Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Ma nem csupán érezzük, hanem már tudjuk is, hogy az első világháborút lezáró Párizs-melléki békerendszer történelmünk eddigi legnagyobb tragédiáját szakította ránk. Nemzeti és állami létünk során első alkalommal mondták ki fölöttünk a nemzetközi jog eszközével a halálos ítéletet.
Megszüntették történelmi államunkat, felosztották országunkat, megfosztottak bennünket hazánktól és szétdarabolták nemzetünket.
Közgondolkodásunkban a mai napig nem tisztázódott, miért történt ez, a politológusok és a történészek pedig mintha nem mernék felfedni a valódi okokat – így hát sok legenda és kövületes vélemény is övezi ezt a tragikus eseményt. Az ebbéli ködösítés és a világos látás hiánya azonban további tragédiával fenyeget: a Trianonban elkezdett mű beteljesülhet.
* * *
Az első világháború 1914. június 28-án kezdődött a szarajevói merénylettel, egy előre eltervezett program szerint, amelyet az orosz titkosszolgálat, feltehetően a francia titkosszolgálat tudtával készített elő. Ennek esett áldozatául Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége. A magyarokat gyűlölő, léha trónörökösért nem volt kár, de nem a semmirevalósága és a magyarutálata miatt puffantották le őt.
A politikai hagyományok akkor még határozottan dinasztikusak voltak, melyek szerint, csakis hadüzenet lehetett a következménye annak, ha egy uralkodót vagy egy trónörököst egy idegen állam meggyilkoltatott, és ez az állam az ügy vizsgálatában merevséget tanúsított, netán a merénylő pártját fogta. Szarajevó ugyanis Bosznia központja volt, az pedig a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd 1878-tól az Osztrák-Magyar Monarchiához, de a merénylet mögött közvetlenül Szerbia állt. A hadüzenet megszületett, és Szerbiának pont egy hónappal a merénylet után küldték el.
A merényletet azonban éppen e hadüzenet kiprovokálásáért tervelték ki. Oroszország – erre várván – július 30-án általános mozgósítást rendelt el. A Monarchiában – noha az első hadüzenetet ő küldte el – csak egy nappal később mozgósítottak. Tizenkét nap elteltével azonban egész Európa hadra kelt. Úgy tűnik, mintha a kontinens összes állama már évek óta rajtra készen, egy tizenkilenc éves szerb diák Princip Gavrilov pisztolyának eldördülésére, illetve az osztrák császár és magyar király hadüzenetére várt volna. Elkezdődött tehát a háború, amelyet nem csak az oroszok akartak, de a franciák is, és az angolok is. Erre hozták létre a szövetségi rendszerüket, az entente cordiale-t (az antantot).
Amikor kitört a Nagy Háború – akkor még nem nevezték első világháborúnak – a magyarok nagy részét hazafias érzelem fűtötte. Magyarország hivatalosan, és a polgárok egyénenként is háborúellenesek voltak, mégis – éppen az oroszországi mozgósítás miatt – sokukat a hazaféltés érzése kerítette hatalmába, és a hon megvédésére önként mentek a frontra. Ott azonban szembesülniük kellett azzal, hogy a hadsereg silány: korrupt hivatalnokok vagy beépített ügynökök rontották teljesítőképességét azzal, hogy rosszul szervezték meg vagy szabotálták a hadtápot, tisztességtelen vagy diverzánsként működő hadiszállítóktól szereztek be kézigránátokat, amelyek – főleg a háború második szakaszában – nem egyszer fűrészporral voltak töltve. Kezdetben a belső bomlasztás még nem működött elég eredményesen, ezért 1914 decembere győzelmet hozott. Az osztrák-magyar csapatok elfoglalták Belgrádot, ennek valaha Nándorfehérvár volt a neve, de ekkorra már Szerbia központja volt, és a Monarchia csapatai, valamint a német csapatok ugyanezen időben szorították ki a Monarchia és Magyarország területéről keleti irányba – a Kárpátok hegyláncán kívülre – az oroszokat.
Ennek a hőstettnek 1919-ben volt egy figyelemre méltó utójátéka. Szurmay Sándor altábornagy hadseregcsoport-parancsnokként szolgált ezen a harctéren, és a katonai rang- és tisztség-hierarchia szerint az ő érdeme volt az oroszok veresége. Szurmayt – aki korábban a Tisza-kormány minisztere is volt – 1919 februárjában a Károlyi-kormány az oroszok fölött aratott győzelméért háborús bűnösként letartóztatta, merthogy győzelmével lehetetlenné tette a háború gyors befejezését – azaz lehetetlenné tette az ellenség győzelmét.
Ennek a megdöbbentő intézkedésnek csakis egy olvasata volt és van: 1918. október 31-étől Magyarországon az akkori ellenség, azaz az antant-hatalmak érdekeit képviselő kormány vette át a hatalmat.
Így már sokkal érthetőbb, hogy miért kellett valakinek még ezen a napon meggyilkoltatni a volt miniszterelnököt, Tisza Istvánt, aki eredendően háború-ellenes volt, de leginkább ő lett volna alkalmas az ország védelmezésére, és az is érthető, hogy miért oszlatták fel néhány nap múlva a hadsereget. Az akkori kormányfő, Károlyi Mihály hadügyminisztere, Linder Béla – aki korábban a Szarajevóban lelőtt trónörökösnek volt a spiclije – november 5-én azt nyilatkozta: az országot nem fenyegeti ellenség. Nyilatkozatával egy időben azonban megkezdték a másfél évvel később, Trianonban elcsatolandó területek elfoglalását a szerb, majd a román haderők és a csehszlovák légiók.
És így az is érthető, hogy 1919. március 21-én Károlyi miért adta át a hatalmat a kommunistáknak. Az országot csak így lehetett teljesen romba dönteni és védekezésképtelenné tenni. Károlyi Mihály és Kun Béla uralma a legitimnek látszó hazaárulás és nemzetárulás korszaka volt.
De mindehhez háború kellett. Békeidőben ilyet akkor még nem lehetett megtenni.
Már a „világháború” elején, az elfogott orosz tisztektől megszerzett értesülésekből is tudni lehetett, hogy Oroszország mindenáron el akarja foglalni Magyarországot. De tudni lehetett ezt más forrásokból is. A pánszláv mozgalom az 1830-as évektől terjedt. Orosz sugallatra, szláv nacionalista és faji érzelmekre alapozva szították a magyargyűlöletet. A szerb és a cseh, majd szlovák mozgalmak, valamint a Monarchia egynémely szláv népeinek értelmisége csodálta és magasztalta az orosz birodalmat. Mindez nem kerülte el a magyar kormányzati körök figyelmét. Arról is tudtak, hogy – főleg cseh és román részről – milyen mértéktelen és hazug propagandát folytattak Magyarország és a magyarok ellen. Persze nem azért, mert ezeknek a népeknek a megjelenítői eredendően magyargyűlölők voltak, hanem azért, mert a kettős Monarchiának a magyarországi része sebezhetőbb, nemzetközileg védtelenebb, ezért kikezdhetőbb volt.
A Monarchia-ellenessé és főleg magyarellenessé vált cseh politizáló értelmiségiek és a francia politikától Magyarország-ellenessé fűtött román politikusok már a háború kitörése előtt háborúpártiak voltak. Erről tanúskodnak Masaryk és Beneš visszaemlékezései. Várták a háborút, és a hozzá fűződő reményeiket az orosz kémszolgálat csak erősítette. Azért voltak háborúpártiak, mert ettől a háborútól várták vérmes vágyaik beteljesülését.
A románok azt remélték, hogy országukat nyugati és keleti irányban is kiterjeszthetik, és ezzel megvalósíthatják Nagy-Romániát. A cseh politikusok már az 1870-es évektől magyarellenes bosszúszomjtól égtek (e bosszúszomjat František Palacký, a történész is gerjesztette) és egy olyan nagy cseh (csehszlovák) állam létrejöttét óhajtották, amely védelmet nyújthat a németekkel szemben – az akkori hatalmi összefüggések szerint ezt csak orosz és francia szövetségben érhették volna el. A horvátok az illírizmus bódulatában élve a délszláv egység létrehozásáról gondolkoztak, a szerbek pedig abban reménykedtek, hogy orosz védnökség alatt létrehozhatják Nagy-Szerbiát, mely Szegedtől az ohridi tóig (Macedóniáig) terjedt volna ki. Amennyi ezekből megvalósult, elsősorban a magyarok és Magyarország kárára lehetett valóra váltani.
1916 nyarára azonban a központi hatalmak, tehát Magyarország is, olyan stratégiai előnyhöz jutottak, hogy az antant hatalmak: Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország a vereség határára kerültek. Ennek tudható be az 1916. augusztus 17-én az antatnthatalmak és Románia között megkötött titkos bukaresti szerződés, amely szerint, ha Románia hadba lép az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, azaz megtámadja Magyarországot, akkor győzelem esetén megkapja egész Erdélyt, a Partiumot csaknem Debrecenig és néhány keleti területet, tehát valóra válhat a Nagy-Románia álma. Románia szeptemberben annak rendje és módja szerint meg is támadta Magyarországot, de a központi hatalmak csapatai október 10-ére kiszorították a román csapatokat a Kárpát-medencéből.
1916 decemberében Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia gyakorlatilag megnyerte a háborút. Ez azt jelentette akkor, hogy semmibe vesztek az új államok alakítására és a területszerzésre megálmodott tervek. Ezzel a feltétellel ajánlották fel a központi hatalmak a béketárgyalást az antant hatalmaknak. Eszerint egy vastag választóvonalat kellett volna húzni a múlt és a jelen közé, hogy semmisnek lehessen tekinteni a háborút, és az előtte lévő állapotokból kiindulva rajzoltassék meg a jövő.
És itt jött a fordulat!
A francia kormány tagjainak egy része által, és a monarchiából emigrált cseh, román és egyéb politikusoktól látogatott szabadkőműves páholyokban, valamint a cionisták által befolyásolt amerikai, illetve angliai kormányzati körökben elfogadhatatlan lett volna ez a békekötés. Ez ugyanis nem tette volna lehetővé Németország gazdasági és politikai meggyengítését, az Osztrák-Magyar Monarchia és főleg Magyarország feldarabolását és a Török Birodalom felosztását. Ez utóbbi miatt lehetetlenné vált volna Palesztina területének angol védelmi övezetté való átalakítása, hogy majdan itt jöhessen létre a zsidó állam, amelynek Izrael népének történelmi lakóterületén való megalakítása a cionisták természetes érdeke volt.
E természetes érdek kielégíthetőségének azonban sok egyéb természetes és jogos érdeket kellett martalékul vetni. A francia hatalmi és a cionista területi érdekeknek a támogatói és hívei pedig a szabadkőműves páholyok látogatói voltak. A központi hatalmak békeajánlatának elfogadása egyúttal Anglia megerősödését is jelentette volna, azt pedig a szövetségesei, a franciák azért sem tűrhették el, mert 1871-től Németországgal szemben az elzászi területre vonatkozóan követelésük volt.
Ezen a ponton kellett beléptetni a háborúba az Egyesült Államokat, hogy az antanthatalmak oldalára pártolhasson a hadiszerencse. Ez a friss és a központi hatalmakhoz mérten nagy erő változtatta meg a háború kimenetelét. Az Egyesült Államok első lépésként 1917, január 17-e és 22-e között meghirdette nemzeti önrendelkezés elvének érvényesítését elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország területi átrendezésére, illetve a győzelem nélküli békét, majd április 6-án belépett a háborúba. Amerika gyors háborús szerepvállalása nélkül ugyanis el kellett volna kezdeni a béketárgyalásokat, és ha ez sikerült volna, az a ma ismert világunkhoz képest merőben más arculatúvá tette volna Európát – a világháború nagy háború maradt volna sőt – valószínűleg – nem következett volna be a második világháborúra és a holokauszt sem.
Egy amerikai zsidó üzletember, Benjamin H. Freedman, aki tagja volt az akkori amerikai békedelegáció gazdasági szakértői csoportjának, az 1917 és 1920 között kialakult helyzetről egy 1961-ben, Washington D.C.-ben elhangzott előadásában azt mondta: itt kezdődött minden baj. Lehet, hogy igaza volt, mert az antanthatalmak 1916 végén feltehetőleg két alapvető ok miatt nem fogadták el a központi hatalmak béketárgyalási ajánlatát. A cionisták meggyőzték Balfour angol külügyminisztert, hogy Anglia utasítsa el a béketárgyalási ajánlatot és ismerje el a zsidók Palesztinára vonatkozó igényét. A szabadkőművesek pedig, leszámolni akarván az Osztrák-Magyar monarchiával a francia politikát tartották kézben. Franciaországnak ez egyáltalán nem volt ellenére, hiszen a Monarchia területileg is akadályozta keleti irányú gazdasági terjeszkedését. A központi hatalmak által kezdeményezett béketárgyaláson ezek az érdekek nem kaptak volna szabad utat. Ebben az összefüggésben nézve IV. Károly 1917. március 24-i békecsele, melyet sógora, Sixtus pármai herceg révén a francia miniszterelnöknek szánt, és e szerint a Monarchia (a németek háta mögött) békemegállapodás esetén támogatta volna a franciák Elzász iránti igényét, ma már nevetségesnek tűnik. Ekkor már nem az állt a világpolitika súlypontjában, hogy milyen feltételekkel hajlandók elfogadni az antanthatalmak a központi hatalmak békeajánlatát.
A szabadkőműveseknek a magyarokkal szemben játszott szerepéről 2005. májusának első hetében a Pozsonyban, a Domino Fórumban jelent meg egy érdekes eszmefuttatás (Stanislav Gilan: Ešte stále neznámy Stefánik), e szerint éppen a csehszlovák emigráció egyetlen szlovák tagja, Milan Rastislav Štefánik a francia hadsereg tábornoka vette rá szabadkőműves kapcsolatai révén a francia kormány-politikusokat Magyarországnak, a „nemzetek börtönének” a feldarabolására. Az angol kormányzati körökben nem talált volna erre az ötletre ilyen könnyen vevőket.
Freedmannek említett előadásában a békekötést előkészítő tárgyalásokról elhangzott egy figyelemre méltó állítás: a különböző területi igények teljesítésének feltétele volt, ki mennyire támogatja azt az elképzelést, hogy Palesztina angol fennhatóságú területté váljon.
De még mielőtt bármilyen érzelmek kelnének a szabadkőművesek vagy a cionisták ellen, le kell szögezni: a zsidó állam, a cseh-szlovák állam, a délszláv állam létrehozásának, és a román nemzetegyesítésnek az igénye jogos igény volt. Jogtalan igénynek a más nemzet hasonló igényének a semmibevételét, illetve a saját nemzet valóságos lehetőségein és szükségein túllépő igényt kell tekinteni.
Az első világháborút lezáró békerendszer tehát – a nemzetek önrendelkezési jogának örve alatt – elsősorban abban vezette tévútra a világpolitikát, hogy jogos igény kielégítéseként tüntette fel a jogtalan igényt is, mint például azt, mely a magyarok által lakott területek bekebelezésére vonatkozott. Ez ekkor történt meg ilyenformán először a világtörténelemben. A korábbi évszázadokban a területi státusváltozások elsősorban adófizetői kötelezettségbeli változást jelentettek, az államhatalom nem kívánta birtokba venni az adófizető alany szellemi és érzelmi világát, kisajátítani kultúráját, eltörölni nyelvét. Az első világháború vége felé és a békeszerződés megfogalmazásakor alakult ki annak az államhatalmi totalitásnak az ideológiája, mely szerint azonosulnia kell a birtokba vett területnek a birtokba vevő nemzetállammal, valamint azonosulniuk kell a birtokba vett területnek a birtokba vevő állammal, valamint azonosulniuk kell a birtokba vett személyeknek a birtokba vevő nemzettel – vagy pedig el kell őket űzni.
Ez jelentette a hagyományos, azaz klasszikus nemzetállam megszűnését és az új (etnikai szempontú) nemzetállamok korszakának a kezdetét is. A hagyományos nemzetállamban az alattvalóból, a polgárjogok fokozatos kibontakozásával alakult ki a hatalom új birtokosa, a modern nemzet, amely elsősorban a politikai nemzetet jelentett. Az új típusú nemzetállamban a hatalom teljes körű birtoklása az etnikai nemzet létfeltételeként fogalmaztatott meg. Így az egyik nemzet törvényszerűen és óhatatlanul a másik ellenségévé vált. Európának abban a részében, amelyet 1920-ban ennek a nemzeti elvnek az érvényesítésével rendeztek át, a nemzeti gyűlölködés vált uralkodóvá.
Tulajdonképpen az első világháború végkimenetelét meghatározó körülmények jelentették a dinasztikus politika, azaz az uralkodó-családok által meghatározott politika végét is, és a modern hatalmi politika, azaz a pénzpiac által befolyásolt politika kezdetét. A modern hatalmi politika szemszögéből megítélve ekkor ért véget véglegesen a XIX. század.
* * *
Ebben a korszakváltásban azonban, amely egybeesik a magyar nemzetet ért tragédiával, fellelhető egy látszólag érthetetlen ellentmondás. Ha a nemzeti jelleg nélküli tőke és a piaci érdek vált uralkodóvá a hagyományosságot képviselő dinasztikus érdekkel szemben, akkor miért kellett az egész magyar nemzetet sújtani a háború utáni osztozkodásban részt vevő hatalmaknak? Miért nem elégedtek meg csak gazdasági erejének és piaci adottságainak ellenőrzésével a tönkretevése helyett? Miért a nemzetet darabolták szét, miért nem csak a piacát? Miért nem akarta a tőke és a piaci érdek a szövetségesévé tenni a magyarságot? Vagy talán azt fogalmazták meg a békekötést irányító trösztben, hogy először tönkre kell tenni bennünket, és aztán könnyű zsákmányként az ölükbe hullunk? Vagy látták előre, hogy ha nem csonkítják meg a magyar nemzetet, akkor talpra áll és újraszervezi gazdasági erejét és piacait? Vagy jobb üzletnek vélték kielégíteni a magyarság kárára megfogalmazott érdekeket, és ezzel a fizetőeszközzel a kielégítetteket politikai vazallussá tenni? De lehet, hogy azt is tudták, hogy ha a nemzet egyben marad, nemzet módjára tud viselkedni és tud nemet mondani akkor, amikor veszélyeztetve érzi érdekeit és tud igent mondani akkor, ha ez egybeeseik nemzeti érdekeivel.
Egy biztos, a piaci szellem szerint érdemesebb volt a magyar jogos érdeket sárba taposni, mint sok egyéb, a magyarok jogos érdekének a kárára megfogalmazott érdeket kielégítetlenül hagyni.
E hangos gondolkodás kérdései válasz nélkül maradhatnak, mert maga a helyzet, amely akkor létrejött és azóta folyamatosan, apró módosításokkal nyolcvanöt éve létezik, arról tanúskodik, hogy egy tudatosan kialakított ellenséges környezetet hoztak létre a magyarok körül, amelynek a mai működtetése is az akkori rendezői elvvel függ össze. Ennek már akkor két összetevője volt:
– aki a magyarság kárára előnyhöz jutott, a megszerzett javakat meg akarja tartani;
– a javak megszerzéséhez és megtartásához olyan – térségen kívüli – szövetségesre van szüksége, aki a magyarokat különböző eszközökkel a külügyek és a belügyek révén az ellenőrzése alatt tartja. Ez a szövetséges azonban megkéri a szolgáltatása árát – valakinek fizetnie kell érte.
Említettem korábban Szurmay Sándort. Ő írta a Kárpátokban végzett hadműveletekről szóló könyvében, 1940-ben, hogy Magyarországnak 1918 őszén még olyan szervezett katonai ereje volt, amellyel meg tudta volna védeni magát. Nincs okunk kételkedni ebben, de nem csak azért, mert egy szakképzett katona mondta ezt, hanem azért sem, mert más források is ezt igazolják. És abban sem kételkedhetünk, hogy akkor a magyarság ellen megfogalmazott hatalmi szándékok érvényesülését csak katonai erővel lehetett volna megakadályozni. Ekkor volt meg az ilyen megoldás utolsó lehetősége. Ezt tette lehetetlenné a Károlyi-kormány, majd utána a Tanácsköztársaság – Kun Bélát talán kisebb felelősség terheli, mint Károlyi Mihályt. De talán azt sem oktalanság feltételezni, hogy ennek a helyzetnek a kialakulásában a magyar politika állam- és nemzetmegtartó alkalmasságának több évtizedes hiánya vagy elgyengült állapota is bűnös lehet.
Az 1938 és 1941 között végrehajtott nemzet- és területegyesítési kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve. Nemcsak azért, mert nem abban a egyezményi rendszerben történtek, amelyben a csonkolásunkat végrehajtották, hanem mert annak a háborúnak a segítségével történt ez, amelyet az első világháborút lezáró érdekek provokáltak ki. A második világháború – és ez sem volt véletlenül – az első háború idejének hatalmi megosztottságát és érdekeit másolta, azzal a különbséggel, hogy annak idején Oroszország korán kiesett a szereplők köréből, ezúttal azonban Szovjetunióként egyik főszereplővé lépett elő. Ez határozta meg a háború utáni rendezés jellegét, mely a korábbitól abban különbözött, hogy Európa két érdekövezetre oszlott. A kontinensnek az a fele, amelyiken a magyarság kárára nyerészkedők voltak, velünk együtt a Szovjetunió érdekszférájába került. Itt kialakult a Pax Sovietica, és ez tökéletesen betöltötte nemzetközi küldetését: lehetetlenné tette a magyar nemzet rekonstrukcióját.
A kommunista hatalom bukása, majd a Szovjetunió széthullása, illetve a Trianonban létrehozott két új állam – Jugoszlávia és Csehszlovákia – megszűnése sok magyarban hiú ábrándokat ébresztett, hogy talán elkezdődött a visszaszámlálás.
Valóban elkezdődött egy új korszak, amelyben a nemzetet újra és újjá lehetne építeni Bethlen István vagy Teleki Pál szándékai szerint. Legelőször Antall József mondta ki ennek az igéjét azzal, hogy ő lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Ezután csaknem fél évtizedet kellett várnunk, hogy az Európai integráció szellemével összhangban megfogalmazhassuk a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének az eszméjét. Ebben a szülőföld megtartásának az óhaja is rejlett. Az ennek megvalósításáért tett első jelentős lépés a státustörvény volt. Ez csökkentette az elszakított magyarság magyarországi jogi idegenségét, és első alkalommal tette törvényessé a nemzeten belüli szolidaritást és az elszakított, emiatt egyre inkább leszakadó nemzetrészek támogatását nemzeti azonosságtudatuk megőrzése és a szülőföldjükön való boldogulásuk érdekében. Ennek a folyamatnak a részeként, de alkalmatlan időben és rosszul megválasztott eszköz által került napirendre a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítása. Ez a kísérlet azonban ugyanazon a politikai szándékon bukott el, amely a státustörvénnyel is szembeszegült, illetve amely lehetetlenné tette 1918-ban és 1919-ben, hogy védje magát a nemzet. Akkor a katonai védelem nemcsak legitim lett volna, hanem lehetséges és minden bizonnyal eredményes is. Az állampolgárság folytonosságának a helyreállítása 2004-ben ugyancsak legitim és lehetséges volt. De úgy tűnik, hogy a magyarság önmegtartó erejét e politikai szándék ma már nem kell, hogy olyan körmönfontan, külső erővel gyöngítse, mint 1918 őszén vagy 1919 tavaszán. Ma erre – sajnos – kínálkoznak neki elegendő belső politikai erő is, amelynek azonban lehet a korábbiakéhoz hasonló külső forrása.
A nemzetet belülről bomlasztó erők leépítését kell célba venniük a jövő terveinek. El kell távolítani a politika eszközeivel azokat az akadályokat, amelyek mind Magyarországon, mind az elszakított nemzetrészekben gátolják a nemzet újjáépülését. Csak a biztos alapra helyezett elem válhat a nemzet újjáalakuló szerkezetének részévé. Ma már nem revízióra van szükségünk, nem a bűnösök megjelölésére, hanem az okokat kell ismernünk. Ha tudjuk, honnan erednek az elénk vetett csapdák, elkerülhetjük őket. Noha sok ember borúlátását fokozta, az Európai Unió is így válhat hasznunkra: nem mások ellenében, hanem értünk. Először történt meg, hogy annak a szövetségi rendszernek váltunk a tagjaivá, amelyet nagyrészt azok hoztak létre, akikkel a XX. században kétszer is végzetesen – de nem szándékosan – szembekerültünk. A nyolcvanöt évvel ezelőtt ellenünk elkövetett bűnt a Nyugat részint így teheti jóvá – de ránk bízza, hogy a lehetőséggel hogyan élünk.