Második beszámoló a szlovákiai magyar kisebbség fellépéséről az oktatásügyi törvényjavaslat ellen

Elhangzott a Szabad Európa Rádióban 1984. április 8-án

A csehszlovákiai magyar kisebbség közvéleményét az elmúlt fél évben, de legfőképpen ez év (1984) februárjában és márciusában a készülő új iskolatörvény izgatta. Amint a korábbi híradásokból ismeretes, a szlovák kormány olyan törvényjavaslatot dolgozott ki, amely az oktatás nyelvéről szóló cikkelyben lehetőséget teremtett volna a nemzeti kisebbség iskoláinak gyakorlati felszámolására. A javaslatot a Szlovák Nemzeti Tanács március 12-re kitűzött ülésén kellett volna törvényerőre emelni. Az ülést azonban kétszer elhalasztották, először március 27-re, majd április 2-ra.

Február és március folyamán a csehszlovákiai magyarok eddig soha nem tapasztalt hevességgel tiltakoztak ezen alkotmánysértő és jogtipró törvényjavaslat ellen. A tiltakozó levelek számát – különböző források alapján – háromezerre becsülhetjük, és a tiltakozók száma már tízezer fölé tehető. A nagyméretű tiltakozási hullám ellenére azonban igen rossz hangulat uralkodott a magyar kisebbség körében. Nem remélte senki, hogy a párt és az államhatalmi szervek lemondanak régen dédelgetett álmuk valóraváltásáról. Az első kedvező hírek március 12-én szivárogtak ki, azután, hogy a Csemadok Központi Bizottságának pártcsoportja a párt és a kormány képviselőivel tartott megbeszélésen testületileg állást foglalt a törvényjavaslat ellen. A bizonytalanság azonban továbbra is tartott, mert a korábbi tapasztalatok alapján ezt a vezető párt- és kormánykörökből kiszivárgott hírt szándékosan megtévesztőnek ítélte a közvélemény. A kételyek csak a hónap vége felé kezdtek eloszlani. Ugyanis március 19-én délután négy órakor rendkívüli ülést tartott a szlovák kormány, amelyen megváltoztatták az iskolaügyi törvényjavaslatnak az oktatás nyelvével foglalkozó 32a cikkelyét. Visszavonták a korábban öt fejezetből álló cikkely azon utolsó két fejezetét, amely lehetővé tette volna, hogy a nemzeti kisebbségek iskoláiban megváltoztassák az oktatás nyelvét, így a Szlovák Nemzeti Tanács 1984. április 2-án tartott ülésén ebben a formában fogadta el a törvényjavaslatot.

Ezen az ülésen Juraj Buša, a szlovák kormány iskolaügyi minisztere a törvényjavaslatot bevezető indoklásban a következőket mondotta:

“A gyakorlat azt mutatja, nagyon fontos, hogy a nemzetiségi iskolákban a tanulók szlovák nyelvi felkészültsége jó legyen, hogy a fiatalok országszerte egyenértékű polgárokként érvényesülhessenek mind a társadalomban, mind a továbbtanulás során, különösen a főiskolákon. Mivel ezt a feladatot főleg a magyar tanítási nyelvű iskolák nem teljesítik a kívánt mértékben, megfontolás tárgyát képezte, hogy a törvényjavaslatot hogyan lehetne módosítani úgy, hogy a tanulók szlovák tudása ezekben az iskolákban tökéletesedjen. Az összes körülmény megfontolása után született meg a törvényjavaslat kiegészítése, mely gyakorlatilag az eddigi jogi formának az átvétele. Ez a gyakorlatban egészben véve bevált. A szlovák nyelv tanítása színvonalának emelésére tehát nem a törvény keretei között kell találni megoldást. A feladatot az oktató-nevelő folyamat gyakorlatában kell megvalósítani.” (Új Szó, Pravda, 1984. április 3. 80. szám.)

Összegezve úgy mondhatnánk: a magyar kisebbség ismét elhárította a párt és a kormány részéről a magyar iskolák ellen 1978-
ban indított támadás egyik hullámát.

Azonban sem az eredmény, sem a körülmények, melyek között az létrejött, nem annyira egyértelműek, hogy elemzés nélkül napirendre térhessünk fölötte.

Hivatalos körökben több, egymástól eltérő vélemény alakult ki a törvényjavaslat visszavonásának okáról:
1.) győzött a párt egészséges szárnya;
2.) a Csemadok Központi Bizottságának kiállása késztette meghátrálásra a szlovák nacionalista pártvezetést és kormányt;
3.) Štrougal, a csehszlovák szövetségi kormány elnöke lépett közbe, miután hazatért a Budapesten tett hivatalos látogatásáról;
4.) a magyar kisebbség nacionalista körei által felbujtóit közvélemény miatt kellett visszavonni a törvényjavaslatot.

Az első feltételezés gyermekien naiv, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A második és a harmadik ugyan valós, de egymással kölcsönösen nem behelyettesíthető és önmagában nem is helytálló, hanem mindkettő része a törvényjavaslat visszavonását eredményező okok halmazának.

Emlékeztetni kell arra, hogy február közepéig a csehszlovákiai magyar kisebbség csak kósza híreket hallott. Csak itt-ott elhangzott hírfoszlányokból jutott tudomására, hogy a hatalom ismét támadásra készül a magyar iskolák ellen. Ebben a kusza informáltságban és a bizonytalan híresztelések szövevényében jelentett vezérlő fonalat a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának tájékoztató, illetve tiltakozásra felszólító körlevele, valamint a köztudatba ugyanebben az időben bejutott más fontos értesülések -például Duray Miklós tiltakozó levele, a Durayval készített interjú – a magyar kisebbségi kultúra önkéntes és hivatásos aktivistáinak agitációja nyomán. Ekkor – február közepén – került forrásba a magyar kisebbség közvéleménye. Ezért ezen a tájon kell keresni az eredményhez vezető okokat.

A Csemadok korábbi bizonytalanságából egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a Központi Bizottság nem önszántából, hanem tömegnyomásra döntött a törvényjavaslat egyértelmű elutasítása mellett. A pártcsoport március 9-i ülésére érkező tagok az otthon kialakult tiltakozó hangulatot hozták magukkal. A Csemadok Központi Bizottságának párttagjai nem nézhettek volna többé szemébe a kisebbségi sorstársaknak, ha nem szegülnek szembe a törvényjavaslattal. A Csemadok KB elnöksége március 2-án, a szervezet 35 éves fennállása alkalmából tartott ünnepi gyűlést megelőző gyűlésén – amikor a tömegek tiltakozása már javában folyt – még nem tudta eldönteni, hogy miképpen fejezze ki elutasító állásfoglalását. Még az ünnepi gyűlésen sem mertek a törvényjavaslatot elítélő határozatot hozni. A Csemadok március 9-i határozottan elutasító állásfoglalását a tömeghangulat kényszerítette ki.

Azonban a korábbi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a Csemadok tiltakozása nem elegendő ahhoz, hogy belátásra kényszerítse a párt vezetőit és a kormányt. Amikor 1979 januárjában a Csemadok KB elnöksége tiltakozott az iskolaügyi minisztériumnak a magyar iskolák nyelvi átépítésére irányuló terve ellen, ezt figyelmen kívül hagyva terjesztették elő a javaslatot a kormány Nemzetiségi Tanácsában. Sőt, 1983 szeptemberében, amikor először tudódott ki, hogy a magyar iskolák létét veszélyeztető törvényjavaslat készült, a Csemadok KB elnökségének bíráló véleményét nem csupán nem vették figyelembe, hanem még erősebbé tették a törvényjavaslatot úgy, hogy a nemzetiségi alkotmány törvény semmibevétele ezután még nyilvánvalóbbá vált. Ekkor került a javaslatba az a lehetőség, hogy az oktatás nyelvét minisztériumi rendelettel is megváltoztathatják, valamint az, hogy az alkotmánysértő törvény végrehajtásában résztvegyenek a szülők is.

Azonban nem csupán a több mint hetvenezer tagot számláló Csemadok véleményét mellőzték, hanem a kormány nem kérte ki az egyik saját szervének, a Nemzetiségi Tanácsnak a véleményét sem. 1979 januárjában a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága levelének következtében a kormány Nemzetiségi Tanácsában kialakult elutasító állásfoglalás még elegendő volt ahhoz, hogy befagyasszák a magyar iskolák nyelvi átépítésének tervét. Ezt a helyzetet elkerülendő a kormány a törvényjavaslat szövegét nem bocsátotta tárgyalásra a Nemzetiségi Tanácsban. A Tanács titkársága azonban kéretlenül is kidolgozott egy bíráló állásfoglalást, amelyben főleg a törvényjavaslat alkotmányellenességét elemezte. A kormány azonban mellőzte ezt a véleményt is.

Természetesen ezután nyer értelmet az a nézet, hogy Strougalnak, a szövetségi kormány elnökének közbelépésére vonták vissza a tőrvényjavaslat vitatott részét. Štrougal március 6-án tért vissza budapesti látogatásáról, melynek légköre elég fagyos volt. Megérkezésekor is igen hűvös fogadtatásban részesítették, e tárgyalások légkörét a prágai rádió “interprogram” adása a “kölcsönös megértés” kifejezéssel jellemezte. Ez a kommunista “testvérpártok” és a kelet-középeurópai csatlós államok diplomáciai szótárában a kenyértörés előtti állapotot jelenti. A fagyos hangulat ugyan később egy kissé feloldódott, azonban a látogatás semmiképp sem jelentett mérföldkövet a két ország gazdasági kapcsolatának elmélyítésében, hiszen a csehszlovák részről legfontosabb kérdésben, a mikroelektronika terén óhajtott együttműködésben nem jött létre megegyezés. Nem szabad túlozni, nem szabad a magyar fél tartózkodó magatartását visszavezetni a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetére. Csehszlovákia és Magyarország között sokkal több más, részben az ideológia és a nemzetközi politika, részben a gazdaságpolitika terén fölmerülő ellentétek mérgezik a légkört. Ne említsünk mást csak a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer építését, a magyar kölcsönpolitikát, a piacgazdaság hangsúlyozását, vagy az angol miniszterelnöknő, Margaret Thatcher magyarországi látogatásakor Budapest címére elhangzott dogmatikus és a kelet-nyugati együttműködést elutasító prágai bírálatokat. Azonban szó esett Budapesten a csehszlovákiai magyar kisebbségről is az iskolaügyi törvényjavaslat kapcsán. Erre utal Štrougalnak pozsonyi intermezzója, mikor Budapestről hazatértében megrótta a szlovák kormányt amiatt, hogy a nemzetközi tárgyalások légkörét mérgező törvényjavaslatot dolgoztak ki. Azonban ne felejtsük; ez március 6-án történt.

A magyar kisebbség tömegtiltakozásának hulláma február közepén indult. Február 22-én és 23-án együttes ülést tartott a Szlovák Nemzeti Tanács kulturális és iskolaügyi, valamint alkotmányjogi bizottsága. Ezen az ülésen Buša iskolaügyi miniszter a törvényjavaslattal foglalkozva úgy nyilatkozott, hogy a kormány által előterjesztett javaslatban érvényesült az az óhaj is, hogy a nemzeti kisebbség számára létesített középiskolákban (tehát gimnáziumokban, szakközépiskolákban) a szülők kérésére némely tantárgyat szlovák nyelven oktassanak. Ez, a kijelentés fontos dokumentum. Ugyanis mindeddig nem így esett szó az oktatás nyelvének megváltoztatásáról. Az iskolaügyi minisztérium korábbi terveiben is a magyar alapiskolák ötödik osztályától kezdődően tervezték a szlovák nyelvű oktatás fokozatos bevezetését. A mostani törvényjavaslat pedig egyértelműen az alap- és a középiskolákat érintette anélkül, hogy külön kiemelték volna az oktatási nyelv megváltoztatásának korlátozását. Tehát Bu�ának ezt a kijelentését már egy kompromisszum előkészítésének kell tekinteni, mely a magyar kisebbség közhangulatának nyomására, illetve annak lecsillapítására alakult ki. Egészen március közepéig ez a kompromisszumos megoldás foglalkoztatta a szlovák vezetést, és a javaslat vitatott részének visszavonására nem gondoltak. Még március 9-én a Csemadok Központi Bizottságának párttagjai előtt is ezzel védelmezték a törvényjavaslatot, olyan kifejezéssel élve: “mi ezt így gondoltuk”. A február 22-23-án tartott szakbizottsági ülésről kiadott összefoglalóban az Učitžíské Noviny 11. számában március 15-én is ezt a kompromisszumnak tekinthető változatot tették közzé. A végleges döntés március 19-én született, tizenkét nappal azután, hogy Strougal hazajött Budapestről. Ezért semmiképpen sem tekinthető a döntés a szövetségi kormány miniszterelnöke közvetlen közbelépésének. Ez csupán a többi mellett egy ok lehetett. Hasonlóképpen mint a Csemadok bátor állásfoglalása. Azonban az az együttható, amellyel az okok halmazának egyes elemeit be kell szorozni, a magyar kisebbség tömeges állásfoglalása volt. Ezt annál is inkább nagyra kell becsülni, mert a tiltakozók nem tudtak egymásról, tehát egyéni döntések sorozatának volt a következménye. Annak ellenére döntöttek a tiltakozás mellett, hogy tudatában voltak a döntésben rejlő veszélynek és a rendőrségi megmozdulás lehetőségének. A tiltakozó pedagógusok pedig a felettes iskolaügyi hatóságok részéről várható megtorlásnak is.

A politikai rendőrség akciói, mint mindig, most is elsősorban a megelőzést szolgálták. A komáromi magyar gimnázium igazgatójának február közepén parancsba adták, hogy csak a titkosrendőrség jelenlétében nyithatja föl az iskolába érkező postai küldeményeket. A politikai rendőrség egy további akciójáról Fülekről érkezett hír. A Csemadok fülekpüspöki helyi szervezetének elnöke Molnár Tibor. Azonban az autójavító üzem vezetőjét is így hívják. A Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának levelét a postás tévedésből az autószerviz vezetőjének kézbesítette, aki – mivel nem volt járatos az iskolaügyben – megmutatta a levelet Szakó László középiskolai tanárnak. Szakó két ízben is arra utasította Molnárt, hogy azonnal szolgáltassa be a levelet a titkosrendőrségnek. Molnár azonban nem tett eleget a felszólításnak. Emiatt a következő napon megszállta a rendőrség az autójavító üzemet és Molnár lakását, ahol házkutatást tartottak.

Azt követően, hogy a szlovák sovinizmustól átitatott párt és kormány nem tudta valóra váltani a törvényjavaslattal a magyar iskolák felszámolásának tervét, azzal kell számolnunk, hogy a közeljövőben további más lépésekre kerül majd sor.

Az iskolaügyi irányító szervek és a politikai rendőrség represszív tevékenységének fokozódására lehet számítani. Részben megtorlásként, részben pedig azért, hogy elvegyék az emberek kedvét a jövőbeni tiltakozásoktól. A hatalmi szerveket ugyanis a tömegméretű tiltakozás lepte meg leginkább. Nem tudta ezt titkolni Buša iskolaügyi miniszter sem a március 23-án tartott sajtóértekezleten, ahol a törvényjavaslat módosítását a magyar kisebbség tömegtiltakozásával indokolta. Buša szerint azonban a magyar kisebbség becsületes tagjait a magyar nacionalisták bujtották fel, és félremagyarázták a kormány kisebbségeket segítő szándékát.
Nem szabad azonban azt hinni, hogy az iskolaügyí törvényjavaslat kedvező módosításával elhárult a veszély a magyar iskolák felől. Az 1978 óta meg-megújuló szándék nem hiúsult meg végleg, csupán átmeneti vereséget szenvedett. Az iskolaügyi minisztérium visszatérő érvelése a magyar iskolák ellen az, hogy nem készítik fel kellőképpen a magyar fiatalokat a társadalmi érvényesülésre és a továbbtanulásra. A csehszlovák, de főleg a szlovák hatalmi szervek több évtizedes magyarellenes politikája következtében visszafejlődött, illetve a követelményektől elmaradó magyar iskolák helyzetét az emiatt szenvedő alany, azaz a magyar kisebbség bűnéül rója fel.

A Szlovák Nemzeti Tanács említett két bizottságának együttes ülésén február 22-23-án az iskolaügyi miniszter a magyar gimnáziumokból továbbtanulásra jelentkező fiatalok alacsony arányát többek között azzal magyarázta, hogy
1.) a szlovák nyelvoktatás szintje alacsony, és
2.) a kis magyar gimnáziumokban a nagy szlovák gimnáziumokhoz képest elmarad az oktatási színvonal és tanári karuk felkészületlen.

Ez csökkenti a magyar fiatalok továbbtanulási kedvét. Ennek a magyarázatnak elsőként említett pontját a törvényjavaslat április 2-án elhangzott indoklásában is megismételte a miniszter. A másik pontban összefoglalt véleményét pedig már olyan nyílt támadásnak lehet tekinteni, mely a magyar iskolák egész rendszerét érinti. Hiszen a központilag megszabott irányszámokkal elsorvasztott magyar iskolák – főleg gimnáziumok – kicsinyek a jól támogatott és fejlesztett szlovák iskolákhoz képest. És a magyar iskolák szakmai ereje is törvényszerűen csökkenő – főleg az alapiskoláké -, mert 1977 óta fokozatosan csökken a magyar pedagógusképzés, 1981 óta pedig csupán az alapiskolák első négy évfolyama számára képeznek magyar tanítókat, akiknek még a magyar nyelv tanításának a módszertanát is szlovákul tanítják. A tankönyvellátás is romlik, hiszen a 7. Ötéves tervre betervezett magyar tankönyvek számát minimumra csökkentették, mert az eredeti szándék szerint 1979 szeptember l-től lépett volna életbe a magyar nyelven való oktatás fokozatos leépítése.

Az elkövetkező időszakban tehát mind a magyar nyelven való oktatás, mind a magyar iskolák színvonala és az iskolahálózat ellen ismétlődő támadások várhatók, melyek a magyar nyelven való oktatás csonkítására fognak irányulni. Tehát annak ellenére, hogy nem tartalmazza ezt a lehetőséget az új iskolatörvény, annak megkerülésével mégis ezt fogják megvalósítani. Ezt vetíti előre a március 23-án tartott sajtóértekezleten Buša iskolaügyi miniszter válasza arra a kérdésre, hogy mi lesz a sorsa az iskolaügyi törvényjavaslatból kihagyott két fejezetnek. Buša erre vonatkozóan miniszteri rendeletek kiadását helyezte kilátásba. De erre utalnak a törvényjavaslat idézett indoklásának alábbi kitételei is: ,,a szlovák nyelv tanítása színvonalának emelésére nem a törvény keretei között kell találni megoldást… A feladatot az oktató-nevelő folyamat gyakorlatában kell megvalósítani.” Tehát továbbra is a korábbiakhoz hasonló támadások várhatók a magyar iskolák ellen, ezek a magyar iskolák hálózatának csökkentésére, az iskolák további összevonására és a magyar nyelven való oktatás terjedelmének korlátozására fognak irányulni.

A csehszlovák, illetve a szlovák pártvezetés már felvázolta a nemzetiségi politika további kilátásait is. Még 1983 áprilisában źudovít Pezlár a szlovák párt főideológusa a pozsonyi Madách könyvkiadóban tett látogatása alkalmával leszögezte, hogy a csehszlovák nemzetiségi politika célja a csehszlovák hazafiságra való nevelés. A párt elutasítja a nemzeti kisebbségek híd szerepét. A nemzeti kisebbségek nem képezhetnek összekötő kapcsot a két szomszédos ország között (ezalatt a csehszlovák-német, csehszlovák-lengyel, de főleg a csehszlovák-magyar kapcsolatokat kell érteni). Ezt a funkciót csak a reális szocializmus építése töltheti be. Pezlár azt is közölte, hogy a pártnak ezt a nézetét tolmácsolták a magyar pártnak is az 1983. március 22-23-án tett budapesti látogatások alkalmával. Ezzel azonban Pezlár, illetve a csehszlovák pártvezetés nem csupán a Helsinki Egyezménynek a nemzetközi együttműködésre vonatkozó elveit módosítja sajátosan, hanem szöges ellentétbe kerül mind a kulturális, mind az oktatásügyi együttműködésre és cserére vonatkozó fejezetek utolsó bekezdésével is. Ezekben ugyanis éppen a nemzeti kisebbségek híd szerepe lett megfogalmazva, tekintettel ezek tagjainak jogos érdekeire. Tehát a Csehszlovák Kommunista Párt nemzetiségi politikájának egyik alapelve a magyar kisebbség elszigetelése és leválasztása az egységes magyar kultúráról.

A másik elvet – mely szorosan összefügg az előbbivel – Gustav Husak köztársasági elnök és pártfőtitkár fogalmazta meg 1984 március elején egy a szlovák vezető pártfunkcionáriusok és a pártsajtó főszerkesztői számára rendezett összejövetelen. Husak ezalkalommal a magyar kisebbség tömegtiltakozásával szemben védelmezte és magyarázta a szlovák kormány iskolaügyi törvényjavaslatát. Kifejtette, hogy az iskolaügyben a nemzeti kisebbség iskoláiban az oktatásnak a többségi nemzet nyelvére való átalakítását már a hetvenes években meg kellett volna valósítani, Tehát ezen a téren nagy a lemaradás. (Ezalatt természetesen a magyar iskolák oktatási nyelvének megváltoztatását értette, hiszen a ruszin-ukrán és a lengyel iskolákban már nagyrészben lejátszódott ez a folyamat.) Majd Leninre hivatkozva az asszimilációval foglalkozott, Lenin – Husak szerint – szintén a kisebbségek asszimilációját támogatta, mivel a kisebbségek asszimilálása a többségbe a kisebbségek érdeke.

Az 1948. február 25-i kommunista hatalomátvétel óta először mondták ki ennyire nyíltan a folyamatosan életbentartott szándékot – a csehszlovákiai magyar kisebbség asszimilálását -, mely a csehszlovák nemzetiségi politika további vezérelve.

Számolni kell azzal, hogy folytatódni fog az öt év megszakítással 66 éve, de főleg az utóbbi negyven évben tartó abnormális állapot, melyben a normális civil élet helyett a legtermészetesebbnek, az anyanyelvnek és az anyanemzethez való tartozásnak és a vele való azonosságnak a védelmére kell összpontosítani az emberi erőt.

A felvázolt kilátások nem kedvezőek, azonban az eddigi kisebbségi sors mindig a nehéz megpróbáltatások sorozatát hozta. A magyar kisebbség pedig – ha nem is mindig és mindenki egyformán – de állta a sarat. Elszántságáról épp most, 1984. februárjában és márciusában tett tanúságot. Ez tanulság a jövőre nézve is: a fokozott önvédelem és az erős öntudat a leghatásosabb fegyver a hatalom türelmetlen, kisebbségellenes politikájával szemben.

1984. április 4.
+