület a budai várban, a Szentháromság téren ugyancsak ezt a célt szolgálta. Ám nem e két intézmény működtetésének serkentésére és javítására tett felajánlást a miniszterelnök, talán nem is tudott a létezésükről. Nem véletlen, hogy Medgyessynek ez a javaslata is csak egy kipukkadt léggömbbé vált, soha többé nem beszéltek róla. De maga az a tény, hogy a státustörvény módosításának elkerülhetetlenségét az a politikai csoportosulás jelenti be, amelyik a legnagyobb ellenzője volt a tör­vénynek, és most még új kezdeményezésekkel is fellép, az önmagában is gya­nút keltő volt. A holló és a róka ezopuszi történetébe illő helyzetre emlékez­tetett – új javaslatokkal kell elterelni az érintettek figyelmét a háttérben készülő alantas szándékokról. A sajt szerepét ezúttal a státustörvény kapta.

A MÁÉRT 5. ülése sikeres volt a kormány számára. Ilyen simán és egy­hangúlag 1996 óta nem fogadott el zárónyilatkozatot egyetlen összmagyar csúcsértekezlet sem – a határon túliak zöme lehajtott fővel vette tudomásul, hogy Magyarországon visszatértek a kormányba a kommunisták (nem a bal­oldal), de akadtak talán hárman, akik örültek ennek.

Kicsontozzák és ledarálják a státustörvényt

A Medgyessy-kormány ötödik sebességre váltott a MÁÉRT ügyekben – pon­tosabban, a törvénymódosítás ügyében. Kerek öt hónap elteltével – 2002. no­vember 16-ára – ismét összehívta a MÁÉRT plenáris ülését, sorrendben a ha­todikat.

Ezen az ülésen a tárgyalóasztal mellett tovább csökkent azoknak a sze­mélyeknek a száma, akik a MÁÉRT megalapítói közé tartoztak. A minisz­terelnöki hivatal nem hívta meg őket, a tagszervezeteket pedig ügynökei révén arra ösztökélte, hogy ezek a személyek ne legyenek tagjai a küldöttsé­güknek. Mintha jelezni kívánta volna a hivatal vagy a külügyminiszter, hogy a résztvevők ezúttal túl nagy, emészthetetlen falatot kell, hogy letuszkolja­nak a torkukon, és nem kívánatos azoknak a jelenléte, akik ezt esetleg nem nyelnék le, hanem visszaköpnék.

Az ülésnek a – meghívó szerinti – forgatókönyve azonos volt a korábbi­val. A résztvevőknek tiszteletköröket kellett leírniuk a kormányzati szándé­kok előtt, és hitet kellett tenniük a törvény módosítása mellett.

Az ülés zárónyilatkozatába – amelyet ezúttal is mindenki aláírt – egyet­len olyan mondat került, amely a résztvevők gyanakvására utal. Eszerint „a MÁÉRT tagjai hangsúlyozzák annak fontosságát, hogy a kidolgozott és egyeztetett programokhoz szükséges anyagi eszközök álljanak rendelke­zésre.” Ekkor ugyanis már látható volt annak a veszélye, hogy az Orbán-kor­mány idején kiteljesedő támogatási programok szűkülni fognak. Egyébként a zárónyilatkozatot mondatonként lehetne elemezni, és ebből kiderülne, hol „palizták be” a határon túliakat, és miben hazudott a Medgyessy­kormány. A posztkommunisták hazugságait azonban más keretek között kell taglalni.

Az előre elkészített zárónyilatkozat tartalmaz egy mellékletet is, amely a törvény módosítására vonatkozik. A mellékletben felsorolt tételeket – egy kivételével – már a 2001. október 25-ére összehívott MÁÉRT ülés alkalmá­val is tisztázták a résztvevők, de akkor még nem módosító javaslatként, hanem a Velencei Bizottság és a szomszéd országok kifogásaival kapcsolatban. Ennek következtében jött létre 2001 karácsonya előtt az Orbán–Nastase egyezség, valamint elkezdődhettek a tárgyalások a szülőföldön igénybe vehető kedvezményekről a magyar és a szlovák külügyi államtitkár között.

A zárónyilatkozat mellékletében az utolsó pont jelentette azt a gyanús újdonságot, amely a Magyar Igazolványok kiadásának rendjével volt kap­csolatos. Eszerint a résztvevők egyetértettek azzal, hogy „a kormány ezt a kérdést, a végrehajtási utasítások szintjén, oly módon rendezi, hogy minden relációban a MÁÉRT-ben részes érintett szervezetek képviselőivel egyez­tetve alakítja ki a gyakorlati végrehajtásban szerepet vállaló szervezetek körét”. Ez a mondata a zárónyilatkozat mellékletének annyiban volt érthe­tetlen, hogy a státustörvény hatályba lépésével egy időben kezdett működni az igazolványokkal kapcsolatos rendszer, amelynek a megváltoztatását nyíl­tan nem kezdeményezte senki, és mivel jól működött, nem is szorult változ­tatásra. A mondatba kódolt szándék csak később, a törvénymódosítás után vált kitapinthatóvá.

Az eredeti törvény elfogadása után két évvel a Medgyessy-kormány kikényszerítette módosítás ugyanis megváltoztatta az ún. státusirodák tör­vényi beágyazódását, ez pedig azt jelentette, hogy sorsuk kiszámíthatat­lanná vált. Kárpátalján például a korábban megnyílt irodákat be kellett zárni, mert az ügyek irányítását az MSZP által kedvelt szervezet és a neki elkötelezett személy vette át – nyilván ezért kellett őt 2002 júliusától meg­hívni a MÁÉRT-re. Romániában annyi történt, hogy az a pedagógusszerve­zet, amelyik a státustörvényhez kapcsolódó oktatási-nevelési támogatást kezelte, elvesztette a Medgyessy-kabinet rokonszenvét, mert állítólag Tőkés-pártinak tekintették – ezért megvonták tőle a megbízatást. Felvidé­ken pedig az ún. státusirodáktól megvonták a működésükhöz szükséges anyagi támogatás kétharmadát, ezért nemcsak a Magyar Igazolványok, hanem a diákigazolványok, a pedagógusigazolványok és az oktatói kártyák kiadása, illetve megújítása is kétségessé vált. De ezzel párhuzamosan a HTMH szerződést kötött a Pázmány Péter Alapítvánnyal az oktatási-neve­lési támogatás felvidéki fogadásáról. A szóbeli megegyezés szerint az alapít­vány a státusiroda-hálózattal, azaz a Szövetség a Közös Célokért-tal kötött volna szerződést az oktatási-nevelési támogatás végrehajtására, de az alapít­vány elutasította ennek a szerződésnek a megkötését.

Az ilyen helyzetek azért jöhettek létre, mert az oktatási-nevelési támo­gatásra való jogosultságot és a szülőföldön kérvényezhető ösztöndíjat a tör­vénymódosítás függetlenítette a Magyar Igazolványoktól, noha a 2002. november 17-i megállapodás mellékletében még az állt, hogy „a kedvezmé­nyek és támogatások igénybevételére való jogosultságot a Magyar Igazol­vány, illetve a Magyar Hozzátartozói Igazolvány testesíti meg”. A következő költségvetési évben, azaz 2003 áprilisától azonban a státusirodák fenntartá­sát összekapcsolták az oktatási-nevelési támogatás kezelésével. Ez azt jelen­tette, hogy ahol a státusiroda-rendszernek valamelyik részét – politikai meg­fontolás alapján – fel akarták számolni, azzal a Határon Túli Magyarok Hivatala nem kötött megállapodást az oktatási-nevelési támogatás gondo­zására. Ezt azonban 2002. november 17-én még nem mindenki sejtette, de némelyek már tudták, és voltak olyanok is, akikkel közölték.

Az utolsó döfés (döfések, döfködések)

A MÁÉRT 2002. november 17-én megszületett zárónyilatkozatának függe­lékében lefektetett törvénymódosítási szempontok a Kovács László-i külpo­litika számára elégtelennek bizonyultak. Legalábbis erről tanúskodik az a két nap múlva napvilágra került újabb módosítási tervezet, amely eltért a MÁÉRT-en kötött egyezségtől. Kovács László december elején kormányzó szocialista elvtársaihoz látogatott Bukarestbe, ott ismét újabb módosítási szempontokat említett meg, sőt – lehet, hogy kedvcsinálóként – kilátásba helyezte, hogy Magyarország az Európai Unióba való csatlakozása után hatályon kívül helyezi a törvényt. Ezek olyan nyilatkozatok voltak, amelyek megkérdőjelezték a MÁÉRT értelmét, illetve arra utaltak, hogy a MÁÉRT tagjai számára a Medgyessy-kormány, pontosabban: az MSZP–SZDSZ kor­mány tisztességtelen partner.

A talány csupán az volt, hogy a Kovács László-i szándékot hogyan nyomják le a MÁÉRT résztvevőinek a torkán. Medgyessy miniszterelnök és Kovács külügyminiszter az RMDSZ kongresszusát találta megfelelőnek erre a célra. 2003. január 31-én ott találkoztak Markó Bélával, Bugár Bélával és Kasza Józseffel. Tárgyalásuk és megállapodásuk tartalmáról nem jelent meg sajtóhír, csupán annyi, hogy megszületett a megegyezés a törvény módosítá­sáról. Az igazsághoz tartozik, hogy Kasza József csak a tárgyalás kezdetén vett részt, távozásakor pedig kijelentette, hogy elfogadja mindazt, amit a két másik is elfogadhatónak tart. Bugár szerint nem jött létre megegyezés a tör­vény módosításáról. Viszont Kovács László külön tárgyalást folytatott Markó Bélával, de ennek tartalma nem ismeretes. 2003. február elején ismeretessé vált a Kovács-féle külügyminisztériumban kidolgozott újabb módosítási javaslat, amely állítólag eltért a Szatmárnémetiben január 31-én felvetett szempontoktól.

Ilyen – szerelminek éppen nem mondható – előjáték után került sor 2003. május 24-én a MÁÉRT 7. ülésére, amelynek napirendjén főleg két kérdéskör szerepelt. Magyarországnak az Európai Unióba való – és akkor már közelgő – belépése és a státustörvény módosítása. A MÁÉRT-nek ez utóbbi volt a fontosabb. Az erről folyó vita elvi és gyakorlati kérdések szerint oszlott meg. Elvi kérdés volt, hogy benne marad-e a törvény preambulu­mában a magyar nemzet egységességére történő utalás. A résztvevőkkel lenyelették a békát – „megszüntették” a magyar nemzet egységességét. A gyakorlati kérdések közé tartozott

– az oktatási-nevelési támogatás folyósítása,

– hogy kiterjedjen-e a támogatás az óvodásokra is,

– hogy a támogatásra jogosultaknak Magyar Igazolvány-tulajdonosok­nak kell-e lenniük stb.

A megegyezés nehezen született meg, Medgyessy és Kovács külön-külön győzték meg a legnagyobb határon túli szervezetek képviselőit, hogy fogad­ják el a törvénymódosítási szempontokat és írják alá a zárónyilatkozatot.

A késő estig tartó vita eredménye az lett, hogy Kovács Miklós a Kárpátal­jai Magyar Kulturális Szövetség, Ágoston András a Vajdasági Magyar Demok­rata Párt és Németh Zsolt a Fidesz Magyar Polgári Párt nevében elutasította a záródokumentum aláírását. A másik magyarországi ellenzéki párt – az MDF – az MSZP mellé sorakozott, a többi határon túli pedig beadta a derekát.

A zárónyilatkozatnak volt egy rövid bekezdése, amely a szocialista-libe­rális kormány visszatérő bűnjelének tekinthető. Megint megígértek vala­mit, ezúttal a MÁÉRT ifjúsági tagozatának létrehozását. De ez az ígéret is az áprilisi hó sorsára jutott, azóta sem beszél róla senki. Ráadásul ezt az ígéretet politikai szélhámosságnak is tekinthetjük, hiszen az Ifjúsági és Sportminisz­térium koordinálásával működik (működött) a Magyar Ifjúsági Konferen­cia, amelyet ifjúsági MÁÉRT-nek is neveztek. Miért kellett volna létrehozni még egy hasonló testületet?

Érdekeink ugyan különböznek, de azért barátok maradunk (?)

A MÁÉRT 2003. május 24-i ülése, majd a státustörvény módosítása után csend borult a Kárpát-medencére. Azoknak fagyott a torkukra a szó, akik mindvégig a státustörvény megmentéséért küzdöttek. Zajongani viszont azok kezdtek, akik az új helyzetben feltalálva magukat, a saját malmukra igyekeztek hajtani a vizet, vagyis igyekeztek maguk felé terelni elsősorban az oktatási-nevelési támogatásban rejlő pénzeket.

A MÁÉRT határon túli tagszervezeteinek 2004 kora tavaszán tűnt fel, hogy már csaknem egy éve nem ülésezett a MÁÉRT csúcsa, és a szakmai bizottságokat is csak egyszer hívták össze a kormányváltás óta. A magyaror­szági kormány azonban nem adta még a jelét sem annak, hogy eleget akarna tenni kötelezettségének. Az is feltűnt, hogy noha a MÁÉRT 2002. november 17-én elfogadott zárónyilatkozata két ízben is hangsúlyozta a szakértői bizottságok szerepét, ennek mégsem lett gyakorlati következménye. A Medgyessy-kormány inkább egy ad hoc bizottságot hozott létre a törvény módosítására, pedig erre vonatkozólag a MÁÉRT szabályzata nem tartalma­zott semmilyen utalást. Továbbá az is feltűnt némely MÁÉRT tagoknak, hogy a Medgyessy-kabinetnek a MÁÉRT-re csak mintha a státustörvény módosítása miatt lett volna szüksége. Főleg akkor vált nyugtalanabbá a hangulat, amikor elkezdtek kilincselni a Magyarok Világszövetsége népsza­vazási kezdeményezésének gyűjtőíveivel a határon túli magyarok kedvez­ményes magyarországi honosítását támogató aláírásokért. Eljött tehát az ideje a MÁÉRT összehívásának.

Ezt a várakozást némileg kielégítendő, a miniszterelnöki hivatal államtit­kára és a HTMH elnöke 2004. április 28-ára meghívták a MÁÉRT tagszerveze­tek képviselőit a soron következő MÁÉRT-ülés előkészítésére, azonban nem lehetett tudni, hogy az ülés mikor kerül sorra – júniusban-e vagy július elején.

Az előkészítő ülésen a miniszterelnöki hivatal államtitkára felvetett néhány valóban fontos kérdést, amelyet a MÁÉRT plenáris ülése elé lehetne vagy kellene vinni. Például a nemzetstratégia némely részeinek újrafogal­mazását, vagy annak a megvitatását, hogy miként lehet értelmezni a továb­biakban a szülőföldön való megmaradás célját. Persze mindezt úgy emlí­tette, hogy ezeket a kérdéseket nem tárgyalta meg a MÁÉRT egyetlen szak­bizottsága sem. Kilátásba helyezte, hogy a szomszédos országokban élő magyarok magyar állampolgárságának megadása és az autonómia kérdése is esetleg napirendre kerülhet a MÁÉRT plenáris ülésén. Majd megemlítette egy autonómia-konferencia összehívásának a lehetőségét.

A MÁÉRT határon túli tagjainak véleményéről könnyű leltárt készí­teni, mert hihetetlenül egybecsengett. Kifogásolták, hogy

– a miniszterelnök nem hívta össze a MÁÉRT-et 2004. május elseje – az Európai Unióhoz való csatlakozás – előtt,

– nem üléseznek a szakmai bizottságok,

– nem hívták össze a MÁÉRT Európai Integrációs szakbizottságát,

– a kettős állampolgárság és a határon túli magyarság ügye pártpolitikai kérdéssé válik,

– hiányzik a kettős állampolgárság ügyében a szakmai elemzés és egy szakszerű felmérés,

hiába kérték, nem alakították át a MÁÉRT szakbizottsági szerkezetét az Európai Unióhoz való csatlakozás kapcsán,

a MÁÉRT plenáris üléseit lezáró nyilatkozatok csak minden követ­kezmény nélküli kinyilatkoztatások, nem tartalmaznak célkitűzése­ ket, feladatokat és nem kérik számon az elmaradt ígéreteket.

A MÁÉRT határon túli tagjainak egybehangzó véleménye volt az is, hogy meg kell adni a magyarországi állampolgárságot a határon túli magyaroknak.

A négy magyarországi parlamenti párt közül a két ellenzéki – a Fidesz–MPSZ és az MDF – azonos véleményen volt a határon túliakkal. Érde­mes azonban röviden szemlézni a két kormánypárt képviselőjének véleményét.

Az SZDSZ képviselője úgy ítélte meg, hogy a soron következő plenáris ülésen az EU-s csatlakozással és egy új nemzetpolitika kialakításával kellene foglalkozni. Nem tartotta azonban célszerűnek a kettős állampolgárság és az autonómia kérdéskörének politikai szintű megtárgyalását.

Az MSZP képviselője, Hárs Gábor – aki egyben a külügyminisztériumot is képviselte – keveset mondott, de az fontos volt – a MÁÉRT jövőjére vonatkozott. Szerinte át kell gondolni, mi lesz a funkciója a MÁÉRT-nek a jövőben. Valamint leszögezte, hogy a MÁÉRT nem az egyetlen fórum, ahol a határon túli magyarság gondjaival foglalkozni kell.

Ez történt 2004. április 28-án, de a MÁÉRT-et nem hívták össze nyárig, sőt nyárutón sem. Közben megbukott Magyarország miniszterelnöke, lecse­rélték a kormányt, majd október közepén megalakult Magyarország új kor­mánya, új miniszterelnökkel az élén.

A zárónyilatkozat nélküli MÁÉRT

A seprűt tehát kicserélték Magyarország kormányának élén, s közben zaj­lott az ország éppen legerősebb kormánypártjának – az MSZP-nek – sorai­ban a személyi harc. A pártberkeken kívül eközben célegyenesbe érkezett a határon túli magyarok kedvezményes honosításáért kezdeményezett nép­szavazási indítvány. A köztársasági elnök 2004. december ötödikére kiírta a népszavazás időpontját. Amikor az MSZP új elnöke megválasztása, október 15-e után először látogatta meg hivatalosan koalíciós társának elnökét, együtt jelentették ki, hogy mindkét párt arra fogja kérni választóit, szavazza­nak „nem”-mel a kedvezményes honosításra, azaz a kettős állampolgárságra.

Ez után az új „emeszpés” miniszterelnök hivatala bejelentette, hogy november 12-ére összehívják a MÁÉRT nyolcadik ülését.

A MÁÉRT nyolcadik plenáris ülése előtt a „nemmel” való szavazásra biz­tató kormánypropaganda miatt forrni kezdtek a kedélyek mind a MÁÉRT határon túli szervezeteiben, mind a két magyarországi ellenzéki párt körei­ben. Sorozatosan nyilatkoztak, hogy nekik elfogadhatatlan a határon túli magyarok magyar állampolgárságának elutasítása. Mint említettük, a MÁÉRT plenáris ülését előkészítő, április 28-án tartott értekezleten még az SZDSZ kivételével minden résztvevő az ún. kettős állampolgárság mellett tett hitet, még az MSZP-nek elkötelezett határon túli szervezetek is – igaz, hogy az MSZP akkor még nem hozta nyilvánosságra véleményét. Ebben a hangulat­ban ült össze 2004. november 11-én este a MÁÉRT és kezdődött a záródo­kumentum egyeztetése.

Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy az április 28-i előkészítő ülésen elhangzott véleményeket a miniszterelnöki hivatal semmibe vette. A záró­dokumentum tervezetét csak az egyeztetés kezdetének pillanatában osztot­ták szét. Előre sejtve ezt a gyakran ismétlődő helyzetet, valamint tekintettel az állampolgársági ügyben kialakult ellentétekre, a MÁÉRT határon túli szervezetei és a magyarországi parlamenti ellenzék – még a MÁÉRT plenáris ülése előtt – készített egy rövid nyilatkozattervezetet, amely az elfogadandó zárónyilatkozat melléklete lett volna. Az eredeti elképzelés szerint ezt a Fidesz–MPSZ képviselője terjesztette volna elő, de végül a Magyar Koalíció Pártja vállalta a képviseletét. Ez a nyilatkozattervezet csakis az állampolgár­sági üggyel foglalkozott – egyrészt a határon túli magyarok kedvezményes honosításának támogatásával, másrészt az ellene szervezett kampánnyal és az abban megjelenő valótlan állításokkal.

A miniszterelnöki hivatal által készített mintegy hétezer betűs zárónyi­latkozat-tervezet csak szűkszavúan említette az éppen legidőszerűbb témát, a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. A tervezet erről csupán annyit szólt: a résztvevők fontosnak tartják, hogy „az állampolgársággal kapcsolatos népszavazáson minél több állampolgár vegyen részt és foglaljon állást nemzeti szolidaritásának mértéke és formája tekintetében. A MÁÉRT tagjai a választópolgárok akaratát elfogadják és tiszteletben tartják”. A november 11-én este zajló egyeztető tanácskozás mintegy két órán belül befejeződött, azzal az eredménnyel, hogy a szöveget rövidíteni kell, és meg kell jelennie benne annak, hogy a résztvevőknek eltér a véleményük az állampolgársági ügyben. A Magyar Koalíció Pártja pedig előterjesztette a mellékletnek szánt szövegtervezetet. Az esti megbeszélés alaphangját a határon túliaknak az a véleményük határozta meg, hogy amíg nem jutnak a felek megegyezésre az állampolgársági ügyben, addig nincs értelme foglal­kozni a zárónyilatkozat többi részével.

A másnapi plenáris ülés bevezető szakaszában három beszéd hangzott el.

Mádl Ferenc köztársasági elnök az egész nemzet képviselőjéhez méltó államférfiúi véleményt képviselt. Kijelentette, hogy a nemzet 15 millió magyarból áll, és felkérte a magyarországi választópolgárokat, hogy támo­gassák „igenlő” szavazattal a kettős állampolgárság ügyét.

Gyurcsány miniszterelnök úgy vélekedett, hogy a kettős állampolgár­sági ügy „az ész és az érzelem csapdája”. A kormány álláspontja szerint a szü­lőföldön maradást kell támogatni. Ha megadják a magyar állampolgárságot a határon túli magyaroknak, az az elvándorlásukat eredményezi. A kettős állampolgárság lehetőségével szembehelyezte

– a külhoni útlevelet (?),

– a szülőföld-alapot, de ennek mibenlétét nem magyarázta meg, és egy – átfogó Kárpát-medencei gazdasági fejlesztési programot, előtérbe helyezve a határon átnyúló együttműködést.

Meg kell jegyezni, hogy ezeket a kérdéseket sem vitatták meg a MÁÉRT szak­mai fórumain. A miniszterelnök ebben a beszédében még nem mondta ki, hogy a nemmel szavazók oldalán áll – noha mondandójának burkoltan ez volt a lényege, de ekkor még egyértelműen kijelentette, hogy a kormánynak nem fel­adata a szavazópolgárok befolyásolása, csak az, hogy tájékoztassa őket arról, milyen következményei lehetnek a népszavazás eredményének, ha az „igen” szavazatok kerülnek túlsúlyba. Viszont ekkor még azt is kijelentette, hogy az állampolgárság ügye „nem lehet kalkulus kérdése”, azaz nem aszerint kell dön­teni, hogy mi mennyibe kerül. Nos, ehhez képest egy-két nap múltán száznyolc­van fokot fordult a véleménye, hiszen nem csupán légből kapott számokkal rio­gatta személy szerint is a magyarországi polgárokat, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy nemmel fog szavazni, mert, úgymond, ez a bátor hazafiság.

Hiller István, az MSZP új elnöke elutasította a határon túli magyarok kedvezményes honosítását, valamint valamiféle új nemzetpolitika megfo­galmazásának szükségéről beszélt.

A MÁÉRT határon túli résztvevői felszólalásaikban kifejezték: min­denről lehet tárgyalni, de nem értenek egyet azokkal, akik az állampolgárság ügyében a „nemleges” válasz mellett törnek lándzsát. Ugyanígy nyilatkozott a két magyarországi ellenzéki párt – a Fidesz–MPSZ és az MDF – elnöke is.

Az előző este, első fordulóban megvitatott zárónyilatkozat-javaslatot csak másnap délután, az ülés berekesztésének tervezett időpontja előtt más­fél órával hozták meg a miniszterelnöki hivatalból. Ekkorra azonban a MÁÉRT tizenkét szervezetének: a határon túliaknak, valamint a két magyar­országi ellenzéki pártnak a képviselője már ellátta kézjegyével azt a nyilat­kozatot, amelyet eredetileg a közös zárónyilatkozat mellékleteként kellett volna kiadni. Az aláírók eredeti szándéka azonban továbbra sem változott. Nem szánták külön nyilatkozatnak, sőt egyetértettek azzal is, hogy legyen a közös zárónyilatkozat része.

Délután fél négy táján kezdődött a zárónyilatkozatról szóló tárgyalás második fordulója. Ennek első szakasza azzal zárult, hogy újra kellett szer­keszteni a szövegtervezetet. Ezt követte a végső vita.

Ekkorra már csak egy nyitott kérdés maradt: az állampolgársági, illetve a népszavazási ügyhöz kapcsolódó két bekezdés. A zárónyilatkozat többi részében megszületett a megegyezés.

A két vitatott bekezdés így hangzott:

„A MÁÉRT tagjainak meggyőződése, hogy a nemzeti szolida­ritás erkölcsi kötelezettség, melynek alapja a polgárok szemé­lyes meggyőződése és áldozatvállalása. Ennek szellemében fel­kérik a magyarországi választópolgárokat, hogy a december 5-ei népszavazáson minél nagyobb számban vegyenek részt.

A határon túli szervezetek arra kérik a magyar állampol­gárokat, hogy szavazzanak igennel. A magyarországi parla­menti pártok megosztottak abban a tekintetben, hogy milyen döntésre hívják fel a választókat. A MÁÉRT tagjai kinyilvá­nítják, hogy a választópolgárok akaratát elfogadják és tiszte­letben tartják.”

A két magyarországi kormánypárt ezt a megfogalmazást elfogadhatónak tar­totta, a többiek véleménye eltért ettől.

A véleménykülönbség három tételben fogalmazható meg:

– azért kérik a MÁÉRT tagjai a magyarországi választópolgárokat a népszavazáson való nagyszámú részvételre, hogy a népszavazás ered­ményes és sikeres legyen;

– a MÁÉRT-nak nem csupán a határon túli szervezetei kérik az „igen” sza­vazatokat, hanem két szervezetet kivéve az összes többi;

– a MÁÉRT keretei között a résztvevők egyenrangúak (az első magyar– magyar csúcsértekezlet megfogalmazása szerint: partnerek), ezért nem lehet szétválasztani a határon túliakat a magyarországiaktól. A zárónyilatkozat tehát ne arról szóljon, hogy az egyik oldalon állnak egységesen a határon túliak, a másik oldalon pedig nem egységesen a magyarországi parlamenti pártok. A MÁÉRT a magyar nemzet egy­ségességének jegyében működik, ezért a zárónyilatkozat azt rögzítse, hogy a MÁÉRT tizenhat tagszervezete közül tizennégy egységesen kéri a magyarországi választókat, hogy szavazzanak „igen”-nel, két szervezet pedig a „nem” oldalán áll.

Ezen a ponton mozdíthatatlanná váltak a szekérállások. A két magyaror­szági kormánypárt képviselője kijelentette, hogy ez a szemlélet elfogadha­tatlan számára. A határon túli szervezetek ekkor indítványozták, hogy maradjon a zárónyilatkozatban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek elfogadható megfogalmazás, de a további tizennégy szervezet által már aláírt négypontos szöveg váljon a zárónyilatkozat szerves részévé, együtt az aláírók megneve­zésével. Ekkor az SZDSZ képviselője felállt a tárgyalóasztaltól mondván, hogy akkor nem lesz zárónyilatkozat. Az MSZP képviselője hallgatólagosan csatlakozott hozzá. Ezzel véget ért az egyeztetés.

Ennek következtében a nyolcadik MÁÉRT zárónyilatkozatává – ame­lyet a tizenhat résztvevő szervezet közül tizennégy aláírt – az a négy pontba szedett szöveg vált, amelynek elfogadását a határon túli szervezetek és a magyarországi két parlamenti ellenzéki párt javasolta az előző esti egyeztető tárgyaláson. A végső szerkesztés végrehajtása után a „nem hivatalos” nyilat­kozat így hangzik:

„A Magyar Állandó Értekezlet alábbi tagszervezetei a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban a követ­kező nyilatkozatot teszik:

1.) Felkérjük a magyarországi választópolgárokat, hogy a december 5-ei népszavazáson minél nagyobb számban vegye­nek részt, és mondjanak igent a kettős állampolgárságra.

2.) Kijelentjük, hogy a kettős állampolgárság intézménye a határok módosítása nélküli nemzeti újraegyesítés további eszköze.

3.) Felkérjük a magyar kormányt, a magyarországi párto­kat és társadalmi szervezeteket, hogy a népszavazási kam­pányban tartózkodjanak a túlzó kijelentésektől, a demagógiá­tól és minden olyan megnyilvánulástól, amely hangulatot pró­bál szítani a határon túli magyarsággal szemben.

4.) Sikeres népszavazás esetén felkérjük a Magyar Ország­gyűlést, hogy a nemzetközi példákat követve és a magyar költ­ségvetés realitásait figyelembe véve olyan állampolgársági jog­szabályt alkosson, amely egyszerre garantálja a határon túli magyarság szülőföldön való megmaradását és az akadályta­lan kapcsolattartást az anyaországgal.”

Első alkalommal történt meg a magyar–magyar csúcstalálkozók nyolc éve során, hogy a meghívó által előterjesztett zárónyilatkozat-javaslatot, illetve annak a többi résztvevő javaslatai szerint módosított változatát nem fogadta el az értekezlet. Ez azért történt így, mert Magyarország kormányának képvi­selője, illetve a kormánypártok utasították el a saját javaslatuknak a többi­ ektől módosított változatát. Ami pedig a zárónyilatkozat helyett a többiek, azaz a tizenhat résztvevő szervezet közül tizennégy kezdeményezésére meg­született, attól ugyanezek elhatárolódtak – azaz a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Ebben az esetben az a két párt, amelyik a magyarságpolitikát és a magyar–magyar párbeszédet – eddig is – a legered­ményesebben akadályozta.

Ki vált el kitől a MÁÉRT 2004. november 12-i ülésén?

Mi történt?

Rövidzárlat volt ez, vagy végkifejlet?

Megtettek-e a résztvevők mindent annak érdekében, hogy megszülessen az egyetértés?

Volt-e esély arra, hogy ismét kialakuljon az összhang?

Volt-e valaha összhang a résztvevők két tábora között?

Az egész magyar politikai élet kettészakadását jelentette ez, vagy másról van szó? Így tervezték el ezt valakik, vagy bekövetkezett az, aminek be kellett követ­keznie?

Harcot jelent ez, vagy tisztulást?

Most mutatkozott meg a maga valójában és félreismerhetetlenül, hogy ki kicsoda?

Mi történt hát?

Az évek óta létező feszültség láthatóvá és tapinthatóvá vált, akárcsak a föld­rengés okozta vetődés, két egymásra toluló földkéregtábla mozgásának következményeként.

A politikai vízválasztók hasonlatosak a domborzati elemekhez vagy a földtani szerkezetekhez. Már az első, az 1996-ban megrendezett magyar– magyar csúcstalálkozó alkalmával megmutatkoztak a bércek és az árkok, és az őket meghatározó törésvonalak. Nyomvonaluk azóta sem változott. Egy­szer elsimult, máskor nehezen leküzdhető akadályt jelentett, de mindvégig ugyanott maradt, és mindig ugyanazon ok miatt volt ott.

Az egyik oldalon elsősorban a nemzet egybetartozása jelentette a szer­vező erőt, a másik oldalon a végrehajtó hatalomért folytatott harc. Az egyik oldalon a múlt–jelen–jövendő egysége alkotta az együvé tartozás alapját, a másik oldalon a múlékony jelen. Az egyik oldalon az államhatárokkal szét­darabolt nemzet gazdasági és társadalmi megújulása volt a cél, a másik olda­lon a nemzetközileg meghatározott feltételek teljesítése. Az egyik oldalon a nemzet közösségi léte volt a mozgatórugó, a másik oldalon egyének és társa­dalmi érdekcsoportok igényeinek vagy követeléseinek kielégítése. Az egyik oldalon a pártérdek hajtott fejet a közösségi érdek előtt, a másik oldalon sohasem. Az egyik oldalon miniszterelnököket áldoztak fel a nemzetért, a másik oldalon miniszterelnököket gyilkoltak meg hatalmi érdekből. Az egyik oldalon családi vagyonokat áldoztak a nemzet közösségi épüléséért, a másik oldalon a közösségi vagyont rabolták szét. Az egyik oldalon az ország első zászlósura áldozta életét a nemzetért, a másik oldalon az idegenből hozott ellenkirály dörzsölte a tenyerét.

A felsorolást lehetne folytatni. A huszadik évszázad magyar történel­mének számtalan példáját lehetne említeni: ki állt az egyik oldalon, ki a másikon. Az egyik oldalnak vannak hősi halottjai, vértanúi és áldozatokat vállaló egyéniségei és kisközösségei. A másik oldalon sorakoznak a kivégző­osztagok, a gyilkos elvtársaikat gyilkoló gyilkosok, politikai ítélőbírák és az ítéleteik: a sortüzek és bitófák, a „belső ellenséggel” folytatandó harcra fel­készített titkos ügynökök és segítőik serege, szürke börtöncellák, tiltások és a nemzet iránti gyűlöletkeltés.

A tizenkilencedik század utolsó negyedétől alakultak ki fokozatosan a táborok, de a huszadik század elején vált egyértelművé, hogy mely eszmék és milyen érdekek hová, melyik oldalhoz tartoznak.

Az egyik oldalon Tisza István, egy háború-ellenességéről és nemzeti elkötelezettségéről hitet tett miniszterelnök nyitja a sort, akit a másik oldal legyilkolt. Folytatható a felsorolás Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal, kik az országot a kommün és Trianon okozta romok alól kaparták ki, valamint a nemzet megmentéséért 1944 és 1947 között áldozatot vállalt katonák és civi­lek, politikusok és papok sokaságával, a rákosista kommunizmus áldozataival, 1956 hőseivel és mártírjaival, a kádári kommunista diktatúra holt és élőhalott áldozataival, a békés szellemi ellenállókkal, Illyés Gyulával, a nem hivatalos ellenzék egyes tagjaival. Ezt a regimentet pillanatnyilag 1989, a rendszervál­tozás utáni két miniszterelnök: Antall József és Orbán Viktor zárja.

A másik oldalt 1918 őszén nyitja Károlyi Mihály és megszakítás nélkül folytatódik 1919-ben a kommünnel, majd a második világháború után, 1947-ben kommunista választási csalással, a rákosi, majd a kádári diktatú­rával, a rendszerváltozás után pedig az MSZP–SZDSZ-kormányokkal.

Lehet, hogy túlzás azt állítani, hogy e két oldal szerint szakadt két táborra a nemzet, hiszen sokunk – a többség – nem tartozik sem ide, sem oda. A többség nem tudatos elkötelezettje a nemzetnek, mert neki az a ter­mészetes, hogy magyar, és úgy véli, hogy ezért semmi mást nem kell tennie, csak ebben maradni. De nem is ellensége a nemzetnek, csupán önmagával van elfoglalva, nem a nemzet közösségi létével, sőt lehet, hogy fel sem ébreszthető benne a nemzet mint közösségi létélmény iránti fogékonyság, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt leszoktatták őt a közösségi, a nemzeti összetartozásról. Ez a nagy tömeg őrlődik a két tábor között, a benne levők lelkéért folyik a harc. Őket nyerheti meg a nemzet jövőjéért az egyik oldal, őket vezetheti félre különböző érdeknél fogva, kisszerű érdekeik szerint megosztva a másik oldal.

Ez a küzdelem zajlik a rendszerváltozás utáni magyar nemzetpolitikában is. Pontosabban: a nemzetpolitika megalkotásáért folyik a küzdelem. Mi a nemzetpolitika? A nemzeti érdek megvalósítása kormányzati és nem kor­mányzati szinten. A magyar nemzetpolitika Trianon óta három szintéren valósulhatna meg: a maradék Magyarországon, jogilag most ez jelenti a magyar államiságot, ennek az országnak a határain túl lévő történelmi lakó­helyeken, valamint az emigráció következtében kialakult szórványokban.

A nemzetpolitika megalkotásának egyik fontos színterévé vált 1996-tól a magyar–magyar csúcsértekezlet, ez 1998-ban öltött szervezett alakot a Magyar Állandó Értekezlet keretében. A nemzetpolitikáért folyó küzdelem tehát már nemcsak a magyarországi pártok között zajlik, hanem az egész magyarságot megtestesítő politikai keretek között. Emiatt kell felidéznünk az MSZP-nek azt a véleményét, mely a MÁÉRT plenáris ülésének az előké­szítésére 2004. április 28-ára összehívott értekezleten hangzott el. Eszerint:

– át kell gondolni, mi lesz a funkciója a MÁÉRT-nek a jövőben, valamint

– a MÁÉRT nem az egyetlen fórum, ahol a határon túli magyarság gondjaival foglalkozni kell.

Ennek a véleménynek – megint csak – nem a szó szerinti értelme jelent gon­dot, hiszen minden emberi és nem emberi eredetű dolgot, jelenséget fejlő­désében kell vizsgálnunk. Azért kell megrökönyödni ezen a véleményen, mert benne egy közös művel és üggyel kapcsolatban a létrehozóival nem egyeztetett javaslatok kijelentésszerűen hangzanak el, éppen arról az oldal­ ról, amelyik a legkevesebbet tette a közös gondolkodás jó körülményeinek a kialakításáért. A véleménynek e háttere miatt azonnal felébred az a gyanú, hogy azok a politikai körök, amelyek nemtetszéssel fogadták a MÁÉRT megalakítását, most a leépítését fontolgatják. Arról nem is beszélve, hogy a MÁÉRT eleve nem csak a határon túli magyarság gondjaival való foglalko­zásra alakult meg, arra alapították a Határon Túli Magyarok Hivatalát, korai elődjének formájában is, még Németh Miklós kormánya idején.

Nem véletlen, hogy a két oldal között éveken át zajló huzavona éppen az állampolgárság ügyében jutott el a törési pontra. Az egységes magyar állampolgárság ugyanis a nemzet politikai egybetartozásának a jelképe lenne, mégpedig úgy, hogy ez a nemzetközi joggal szentesített államhatáro­kat nem érintené. Trianon óta a magyarságnak a politikai egysége sérült leg­inkább. Következésképpen: akik ennek az egységnek a helyreállítását aka­dályozzák, azoknak a magyar nemzet további rombolása a céljuk.

A Magyar Állandó Értekezlet 2004. november 12-én közös záróok­mány aláírása nélkül végződött ülése ezért nem hozott meglepetést, sőt kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kel­lett volna történnie, vagy a MÁÉRT korábbi hét ülése közül bármelyiken.

Kiderült, hogy Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal nem lehet összeilleszteni azt, ami nem illik és soha sem illett össze, csak összekényszeríttették. Az egyik oldalról azok, akik jóhiszeműen úgy vélték, hogy talán mégis sikerül­het megoldani a lehetetlent, a másikról pedig azok, akik sandán azt remél­ték, hogy a végtelenségig sikerülhet átejteni a jóhiszeműeket.

De lehet, hogy más történt? A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzé­sére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi, Kun és Sza­muely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek. Az állampolgársági ügyben tanúsított állásfoglalásuk, hogy a nép rájuk hallgató hányada utasítsa el a nemzetnek azt a mintegy három-négymilliónyi részét, amelyet megfosz­tottak a mindenkori Magyarország állampolgárságától, nehezen minősíthető más szándéknak.

Vizsgáljuk meg magatartásuk törvényi hátterét és azt, hogy mi lehetett indítékuk.

Akik most úgy döntöttek a magyarországi politika tényezői közül, nem javasolják, hogy a mai Magyarország területéről kizárt magyarok visszakap­ hassák magyar állampolgárságukat, azoknak a jog szempontjából csak egy támpontjuk volt: az 1948 óta érvényben lévő állampolgársági jogra vonat­kozó magyarországi kommunista jogfelfogás. Eszerint idegennek minősül­nek azok a magyarok, akik ugyan önmaguk vagy felmenőik révén alanyi jogon magyar állampolgárok voltak, illetve lehetnének, de lakóhelyük Magyar­országnak a párizsi békeszerződéssel meghatározott határain kívül találta­tik. Ha sikeres lett volna a népszavazás, ezt az állapotot kellett volna úgy megváltoztatni, hogy helyreálljon az eredeti magyar állampolgársági jogfoly­tonosság. Mert ezek a magyarok nem önszántukból mondtak le magyar állampolgárságukról, nem távoztak külföldre, és nem követtek el olyan csele­kedetet, amely miatt elveszthették volna magyar állampolgárságukat vagy megfoszthatták volna őket tőle. A magyarországi jogrendben pedig nincs hatályban olyan nemzetközi szerződés sem, amely kizárná őket a magyaror­szági állampolgári kötelékből. Ez lényegében azt jelenti, hogy a békeszerző­désekben Magyarország határain kívülre utasított magyarok a népszavazás sikeressége esetén nem visszakaphatták volna magyar állampolgárságukat, hanem a magyar állam előbb kényszerült volna annak elismerésére, hogy igazság szerint el sem vesztették, hiszen jogilag nézve csakis a kommunista jogalkotás fosztotta meg tőle őket.

A nemmel szavazók tehát ezt a kommunista jogfelfogást védelmezték. Akik pedig a nemmel szavazásra buzdítottak, elutasították a kommunista jogalkotás korrekciójának ezt a lehetőséget, még ha szó szerint nem ezt állí­tották is.

A nagy nyilvánosság előtt azt állították, hogy álláspontjukban az ész, a szavazáskor pedig a „polgárok bölcsessége” győzött az érzelmek fölött. De lehet, hogy ennek éppen a fordítottja igaz: az érzelmi sivárság, az ostobaság és az önzés hatalmasodott el a szellem fölött – és a kommunista múlt tudatos vagy tudatalatti védelme.

Állításuk szerint, azért ellenezték az állampolgárság határon túliaknak való megadását, mert ez nyomorba döntötte volna a magyarországi munka­nélkülieket, alkalmi munkásokat, betanítottakat, nyugdíjasokat, táppénz­ből élőket, az orvosi várótermekben várakozókat, a gyógyszerellátásra szoru­lókat, a temetkezési támogatásra, gyereknevelési segélyre és a családtá­mogatásra jogosultakat, a lakásépítési támogatást igénylőket. Azért, mert állítólag legalább nyolcszázezer határon túli magyar özönlött volna Magyar­országra, és ez egyszerre több mint ötszázmilliárd forintnyi összeggel terhelte volna meg a magyarországi központi költségvetést, adófizetőnként pedig húszezer forintnyi többletadót jelentett volna (havonta?, évente?). Össze­omlott volna a magyarországi társadalombiztosítás, csődbe jutott volna az egészségügyi pénztár és a nyugdíjintézet, megingott volna a magyarországi iskolarendszer stb. Mindezt úgy állították, hogy fel sem mérték a valóságos helyzetet.

Úgy látszik, pillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizen­két pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!

De mi lehetett az indítékuk? Az első magyar–magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – erre utalt a legutolsó, megbukott zárónyilatko­zat is, és a Medgyessy kormány idején is többször hivatkoztak erre – egyér­telműen leszögezi: „A résztvevők elítélnek minden olyan politikát, amely szembeállítja Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekeit”. A MÁÉRT határon túli tagjai azonban nemcsak a 2004. április 28-ára össze­hívott előkészítő értekezleten mondták ki egyértelműen, hogy igénylik a mindenkori Magyarország állampolgárságát – akkor erről az MSZP még nem nyilatkozott –, hanem ez után is. És a Hiller–Kuncze-találkozón tett nyilatkozat után is, amikor először hangzott el a kormánypártok részéről az egyhangú és határozott „nem” – a határon túliak válasza akkor is az egyér­telmű „igen” volt.

Mi vezérelhette a kommunista-neoliberális magyarországi politikai körö­ket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, noha nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt – amelyen az egész magyar politikai elit részt vett – merevedett nemmé álláspontjuk. Pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhe­tetlen volt, hogy a „nem”-szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az „igen”­szavazatokkal szemben – ez nem is következett be.

Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni, és biztos a siker. Ha az MSZP ezt a lépést választja, nem csak a határon túli magyarok zömét állíthatta volna a maga oldalára, de megzavar­hatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP­szimpatizánsok, de bizonytalanok. A kormánypártok azonban a nyílt ütkö­zést választották, ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, és hosszú évekre elidegenítették maguktól a határon túli magyarokat. Talán ez volt a céljuk? A gyűlöletkel tés? A viszálykeltés? A magyarság szétzilálása? A nemzetet keresztül-kasul szelő újabb árkok kiásása?

Egyértelműen beigazolódott: 2004. november 12-én két részre szakadt a MÁÉRT. Nem egyéni érdekek vagy vétségek, nem pártpolitikai okok miatt, hanem két szembenálló elképzelés szerint. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet szerint. A nemzetpolitika jövője szempontjából fontos tudnivalót tartalmaz ez az esemény: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyar­ság sem. A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része – a nagyobbik része –, itt vannak jobboldali és baloldali gondolkodású emberek is, és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynö­kök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb. A MÁÉRT-en ez utóbbiak szen­vedtek vereséget, hiszen 14:2 arányban kikaptak. De alulmaradtak 2004. december 5-én is, a népszavazáson.

Milyen feladatot jelent ez a továbbiakban a nemzetpolitika alakítói számára?

Lesz-e folytatás, és miként?

A legutolsó MÁÉRT csődje és a 2004. december 5-i népszavazás körüli ese­mények, illetve ennek eredménye miatt két síkon kell megvizsgálni a feltett kérdést.

Mi lesz a MÁÉRT-tel és mi történhet az állampolgárság ügyében. Azaz, hogyan alakul a nemzetpolitika a továbbiakban?

Mindez azon is múlik, hogy a magyarországi kommunista-neoliberális kor­mánykoalíció folytatja-e gyúllöletkeltő, ütköztető, harcias politikáját. A keresz­tény/keresztyén egyházakkal szemben tanúsított kormányzati-kormányfői bírálatok – melyek a december ötödike és karácsony közötti időszakban hangzottak el, mert az egyházak az „igen”-nel való szavazásra buzdították híveiket – arra utalnak, hogy a népszavazás után nem született döntés a kor­mányhatalom taktikájának megváltoztatására. Úgy látszik, hogy az SZDSZ és az MSZP csúcsvezetése sikeresnek tartotta ezt a taktikát, noha a népszavazás után az MSZP Országos Választmánya nem ujjongott a kialakult helyzet fölött, hiszen úgy ítélte meg, hogy a népszavazásnak nem volt győztese, sem vesztese, a határon túli magyaroknak pedig erkölcsi kárt okozott.

A MÁÉRT további sorsát meghatározó tényezők:

1.) Ha esetleg elkészül az állampolgársági törvénytervezet, akkor kíván-e róla tárgyalni a Gyurcsány-kormány a MÁÉRT tagjaival. A magyarországi parlamenti ellenzéket nem tudja megkerülni, de a határon túli szervezete­ket – ha akarja – kihagyhatja. Akár úgy is, hogy csak a pártvezetőket hívja meg tanácskozásra, vagy ad hoc bizottságot hív össze – esetleg visszatér Horn Gyula vagy Kovács László módszeréhez –, és kétoldalú tárgyalásokon próbálja velük lenyeletni a békát, mint a státustörvény módosításakor. Ha mégis összehívja a MÁÉRT plenáris ülését, ott elszenvedhet egy további vere­séget, ha rossz lesz a törvénytervezet vagy további rossz javaslatokkal áll elő.

2.) A MÁÉRT további sorsa attól is függ, hogy kell-e egyáltalán a (poszt)kommunista-neoliberális magyarországi hatalomnak ez az intézmény. A státustörvény módosítása után a Medgyessy kormány másfél évig szüne­teltette a MÁÉRT-et. Ezt megteheti Gyurcsány is. Hacsak nem dönt úgy, hogy szüksége van további erőpróbára és ütközésekre.

3.) Ha felidézzük még egyszer az MSZP-nek a MÁÉRT-ről alkotott véle­ményét, amelyet 2004. április 28-án közölt Hárs Gábor az intézmény tagjai­val, akkor számítani lehet arra is, hogy Gyurcsány módosítja vagy megszün­teti az Orbán kormány MÁÉRT-tel kapcsolatos határozatát.

Mindemiatt nem árt felkészülni egy olyan helyzetre, amilyen 1994 és 1998 között egyszer már kialakult és megbénította a magyar–magyar párbe­szédet. Mindenképpen fenn kell tartani a MÁÉRT-et, biztosítva legalább az alapfokú működését és a folyamatosságát. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy

– a MÁÉRT határon túli alapító szervezeteinek részvételével rendsze­ressé válnak a találkozók, vagy

– az a tizenkét határon túli MÁÉRT tag veszi kézbe az intézmény működtetését, amelynek képviselői aláírták 2004. november 12-én a közös nyilatkozatot, vagy

– a MÁÉRT-nek az a tizennégy szervezete (tizenkettő a határon túlról és kettő Magyarországról), amely 2004. november 12-én azonos álláspontra jutott, fogja működtetni mindaddig a MÁÉRT-et, amíg nem válik kedvezővé a politikai helyzet az eredeti küldetésének hely­reállítására.

A 2004. november 12-én kialakult helyzet arra figyelmeztet, hogy a MÁÉRT-ről mint politikai végrehajtó testületről – kedvező politikai közeg­ben – törvényt kell alkotnia a magyar parlamentnek. Ugyanez vonatkozik a Szili Katalin kezdeményezéseként létrejövő parlamenti testületre is. El kell érni, hogy törvény erejéből jöjjenek létre, és a magyarországi hatalomváltá­soktól függetlenül működhessenek az államhatárok fölötti nemzetpolitikai testületek.

A magyar nemzetpolitikát nem lehet kiszolgáltatni a magyarországi pártpolitikai viszályoknak. A nemzetpolitika az egész nemzet ügye, nem az államé és a benne hatalmat gyakorló politikai csoportosulásé. Ezért ismét időszerűvé válik a világ magyarságát összefogó és képviselő, törvény által megalkotandó nemzeti parlament létrehozása.

Az állampolgárság ügye a népszavazás körül zajló események miatt összfénybe állította a magyarországi belpolitika szennyesládáját, elsősorban a Gyurcsány-kormány magatartása miatt, noha az egész ügy Kolumbusz tojásához hasonlatos – könnyen és elmésen megoldható. De csak akkor old­ható meg, ha a kormány magatartása száznyolcvan fokot fordul, azaz úgy fogadja el a magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítását, ha nem köti magyarországi letelepedéshez. Elfogadja tehát, hogy akképp újíthassák fel magyar állampolgárságukat a határon kívülre szakadt magyarok, mint ahogy 1990 után a Magyarországról emigráltak tehették.

Az eddigi kormányzati elképzelések szerint

– magyar útlevelet lehetne adni a határon túli magyaroknak úgy is, hogy nem válnak állampolgárrá,

– meg kell fogalmazni a nemzetpolgárság mibenlétét,

– az állampolgárság megszerezhetőségét pedig továbbra is életvitel­szerű magyarországi tartózkodáshoz – letelepedési kötelezettséghez kell kötni.

A feladat megoldása szempontjából ezek alkalmatlan elképzelések. Az egész állampolgársági ügyben – bár lehet, hogy némelyek számára csak ez a fon­tos – nem az útlevél kérdése a központi kérdés. Ez csak egy magától értetődő következmény. A nemzetpolgárság mibenlétét pedig elvileg meghatározta az eredeti státustörvény és a Magyar Igazolványok lélektani hatása – kitelje­sedését a minden magyarnak megszerezhető állampolgárság jelentené. Az állampolgárság megszerezhetősége pedig nem köthető a magyarországi lete­lepedéshez, mert így ellentétes lenne a szülőföldön maradás eszméjével.

A magyar állampolgárság megtagadása nem ellentételezhető a szülő­föld-alap létrehozásával sem, noha ez jó ötlet, ha jól valósítják meg. Az elszakított magyarok szülőföldön maradását és ottani boldogulásának prog­ ramját valóban ki kell dolgozni. A státustörvény eredeti tervezete tartal­mazta ennek elemeit, de a parlamenti vita során a gazdasági életre vonat­kozó részeit ki kellett hagyni a törvénytervezetből. Csak a közművelődési tevékenység és az oktatásügy támogatása maradt benne.

A kettős állampolgárság kérdése még annál is fontosabbá vált, mint amilyennek látszik, főleg azóta, hogy a más államok területén élő magyarok már nem kerülhetnek (már Ukrajnában sem) hátrányos helyzetbe amiatt, hogy kettős állampolgárok. Ezt a kérdést nem szabad megítélni abból a szempontból, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével megoldható-e valamilyen gyakorlati feladat. Ha eszerint közelítjük meg ezt az ügyet, spe­kulatív megoldásokhoz jutunk, noha ez nemzetstratégiai kérdés. Ezért nyugtalanító az az SZDSZ és az MSZP részéről minduntalan felvetődő vélemény, mely szerint egy új nemzetstratégiát kell kimunkálni, ha eköz­ben az állampolgárság ügyének megoldását gyűlöletkeltő kampánnyal aka­dályozzák.

A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakos magyarok magyarországi állampolgárságának megszerezhetősége a jogfoly­tonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség, vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és a felvidéki magyarok költője is vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyé­ben folytatott viták miért nem ítéltetnek meg ugyanígy? Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az? Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött átlépett az államhatár.

Az állampolgárság ügye ugyanúgy nemzetstratégiai ügy, ahogy az állam­határokkal szétdarabolt nemzetet újból összekötő különböző szerkezetek­nek a kialakítása. Még a rendszerváltozás előtt jött létre a Bethlen-díj, ez, majd a rendszerváltozás után kialakult fontos nemzetpolitikai elemek: a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Illyés Közalapítvány és a további köz­alapítványok, a Duna Televízió, az első magyar–magyar csúcsértekezlet, a Magyar Állandó Értekezlet, a státustörvény – mind a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének a szövetét erősítette. Az állampolgárság vissza­adása lenne – a státustörvény után – az a továbbvivő jogi fonál, amely által szilárdabb és újabb elemekkel lehetne erősíteni és gazdagítani a nemzet összetartozását. Egyszersmind első olyan eleme lenne ennek a szerkezetnek, amely a jogfolytonosságnak azt a részét állítja helyre, amelyik csak az állam belső jogától függ. Ugyanis az államnak szuverén joga eldönteni, hogy miként határozza meg az állampolgársági jog keletkezését.

Az erről meghozandó döntés arról is szól majd, hogy egy-e még a magyar nemzet vagy valóban sok részre szakadt már.

Ez utóbbinak a kéjes bizonyítására ne adjunk senkinek további esélyt!

Pozsony, 2004. december 29.

 

Megszakítás