Kedves békeszerető honfitársaim!

(Elhangzott 2003. március 21-én, a Pécsett megrendezett békefohászkodáson)

Kitört a háború! Nem nálunk, hanem Mezopotámiában. Nem mi állunk a fronton, hanem az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Irak hadserege. Emiatt ez látszólag nem is érint bennünket. Az utcai politika látószögéből szemlélve: elválaszt tőle minket a Földközi-tenger meg az arabok érthetetlen világa. Ennek ellenére március 19-én este óránkra nézve latolgattuk, mikor kezdődik a támadás – négy óra, öt óra múlva? Ébren maradjunk, vagy felkeljünk, és nézzük a tévében a háború kezdetének helyszíni közvetítését, talán éppen a cirkáló rakéta tárgylencséjének szemszögéből, száguldva a cél felé, fotelünkkel becsapódva a megcélzott épület kiszemelt szobájába? Aztán a képernyőn feltűnik a robbanás látványa zöldes színben, mi pedig megnyugodva, hogy mégsem mi robbantunk fel, nézzük tovább a háborút, mint egy filmet.

Így néztük 2001. szeptember 11-én is a New York-i terrortámadást. Amikor az óriás utasszállító repülőgép becsapódott a Világkereskedelmi Központ egyik tornyába, azt hittük hogy a tévések megbolondultak, mert már akkor is akciófilmet közvetítenek, amikor éppen gyermekműsorral vagy főzőcskével kellene szórakoztatni az éppen otthon ülő gyerekeket és nyugdíjasokat. Unottan továbbkapcsoltunk más csatornára, de mikor negyed óra múlva ismét visszatértünk az előbbi adóra, hátha azóta szellemesebb műsort sugároz, éppen roskadt össze a lángokban álló felhőkarcoló – és ez már helyszíni közvetítés volt a történelem eddigi legnagyobb terrorista támadásáról, ha úgy tetszik, partizánakciójáról.

Az erőszak látványa napi eseménnyé, szórakozást kiegészítő csemegévé vált, még ha a filmgyártó vállalatok stúdióiban megrendezett változatban is. Éppen ezért a valóság sem maradhat el a virtuális világ mögött, és amit megszoktunk a filmrendezők tálalásában, azt természetesnek vesszük a valóságos világban.

Itt tartunk ma. Néhány évtizeddel ezelőtt azt gondoltuk, hogy a második világháború keleti frontjának borzalmait nem lehet túlszárnyalni, hogy a haláltáborok szenvedéseit és a magának tömegsírok formájában emlékművet állító emberi elvetemültséget nem lehet megismételni. Tévedtünk, mert ugyanerről a tőről fakadt a koreai és a vietnami háború, csak éppen más személyek jelentek meg a gyilkosok és a meggyilkoltak szerepében, esetleg a valós indítékok módosultak kissé. Ez azonban akkor nagyon messze zajlott Európától, a televízió sem adott még helyszíni közvetítést a dzsungelharcokról, ezért azt gondolhattuk, hogy a fele sem igaz. De néhány éve, éppen a balkáni háborúban, mindez a tőszomszédságunkban újra éledt, és ismét az ártatlan emberek hulláinak ezrei kerültek a földre majd a föld alá, egyesek egészen furcsa állapotban – mielőtt kimúltak volna, a gyilkosok lenyelették velük kinyomott szemgolyóikat. Az ilyen körülmények között meghalt katona teteme borzasztóbb tanúságtétel arról, hogy hol tartunk, mintsem a háború ténye arról, hogy képtelenek voltunk elkerülni a háborút.

A háború és a béke kérdése az egyik legbonyolultabb antropológiai kérdés, amely a moralitás, a hit, a tudás, a társadalomszervezés, az állameszme, a gazdaságpolitika és még egyéb más tényezők és érdekek kereszteződésén formálódik. Ma már ugyanis nem kielégítő az a huszadik századi megállapítás, miszerint a háború egyik fő ok, hogy az emberiség morális fejlődése nem tart lépést a műszaki fejlődéssel. A ténymegállapítás ugyan igaz, de ez ma már korántsem perdöntő a béke és a háború állapota közötti választásban. A műszaki fejlettség ugyanis inkább fékező tényezőként jelentkezhetne, mert egyre csökkenti a konfliktus végkimenetét illetően az emberi tényező hatását. Ezért a fejlett és gazdag felet előnyökhöz juttathatja a kevésbé fejlett és kevésbé gazdag ellenféllel szemben. A háborúellenességnek ezt a doktrínáját fogalmazta meg Teller Ede is: az erődemonstrációval elkerülhető a nukleáris háború, mert aki háborút akar, az csak az erő nyelvén ért. Az elmúlt tizenkét év minden katonai konfliktusa mégis ellentmond ennek az érthető logikának.

A most kibontakozó iraki háború ideológiája a terrorizmusellenességen, a tömegpusztító fegyverek felszámolásán, a diktátor és a diktatúra uralmának megdöntésén, illetve a demokratikus berendezkedés megteremtésén alapul. Ezekkel a célokkal általában mindenki egyetért, de elérésük módját illetően jelentkeznek a különbségek. A hadműveletek legfontosabb mozgatórugói azonban a háború kimondatlan céljai. A kimondatlan célok és a deklarált célok elérhetőségére vonatkozó különböző nézetek osztják meg az euroatlanti térség államainak a viszonyulását is a háborúhoz. Ez a láthatatlan vonal választotta le Nagy Britanniáról az Európai Unió államainak zömét, és készene arra az unió soros elnökét, a görög miniszterelnököt, hogy ezt nyilatkozza: akik az Irak elleni háború oldalán állnak, azok kirekesztik önmagukat az Európai Unióból.

Az iraki háború kinyilvánított okaival, mint elérhető célokkal nehéz nem egyetérteni, viszont csak egy ok akad közöttük, amivel erkölcsileg is lehet valamit kezdeni: ez a terrorizmus-ellenesség. De ennek kapcsán sem az az érdekes, hogy valóban segítette-e Irak az al-Kaida terrorszervezetet vagy sem. Az erkölcs szempontjából a kérdés tudományos megközelítése lenne fontos: mi az oka a térségben létező és az innen kiáramló terrorizmusnak? A terrorizmus erőszak, ezért a legelfogadhatatlanabb formája a tiltakozásnak vagy a kétségbeesett önvédelemnek. A terrorizmus az Ószövetségben gyökerezik, és szöges ellentétben áll a krisztusi Újszövetséggel. De ha nem keressük meg a kiváltó okait, és nem az okokat kívánjuk megszüntetni, csupán az okozatot, akkor az okozat újra termelődik, és a válság tovább mélyül. A fogat fogért, szemet szemért és a bűnbak elve addig működik, amíg van fog, szem, ököl, és van kit kihajtani a pusztába. Amennyiben elfogadhatatlan tehát a terrorizmus, ugyanolyan értelmetlen az okok ismerete hiányában vagy az okok fölött szemet hunyva irtani a terroristákat, mert az így folytatott terrorizmusellenes küzdelemről idővel kiderülhet, hogy genocídium. Az orvostudomány már régen felfedezte, hogy a tüneti kezelés a bajok okát nem szünteti meg. A Krisztus-hitű ember pedig ennél többre is rájött.

A háború általában – de ez a háború még inkább – csődöt jelent, az erkölcs, a szolidaritás, az intellektus, a diplomácia, a politika csődjét. Főleg azért, mert a keresztény-zsidó kultúrkörben kifejlődött nemzeti kultúrákon felnőtt társadalmaknak és politikáknak nem most kellett először megbirkózniuk egy válság megoldásával, de úgy látszik, most is alkalmatlannak bizonyultak erre. A XX. században ugyanez a nemzetközi kultúrkör azonban sikeresen teremtett válsághelyzeteket, amelyek közül egyet sem oldott meg, csak lefojtott, vagy a szőnyeg alá söpört.

Az oszmán-török birodalom Európából való kiszorításának kezdete óta, a XIX. század utolsó harmadától, Európa, majd a világ új felosztására tett kísérletektől számítva alakult ki ez a morális, szellemi és politikai csődhajlam. Ennek csak egy fejezetét alkotja a magyar nemzet szétdarabolása, ennek kétszeri szentesítése nemzetközi döntéssel és a helyzet megoldhatatlanná minősítése azzal, hogy ez így része a nemzetközi egyensúlynak. Ugyancsak ebben a folyamatban lettek szétdarabolva a macedónok, az albánok, a mostani válságövezetben pedig a kurdok. Európában azok a nemzetek húzták e csődpolitizálás rövidjét, amelyek nem tartoztak a latin, a germán vagy a szláv népek családjába.

Ennek ellenére mégsem tartunk ott, ahol száz évvel ezelőtt, de sokkal előbbre sem. Az elmúlt évszázadban ez a csődhajlam kétszer perzselte végig a keresztény Európát, amelyből sem először, sem másodszor, sem hitében, sem erkölcsében nem megerősödve lábalt ki a kontinens népe. Ennek a politikának volt következménye Európa és a világ évtizedekig tartó kettéosztottsága is. A második világháború okozta megrázkódtatás ébresztette rá Európának egy részét, hogy ami addig volt, azt nem lehet tovább folytatni, azaz nem háborúzhatnak egymással a szomszéd nemzetek. „A békét nem lehet megőrizni a fenyegető veszélyekkel arányban álló erőfeszítések nélkül.” – tartalmazta 1950-ben a Schumann-deklaráció. A felismerésnek világtörténelmi jelentősége volt: a fenyegető veszélyeket nem preventív háborúkkal kell elhárítani, hanem együttműködéssel és a szolidaritás megteremtésével. Az európai politikát hosszú idő óta ekkor hatotta át először a moralitás, és ez a kereszténydemokrácia politikai térnyeréséhez kötődik.

A hitet az erkölccsel egyirányú utca köti össze az energiaforrás, azaz a hit irányából. Nem tudom, hogy minden béketüntetés résztvevőjét a hit és a krisztusi eszme vezérel-e. De azt tudjuk mindannyian, hogy a békeakarás egyúttal háborúellenesség és erőszak-ellenesség is. Ha pusztán félelemből fakadna, akkor egyszerre jelenne meg az erőszak igenlésével, amely akkor torkollik örömbe, ha megsemmisül a vélt ellenfél. Aki hitből erőszakellenes, azt szomorúsággal tölti el, hogy egy viszály vagy egy vészhelyzet megszüntetésére nem sikerült megtalálni vagy alkalmazni a szellem és a lélek erejét. Mert minden erőszakos megoldás, még jóhiszemmel szegélyezve is, csak további erőszakot szülhet.

Mára a nemzetközi politikában, a második világháború európai tapasztalatain okulva, kialakult néhány olyan erkölcsi minimum, amely a keresztény értékrendhez áll a legközelebb. Ezek egyike az erőszak alkalmazása elkerülhetetlenségének a megítélése. Ennek egyik tartópillére a krisztusi szeretet és a keresztény szolidaritás. Másik tartópillére az erőszak indokoltságának a megítélése. Reményünk nem alaptalan, hogy a keresztényi hit talán kiszorította eddigi pozíciójából a vae victis elvének képviselőit. Amikor háború van, amikor nem sikerült elkerülni a hit és a szellem erejével az erőszak alkalmazását, a békeóhajtók azt kérjék fohászukkal: ne legyenek legyőzöttek és apadjon el az erőszak forrása.

Béke Veletek!