Antall József, a pártpolitikus

Beszéd Antall József első köztéri szobra felállításának tizedik évfordulóján, 2006. április 2-án, Mányon

Antall Józsefre – ha rendszeres időközökben megemlékezünk róla – mint államférfira szoktunk emlékezni. Miniszterelnöksége idején sem az jutott róla elsőre az eszünkbe, hogy ő akkor a Magyar Demokrata Fórum elnöke volt, hanem hogy ő a magyar közjog szerint Magyarország miniszterelnöke, aki lelkileg (érzései és elhivatottsága szerint) tizenötmillió magyar minisz­terelnöke kíván lenni. Így él emlékünkben mindmáig, és nem pártpolitikus­ként. Ezért sem szenteltünk igazán figyelmet azoknak az eszmefuttatásai­nak, amelyek a pártpolitikáról és a napi politikáról szóltak. Pedig ha újraol­vassuk a pártpolitikáról szóló megnyilatkozásait, ezek tizenöt év távlatából is megszívlelendők.

Noha életének egy részét könyvek közé zárva élte le, orvostčirténész­ként, talán mégis többet tudott Antall József a kommunista diktatúrának kiszolgáltatott magyar társadalomról, mint korának ellenzéki szociológusai, akik elvesztek a részletekben, nem látván az egészet. Ebben nagy segítségére lehetett Eötvös József életművének alapos ismerete, hiszen szakmai érdek­lődésének egyik gyújtópontja éppen ő volt, a XIX. század második felének egyik legnagyobb magyar társadalmi gondolkodója, aki Magyarország – akkor korszerűsödő, átalakuló-szervezetének a pulzusán tarthatta az ujját. Hogy e kútfőre támaszkodott, az nem volt véletlen, hiszen a magyar állam­eszme fejlődésére és Magyarország modernizálódására nézvést sok hasonla­tosság volt, illetve van a XIX. század utolsó harmada és a XX. század eleje, valamint a XX. század vége és a XXI. század eleje között. Ezt a megállapítást feltehetőleg sokan vitatják majd, de annyi biztos, hogy szétesőfélben lévén, akkor is romjaiból kellett feltámasztani a magyar társadalmat, és most is azokból kellene. Ez akkoron sikerült is, noha a magyar modernizálódásnak

Trianon véget vetett, és ez egyúttal rávilágított a korszak – részint Eötvös által is felismert – hibáira. Most azonban, tizenöt évvel a kommunista hatalmi rendszer bukása után, az újabb modernizálódásban – mely a nemzet államhatárokon átnyúló újraegyesítését is jelenti – még mindig nem jutot­tunk érezhető sikerre. A magyarországi társadalmat a rendszerváltozás előtti korszakból átmentődött politikai szemléletet megörökölte politikai erők két- vagy három részre bontották, az elszakított magyarság pedig az 1990-es évek elejének hirtelen jött feleszméléséből mostanra – a kommunista idő­szakhoz képest is – még veszélyesebben szét van forgácsolva.

A kommunista hatalmi rendszer bukása utáni korszakban az új magyar modernizálódásnak eddig két nagy kísérlete történt meg. Itt az 1990 és 1994, valamint 1998 és 2002 közötti időszakra gondolok. Mind a kettő fél­bemaradt.

Az első kísérlet Antall Józsefhez kötődik.

A rendszerváltozás hajnalán, 1989. március 11 -én a Közgazdasági Egye­tem aulájában elmondott beszédében – kezdő pártpolitikusként – feltette a politikai szerveződések mikéntjére vonatkozó kérdést: mozgalom legyen-e az MDF vagy párt? – Esetleg mindkettő?

Ez a kérdés az MDF első országos gyűlésén hangzott el, de nemcsak akkor volt időszerű, hanem most, tizenhét év múltán is az, mindazon vonat­kozásában, ahogy akkor Antall József felvetette.

Volt ennek a kérdésnek akkor egy általánosítható tömeglélektani von­zata: a politikai párt iránti undor. Ezt az addigi egypártrendszer kényszerei váltották ki az emberekből. Kivételt csak azok jelentettek, akiknek az ott­honi, illetve szülői környezetükben, esetleg életvitelként az az egy párt volt a természetes, mert az szolgálta az egyéni vagy érdekcsoport szerinti érvé­nyesülésüket. Ennek tudható be, hogy Magyarországon az 1980-as években létezett ún. demokratikus ellenzék tagjainak jelentős része egy rövid moz­galmi állapot – a Szabad Kezdeményezések Hálózata – korszakát megha­ladva már 1988 októberében pártot alapított – a Szabad Demokraták Szö­vetségét. Az MSZMP hasonló, de még súlyosabb érdek – a hatalomátmen­tés – miatt alakult át Magyar Szocialista Párttá.

Antall József tudta, hogy egy mozgalmi állapotban lévő politikai csopor­tosulással nem lehet sem állampolitikát, sem kormánypolitikát művelni – főleg nem olyan környezetben, amelyben a politikai szervezettséget és hatal­mat az előbb nevezett két politikai párt szeretné uralni és kézben tartani.

Mint mondta: ,,…politikai pártra van szüksége Magyarországon a magyar nemzeti demokrácia politikai programjában gondolkodó erőknek is”.

Világosan látta, hogy a társadalom szétvert állapotban találtatik, ám a tömegek várják a megújulást, és várják, hogy megszólítsák őket, mert „Az annyiszor megcsalatott, az újjászületés lehetőségében még kétkedő magyar tömegek” egy újabb megcsalatást „sohasem bocsátanának meg”.

A társadalom újjáépítésének a szükségszerűsége és a hatékony pártpolitika megteremtésének a kényszere mondatta ki vele, hogy a Magyar Demokrata

Fórumot egyszerre kell működtetni mozgalomként és pártként. A nemzetépí­tést, a nemzet belső átalakítását a mozgalomnak kell végeznie, és az „a válasz­tások közötti időszakban mély felelőséggel végzi az aprómunkát, mert itt a demokráciát nemcsak intézményeiben ölték meg, hanem az emberekben is”.

Tudjuk, hogy az MDF alapítóinak egy része ezt rossz néven vette tőle. Noha a céljaik nem különböztek az (ívétől, a szemére vetették, hogy csak beült a kész szervezetbe, és azt mindjárt uralni akarta,. Antall József ugyanis világosan elmondta, még mielőtt az MDF elnökévé választották volna őt, hogy „az ő soraikban csak az igaz demokraták lehetnek, olyan igaz demokra­ták, akik vállalják a nagy örökséget, amit a hagyományos magyar nemzeti demokrácia jelentett, és amit a magyar történelmi liberalizmus jelentett”. Sőt, az MDF I. Országos Gyűlésén előadott beszédének második mondatá­ban, minden kétséget kizáró hangsúllyal elmondta: az MDF „minden tagjá­nak éreznie kell a reánk háruló nemzeti felelősséget a járható út kifürkészé­sében, a helyes irány meghatározásában és a nemzeti, társadalmi megújho­dás vállalásában.” Erről szólt az első, a lakitelki sátorból hangzó üzenet is: a nemzetről, a nemzetnek a kommunizmus megdöntését követő újjáépítésé­ről. Az MDF-re nézve Antall József ezt így fogalmazta meg másfél évvel a lakitelki összejövetel után: az MDF-nek olyan néppárttá kell válnia, mint „amit a kereszténydemokrácia jelent Európában.”

Amikor az MDF elnökévé választották, 1989. október 22-én, beszédében ugyancsak arra a reményére utalt, hogy az MDF „egy modem parlamentáris párt és egy nemzetépítő szellemi politikai sokszínűségnek az egysége” lesz.

Ezt az eszmét Antall Józsefen, a kereszténydemokrata irányultságú nem­zeti néppárt gondolatának hordozóján kívül, a mozgalom lelke és működte­tője, a Lakitelek Alapítvány létrehozója, Lezsák Sándor tudta még képviselni.

Remélem, nem vagyok ünneprontó, sem hagyománygyalázó, ha ennek a reménynek ellenpólusaként felidézem Antall Józsefnek egyik – 1989 már­ciusában megfogalmazott – végzetszerű látomását: „Nem adhatjuk meg ellenségeinknek, ellenfeleinknek, de még riválisainknak sem a szakadás, a felbomlás kárörömét…”

Az MDF – valószínűleg az indulási energia által kialakult tehetetlenség miatt – nem tudott átalakulni kettős – népmozgalmi és pártpolitikai – szer­vezetté. Az alapja mozgalmi maradt, a csúcsvezetése pedig pártszerűvé vált. A kettő nehezen fért össze. Az első szakadás 1992-ben kezdődött, és 1993 január közepére mélyült el Csurka István nagyívű, Antall Józsefet és az MDF-centrumot bíráló cikkével. Bírálatának súlypontjában Antall József stabilitás-eszménye állt, azaz a fetisizált stabilitás, amelyért áldozatokat kell hozni. Csurkának látszólag igaza volt, de csak látszólag. Nem érezte, hogy Antall csupán a stabilitásnak szinte görcsös megóvását tudta védőpajzsként felemelni azokkal a kívülről jövő, nemzetközi méreteket öltő támadásokkal szemben, amelyek azért érték, mert nem vette be a kormányba az SZDSZ-t, és lerakta az új magyar nemzetpolitika alapjait, egyedül.

Később, Antall József halála, majd az MDF kormányzati bukása után az MDF több további pártra szakadt. Az MDF-nek mint mozgalomszerű párt­nak a végét az jelentette, hogy 2004-ben kizárták a pártból igazi mozgalmi emberét és alapítóját, Lezsák Sándort. Ettől kezdve az MDF hátat fordított mind a lakitelki sátor szellemiségének, mind Antall József hagyatékának.

Mindez csak igazolja Antall József pártpolitikai és társadalompolitikai elképzelésének helyességét.

Gondoljunk vissza 1993. december 12-ére, mikor visszaadta lelkét teremtőjének. Politikai hagyatékát ellenzéke egyik vezérének, Orbán Viktor­nak a kezébe tette le, és ő a nép akaratából 1998-ban átvehette a kormányzást a nemzet maradék országában. Neki is ugyanazokkal az újraéledt kísértetha­dakkal és csaholó ebfalkákkal kellett megküzdenie, mint Antall Józsefnek-és ugyanazon okok miatt. De fiatalsága több ellenállásra és egészsége több időre adott neki lehetőséget. A 2002-ben bekövetkezett kormányváltás pedig kényszerű teret nyitott az Antall József által elképzelt kettős nemzetpolitikai szerveződésnek is. A polgári körök színében létrejött egy nemzetépítő mozga­lom, a FIDESZ-Magyar Polgári Szövetség szervezeti alakjában pedig egy nép­pártszerű, keresztény nemzeti középpárt. Most, 2006-ban mindkét szervező­dés ezt az Antall József által elképzelt feladatot tölti be, amíg szükséges.

Íme: Antall József pártpolitikusnak ez az egyik élő hagyatéka, és ez a nemzet közéleti erejének a folyamatossága.