Kutyaszorító idők után nyakörvet kaptunk

Idén emlékezünk meg az Együttélés politikai mozgalom (EPM) megalakításának 35. évfordulójáról – 1990. március 31-én tartottuk az alakuló kongresszust – és Duray Miklós meg nem élt 80. születésnapjáról (július 18.). Ez alkalomból június 20-án Losoncon gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és lerójuk kegyeletünket. Gyurcsík Iván, Miklós egyik munkatársa kezdeményezte a rendezvényt.

Virágok kerültek Duray losonci református temetőben lévő sírjára, majd a Szabó Gyula Emlékházban emlékeztünk. Ünnepeltünk? Talán mégsem, mert Miklós nincs már közöttünk és az EPM törekvései sem jártak sikerrel, nem valósultak meg. Az asszimilációnak nem sikerült gátat vetnünk. A nagy kérdés, mi maradt fenn az idő rostáján?

A szlovák sajtó akkor Duray Miklós Kutyaszorítóját nyakörvnek fordította. Jóindulatúan több sajtóterméknek hívtam fel a figyelmét arra, hogy ez hibás értelmezés. Leveleimet senki sem vette figyelembe. Nyilván a ferdítést a titkosszolgálat okozta. Úgy látszik, ez nekik megfelelt. De most ezt mi is átértelmezhetjük. A kutyaszorító nacionálkommunista idők után nyakörvet igyekeztek ránk erőszakolni. Ez mégiscsak szalonképesebb.

A Kutyaszorító egyik nyugaton kiadott példányát a postaládámba dobták. Hallottam a koppanást, kiszaladtam a házam elé, de már senkit nem láttam. Ennek előzménye az volt, hogy egyszer Budapesten járva közölték velem, illegális nyomtatványokat fognak eljuttatni hozzám. De ez volt az egyetlen eset.

Nem szándékoztam felszólalni Losoncon, mert nem volt időm rendezni előtte a gondolataimat, más feladataim voltak. Végül mégis megtettem, hiszen Miklóst 1968 óta ismertem, az Együttélés munkájában a kezdetektől részt vettem. A Losoncon mondottakat most kibővítve teszem közzé. A sok kedves és ismerős arc láttán egyik emlék követte a másikat, így nem hallgathattam. Gyurcsík arra szólított föl, beszéljünk arról is, milyen helyzetben talált minket 1989. november 17-e és miképpen értékeljük az EPM-et.

Így tehát három részre bontom mondandómat. Az első kettőben a rendszerváltás időszakát idézem föl, a harmadikban Miklósról és az Együttélésről szólok. Sajnos, naplót sohasem vezettem egy rövid időszakot kivéve, így tehát sok eseményt nem tudok konkrét időponthoz kötni. Abban a hektikus korszakban erre időm sem lett volna.

Gorbacsov hatalomra kerülése után (1985) világossá vált számomra, ez a nagy változások kezdete. Ez az ember más volt, mint az elődei. A Szabad Európa Rádió hullámhosszán hangzott el régebben a gondolat, ahhoz, hogy a szovjet térfélen változzon valami, a központban kell elindulnia az erjedésnek. Hiába voltak erre törekvések korábban a periférián (lengyel és magyar 1956, csehszlovák 1968). Most végre ez történt!

A változások szele elérte a környező államokat, azonban a husáki Csehszlovákiában nem sok mozdult. Kárpátalján örvendetes változások következtek be. 1989. február végén megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Valamelyik közgyűlésükön ott is voltunk később. Ennek furcsasága az volt, hogy jegyzőkönyv nem készült. Lengyelország szintén megmozdult, Magyarországon a változások szele fújdogált. A Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. műsoráról Schönherz Klárika meglepődve állapította meg, hogy ez úgy beszél, mint a Szabad Európa Rádió! Néhányszor előfordult, hogy reggel Kassán menve, utcahosszat ezt a műsort hallottam. A keletnémetek menekülni kezdtek Magyarországon keresztül Nyugatra. A Bodrogközben a határ mentén elhagyott Trabantokat lehetett látni. Egy alkalommal Kassán egy német „turista” állított meg és arról érdeklődött, hogy a határ túloldalán milyen város található. Simén Andrással (1947–2023), kerékpártúráink lelkes résztvevőjével mentem éppen. Ő Freiheittel (Szabadság) köszönt el tőle, miután felvilágosítottuk.

Romániában még nem változott semmi. Házamban tudtam fogni a román tévét. Igaz, havazott a képernyő, de attól még látni lehetett az adást. A híradó Ceaușescuval kezdődött, vele folytatódott, majd ért véget. Barátaim is belenéztek ezekbe az adásokba. Kétszer a korábbi években a Securitate besúgói látogattak meg. Egyikük fiától évekkel később megtudtam, úgy került a román titkosszolgálat látókörébe, hogy a csángókkal kezdett foglalkozni. Szerintem azzal zsarolták, hogy mivel feleségét Magyarországon gyógyíttatta, ha nem állt volna kötélnek, nem engedték volna kiutazni. Sajnos már régen meghalt.

Pozsgay Imre (1933–2016), aki a változások élvonalába került, két személyen keresztül felvette velünk a kapcsolatot és titkos anyagokat juttatott el hozzánk. Akkor a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára volt. Vass Csaba (1948–2024) társadalomtudós és Szesztay András (1926–2017) szociológus rendszeresen látogattak bennünket és hozták az MSZMP belső anyagait. (Az utóbbi fia később kassai főkonzulként szolgált.) Pozsgayval azután többször sikerült elbeszélgetnem. Érdeklődésemre elmondta, Kádár János úgy vélte, a felelősség a magyar kisebbség helyzetéért a Szovjetuniót terheli, nem Magyarországét, mivel szocializmus épül mindenütt. Tehát Magyarország első embere kibújt a felelősség alól. Vass és Szesztay a Csemadokban előadást tartottak Bibó Istvánról. (Én tartottam a bevezető előadást.) Az ő munkái akkoriban jelentek meg és nagy feltűnést keltettek. Kolár Pétert (1947–2017), a Csemadok kassai vezetőjét emiatt a pártszervek elővették, de ő pléhpofával azt mondta, ez kísérleti műsor akart lenni. – Hogyhogy? – Arra voltunk kíváncsiak, hogyan hat az ellenséges propaganda a fiatalokra. – És hogyan hatott? – Sehogy. Nem voltak kérdéseik!

1989 októbere számomra emlékezetes marad. A 80-as években az Új Szóban évente megjelent egy fikarcnyi tudósítás, hogy a prágai magyar nagykövetség Margonyán megkoszorúzta Dessewffy Arisztid vértanú sírját. Hol van egyáltalán ez a település? Többször kiutaztam oda a 80-as években és azzal szembesültem, hogy a kripta tárva-nyitva, a sírok feldúlva, a csontok szétdobálva hevernek. A változások küszöbén a Csemadok kassai szervezete által biztosított busszal felkerestük a margonyai kriptát és október 6-án leróttuk kegyeletünket. Azóta Margonya zarándokhely lett.

1989 őszén a prágai Ady Endre Diákkör elnöke felkért, tartsak a klubban előadást Csehszlovákia megalakulásáról. Egy szép napon a munkahelyemen megjelent egy férfi, aki a főnököm jelenlétében megkérdezte, valóban készülök Prágába előadást tartani. Mit válaszolhattam? Prágában tüntetések zajlanak, saját érdekemben javasolja, ne menjek. A csehszlovák titkosszolgálat megható módon törődött az emberek saját érdekével. Ezen magamban nagyon jól szórakoztam. Hajlandó vagyok-e aláírni egy nyilatkozatot, hogy nem utazom Prágába. Agyam gyorsan felpörgött. Ha ezt elutasítom, nem érek el semmit. A vonatról leszállíthatnak, akkor ugrott az előadás és a vonatjegyet sem fogja senki kifizetni. Viszont ha aláírok egy nyilatkozatot, hogy most nem utazom Prágába, az nem kötelez az égvilágon semmire. Máskor elutazhatok. Látogatóm aktatáskájából elővett egy üres papírlapot, melyre néhány sorban leírtam a kért szöveget. Távozása előtt közölte, erről ne beszéljünk senkivel. A főnököm, Rudolf S. ezután a kollégáknak sokatmondóan hangsúlyozta, hogy Zoli meg fogja ütni a bokáját! – Ettől ne tartson! – mondtam tettetett önbizalommal. (A rendszerváltás után úgy tett, mintha nem ismerne. Nem fogadta a köszönésemet sem.) A dilemmám ezután az volt, hogy a titkosszolgálat honnan szerzett tudomást az utazásomról. Az elnök besúgó? Vagy valaki a környezetéből? Figyelték a postánkat? Lehallgatták a telefont? Máig nem tudom. Az elnök azonban egy nappal a tervezett előadásom időpontja előtt este felhívott, hogy utazom-e. Akkor kellett volna vonatra szállnom. Mivel korábban megkértem, hogy két nappal az előadásom előtt hívjon föl, ezt nem tette meg, tehát ezért úgy gondoltam, az előadás nem aktuális – közöltem vele. A valódi okot természetesen eszem ágában sem volt megmondani. Soha többé nem keresett.

II.

Folytatom visszaemlékezéseimet a rendszerváltó időkről. Egyik nap Vladimír Ž. kollégámnak – aki párttag volt – azt mondtam, már nem tarthat sokáig ez a rendszer, bukni fog. Amikor a változás néhány hét múlva bekövetkezett, odajött hozzám és bocsánatot kért, mert nem hitte el, hogy ez valóban nemsokára bekövetkezik. Hibbantnak tartott.

Amikor végre Prágában lezajlott a diáktüntetés, valamilyen Csemadok-rendezvényen voltam éppen Kassán kívül. Egymás között azt találgattuk vasárnap, hogy van-e még kormány, vagy lemondott-e már. A rádió és a tévé munkatársai még egy darabig hezitáltak, így nem voltak pontos információink.

Azután Pozsonyban is megkezdődtek a tüntetések. A munkahelyünkön zajlottak a viták, hazajövet a tévét néztük. Bús Marika mondta, életében nem ült annyit a szlovák tévé előtt, mint akkor. Jártam a várost is és figyeltem, mi történik. A Thália Színházban vitaestek folytak. Hangfelvételeket készítettem a középiskolások tüntetésén, összegyűjtöttem a lehullott plakátokat.

A várost ellepték a kézzel rajzolt röplapok. Az összegyűjtött plakátokból egyedülálló gyűjtemény keletkezett,

melyből kétszer a kassai Löffler Képtárban kiállítást is rendeztem az évfordulókkor. Az egyiken Fedor Gál (1945-) is megjelent, aki a 89-es változások ikonikus alakja volt.

A Fő utcai színpadon szónokok adták egymásnak a mikrofont, a Csáky-Dessewffy-palota előtt. Felszólalni csak szervezetek nevében lehetett, ezért sebtében megalakítottuk a Kassai Magyarok Baráti Társaságát (KMBT). Így már minden akadály elhárult. Nagyon hideg volt akkor. Dudás Péter (1960-) színész a Thália nevében beszélt volna, de féltette a hangszálait, így el kellett mennie. Szót kaptam és kétnyelvű beszédet tartottam.

Ez volt az első nyilvános magyar felszólalás évtizedek óta!

Megtapsoltak, nem volt fütty.

A KMBT voltaképpen spontánul alakult. Szanyi József, a Csemadok első kassai titkára valamikor a 80-as évek második felében javasolta, alakítsuk meg a Kassai Környezetvédők Körét (KKK). Benyújtottuk kérelmünket a Csemadok kassai szervezetéhez, de választ nem kaptunk. Közben Romániában megkezdődött a falurombolás. Jóska egy harcias, vagdalkozó levelet fogalmazott meg. Pozsgay megbízottai, Vass és Szesztay is azt mondták, ezt nem lehet elküldeni. – Nem igaz? – kérdezte Jóska. – De, csak ezt így nem szokás megírni. A levelet azután én fogalmaztam meg és azt küldtük el Románia prágai nagykövetségének. Emiatt kihallgatott a titkosszolgálat.

Bičkoš őrnagy közölte, a mi szervezetünk illegális. – Hogyhogy? Mi benyújtottuk a kérelmünket, amire válasz nem jött. A hallgatás beleegyezés!

De ha illegálisnak tartják a szervezetet, akkor megírom nekik, hogy a saját véleményemet közöltem velük. – Nem kell – közölte az őrnagy –, mert ők enélkül is tudják, hogy a maguk szervezete illegális. Na, ezen magamban egy jót derültem. A prágai román diplomaták tudják, hogy egy jelentéktelen vidéki szervezet nem legális. (A titkosszolgálat így szórakoztatott.)
A Csemadokban azután mindenki nekem jött. Főleg Z. I. Ez még egyszer a Csemadoknak jól jöhet – mondtam. Ebben tévedtem.

Néhány hét után a levelet visszakaptam. Látszott rajta, hogy felbontották, bár azt a látszatot szerették volna kelteni, hogy sértetlenül küldték vissza. Erre írtam nekik egy köszönőlevelet. Mivel ilyen sokáig maguknál tartották, bizonyára alaposan áttanulmányozták. Válaszra sem méltattak, de a titkosszolgálat sem említette többet az ügyet.

A hírhedt csehszlovák államvédelem, az ŠtB ekkor már nem tudom hányadszor zaklatott 1974 óta. Szerették volna, ha informálom őket, miről esik szó a magyar társaságokban.

Azután Fábry Zoltán titkos naplóját is rajtam keresték, amelynek létezéséről fogalmam sem volt. Mások rejtegették és a rendszerváltás után megjelent Üresjárat címen (1991).
November 13-án, hétfőn még Lukáč főhadnagy (talán Ivan volt a keresztneve és 1961-ben született) felhívott, találkozni akar velem. Korábban is kávéházakba hívott meg, de egy kávén kívül mást nem fogadtam el. Rendszerint a nagy semmiről beszélgettünk.

Egyszer a szlovákiai magyar írók kerültek szóba. Mindenkit megdicsértem. Akkoriban gyakorta jártam a Bodrogközbe szolgálati útra. Sokszor fordult meg ott Dobos László (1930–2014) író, így gyakorta beszélgettünk, cseréltünk eszmét szélesebb körben. Úgy értelmeztem a helyzetet, hogy Dobos érzékelte a változások szelét és aktivizálódott. Amikor a főhadnagy felhívott azon a hétfői napon, azzal hárítottam el a találkozót, hogy majd a következő héten, most nincs időm. Erre már azután nem került sor. Csak egyszer találkoztam vele véletlenszerűen a város központjában a rendszerváltás után. Amikor észrevett, hamar elsomfordált. Kolár Pétertől legalább bocsánatot kért. Tőlem nem. Peter Bičkoš (1934-?) őrnagyot sem láttam soha többé. Ő Rozsnyón kezdte karrierjét. 1975-től szolgált Kassán.

Hasonló találkozásom volt még Jarmila B.-vel, aki egyik munkahelyem párttitkára volt. Miatta lettem fél évig munkanélküli és fűtő.

Amikor a változások után észrevett az utcán, elvörösödött és eliszkolt. Ez nekem tökéletes elégtételt jelentett.

Egyedül élt, de elvárta, hogy munkahelyünk titkárnője – egy kétgyermekes családanya – hetente járjon hozzá ingyen takarítani. (Jóval később kiderült, tőlem más „szolgáltatásokat” is elvárt volna, amiről akkor fogalmam sem volt.)

Be-bejártam az alakuló Polgári Fórum (PF), majd a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) nevű szervezet tagjaihoz. Velük tartott Varga Tibor operatőr, akivel rég kapcsolatot ápoltam. Váraljai Ottónál találkozgattunk, akinek 1968-ban volt kimagasló szerepe a Csemadok berkeiben. (Összejártunk és sokszor hajnalig beszélgettünk.) A NYEE megalapította a lapját, melybe néhanapján írtam. Ekkor tűnt fel Peter Schutz (1955-), aki azután neves publicistává nőtte ki magát. Egy alkalommal a kassai tévéstúdióban faggatott a magyarországi helyzetről. Azért furcsa számomra, hogy már évek óta úgy tesz, mintha nem ismerne. Nem fogadja a köszönésemet.

1989 folyamán kapcsolatba kerültem a miskolci Magyar Demokrata Fórum (MDF) szervezetével, konkrétan Furmann Imre (1951–2010) jogásszal, aki a szervezet országos alelnöke is lett később. A szervezet elnöke Lezsák Sándor (1949-) tanár volt, aki ma a parlament alelnöke. Ismeretségünk régóta tartott. Szíj Rezső (1915–2006) budapesti református lelkész, művelődéstörténész, könyvkiadó ismertetett minket össze. A 14 269-es sorszámot kaptam az MDF tagsági igazolványán. Imre javasolta, hogy a segítségükkel adjunk ki egy szamizdatot, amit majd kinyomtatnak. (Már korábban is foglalkoztatott ez a kérdés. Horváth Mihály /1953–1988/ magyarországi történész, a híres Rakpart Klub vezetője és Simén András segítségével adtuk volna ki. De Misi váratlanul elhunyt, így nem lett az egészből semmi.)

Mire a Kassai Fórum első száma megjelent, már felfordult a világ, a kommunista rendszer megbukott. A lapot Kassai Őrjáratnak szerettem volna elkeresztelni, hogy Márai Sándorra utaljak, de azt egy kicsit militáns ízűnek éreztem, s Fórum lett belőle.

1990 elején még egy szám megjelent. Ezt viszont a szlovák–magyar határon elkobozták. Hamar el kellett intéznünk, hogy a KMBT hivatalosan bejegyzett szervezet legyen. Ekkor a Kerületi Nemzeti Bizottságon ezt meg lehetett tenni. Mikuláš Kekeňák (1939–2024) szó nélkül a rendelkezésünkre állt és segített. (Őt már látásból ismertem. Egyedül üldögélt a Carpanoban, mely törzshelyünknek számított.) Így már Furman Zoltán fotós hivatalosan mehetett az elkobzott példányokért. Közben Rákos Péter (1925–2002) professzoron és Bredár Gyula (1924–2016) adjunktuson keresztül felvettem a kapcsolatot Forró Evelynnel (1949-), a Kossuth Rádió prágai tudósítójával. aki tájékoztatásom nyomán közölte a rádió hullámhosszán, hogy elkobozták a Kassai Fórum legújabb számát. Ezt a hírt azután a SZER is megismételte. A tőketerebesi határőrök megüzenték Furmanon keresztül, hogy máskor a SZER-t ilyesmiről lehetőleg ne tájékoztassam. Forró 1987-től 1991-ig tudósította nagyon tárgyilagosan és helytállóan a Magyar Rádiót a csehszlovákiai eseményekről. Ezért nagyon népszerű volt. Utóda már nem ismerte ki magát ilyen jól a csehszlovákiai labirintusban.

Lapunk harmadik száma valamelyik miskolci nyomdában tűnt el és nem látott nyomdafestéket. Már csak annyira emlékszem, hogy anyám egy verse is megjelent volna benne.
Furmann Imre egy alkalommal Pestre vitt kocsival, hogy részese lehessek egy ellenzéki kerekasztalnak. Lezsákot barátként köszöntöttem, beszédet tartott Antall József (1932–1993). Hana Ponická (1922–2007) ellenzéki írónő szlovákul beszélt, holott Göőz lányként tökéletesen tudott magyarul. Vele azután még több alkalommal találkoztam. Az ő szavait Kiss Gy. Csaba (1945-) művelődéstörténész tolmácsolta. Amikor aztán néhány mondatot mondott magyarul, Csaba kapásból szlovákul tolmácsolta, nagy közderültséget okozva. Őt is régi ismerősként üdvözöltem, hiszen a Somodi Művelődési Táborok vendége volt. Még A. Nagy László (1948-) volt ott Pozsonyból. Ő a Független Magyar Kezdeményezést (FMK) képviselte. Beszédem óriási sikert aratott.

Ugyanis azt találtam mondai, végleg véget ért az az idő, amikor Marx Károly mosolya mögött megjelent Dzsingisz Kán szadista vigyora!

(Erről videofelvétel is készült, remélem sikerül megszereznem.)

Még egy székesfehérvári fellépésemre emlékszem abból az időből. A hatalmas terem megtelt, mindenki kíváncsi volt, mi történik nálunk. Beszédemet egy gyermekkori viccel fejeztem be. Végre mára aktuális lett! – mondottam. A cigányt próbálják rábeszélni, hogy lépjen be a kommunista pártba. „Most a sezon végén!?”

Örömmel fogadták mindenütt lelkes és optimista beszámolóimmal együtt. Úgy éreztem magamat, mint hal a vízben.

Akkor még azt hittem, a szlovák–magyar viszony végre egészséges fordulatot vesz és a kisebbségek (nem csak Szlovákiában) reneszánszukat fogják élni. Ilyen értelemben tájékoztattam a Rákóczi Szövetséget is. A valóság azonban megcáfolt.

A változások utáni napokban a Kossuth Rádiót tudósítottam a pillanatnyi helyzetről, amikor a kommunisták még nem akarták átadni a hatalmat. Azután a SZER szerkesztősége hívott fel és hosszabb interjút adtam. Többek között elmondtam, Csehszlovákia föderális állam, így központi kormányán kívül cseh és szlovák kormányzata is létezik. Ezeket és a három parlament tagjait szabad választásokon meg kell választani. Erre jött egy olyan kérdés, mely teljesen váratlanul ért és nem lehetett jó választ adni rá. – Lesz-e magyar kormány is Csehszlovákiában? Később felhívtam a szerkesztőséget, hogy ezt a kérdést és a rá adott választ töröljék. Erre ígéretet kaptam, de az interjút nem hallottam.

Ennek váratlan következményei lettek! Néhány nappal ezután Furman Zoltán fotós jött be hozzám, hogy a Dargó áruház sarkán ismeretlen személyek aláírásokat gyűjtenek a nevemben egy csehszlovákiai magyar kormány alakítása érdekében. Alig telt el egy kis idő és Révkomáromból is hasonló híreket kaptam Bajnok István (1941–2013) pszichiáter barátom kommentárjával, miszerint Balassából ez kitelik, hiszen egy forrófejű alak! Pistának erre írtam egy lapot, melyen közöltem, hogy az édesvízi alkoholbúvári minisztériumot tudom csak felajánlani neki, mert későn jelentkezett. Nyilvánvalóan a titkosszolgálat játéka volt az egész, de nagyon gyorsan ejtették az ügyet.

A 89-es év még egy izgalmas eseménysorozattal zárult. Romániában – Tőkés László (1952-) református lelkész ellenállásának köszönhetően – leszámoltak a Ceaușescu-rendszerrel. A „Kárpátok Géniuszá”-t feleségével együtt kivégezték (1989. XII. 25.). Ezt végignéztük a tévében.

Kassán is gyűjtés kezdődött és azután indultak a szállítmányok Erdélybe.

Ennek a tevékenységnek a központja a kassai Thália Színház lett… De ez már egy további fejezet, amiben csak marginálisan vettem részt.

III.

Az előző két részben arról adtam számot, milyen helyzetbe kerültem a rendszerváltás idején. Ennek a korszaknak nagy megválaszolandó kérdése volt, hogy a csehszlovákiai magyarság milyen módon érvényesítse jogos követeléseit. Akadtak emberek, akiknek fogalmuk sem volt, mit kellene tenni.

Egyik kolléganőm keresett föl akkor tanácstalanul. – Mi lesz ezután? – kérdezte. – Mi lenne – mondtam –, pártok alakulnak, meghirdetik a programjukat és mi szavazni fogunk rájuk. Amelyik győz, az alakít kormányt. Nyitott kérdés azonban, hogy a pártprogramokat hányan olvasták el. Az a gyanúm, hogy nagyon kevesen. Az emberek kiábrándultak a pártokból, mert a kisebbségi pártok politizálása elvszerűtlenné vált.

A Thália Színházban zajlottak az eszmecserék és viharos viták. A terem naponta megtelt és órák hosszat figyeltük a felszólalásokat. A helyzet, amelybe csöppentünk, teljesen váratlanul ért bennünket. Mindenki bizakodott, hogy ez a rendszer egyszer meg fog bukni (annak haszonélvezőit kivéve), de hogy erre mikor kerül sor, azt nem tudtuk. Nem tudhattuk, mikor telik be a pohár. November 17-én azonban betelt!

De mi erre nem készültünk fel! Senkinek sem jutott eszébe, hogy próbáljuk meg felvázolni, mi is a teendő. Még az otthoni magányban sem akadt senki, aki valamilyen vázlatot készített volna!
Az 1977-es kerékpártúra alkalmával felolvastam egy írást, mely ilyen kérdéseket feszegetett, de a tábortűznél senki sem szólt hozzá. Visszhangtalan maradt. Pedig még akkor bőven lett volna idő továbbgondolni a teendőket, de ez nekem sem jutott azután eszembe.

1989-ben tehát semmilyen forgatókönyv nem létezett. Így a semmiből kellett indulnunk, improvizáltunk.

A változás azt hozta számomra, hogy a titkosszolgálat abbahagyta zaklatásomat. Szabadultam ettől a kényszerzubbonytól. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett. Eufóriában éltem.
Nem mindenki tudatosította, hogy kettős elnyomásból szabadulunk! A hitélet szabaddá válik és a nemzetiségi elnyomás megszűnik, de a régi hamis klisék tovább érvényesülnek. Az elején a templomokban tömegek kerestek fogódzót, de nem kaptak kellő szellemi, lelki támogatást, s az érdeklődés elapadt. Nemzetiségi vonatkozásban is hasonló folyamat zajlott le, pedig pozitív változást vártam. Egy statisztikai elemzést tettem közzé 1991-ben a Ring c. budapesti lapban, amelyben a népmozgalmi adatok alapján felvázoltam, hány magyarnak kellene lennie a Felvidéken. A népszámlálás erre alaposan rácáfolt. Kiderült, négy évtized túl hosszú idő ahhoz, hogy az emberek ellenálljanak. Az asszimiláció nagy rombolást végzett.

Számomra nem volt kérdés, hogy Duray Miklósnak kell vezető szerepet vállalnia a csehszlovákiai magyarság élén. Tevékenységével ő harcolta ki magának ezt a szolgálatot. De ő akkor az Egyesült Államokban volt. Vártuk hazatérését.

Világosan láttam, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy több pártban szétforgácsolódva működjünk. Később ezt sok helyről visszaigazolták, megerősítették. (Ebből egy kivétel lehetett volna, ha egy olyan párt alakul, mely kimond merész dolgokat, egyeztetve az „anyapárttal”, amely azután a reakciók figyelembevételével folytatja tevékenységét, alakítja stratégiáját, fejti ki propagandáját.) Az Együttélés színeiben sok nemzetközi konferencián, összejövetelen vettem részt, ahol tanácsolták, egységesen lépjünk föl, mert csak így sikerülhet eredményeket kicsikarnunk. Ezt azután azzal egészítették ki, hogy jogaink érvényesítését az EU-ba való belépés előtt kell kiharcolnunk, mert azután már erre nincs esélyünk. Ez teljes mértékben beigazolódott. Ezekről a rendezvényekről rendszerint összefoglaló jelentéseket írtam, melyeket a visszajelzések alapján csak Miklós olvasott el. Senki más! Dél-tiroli utazásunk, melyet a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szervezett, is erről győzött meg. Erről sorozatom jelent meg 1995-ben a Szabad Újságban.

Miklós elemzéseivel, elgondolásaival teljesen azonosultam és támogattam azokat. Alkalomadtán háttéranyagokat kért tőlem, ha a sajtóban helyre kellett tenni valamit, arra megkért. Egyszer kemény összetűzése támadt Tőkés Lászlóval, de utána kibékültek. A sajtó ezt torzan hozta le. Felhívott. Azt mondta, ha ezzel kapcsolatosan valami eszedbe jut, írd meg! Tehát nem igyekezett befolyásolni, nem akarta, hogy az ő nézőpontját fogadjam el. Az, hogy támogatói, hívei közé tartoztam, nem maradt titokban. Egyszer a Határon Túli Magyarok Hivatalában (1992 és 2006 között létezett) futottunk össze. Ő éppen a napi sajtót tekintette át. Nevetve számoltam be neki arról, hogy rólam azt terjesztik, veszélyes ember vagyok, mert az ő ügynöke vagyok. Mosolyogva kérdezte tőlem, azt nem mondták, hogy mennyit fizetek érte? Hát megfizettem érte!
De ne szaladjunk előre ennyire az időben!

Közben megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), melyből a Magyar Polgári Párt lett. (Ezt azután műpipinek becézték.) Ez a magyarok törpe kisebbségét képviselte, de nagy hangon. Kassán ennek megalapítója Csaláné Erdélyi Kornélia (1941–2011) lett. Ők az elejétől fogva a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal összefogva kívántak politizálni.

Duray, amint Amerikából hazajöhetett, járni kezdte az országot. Kassára is eljött és a Thália Színház termében találkoztunk vele. Az önálló magyar politizálás kérdése került terítékre. Végül az a nézet kerekedett felül, hogy bele kell vágnunk az önálló politizálásba. Hogy ez mi mindennel jár, nem tudhattuk.

De az Együttélés-Spolužitie-Soužití-Wspólnota-Zusammenleben-Spivžitie megalakult. Ennek kis idő után helyi elnöke lettem és az Országos Tanács tagja. A mozgalom, ahogy neve hirdette, az etnikai kisebbségeket kívánta összefogni. Ennek gyakorlati jelentősége is volt. A kisebbségek akkor nagyjából Szlovákia 15%-át képezték, ami kényelmes bejutást biztosított volna a parlamentbe, hiszen az 5%-os küszöböt könnyű lett volna teljesítenünk. Képviselőink száma pedig komoly súlyt jelenthetett volna. Csakhogy ezen a területen bonyodalmak adódtak.

Kiderült, a csehekre nem számíthatunk, mert ők nem igazán tartották magukat kisebbségnek az ország szétválása után sem. A németek kassai szervezetének vezetője Gertrud Greser orvos volt. Vele sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem, de Németországból azt az utasítást kapták, hogy politikai szerepet ne vállaljanak. Az egyik választás alkalmával egy orvos indult a színeikben, de nem választották meg. Gertrud azután Németországba ment férjhez és a kapcsolat szervezetükkel ellehetetlenült. Úgy tudom, már régen meghalt.

Számottevő lengyel kisebbséggel Szlovákiában nem számolhattunk, a goralok részéről nem mutatkozott érdeklődés. (Közülük is ismertem néhányat.) A cigányokkal sem sikerült zöld ágra vergődnünk. Őket az anyagiak érdekelték, amivel nem tudtunk szolgálni. Nem tudtunk velük zöld ágra vergődni. Duray engem bízott meg, hogy a ruténekkel, ukránokkal foglalkozzak. Korábban a közös ukrán–magyar estek alkalmából Kassán többször konferáltam éveken át. Mivel a Kelet-szlovákiai Vízművek és Csatornázási Vállalat fejlesztési osztályán dolgoztam, sok rutén/ukrán kollégával találkoztam, akikkel nemcsak szakmai kérdésekről beszélgettem.

Ismertem Kassán egy lányt, akinek az apja görögkatolikus pap volt. Elmesélte, milyen meghurcoltatásnak volt kitéve a családja a háború után. Így tudtam, a görögkatolikus egyházat a kommunista hatalomátvétel után felszámolták, a papokat a Szudétavidékre internálták, templomaikat elvették. 1968-ban újra engedélyezték működésüket, de csak korlátozottan. Helyzetük rendezésére 1990-ig kellett várni. Akkor sokszor vad jelenetek játszódtak le. A hívek kitelepítették a pravoszláv papot a parókiáról az utcára, bútorát elmosta az eső. A görögkatolikus pap csak azután volt hajlandó a parókiát elfoglalni, ha a hívek megtérítik pravoszláv társa kárát. A templomok körül sok vita zajlott. Tehát hektikus hónapok követték a rendszerváltást. Annak előtte ruszinnak sem vallhatta magát senki. 1970-ben az egyik falu összebeszélt. Mivel ruszinnak nem határozhatták meg magukat, de ukránnak és szlováknak sem akarták magukat nyilvánítani, a nemzetiségi rovatba beírták, hogy japán! Sajnos, a település nevét nem tudom.

Tudtam azt is egykori kollégáimtól, hogy a ruszinok számára az ukrán idegen nyelvnek számított. Az is rontott helyzetükön, hogy 1989 után megszűnt az orosz nyelv oktatása, s így az azbuka ismerete is. Sok ruszin nagyon pesszimistán ítélte meg nemzetiségük jövőjét. Elmondták, aki Kijevben végezte tanulmányait, az elutasítja a ruszinok létezését. Tipikus helyzetnek számított, hogy az egyik polgármestertől megkérdeztem, milyen nemzetiségűek. Ukránok vagyunk mondta. – Milyen vallásúak? – Görögkatolikusok. – Akkor ruszinok, nem? – Hát igen!

Részt vettem a ruszinok első világkongresszusán is, mely 1991 márciusában zajlott. (Idén tartották a hetediket.) Ezen fel is szólaltam. Az egyik férfival elbeszélgetve elmondta a dilemmájukat. Ha ruszinnak vallják magukat, akkor Ukrajnától semmilyen anyagi támogatásra nem számíthatnak. Ha ukránnak, akkor valami csurran-cseppen. A másik gond az volt, hogy a választási listára egykori kommunista párttagokat jelöltek, mást nem tudtak. Ha a ruszinok pártját fogom, akkor az ukránokat fordítom magam ellen és fordítva. Miklóst tehát tájékoztattam lehetetlen helyzetemről. A kapcsolat velük így megszűnt.

Miután megalakult a Magyar Koalíció Pártja, próbálkoztam Bugár Bélánál (1958-), hogy igyekezzünk ismét összefogni a szlovákiai kisebbségeket, de süket fülekre találtam. Ezt a lehetőséget sehogyan sem tudtuk kiaknázni. Azóta sincs tudomásom róla, hogy ezt bárki is felvetette volna. Kár.

Végezetül még két fontos mulasztásunkra kell felhívnom a figyelmet. Duray Miklós, miután az Együttélés elnöke lett, nem tett lakatot a szájára. Emiatt azonban védhetetlen helyzetbe került. Mint pártelnöknek, néha „diplomatikusan” hallgatnia kellett volna. Egyes eseményeket nem kellett volna kommentálnia. Azonban vérbeli politikai elemzőként ezt nem tudta megtenni. A gondot fokozta, hogy éleslátása rendszerint igaznak bizonyult. De ezzel széles támadási felületet adott az ellenlábasoknak, az ellendrukkereknek. Ha nem lett volna politikai vezető, nincs semmi gond. Mi azonban erre a vállalhatatlan kettősségre nem hívtuk fel a figyelmét. Így rá meg a szlovákok mumusának szerepét osztották, s ez ránk is kiterjedt. Erősítette az elfogultságokat. Egy alkalommal egy Szlovák Nemzeti Párttal szimpatizáló hölgynek kezet csókolt, aki ettől elájult. Mindenkinek erről mesélt. (Egy időben Bártfa főépítésze volt.)

A Duray-ellenes nemtelen játszmában sokan vettek részt. Nem neki ártottak elsősorban, hanem nekünk, felvidéki magyaroknak. Korlátozták a mozgásterünket.

Ehhez kapcsolódik még egy kérdéskör, melyre most nem tudunk megalapozott választ adni. Milyen szerepet játszott a szlovák titkosszolgálat abban, vagy más háttérerők, hogy törekvéseink ne sikerülhessenek? A szlovák titkosszolgálat munkálkodását észleltük, mégsem kapcsoltunk. Egyszer beállított hozzám egy személy, aki azt állította, hogy újságíróként Durayról akar cikket írni. Boldogan adtam át neki dokumentumokat vele kapcsolatosan, melyeket azután a lejáratására akartak felhasználni. Én meg ezeket az anyagokat sohasem kaptam vissza!

Kik voltak azok a személyek, akik ebben a nemtelen játszmában részünkről részt vettek? Egyes egyének persze gyanúba keveredtek, hiszen látványosan keresztbe tettek, ám nem tudjuk, ezt saját korlátoltságuk, önzésük, szűklátókörűségük okozta, vagy megbízásból tették. Duray ugyanis többször említette, hogy megfenyegették, illetve megpróbálták autóbaleset kiprovokálásával eltenni láb alól. Ez utóbbi nem sikerült. Ezekre a jelenségekre nem fektettünk kellő súlyt, nem elemeztük a helyzetet és semmilyen óvintézkedést sem tettünk. Nem gyúlt ki a vörös lámpa! Miklóst nem védtük, pedig a Kárpát-medencében az egyik legragyogóbb koponya volt, akit valaha ajándékba kaptunk. De nem úgy viselkedtünk, mintha ennek tudatában lettünk volna. Akarva – nem akarva elfogadtuk a nyakörvet. Hagytuk magunkat megvezetni. Lábon lőttük önmagunkat. Ebben a történetben ez a legszomorúbb. Ezzel kell farkasszemet néznünk Miklós születésének nyolcvanadik évfordulóján.

Balassa Zoltán/Felvidék.ma