Nem hagyhatjuk magunkat védtelenül

(Vitaindító felszólalás az Együttélés Országos Tanácsának 1990. január 30-i pozsonyi ülésén amely az országos kongresszusra való felkészülés jegyében zajlott)

A Felvidéken (Szlovákiában) élő magyarok már többször jutottak olyan helyzetbe, amikor egy új vagy más állam területén találták magukat anélkül, hogy elköltöztek volna a lakóhelyükről.

A magyar politikusoknak — elődeinknek — minden ilyen esetben sikerült kialakítaniuk a megfelelő magatartási stratégiát, amellyel a tőlük függetlenül kialakult helyzet enyhítésére további, újabb helyzeteket teremthettek. Az 1993. január 1-jén (Szlovákia önálló állammá válásával) bekövetkezett helyzet leginkább 1938 őszére emlékeztet. Van különbség azonban az 1938-as és az 1993-as év között. 1938-ban, amikor a szlovák autonomisták sikerre vitték törekvéseiket, a belpolitikai folyamatokat a közelgő háború hangulata és a terjeszkedő fasizmus befolyásolta. A mostani események is a külpolitikai változások következményei, de nincs háborús helyzet, és a belpolitikai erőviszonyok átalakulása uralja a helyzetet. Ez azt is jelenti, hogy a ránk háruló feladatok, de a velünk, illetve önmagunkkal szemben támasztható elvárások is különböznek az 1938-astól. Elsősorban abban, hogy míg 1938-ban a nagypolitika diktálta a magyar politikusok számára a magatartási formákat, most ezeket viszonylag szabadon magunk fogalmazhatjuk meg. Ez óriási különbség. Egyrészt azért, mert kevésbé vagyunk kiszolgáltatva más politikai elképzelések kénye-kedvének, ugyanakkor sokkal inkább rá vagyunk utalva saját találékonyságunkra. Arra kell fektetnünk a hangsúlyt, hogy saját erőnkből, képességeinkből és a fennálló lehetőségekből hogyan tudunk olyan politikai helyzeteket teremteni, amelyek lehetőséget adnak a továbblépésre.

* * *

Szlovákia belpolitikai helyzete képlékeny. Legitimitási problémák vannak Csehszlovákia megszűnése és az utódállamoknak kikiáltott államok, tehát Csehország és Szlovákia megalakulása körül. 1938-ban a Hitler által befolyásolt Közép-Európában eléggé érthető volt, hogy Csehszlovákia nem népszavazás útján szűnt meg, illetve 1939-ben Szlovákia nem népszavazást követően jött létre, hanem hatalmi döntések útján. Most viszont kevésbé érthető, hogy Csehszlovákia megszűnéséről, illetve Szlovákia és Csehország önállósulásáról miért nem népszavazás döntött. Ha következetes demokrataként ítéljük meg a helyzetet, leszögezhetjük, hogy megsértették a népfelségi elvet. Ezt a hiányt próbálta áthidalni a Szövetségi Gyűlésnek a szövetségi állam megszűnéséről szóló törvénye, amelyet 1992. november 28-án elhanyagolható többséggel fogadtak el. A Szövetségi Gyűlésnek e törvénye kimondja, hogy a két (új) országban a törvényhozás olyan testületnek a kezében lesz, amelyet az 1992-es parlamenti választásokon megválasztott szövetségi gyűlésbeli képviselők és a Cseh, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács képviselői alkotnak. Szlovákiában 1993. január 1-je után azonnal megsértették ezt a törvényt. A két ország legitimitása körül felmerülő kérdések azonban nem teszik kétségessé Szlovákia és Csehország nemzetközi elismertetését. A legitimitás megkérdőjelezhetőségének a politikai háttere (a népszavazás elmaradása) viszont az egész belpolitikai helyzetet behatárolja. (Ahol nem merik az államalakítás kérdését rábízni a nép demokratikus döntésére, ott kétségbe vonható az alakítandó állam gondolatának az érettsége.) Amikor a múlt év decemberében (1992) küldöttségünk Strasbourgban járt, az Európa Tanács szakemberei is arra hívták fel a figyelmünket, hogy nagyon szigorúan kövessük nyomon a legitimitással összefüggő kérdéseket.

* * *

A legitimitást megkérdőjelező helyzettel függ össze a választásokban relatív győztes párt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom agresszivitása, mivel úgy viselkedik, mintha abszolút győztese lett volna a választásoknak. Szinte egyetlen pártként próbálja meg kormányozni Szlovákiát. Erőfitogtatása viszont ellentétben van borulékony belső szerkezetével. Struktúrája ugyanazokat a gondokat örökölte, melyekkel elődje, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalom küszködött. Elvi és ideológiai kötődések nélküli sokrétűsége miatt belső érdekcsoportokra tagozódik, amelyek között már kialakulóban vannak az ellentétek. Az ellentétek egyik oka azzal kapcsolatos, hogy nem iktatták be a Szövetségi Gyűlés-beli képviselőket a Szlovák Nemzeti Tanácsba. A másik ok pedig abban rejlik, hogy a miniszterelnök (Vladimír Meèiar) külföldi megnyilvánulásaival lejáratja a kormányt és az országot. A miniszterelnök megnyilvánulásait rossz néven veszi törzsgárdájának egy része is, s ezek már-már külön frakciót alkotnak a mozgalomban. A belső ellentétek megmutatkoznak a köztársasági elnök jelölése körül is: mind ez idáig nem tudtak megegyezni abban, hogy kit jelöljenek a köztársasági elnöki tisztségre, mivel több érdekcsoport is szeretett volna jelöltet állítani.

A további probléma — mely az egész belpolitikára jellemző –, hogy Szlovákiában a parlamenti pártoknak nincs kiművelt politikai kultúrájuk. Nem ismerik az egyeztetési mechanizmusokat, ismeretlen köreikben az adott szó megtartása stb. Gyakorlatilag nincsen érdemleges kommunikáció a parlamenti pártok között. Ez komoly parlamenti válságot és kormányzási problémát idézhet elő. Mečiar pártja nemsokára országos kongresszust tart, ahol az említett érdekcsoportok kemény ütközetet fognak vívni. A köztársasági elnök megválasztása után kormányátalakítás is várható. Rövidesen olyan helyzet állhat elő, amely számunkra is feladatokat teremthet — ugyanis már most láthatók a kormány bukásának előjelei. Politikánkat pedig még ez előtt kell újrafogalmaznunk — az eseményeket megelőzően kell hoznunk döntéseket. Tisztáznunk kell, hogy önkormányzati, vagy területi autonómia-elképzelést akarunk-e megfogalmazni, és látnunk kell azt is, hogy melyik elképzelést hogyan tudjuk védelmezni a nemzetközi fórumokon.

* * *

Még egyszer visszatérek az 1938-as és 1993-as év közötti különbségekhez. Politikai helyzeteket kell teremtenünk, és nem arra kell várnunk, hogy mások teremtsék meg ezeket. Az országos kongresszusunkon ilyen szempontból kellene az elmúlt három éves politizálásunkat értékelni, abból a részletes programból kiindulva, melyet 1990. márciusában az alakuló gyűlésen elfogadtunk. A buktatókat, kudarcokat, sikereket elemezve meg kell fogalmaznunk a kongresszus utáni politikánk alapelveit. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy az Együttélés legyen a négy itteni magyar politikai szervezet közül az, amely akkor is meg tudja fogalmazni, mit akar, hogyha a többi három a túlzott óvatosság miatt késlekedik. Úgy kell felkészülnünk az országos kongresszusunkat követő időszakra, hogy akkor is lépni tudjunk, ha egyedül maradunk, egyúttal csökkenteni kell annak a veszélyét is, hogy esetleg betilthassák az Együttélést. Az alkotmányban ugyanis az van kimondva, hogy a „nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok” létrehozhatnak nemzetiségi társulásokat. Márpedig az Együttélés nem „nemzetiségi társulás”, hanem politikai szervezet, párt. Tudnunk kell, hogy hol van az alkotmány tűrőképességének a végső határa.

A szlovákiai politikai helyzetből kiindulva eddigi politikai magatartásunknak egy részét át kell alakítani, ideologikusabbá és határozottabbá kell válnunk. Az erre való felkészülést szolgálta az is, hogy a múlt év (1992) utolsó három-négy hónapjában Nyugat-Európában több utazást tettünk. Ennek érdekében hívtuk meg 1992. december elején az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának csoportját, mérjék fel a szlovákiai magyarság helyzetét, és készítsenek róla jelentést. Ezt a jelentést mindenki olvashatta a Szabad Újságban. A jelentést megkapta az Európa Tanács is.

* * *

Ennek az előkészületnek a részét jelenti az is, hogy sikerült bejuttatni az Együttélést a Liberális Internacionálé megfigyelő tagjának státusába. Ez azért volt fontos, mert ez az egész világra kiterjedő nemzetközi szervezet, ha nem tartozik is a legerősebbek közé, mindenképpen védelmet tud biztosítani a mozgalom számára. Ezzel kapcsolatban ki kell térni arra a kérdésre, hogy miért a Liberális Internacionálét és miért nem a Európai Demokratikus Uniót, hiszen a konzervatív és keresztény néppártoknak e nemzetközi szövetsége nagyobb súlyú, és közelebb áll az Együttélés tagjai zömének az eszmevilágához is. Egyértelmű a válasz erre a kérdésre. Mi az Európai Demokratikus Unióba (EDU) jelentkeztünk korábban, ám Ján Čarnogurský, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) elnöke (egyben az EDU alelnöke) kijelentette, hogy amíg ő az EDU-ban van, addig mi oda nem léphetünk be. Koalíciós partnerünk, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom — mely megfigyelőként vesz részt az EDU munkájában — többszöri felkérésünk ellenére sem támogatta felvételi kérelmünket. Nekünk viszont mindent meg kellett tennünk annak érdekében, hogy valamilyen nemzetközi pártszövetségbe bekerüljünk. Mivel az Európai Demokratikus Unióban ilyen akadályok gördültek elénk, maradt a legkézenfekvőbb lehetőség: a Liberális Internacionálé. Ennek a két nemzetközi szervezetnek az eszmei értékrendje áll legközelebb az Együttéléshez.

* * *

Az Országos Tanács ülésein az elmúlt két-három évben többször is vitatkoztunk azon, hogyan kell viszonyulni Csehszlovákia átalakulásához, illetve vita folyt arról is, vajon meg fog-e szűnni Csehszlovákia, vagy sem. Természetesen ezekben a kérdésekben nem kellett és nem is lehetett politikai döntéseket hozni, mert nálunk tájékozottabbak sem tudtak ebben dönteni. Arra viszont mindannyian emlékezhetünk, hogy Csehszlovákia megszűnésével mint rövidesen bekövetkező ténnyel számoltunk.

Én 1985 óta meg voltam győződve arról, hogy a kommunizmus bukása után rövidesen meg fog szűnni Csehszlovákia. Emiatt bele is bonyolódtam néhány konfliktusba. Viszont egy hibát elkövettünk: sejtettük, hogy ez egyszer bekövetkezik, lélekben tán fel is készültünk rá, a politikánkban azonban nem készültünk eléggé, és ez megítélésem szerint a mozgalmunkban fellépő bizonytalankodásnak volt a következménye. Ezt a bizonytalanságot a jövőben le kell küzdenünk, mert ha nem tudjuk, akkor a politikai mozgalmunkat nem párttá kell átalakítani, hanem le kell fokozni „CSEMADOK-ká”, azaz társadalmi szervezetté. Ez nem a CSEMADOK-ra nézve sértés, hanem önkritika. Egy politikai pártnak, politikai mozgalomnak nem lehet úgy viselkednie, mint olyan szervezetnek, amely műkedvelőkkel és szereplőkkel dolgozik. Ennek a bizonytalanságnak a végére pontot kell tennünk az Országos Kongresszuson.

Centrumjellegű gyűjtőpártként kell meghatározni az Együttélést, amely mind a konzervatív, mind a liberális eszmerendszert sajátjának tartja. Tapasztalatból tudjuk, hogy a választópolgároknak, támogatóinknak a túlnyomó többsége valóban a jobboldali konzervatív irányzatokhoz és a nemzeti liberális elképzelésekhez áll legközelebb. Azért hangsúlyozom a jobboldali konzervatívat, hogy mindenki számára világos legyen: nem vagyunk baloldaliak. Ha a középtől balra tolódnánk, akkor a választópolgárok nagy tömegének támogatását vesztenénk el. Akár tetszik, akár nem, arra kell összpontosítanunk, hogy az Együttélést ne lehessen baloldali politikai szervezetként számon tartani. Mind az Európai Demokratikus Unió, mind a Liberális Internacionálé felé nehézkes volt az eddigi út, elsősorban amiatt, hogy nem vagyunk ideológiailag meghatározva. Nemzetközi pártszerveződések csak ideológiai alapon képzelhetők el, és nekünk érdekünk a csatlakozás. Nem hagyhatjuk magunkat védtelenül, amikor ismét történelemformáló korszakba jutottunk.