Nemzet és politika

Új szokás dívik a mai magyar közéleti szóhasználatban. Szívesen beszélünk nemzeti programról, nemzeti alaptantervről, nemzetgazdaságról, nemzeti jövedelemről, nemzettudatról, nemzeti azonosságról, nemzeti fejlesztésről, nemzetpolitikáról, nemzetstratégiáról, nemzetegyesítésről, nemzeti minimumról, nemzeti paradigmáról, új magyar nemzetfogalomról, sőt csak úgy magában a nemzetről, a hazáról, anyaországról, – de nem is tudjuk, hogy miről beszélünk.

 

Gyakran használják ezeket a kifejezéseket a kormánypolitikusok, az államtitkárok, pártvezetők, pártpolitikusok, egyéb más közéleti tényezők, szakmailag is fontosnak tartott személyek, de nem is figyelnek arra, hogy mit mondanak.

Néha úgy látszik, mintha a nemzet „hülyéi” beszélnének a nemzetről.

A nemzet a politika lábtörlőjévé vált.

Ha valakinek koszos a cipője, és csoszog egyet az ajtó előtt, azt hiszi, hogy az összes sárkolonctól megszabadul. Ez a tévhit kerítette hatalmába egynémely politikusunkat, de nehogy azt higgyük már, hogy ha valaki szalonképtelen, de kimondja a varázsszót: „nemzet”, „hazafi”, azonnal megtisztul, és lehullik róla az összes szenny. Ez még nem a szalon, csupán az előszoba – itt lehet letenni az esernyőt, és várakozni kell.

Gyakran adódik azonban olyan helyzet, hogy ha valaki a nemzetről beszél, őszintén – akár elsírva magát, mert annyi fájdalom szorult belé -, ráhullik az összes szenny. A nemzet ma némelyeknek vállrándításnyi szólam, másoknak szent ügy.

Hová jutottunk?

Hová tartunk?

Tudjuk-e, mi a nemzet?

Egy művelődéstörténeti turistakalauzt kellene megszerkesztenünk, hogy tudjuk, hol vannak a nemzet nyomai. Helyette azonban rendezhetnénk műveltségi vetélkedőt is, amelynek bírálóbizottságában társadalom-lélektannal foglalkozó szakemberek is helyet foglalhatnának. Az eredménye mérvadó lehetne, még akár a választói jog meghatározása vagy a képviselőjelöltség szempontjából is: csak az választhatna, és az lenne választható, aki birtokában van néhány alapismeretnek. Ez az alábbi kérdésekből állna össze:

Mi a nemzet?

Mi az állampolgár? Mi a politika? Min múlik a jövő?

Mi a közösségért viselt felelősség? Mi a közösség felelőssége?

Mi a politikai nemzet, és ma van-e ilyen?

 

Ezek a kérdések akkor jutottak eszembe, midőn a 2004 végén és 2005 elején az érvényben lévő magyarországi alkotmány szerint is alkotmányos tényezőnek tekinthető személyiség (kormányfő) a nemzetről, a nemzetpolitikáról, a hazafiságról néhány erőteljes, kocsmai színvonalú bejelentést tett. Például az identitással, a politikai nemzettel, a nemzetpolitikával vagy a felelősséggel kapcsolatban.

Ma a legnagyobb gond a magyarországi és általában a magyar politikai szóhasználatban és a közbeszédben a nemzetpolitikával kapcsolatos.

Mi a nemzetpolitika? A választ egy újabb kérdés előzheti meg: mi a nemzet? Mi a különbség az állampolgár és a nemzet tagja között? És miben különbözik tőlük az országlakó?

De feltehetnénk azt a kérdést is: mi a különbség a magyar és a magyarországi között? Mikor magyar és mikor magyarországi egy kormány? És mit jelent a „mindenkori magyar kormány”.

Ha a kérdéseket soroljuk, ne álljunk meg félúton. Tudja-e valaki most, 2005-ben a különböző kormánypárti vezető politikusok közül, mi a különbség a kormánypolitika, állampolitika, országpolitika és a nemzetpolitika között? És hányfajta nemzetpolitika létezik? Mert más a politikai nemzet érdekében és más az etnikai nemzet érdekében végzett közéleti tevékenység.

Ebből a kettősségből következik egy rendkívül fontos kérdés: mi a nemzetállam? Az etnikai nemzet államát értem-e ezen, vagy a politikai nemzetté érett közösség államát?

Ennek a vetületében a haza mibenléte is kérdésként fogalmazható meg. A haza a magyar nyelvben az otthon, a ház fogalomköréből származik, tehát a haza az a hely, ahol nyugalmat és védettséget találok: ott a honom, ahol a hazám. Aki elvesztette a hazáját, az hontalan. Ma már ez utóbbi kifejezést is rosszul értelmezzük, mert a hont az állampolgársággal keverjük – hontalan az, kinek nincs állampolgársága, mintha a haza csupán az állampolgárság kérdésével függne össze. Más nyelvekben a haza fogalma a gondoskodó atyából, anyából származik, de némely nyelvekben a tulajdonlásban gyökerezik. És ez hozza az igazi bonyodalmat, mert ott, ahol a nemzetállam az etnikai nemzet államát jelenti, hiába kap állampolgári jogot egy más etnikumhoz tartozó személy, mégsem érezheti magát a hazájában, mert az ország a másik etnikum tulajdona.

Ha elkezdjük a rendteremtést ebben a zavarodottságban, nehéz biztosnak lennünk abban, hogy valóban az elején kezdtük-é el, és egyáltalán tudunk-e rendet teremteni.

A teljesség igénye nélkül, de legalább a saját házunk táján kíséreljük meg ezt, megfogalmazva e fogalmak értelmező szótárát, hogy végre tudjuk, mi a magyar nyolcvanöt évvel Trianon után, miért nincs nemzetünknek államhatára, és hol a hazánk?

2005. június 25., Hídlap