Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Duray Miklós beszéde az április 19-én Budapesten rendezett Esterházy-konferencián)
Ki volt Esterházy János? A magyar főrend polgáriasodott tagja, következetességgel megátkozott értelmiségi, érzékeny lelkületű politikus, értékeket megőrző és értékeket újrafogalmazó közgondolkozó, egyszemélyben konzervatív és szabadelvű keresztény, a katolikus és protestáns keresztény/ keresztyén egységet hirdető ökuménizmus előfutára, kisebbségi gyalog magyar, sorstársaival közösséget vállaló római katolikus hívő ember, tépelődő szerencsétlen sorsú közép-európai, szókimondó parlamenti képviselő, a népfelség szolgája, hazaárulás miatt elítélt politikai bűnöző, önfeláldozó mártír, a szeretet szentségét megtestesítő földi halandó.
Mindez ő volt, de ettől több is, mert életét a keresztény eszmeiséghez való ragaszkodás és a keresztény értékrend követése fogta egybe, mintegy kizárva és ellenpontozva kortársai és az utókor részéről minden vele szemben támasztott gyanút és megfogalmazott vádat. Magatartását és értékrendjét meghatározóan Krisztuskövető volt.
Esterházy János polgári minőségében 1932-től pártelnök politikus volt és ez maradt haláláig. Rabként sem váltotta őt le börtönében a tisztségéből senki, és a párt tagjai sem kérték, hogy összegyűljenek a mirovi börtön beszélőjén és feloszlassák az elnöklete alatt működő pártot. Ő is, pártja is, és az a közösség is, amelyiknek a képviseletét vállalta, erőszak áldozata lett.
Esterházy János nem csak a huszadik század, hanem az elmúlt ezer év nagy magyarjainak egyike volt – mártírpolitikus. Keresztény szociális–kereszténydemokrata eszmeisége, és ezt az elvet híven követő közéleti tevékenysége és magatartása révén előkelő hely illeti meg őt a politikai erőszak nemzetközi áldozatainak arcképcsarnokában is. Ő volt évtizedeken keresztül az egyetlen, pártelnöki tisztségben tevékenykedő, a keresztény-szociális gondolkodás magyar, sőt közép-európai megjelenítője. A politikai közéletben egyedülálló magyar képviselője volt a modern kereszténydemokráciának. Ebből a meggyőződéséből eredő következetessége és magyarsága miatt vált a tobzódó bosszú áldozatává.
Nem előzményektől mentes Esterházy János keresztényszocialista emberi, értelmiségi és politikusi meggyőződése. Vitathatatlan, hogy a szociáldemokrácia osztálytartalmú ideológiája és ennek szélsőséges szárnya, az osztályharcot hirdető kommunista szemlélet a keresztényi szeretet és a krisztusi megbocsátás szemszögéből követhetetlen volt. Ugyanakkor a politikai baloldal egyik eszménye, a társadalmi igazságosság a keresztények/keresztyének számára a 19. század utolsó harmadában a túlvilági keretek közül kilépve, földi eszménnyé is vált. Nem véletlenül, hiszen a szeretet és a szolidaritás, valamint a megbocsátás az Újszövetség által lett napi értékké.
A keresztény-szociális gondolat természetes térhódítása azonban nem képzelhető el az 1891-ben kiadott Rerum Novarum kezdetű pápai enciklika nélkül. Ez indította útjára világszerte az új, közéleti irányultságú keresztény-szociális mozgalmat. Amennyire ismerem az akkori felvidéki magyar szellemiséget, könnyen elképzelhető, hogy köreiben – a szentszéki indíttatás nélkül is – kibontakozott volna ez az eszme. Áttételes igazolása ennek, hogy az egész Kárpát-medencében a huszadik század húszas-harmincas éveiben csupán a felvidéki magyarság körében volt közéleti hatása ennek az eszmének, elsősorban Esterházy Jánosnak köszönhetően. A szervezés egyik fellegvára pedig egy református földbirtokos család, a losonci Szilassyak házában kapott otthont.
Esterházy a keresztény-szociális programot két kapcsolatlánc párhuzamosságában jelenítette meg. A hit–nép–társadalmi igazságosság és a haza–nemzet–demokrácia egységében. Az 1930-as évek vége felé ennek lett a logikus következménye a nemzeti szocializmus, a fajgyűlölet és a diktatúra elutasítása.
A közéletben Esterházy a szolidaritáson alapuló keresztény-szociális eszmeiséget sajátosan jelenítette meg: nemzeti alapon és a társadalmi szolidaritás alapján. Első pártja, az Országos Keresztényszocialista Párt is sajátos volt. Noha magyar párt volt, nem csak magyarokat, hanem németeket, ruszinokat és szlovákokat is tömörített. Állampolitikai meggyőződése volt, hogy támogatni kell a szlovákok autonómia törekvését.
A helyzetek logikai hasonlóságából indult ki. A szlovákok a csehek felsőbbrendűségétől vagy félelmeiktől szenvednek, a magyarok, és a többi kisebbségi sorsba taszított közösség pedig a szlovákok akarnokságától vagy félelmeitől szenved. Békességet ebben a félelmekkel átszőtt rendszerben csak egyensúlyi állapot teremthet. Ez pedig csak a hasonló helyzetek hasonló megoldásával teremthető meg. A szlovákság autonómia törekvését törvényszerűen a többi népcsoport hasonló törekvésének kell követnie.
Számára az emberi jogok és a kisebbségi jogok védelme nem csupán a nemzet tömbjétől elszakított magyarok okán volt fontos, noha e megélt helyzet nélkül nem biztos, hogy találkozott volna ezzel a súlyos társadalmi és politikai kérdéssel. Hasonlóan a 19. század végi ausztro-marxistákhoz, akik a szociáldemokrácia egyenlőség- és igazság-eszményéből kiindulva fogalmazták meg a nemzetiségi kérdés általuk elképzelt, társadalmi egyensúlyt teremtő rendezésének tervezetét, a kulturális autonómiát, Esterházy – korát megelőzve – a 20. század végének kereszténydemokrata eszmeiségéből kiindulva: a perszonalitás, a szolidaritás és a szubszidiaritás elve alapján védte a nyelvi jogokat és terjesztette ki az egyéni jogok védelmét a közösségek, a nemzetcsoportok jogainak védelmére.
Esterházy gondolatvilágában a gazdasági fejlődés, a szociális gondok megoldhatósága és a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségek egyéni és csoportjogai logikai egységet alkottak. Amikor a magyarok vagy a ruszinok által lakott területek gazdasági elmaradottságáról és az ott élő emberek szegénységéről, egyúttal az őket védő jogok hiányáról beszélt, tételesen az autonómiáról is szólt. Tudatában volt annak, hogy mindez összefügg. Sajnos ezt követően a kommunista rendszer az okokat és a következményeket mozaikkockák kaotikus halmazaira bontotta szét, amelyeket a mai napig nem merjük ismét összerakni logikusan összefüggő rendszerbe. Meggyőződése volt, hogy a kölcsönös bizalmatlanságot csak az állam keretei között meghozott jogi eszközökkel, társi szerződésekkel lehet ellensúlyozni. Ebben a vonatkozásban hasonlóan gondolkodott, mint Robert Schuman, akit a második világháború utáni politikai béketeremtés apostolának tartunk. A diktátumot fel kell váltania a kölcsönösségen alapuló megegyezéseknek. Ezen az alapon lett Esterházy János következetes autonómia-párti politikus. Azt remélte, hogy a Trianon után kialakult bizalmatlanság légköre így szüntethető meg. Számára az autonómia a demokrácia kibontakozását, a társadalmi igazságossághoz való közeledést, stabilitást és a béke megőrzését jelentette. Nem az első világháborút lezáró békeszerződés revízióját kezdeményezte, hanem a létező rendszer javítását, elviselhetővé tételét.
Ez a logikája az egyébként érthetetlen tettének, hogy amikor 1939 márciusában felbomlott a Cseh-szlovák Köztársaság, nem a visszacsatolt területen és a megnagyobbodott Magyarországon folytatta pályafutását, hanem Szlovákiában. Ebben a társadalmi és politikai környezetben vált máig mutató példaképpé, mint egyetlen igaz ember. Keresztényi, politikusi, értelmiségi, emberi magatartásának töretlen pályája: 1942. május 15-én csúcsosodott, amikor a szlovák parlamentben meggyőződésből egyedüliként utasította el a zsidók deportálását utólagosan legalizáló törvényt.
Sokak számára emészthetetlen az Esterházy János jelenség, mert képtelenek megérteni, hogy:
– egy magyar főnemes miért tekintette magát a polgári egyenlőség elve szerint azonosnak sorstársaival, a magyar egység híveként miért nem utasította el a Trianonban kialakított állampolitikai szerkezeteket, miért támogatta a szlovákok politikai függetlenségi törekvéseit, és miért tekintette az autonómiát a Kárpát-medencei nemzetek közötti kiegyezés legfontosabb elemének,
– miért maradt Szlovákiában a visszacsatolás után,
– miért utasította el egyedüliként a zsidók deportálását elrendelő törvényt, ha nem volt judeofil,
– miért nem menekült el a letartóztatás elől, noha megtehette volna,
– miért vigasztalta börtöntársait, mikor az ő helyzete volt a legreménytelenebb.
– És miért volt más, miért nem volt egy a sok megalkuvó között? És ha mégis különbözött tőlük, legalább ne lett volna magyar.
Bizony kevesen nézhetnek nyugodt tekintettel abba a tükörbe, amit Esterházy János élete által elénk, méltó és méltatlan utódai elé tart.