Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Múlt pénteken második alkalommal ült össze az MKP stratégiai tanácsa. Ez a tanács rendhagyó módon nem csak MKP-s járási jelöltekkel dolgozik, mivel több mint negyven meghívott tagnak is van lehetősége részt venni a munkában. A második ülés fejleményeiről Duray Miklós , mint a stratégiai tanács elnöke nyilatkozott.
Második alkalommal ült össze az MKP stratégiai tanácsa. Hogyan zajlott a második találkozó?
Egyrészt néhány konkrét, gyakorlati feladattal foglalkoztunk, másrészt felkészültünk az elméleti munkára. A gyakorlati feladatok közé tartozott, hogy véglegesítettük a szakmai műhelyeket, mevitattuk, hogy mely műhelyeket lehet esetleg összevonni. A szakmai műhelyek vezetőivel megegyeztünk arról, hogy kidolgozzák a műhelyek küldetésének koncepcióját és ezt megküldik a tagoknak. Arról is döntöttünk, hogy november 2-án megkezdődhet a szakmai műhelyek munkája.
Az elméleti felkészülés keretében meghallgattuk Dobos Ferenc előadását az asszimilációról, melyet ő maga készített. Ez egy összehasonlító kutatás volt, mivel egy hasonló kutatás már 1997-ben is lezajlott. Ebből felismerhetővé vált, hogy közeledünk a 24. óra felé, azaz minél gyorsabban megoldásokat kell találnunk azokra a negatív hatásokra, amelyek siettetik és gyorsítják az asszimilációs folyamatot.
A negatív hatások egyike a felvidéki magyarság műveltségével kapcsolatos, azaz nagyon fontos feladat lenne a műveltéség fokának emelése, illetve a szakmai képesítéssel rendelkezők számának növelése. Ez nem oktatáspolitikai kérdés, hanem életpálya-építési kérdés. Az összehasonlító kutatás másik nagy tanulsága az, hogy a szociális elmaradottság közvetlenül összefügg az asszimilációval, vagyis a szegényebb réteg hajlamosabb az asszimilációra. Ez véget vetett annak a korábbi hiedelemnek, hogy a műveltebb réteg az, amely jobban hajlik az asszimiációra.
Ez a két felismerés nagyon fontos a stratégiai tervezés szempontjából, mert ez alapetvően meghatározza a tervezés irányát. Ez nem függ össze a napi politikával, hanem egy középtávú tervezést igényel.
Körvonalazódtak már olyan csapásvonalak, amelyek meghatárózók lesznek a jövőben, tehát mindenképp részei lesznek a stratégiai programnak?
A schengeni határok milyen változást hozhatnak Szlovákia magyarlakta régióinak? Ön milyen változásra számít stratégiai szempontból?
A határvonalnak jelképessé válása már régen óhajtott és várt esemény, amire nem vagyunk igazán felkészülve. Ugyanolyan felkészületlenek vagyunk ezzel kapcsolatban, mint ahogyan az EU csatlakozásra is azok voltunk, és nem tudtuk kezelni, hogy a magyar nemzettestet az Unió külső határa fogja kettészelni. A schengeni határnyitásra sem vagyunk felkészülve, mert nincsenek meg azok a projektjeink, amelyeket működtetni lehetne ilyen helyzetben. A határ szimbolikussá válásaval gyakorlatilag bárhol átléphetővé válik a határ, de ennek alkalmazhatóságát nem ismerjük. Csak azt tudjuk, hogy szabadon átléphetjük a határt, de ez csak fizikai lépés. Arra viszont nem vagyunk felkészülve, hogy ebből mi következik: fokozódik-e a szülőföldről való elvándorlás vagy sem, visszafordíthatatlanná teszi-e az elvándorlás következtében kialakuló népfogyást vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a schengeni határnyitással a gazdasági szívóerők sokkal erősebben fognak működni, mint eddig. Tehát az a pozitívum, hogy gyakorlatilag eltűnik a határ, lehet negativummá válik. Olyan ez, mint amikor az éhes embert a teli asztalhoz engedik, és annyira jóllakik, hogy belehal.
Ha jól használjuk ki a határnyitással járó lehetőségeket, akkor azért a pozitív hatások kerülhetnek túlsúlyba?
Így van. Ha a határ mindkét oldalán jól tudunk élni a lehetőséggel, és a közös érdekeket szem előtt tartjuk, akkor ez beláthatlan lehetőségeket rejt magában.
Hogy látja a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos problémát? Ön szerint ez elsősorban politikai és diplomáciai konfliktus vagy inkább az emberek között létező társadalmi feszültség?
Szerintem a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos problémakör elsősorban politikai kérdés. Mégpedig olyan politikai kérdés, amely nem a napi helyzetünket befolyásolja, hanem inkább a múlthoz kapcsolodó politikai probléma. Akiket a dekrétumok akár fizikai, akár anyagi értelemben negatívan érintettek, azok számára viszont a jelenben is konkrét lecsapódása van ennek.
Aki a második világháború után elfogadott jogszabályok érinthetetlenségét védi, az a 60 évvel ezelőtti helyzetet kívánja visszahozni. Két megközelítése van ennek. Az egyik a kárpótlást és jóvátételt kívánóknak az érdeke, a másik pedig azoké, akik nem akarnak engedni az 1945-ben kialakult állapotokból. Ez csak Európának ebben a térségében feloldhatatlan konfliktus.
Tény, hogy, akik elvárnák a kárpótlást, azok a mai napig hátrányban vannak. Például a 90-es évek elején, az első vagyonvisszaadások idején gazdag emberként jelentek meg a magyar vidéken azok, akik 1945 után megkapták a magyaroktól elkobozott vagyont. De említhetném azokat a magyar közületeket, amelyeknek nagy vagyona volt – becslésem szerint ma ez a vagyon több milliárd koronára tehető – és ez a vagyon 1945-ben az államra szállt.
Minden ilyen kérdést rendezni lehetne, ha lenne politikai akarat. Első lépésként ehhez erkölcsi belátás kell. Ki kellene mondanunk, hogy ami a második világháború után történt, az helytelen volt. E nélkül semmilyen további lépés nem képzelhető el. Viszont önmagában nem elegendő az erkölcsi jóvátétel, mivel anyagi kárpótlás nélkül az a nagy hátrány, amely a magyarságot sújtotta, nem csökkenthető. Ugyanis a magyarlakta vidéken alakult ki a legnagyobb szegénység és munkanélküliség, ott, ahol a legtöbbet vették el az emberektől, mert nem volt lehetőség az újjáépítésre. A magyarlakta vidék fejlődéséhez hozzájárulna az, ha az emberek visszakapnák a tőlük elkobzott vagyont.
Újabban Tom Lantos is hallatta hangját a magyar-szlovák viszonnyal kapcsolatban. Mi a véleménye erről?
A politika kerekét csak egy politikai nyomás mozdíthatja ki a holtpontról. Azon, hogy már az USA-ban is visszhangot váltott ki a dekrétumok ügye, nem lehet csodálkozni. Amikor a második világháborúban Japán megtámadta az Egyesült Államokat, akkor minden japánt – még ha amerikai állampolgár is volt – internáltak. Amikor aztán véget ért a háború, az internáló táborokat bezárták és mindenkit hazaengedtek. Ezután bocsánatot kértek tőlük, majd kiszámolták, hogy ki milyen anyagi veszteséget szenvedett és kifizették az elmaradt bérüket, jövedelmüket, vagy nyereségüket. Tehát helyretették a dolgot. Az Egyesült Államok el tud követni igazságtalanságot, de ezt kárpótolni is tudja. Az amerikai gondolkodásba nem illik bele, hogy 60 évvel a háború után egy egész állampolitika ahhoz tartja magát, hogy igenis az volt a helyes, hogy származásuk miatt üldözték és megfosztották vagyonuktól az embereket.
– bumm.sk –