Interjú önmagammal – Újabb támadás a magyar nyelvű oktatás ellen

(A szlovákiai magyar iskolák védelmében,  Pozsony, 1983. november)

Egy évvel ezelőtt vizsgálati fogságban volt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságágában kifejtett tevékenysége miatt. Mivel foglalkozott ez a bizottság?
A csehszlovákiai magyar kisebbség szociális, gazdasági, jogi, kulturális és oktatásügyi helyzetének a vizsgálatával. Pontosabban, annak felmérésével, hogy milyen hátrányos megkülönböztetésekkel sújtja a hatalom a magyar kisebbséget.

Összefoglalná a vizsgálat eredményeit?

A csehszlovákiai magyarok nem egyenjogú, nem teljes jogú állampolgárai a köztársaságnak, és ennek a helyzetnek lélektani következményei is vannak. A hatalom diszkrimináló és elnyomó szándéka legnyilvánvalóbban és legerőszakosabban az iskolapolitikában jelentkezik.

1918-tól, tehát a Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta a magyar kisebbség elnyomására és felszámolására tett kísérleteknek legfőbb célpontja az oktatásügy és a nyelvhasználat. Már a köztársaság fennállásának első tíz évében – 1918-1928 között – harmincezerrel csökkent a magyar iskolákba járó tanulók száma, részben azért, mert az egzisztenciális kényszer következtében a magyar lakosság kezdett eltelepülni, részben azért, mert az állami igazgatásba került iskolákban felszámolták a magyar nyelvű oktatást. Az 1945-49 közötti időszakban nem csupán a magyar iskolákat zárták be, hanem büntették a magyar nyelv nyilvános használatát is. Az 1948. februárjában bekövetkezett kommunista hatalomátvétel viszont pozitívnak tekinthető fordulatot hozott a háború utáni jogfosztottság állapotában. Például 1951-ben már 600 általános iskolában oktattak magyar nyelven.

Minek volt köszönhető ez a fordulat?

Leginkább párttaktikai okai voltak. Az internacionalistának mondott kommunista párt az 1940-es évek első harmadától, elsősorban a moszkvai emigrációban, szélsőséges nacionalista álláspontra helyezkedett. Nacionalizmusa a második világháború végén és az azt követő négy-öt évben volt a legnyíltabb. Például a magyar nemzetiségű kommunistákat kizárták a pártból, csupán azért, mert magyarok voltak. A kommunista párt lett a legfőbb szószólója a csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására törekvő erőknek, melyek a náciktól kölcsönzött Lebensraum elvét alkalmazták csehszlovák körülmények között. Azzal érveltek, hogy a Csehszlovákia területén élő magyarság jogtalan területbitorló, betolakodó és tulajdonképpen nem is magyar, hanem elmagyarosított szlovák. Ezt 1945. februárjában dr. Gustav Husak, Csehszlovákia mai köztársasági elnöke a politikai stratégia rangjára emelt agresszív, áltörténeti hipotézisben így fogalmazta meg: “A szlovák parasztnak és munkásnak, akit kiszorítottak a gazdag déli területekről, és a hegyek között századokon át elnyomtak, ismét meg kell kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez.” Ezt követően sok százezer csehszlovákiai magyar vált hontalanná, jogfosztottá, vesztette el lakását, kényszerült elhagyni szülőföldjét, megtagadni nemzetiségét. Sokan belehaltak a testilelki szenvedésekbe.

Az 1948 utáni türelmesebb nemzetiségi politikát elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a párt – szovjet parancsra – így próbálta megnyerni akkori politikájának a már internacionalista elvekben sem hívő magyar tömegeket. Tehát a fordulat csupán párttaktikai megfontolásnak köszönhető, és nem alapvető irányváltoztatásnak. Amint ez a taktikai szempont kezdett háttérbe szorulni, ismét jelentkezett a nemzeti türelmetlenség a párt nemzetiségi politikájában.

Miben mutatkozott meg a omlás?

Minden csehszlovákiai magyar a saját bőrén érezte. Azonban leginkább a gazdaságpolitikában – azaz Szlovákia déli, magyarok által lakott területének fékezett fejlesztésében – és az iskolapolitikában nyilvánult meg. A mai napig a magyar kisebbség által lakott területnek a legelmaradottabb a gazdasági szerkezete, ezen a területen a legkevesebb a munkaalkalom, itt a legtöbb az ingázó, a magyarságnak a legalacsonyabb a szociális státusa, stb.

De maradjunk az iskolapolitikánál. Az 1950-es évek legelején megnyílt hatszáz magyar általános iskolából 1980-ra alig háromszáz maradt. Ennek természetes oka is volt: a csökkenő népszaporulat. Volt racionális adminisztratív oka is: az iskolahálózat modernizálása. Azonban az iskolaösszevonásokban a magyar nyelven való oktatás korlátozásának a szándéka is érvényesült. Két apró, de jellemző példát említhetek ennek illusztrálására. Kelet-Szlovákiában a Laborc folyó jobb partján fekvő községek magyar általános iskoláinak felső tagozatát – azaz az 5-9. osztályt – a folyó túlsó partjára körzetesítették, azonban a folyónak ezen a szakaszán sehol sem vezetett híd a másik partra. Emiatt naponta kb. negyven kilométert kellett utazniuk autóbuszon a tíz-tizenöt éves gyerekeknek, ha magyar iskolába iratták őket a szüleik. A szlovák iskola azonban a szomszéd faluban volt. Ennek a rendeletnek az lett a következménye, hogy az említett falvakban megszűnt a magyar általános iskolák alsó tagozata is. Egy másik hasonló eset: a Pozsony közelében Szenc városka mellett fekvő Rété község magyar általános iskolájának felső tagozatát nem az öt kilométerre lévő Szencre körzetesítették, hanem a harminc kilométerre fekvő Galántára. És ez nem tekinthető csupán hivatali figyelmetlenségnek, mert a magyar iskolák összevonását minden esetben úgy végezték, hogy az utazó magyar diákok zömének könnyebben elérhető legyen a szlovák iskola, mint a magyar. Ahol pedig ez nem volt megoldható a magyar lakosság települési sűrűsége miatt, ott más elvet követtek. Például a szlovák oktatásügyi minisztériumnak az 1970-es évek közepén készített távlati terve szerint a dunaszerdahelyi járásban, ahol a lakosság 87,9%-a (1980-ban) magyar nemzetiségű, olyan mértékben kell visszafejleszteni a magyar iskolákat, hogy a szlovák és a magyar iskolákban tanuló diákok létszáma azonos legyen.

Azonban a legnagyobb méretű támadás 1978-ban indult a magyar iskolák ellen. Ekkor álltak elő a hatóságok a magyar oktatási nyelvű iskolák átszervezésének tervével. A terv szerint a magyar általános iskolák 5. osztályától kezdve a magyar nyelv, földrajz és történelem kivételével minden egyéb tantárgyat szlovákul oktattak volna. Ez egyformán vonatkozott a gimnáziumokra, szakközépiskolákra és szakmunkásképzőkre. A magyar iskolák tehát magyar nyelven is oktató iskolákká változtak volna. Legkevesebb hatvanezer magyar fiatalt fosztottak volna meg az anyanyelvi művelődés lehetőségétől.

Ennek következtében alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága?

Igen. Ezt hangsúlyoztam a bírósági tárgyaláson is. A nemzeti kisebbség számára az iskolaügy és a gazdasági kérdések a leglényegesebbek. Mert a kisebbség nemzeti identitása és társadalmi szerkezete ezzel a két eszközzel befolyásolható leginkább. Azonban az iskolaügyet érzelmi szálak is átszövik, mert az iskola az autonóm nemzeti művelődés leglényegesebb intézménye!

Úgy tudjuk, hogy a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatását nem hajtották végre.

Valóban, eddig nem, és ez elsősorban a magyar kisebbség ellenállásának, tiltakozásának köszönhető; persze a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága tevékenységének is. A hatalom emiatti bosszúja volt, hogy 1982-ben büntető eljárást indítottak ellenem.

A magyar nyelvű oktatás korlátozásával visszakoztak. Önt is szabadlábra Helyezték – igaz, jogilag nem zárták le az eljárást. Remélhető-e, hogy enyhülés áll be a nemzetiségi politikában, és letesznek a magyar iskolák leépítésének tervéről?

Valóban, ezek a jelek arról tanúskodnak, hogy kissé elbizonytalanodott a hatalom, aminek egyik oka az lehet, hogy a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának tevékenysége a legérzékenyebb pontjára tapintott a szlovák etnokrata politikai vezetésnek. 1983-ban napirendre került a nemzetiségi kérdés a magyar-csehszlovák tárgyalásokon is. Ez részben a csehszlovákiai magyar kisebbség Önvédelmi akcióinak a következménye, de hozzájárult a magyarországi demokratikus ellenzék nyomása is. Azonban a szlovák vezetés legmegrögzöttebb nacionalistái továbbra sem nyugszanak, sőt újult erővel támadnak, s ha nem jön közbe valami, akkor megint veszélybe kerülnek a magyar iskolák Szlovákiában.

1979-ben még visszakozniuk kellett a tömeges tiltakozások miatt, pedig akkor már készen állt a magyar nyelven való oktatás felszámolásának ütemterve is. A visszakozás után azonban továbbra is melegen tartották a tervet. 1980-ban a szlovák oktatásügyi miniszter a Csemadok gombaszögi dal- és táncfesztiváljának ünnepi fogadásán kijelentette, hogy megvalósítják a magyar iskolák nyelvi átszervezését. Ugyanebben az évben decemberben az oktatásügyi minisztérium kollégiumának ülésén teljes titoktartás mellett ismét tárgyalták a tervet. 1981 februárjában pedig az oktatásügyi minisztérium által felbuzdított személy – a rimaszombati magyar és szlovák oktatási nyelvű gimnázium szlovák nemzetiségű igazgatója – a központi pártsajtóban követelte, hogy a magyar nyelvű oktatást változtassák szlovákra. 1982 telén a pozsonyi városi ügyész az ellenem beadott vádiratban úgy állította be, mintha ez csupán az én koholmányom lenne. Állítólag az volt a célom, hogy rossz fényben tüntessem fel a szocialista rendszer nemzetiségi politikáját. A tanúkihallgatások során azonban beigazolódott, hogy valóban létezett a magyar nyelven való oktatás részleges felszámolásának terve. Ezért, meg a szabadlábra helyezésem miatt is, úgy gondoltuk, hogy talán mégis letett a hatalom a terv megvalósításáról. Ám nem! 1983 Őszén ismét napirendre került ez a terv.

A magyar nyelven való oktatás korlátozása?

Nem, most már a teljes felszámolását vették tervbe. Új oktatási törvény lép életbe 1984-ben, és ennek keretén belül az oktatás nyelvéről szóló paragrafus alatt akarják törvényerőre emelni a magyar nyelvű iskolák fokozatos, de végleges eltörlését.

A törvényjavaslat ezen paragrafusának több változata létezett; az utolsó kettő a legfigyelemreméltóbb. A korábbi fogalmazványok szerint az oktatásügyi minisztérium, az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottsággal folytatott tárgyalás nyomán, engedélyezheti, hogy némely iskolában egyes tantárgyakat az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak, valamint hogy az oktatás nyelve szlovák legyen, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiség nyelvét is. A javaslat alkotmányjogi elemzése során nyilván rádöbbenhettek, hogy ez a megfogalmazás ellenkezik az alkotmánnyal, ezért a párt KB ideológiai titkára kiegészítő javaslatot terjesztett elő. Átfogalmazták tehát a törvényjavaslatnak ezt a részét, melyet új változatában elfogadott a szlovák kormány alkotmányjogi bizottsága is. Eszerint az oktatásügyi minisztérium az illetékes Kerületi Nemzeti Bizottság javaslatára – a szülőkkel folytatott tárgyalás után – engedélyezheti, hogy némely iskolában az oktatás nyelvétől eltérő nyelven tanítsanak egy-két tantárgyat, valamint hogy a tanítás szlovák, illetve cseh nyelven folyjon, s egyidejűleg tanítsák a nemzetiség nyelvét is. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy ha a javaslat törvényerőre emelkedik, fokozatosan megszűnne minden magyar nyelvű iskola, s csupán olyan iskolák lennének, amelyek egyes osztályaiban oktatnák a magyar nyelvet és irodalmat.

A törvényjavaslat, amennyiben a szlovák kormány jóváhagyja, valószínűleg 1984 márciusában kerül a Szlovák Nemzeti Tanács elé.

Hogyan viszonyul a javaslat az alkotmányban lefektetett elvekhez?

Az 1960-as úgynevezett szocialista alkotmány 25. cikkelye – igaz, első ízben a második világháború vége óta – kimondja, hogy az állam biztosítja az anyanyelven való tanuláshoz szükséges összes lehetőséget és eszközt. De csak az ukránok, lengyelek és a magyarok számára. 1968 óta a nemzeti kisebbségek alapvető jogait – most már beleértve a németeket is – a 144/1968. sz. alkotmánytörvény határozza meg. Ennek a törvénynek a 3/a cikkelye biztosítja a nemzeti kisebbségek számára a saját anyanyelvükön való művelődés jogát. A nemzetiségi alkotmány törvény ugyan szerényebben és kevésbé egyértelműen fogalmaz, mint az 1960-as alkotmány, de elvileg ugyanazt állapítja meg: jogot az anyanyelven való oktatásra és művelődésre.

A 186/1960. sz. iskolaügyi törvény az 1960-ban lefektetett alkotmányból indul ki; az anyanyelvi oktatásra vonatkozó része az 1978-as törvényújítás után is érvényben van. A törvény 29. cikkelye kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek számára létesített iskolákban az oktatás nyelve a nemzeti kisebbség anyanyelve. A törvény azonban hatályát veszti, miután a mostani javaslat törvényerőre emelkedik.

A kérdésre, hogy összhangban van-e a törvényjavaslat az alkotmánnyal, a válasz egyértelmű: nincs Összhangban. Mégpedig a következő okok miatt:
a) kétségessé teszi az alkotmányban lefektetett elv általános érvényét és gyakorlati érvényesülését;
b) arra buzdít, hogy az illetékes hivatalok korlátozzák az alkotmány által biztosított jogot;
c) lehetőséget nyújt arra, hogy az anyanyelven való oktatást az anyanyelv oktatásával cseréljék fel;
d) lehetőséget nyújt az anyanyelven való művelődés lefokozására egészen az anyanyelven való oktatás megszűnéséig;
e) utat nyit a nemzeti kisebbség iskoláinak megszüntetéséhez;
f) olyan mértékben korlátozza az alkotmányban lefektetett elv gyakorlati érvényesülését, hogy ez már az alkotmány részleges és önkényes felfüggesztését jelenti.

A törvényjavaslat alkotmányellenes voltát megpróbálták feloldani azzal a beiktatott félmondattal, hogy az oktatás nyelvének megváltoztatása a szülőkkel folytatott tárgyalás után engedélyezhető. Ez azonban csupán alibi, áldemokratizmus. Arra szolgál, hogy megossza az alkotmányos felelősséget, és az alkotmány általános érvényű elvének a megszegését átruházza a szülőkre. Mintha a halálbüntetés eltörlésével együtt azt is kimondanák, hogy az elítélttel való megtárgyalás után az igazságügyi minisztérium mégis engedélyezheti a halálos ítélet végrehajtását – vagyis az illető saját kérésére, önkezűleg felkötheti magát.

Ha a szülő nem akar élni az anyanyelven való művelődés alkotmányos jogával, lehetősége nyílik arra, hogy szlovák iskolába írassa a gyermekét. A szlovák iskolába való átlépést már most is különböző előnyökkel segítik. Tehát, ha a szülök egy része lemond az anyanyelvi művelődés jogáról, emiatt még nem kell megváltoztatni a magyar iskola oktatási nyelvét. De ha már egyszer eldöntötte a szülő, hogy gyermeke a saját anyanyelvén tanuljon, akkor miért kell kétségbevonni ezt a döntést, miért kell ismételten rákérdezni, hogy nem akarja-e megváltoztatni a korábbi elhatározását? Ezzel a törvény által támogatott nyomást gyakorolhatnának a szülőkre – sugallnak, sőt esetenként kényszerítenek az anyanyelven való művelődés feladását. Törvényen kívüli eszközökkel, az egzisztenciális és a politikai megfélemlítés bevált és olajozottan működő módszereivel bírnák rá a szülőket, hogy kérjék a nemzeti kisebbség nyelvén való oktatás eltörlését. Az ilyen agitációt azonban tiltja a törvény.

Abból is kitűnik a törvényjavaslat kisebbségellenes szándéka, hogy csak egy irányban ad lehetőséget az oktatás nyelvének megváltoztatására: a kisebbség nyelvét szlovák, illetve cseh nyelvre lehet cserélni.

Emellett a törvényjavaslat második bekezdése diszkrimináló szándékot is tartalmaz. Ugyanis kimondja, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba a szülő vagy a törvényes gyám, illetve a gyámhatóság beleegyezésével lehet beíratni a gyermeket. Az általános iskolakötelezettség értelmében az iskolaköteles gyerek beiratása nem a szülő vagy a gyám beleegyezésétől függ; a szülőnek vagy a gyámnak kötelessége beíratni a gyermeket. Érthetetlen, hogy a nemzeti kisebbség iskoláiba való beiratkozáshoz miért kell külön beleegyezés. Azaz érthető: csak a szülőkre vagy a törvényes gyámra lehet nyomást gyakorolni, hogy ne írassa a gyereket olyan iskolába, amelyben a nemzeti kisebbség anyanyelvén tanítanak.

Az alkotmány tehát nem korlátozza a kisebbségellenes nacionalista törekvéseket. Hát a kommunista pártok lenini nemzetiségi politikájának elvei?

Miután a második világháborút követően Csehszlovákiából kitelepítettek két és fél millió németet, a magyar kisebbség – az 1980-ban tartott népszámlálás szerint közel hatszázezres létszámával – az egyedüli számottevő nemzeti kisebbség maradt az országban. A köztársaság szlovákiai részében a hivatalos szlovák nemzet- és állameszme szempontjából így egyedül a magyar kisebbség tekinthető zavaró körülménynek, melyet mindenáron ki kell küszöbölni – azaz fel kell számolni, asszimilálni kell. A kitelepítés módszere jelenleg nem alkalmazható, mert Magyarország Csehszlovákiával szövetséges állam, és mindkét ország ugyanahhoz az ideológiai, hatalmi rendszerhez tartozik. Ezért a magyarokkal szembeni nemzetiségi politikában a fokozatos, de türelmetlenül óhajtott asszimiláció a cél. Ezt a szándékot viszont hatékonyan segíti a fennálló hatalmi, politikai rendszer. Fábry Zoltán, Csehszlovákiában élt magyar közíró 1946-ban A vádlott megszólal című művével szót emelt a csehszlovákiai magyar kisebbség jogfosztotísága és üldöztetése ellen. Levonva a tanulságot a közelmúltból, úgy fogalmazott, hogy az egypártrendszer a fasizmus létalapja. A fasizmusnak azonban alkotóeleme az ideológiai és nemzeti türelmetlenség, a totális egyöntetűségre való törekvés is. A totális politikai rendszerek táptalajt nyújtanak más totális törekvéseknek is – esetünkben a nemzetinek, így az internacionalizmusból sovinizmus lesz, a fennen hangoztatott lenini nemzetiségi politikából pedig ideológiai maszlag. De a totalitarizmusnak nem csupán a nemzeti kisebbség felszámolása a célja, hanem az uralkodó nemzet másként gondolkodó tagjait is sújtja.

Mi nyújthat védelmet a nemzeti kisebbség számára ebben a helyzetben?

Ez csaknem megválaszolhatatlan kérdés. A két világháború között működött kisebbségvédelmi rendszer megszűnt a második világháborúval. Míg az 1945 óta kötött nemzetközi szerződések rendszere nemcsak rendkívül hézagos, hanem hatástalan is, mert némely aláíró ország semmibeveszi a bennük lefektetett elveket. Tehát rendszeres nemzetközi védelemre nem lehet számítani. Ezért a nemzeti kisebbségek többé-kevésbé magukra vannak utalva. Mondhatnánk úgy is, hogy a második világháború után az európai békét alkotó győztes hatalmak kiszolgáltatták a nemzeti kisebbségeket az egyes államok jó vagy rossz szándékának. Ha a német kisebbségek háború utáni üldöztetését nem számítjuk, akkor a Magyarországgal határos országokban – főleg Romániában és Csehszlovákiában -élő magyar kisebbség szenvedett a legtöbbet az elmúlt negyven év alatt. Csoda, hogy még létezik. Az anyaország nem tud rendszeres és hathatós segítséget nyújtani, A kisebbségeknek így önmaguknak kell védekezniük, ha meg akarnak maradni. Egyénenként és csoportosan is szembe kell szállniuk a hatalom beolvasztási törekvéseivel. Természetesen csakis békés védekezésről lehet szó. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága is ezt a célt tűzte maga elé.

Ha az államok nem is nyújthatnak támaszt – nem segíthetnek legalább a társadalmi mozgalmak? Például a legnagyobb és a legnemzetközibb: a békemozgalom.

Kelet-Közép-Európában csak hivatalos békemozgalom létezik, amely elsősorban hatalmi érdekeket véd és nem a békét. Aki ettől függetlenül óhajtja kifejezni békevágyát, azt börtönbüntetés fenyegeti. Ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik a másik oldalon csak az egyik hatalmi tömb rakétái ellen tüntetnek, tiltakoznak. A rakéták telepítése elleni békemozgalmak arra a szabóra emlékeztetnek, aki egy reménytelenül foszladozó ruhát foltozgat. A fegyverkezés a második világháború utáni rosszul megkötött békének a következménye, mely csak hozzátett az első világháború utáni békerendszer hibáihoz. Európának keleti és nyugati térfélre való felosztása ugyanúgy ennek a rossz békének a következménye, mint pl. a csehszlovákiai magyar kisebbség elnyomása, vagy az SS 20-as és Pershing 2-es rakéták egymással való szembeállítása. A béke védelme a párbeszéd védelme, az emberi kapcsolatok és az emberi arculat védelme, a hatalmi önkény ellen való védekezés, a teljes jogú emberi élet védelme. Tehát a demokrácia védelme. A béke nem akkor kerül veszélybe, amikor kitör a fegyverkezési láz vagy a háborús veszély. Ilyenkor már régen befellegzett a békének. Béke akkor van, ha engem nem nyom el senki, és én nem nyomok el senkit. Én még nem éltem békében, pedig abban az évben születtem,, amikor alkotni kezdték a második világháború utáni békét.

1983. november

FÜGGELÉK

A törvénytervezet első változata:

“Az iskolaügyi minisztérium azzal a kerületi nemzeti bizottsággal történt megállapodás után, amelynek illetőségi körébe tartozik a létesített iskola, megengedheti, hogy bizonyos iskolákban bizonyos tantárgyakat más nyelven is tanítsanak, mint az oktatás nyelvén, esetleg engedélyezheti, hogy szlovák nyelven oktassanak az illető nemzetiség nyelvének egyidejű tanítása mellett.”

A törvénytervezet második változata:

32. cikkely
Az oktatási nyelv

(1) Az oktatás nyelve a szlovák vagy a cseh nyelv. Cseh nyelven az iskolaügyi minisztérium által megállapított iskolákban (osztályokban) tanítanak.
(2) A magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségű tanulók számára létesített iskolákban vagy osztályokban az oktatás nyelve az ő nyelvük. Ezekbe az iskolákba vagy osztályokba a gyermekeket a törvényes helyettesüknek, a nevelőjüknek vagy annak a polgárnak, esetleg intézetnek a beleegyezésével írják be, akit a gyermek nevelésével megbíztak.
(3) Ha az iskolában más nyelven folyik az oktatás mint a szlovák vagy cseh nyelv, minden esetben tanítják a szlovák vagy a cseh nyelvet is.
(4) Az iskolaügyi minisztérium annak a kerületi nemzeti bizottságnak javaslatára, amelynek az illetékességi körébe tartozik a létesített iskola, miután az iskola tanulóinak a szüleivel megtárgyalta, megengedheti,
(a) hogy bizonyos iskolákban bizonyos tantárgyakat az oktatás nyelvétől eltérő nyelven oktassanak,
(b) hogy szlovák nyelven vagy cseh nyelven tanítsanak az érintett nemzetiség nyelvének egyidejű oktatása mellett.

*