Amitől nyugtalanok az álmaim

(Megjelent a Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről, HHRF, New York, 1989 kötetben)

Erzsinek hívnak, az egyik csehszlovákiai magyar oktatási nyelvű középiskola érettségiző diákja vagyok. Nyáron leszek tizennyolc éves. 1968. augusztus 21-én születtem, azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállamának a csapatai bevonultak az országba.

Azt szeretném elmondani, hogy miért nem sikerült az érettségi írásbeli dolgozatom szlovák nyelvből. A négy választható téma közül az elsőt, a hazáról szólót választottam. Azt, hogy “a hazám gyönyörű, büszke vagyok rá és mindenek fölött szeretem.” Az osztályban csak én írtam erről… Tessék elképzelni, csupán én …

Tetszik tudni, hogy mi a haza?… Jaj, de bután kérdeztem… Ugye? Ezt egy érettségiző lánynak is biztosan illene tudni… Bizonyára,… de eddig még nem gondoltam erre… Azaz néha igen, de sohase voltam biztos abban, hogy olyan-e a haza, amilyennek én képzelem el… Azt hiszem, nem fűződik hozzá semmilyen élményem… nem tudom azt sem, hogy mi a hazaszeretet… Ilyet még sohasem éreztem. Azt hi szem, hogy nem … Igaz, a rádióban és a televízióban nap mint nap a hazáról beszélnek. A szocialista hazafiságról és a szocialista haza szeretetéről. A tankönyveink is, már az első elemitől fogva, ilyen szólamokkal vannak tele. És május elsején, meg más alkalmakkor is a transzparenseken hazáról szóló jelszavak olvashatók. Az, hogy “Csehszlovákia két egyenjogú nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak közös hazája,” meg “? Éjen a csehek és a szlovákok megbonthatatlan egysége,” “A haza építésével szilárdítod a békét,” “A haza építésére és megvédésére légy kész.” Olyat is halottam már, hogy: “A haza szeretete a Szovjetunió szeretete” — vagy fordítva? Azt a feliratot pedig nap mint nap látom, hogy “?rök időre a Szovjetunióval és soha másként”… De ezek nem váltanak ki belőlem semmilyen pozitív érzést… Helyesen mondtam? Pozitív érzést? Mindeddig csak elengedtem mindezt a fülem mellett. És otthon se beszéltünk erről soha. Csupán apu mesélt sokat az utóbbi időben hatvannyolcról. Jót is, rosszat is, de inkább jót… és mindig hozzátette, hogy erről másnak ne szóljak, mert baj lehet belőle… Persze, mindaz amit mond, számomra csak olyan, mintha nem is lett volna, hiszen akkor születtem . . . Most az írásbelin, a témaválasztás után igyekeztem az életben először végiggondolni a hazával kapcsolatos élményeimet. Ekkor próbáltam először tudatosítani ezeket az érzelmeimet. Azokat, amelyek ahhoz az országhoz fűződnek, amelyet hazámnak kellene tekintenem. Jelent-e szá­momra ez a fogalom a puszta szón kívül mást is…? Most már bánom, hogy ezt a témát választottam. Talán azt hittem, hogy könnyű lesz, amolyan blabla … Nem is tudom… Azt hiszem, az kapott meg, hogy gyönyörű. Mert valóban szép ez az ország… Csehország is, és Szlovákia is … nagyon szeretem a természetet, és ezt a környezőt fölöttébb… De elegendő ennyi?.., Ez a hazaszeretet… ?

Hogyan szerethetem mindenek fölött a hazát …? Anyut, aput és a kistestvéremet nagyon szeretem. Tőlük jobban nem tudok szeretni senkit és semmit… Szeretem a zenét, a Locomotív GT, az EDDA-MŰVEK és a Hobo Blues Band számait, szeretek diszkóba járni meg olvasni, és imádom az Illéséket meg az “István a király”-t — ennek a szövegét betéve tudom … És szeretnék járni Magyarországra a kedvenc együtteseim koncertjeire, de nem lehet, mert évente csak kétszer utazhatunk. De mit kellene szeretnem mindenek fölött…? A hazát…? Aput, Anyut és Öcsit szeretem … Az egyik osztálytársamnak meghalt az apja. Nem ismertem őt, mégis sírva fakadtam, amikor megtudtam, mert elképzeltem, hogy az enyém is egyszer … De apura büszke vagyok, mert mindig gyorsabban oldja meg a matekpéldáimat, mint én és minden kérdésre tud válaszolni … De a hazára miért legyek büszke… ? És egyáltalán, mi az, hogy “haza”…?

Április huszonnyolcadikán egy érdekes dokumentumfilmet adtak a budapesti tévében a magyarországi svábokról. “Együttélés” volt a címe. Ebben mutatták, hogy 1941-ben, amikor a romániai Bukovinából hazatelepülhettek Magyarországra a kétszáz évvel ezelőtt, a császári csapatok mádéfalvi vérengzése után odamenekült székelyek, sírva csókolták a haza — Magyarország — földjét. Eddig nem is hittem, hogy létezik ilyen. Csak hallomásból volt tudomásom ilyesmiről, meg könyvekből…

Öt évvel ezelőtt, amikor utoljára voltam pionírtáborban, Jerzyt, a vezetőnket, egy Pozsonyban tanuló osztravai — észak morvaországi — lengyel fiút hallottam először őszintén beszélni a hazáról. Azt magyarázta, hogy neki két hazája van. Csehszlovákia a gazdasági hazája, mert itt él, Lengyelország pedig a szellemi hazája, azért, mert a nemzetisége lengyel… Az írásbelin először ez jutott eszembe. De erről nem írhattam. Jerzy is azt mondta, nem lenne jó ha megtudnák róla a csehszlovákok, hogyan gondolkodik … De azért sem írhattam erről, mert szerintem nem lehet két hazát egyformán szeretni… Nekem is két hazám lenne? Csehszlovákia és Magyarország…?

Itt élek. Minden ősöm, akiről apu és anyu beszélt, szintén itt élt. Azon a területen, amit ma Csehszlovákiának nevezünk. ?s mind magyarok voltak. Mi is magyarok vagyunk. Otthon csak magyarul beszélünk, magyar iskolába járok. De ?csit szlovák óvodába kellett íratni… Hogy miért? Először elmondom, hogy mi történt velem … Nem, anyuval kell kezdenem … ő a háború után kezdett iskolába járni. Akkor a magyar iskolákat betiltották, és mukkanni se volt szabad magyarul. Ezért minden magyar gyerek szlovák vagy cseh iskolába járt. Ha a tanító meghallotta, hogy a gyerekek magyarul beszélgetnek egymás között, sarokba állította vagy fahasábra térdepeltette őket, meg kormost adott nekik. Anyu csakúgy, mint a gyerekek zöme, nem tudott szlovákul. Egyszer, amikor felhívták őt felelni, ijedtében magyarul kezdett makogni. Ezért a tanító megverte őt és szamárfület húzott a fejére. Egy papírból kivágott szamár fület. Egész nap, még a szünetekben is így, fülesen kellett állnia a dobogó előtt az osztály nevetségére … Anyu erről nem szokott beszélni, de apu említette, hogy így történt, és olyan furcsán, kétértelműén mondta — amit csak most, később értettem meg —, hogy anyun még mindig látszik a fülek nyoma.

Amikor ötéves voltam, engem is szlovák óvodába írattak a szüleim, mert a lakótelepünkön nem engedélyezték a magyar óvodát. Pedig több mint harmincan jelentkeztek. Harminctól kisebb létszám esetében ugya nis nem engedélyeznek sem óvodát, sem iskolai osztályt… A kérvényeket azzal utasították vissza, hogy a városban már működik egy óvoda a magyarok számára. Oda azonban nem vettek fel bennünket, mert a lakó telep más városkörzetbe tartozott, és az egyetlen magyar óvodába — a zsúfoltsága miatt — csak a közvetlen környékről fogadhattak gyerekeket. Apu mondta, hogy anyu végül örült is, hogy szlovákba kerülök, így legalább összeszokom azokkal a gyerekekkel, akik majd az osztálytársaim lesznek elsőben, és így talán nem lesz részem olyan megrázkódtatásban, mint neki volt az első elemiben. Eredetileg ugyanis szlovák iskolába akartak íratni szüleim, mert a magyar nagyon messze volt tőlünk … Csakhogy a szlovák óvodából ki kellett venniük, mert megmakacsoltam magam. Ott ugyanis mindjárt az első napon elkezdtek büntetni. Ez úgy történt, hogy az óvónő a meseóra végén a képeskönyvből megkérdezte tőlem, hogy miről szólt a mese. ?n azonban Popoluška helyett Hamupipőkét mondtam. Az óvónő erre nevetni kezdett — biztos akkor hallotta először ezt a szót — és vele nevettek a gyerekek is. Majd először csak úgy, anyaian megszidott, azért mert nem figyelek, és azzal ijesztgetett, hogy ha az iskolában is ilyen figyelmetlen leszek, buta maradok. A mellettem ülő gyerek erre azt mondta nekem: “te buta magyar.” Ennek persze nem lett jó vége, mert mérgesen meg-csíptem a combját. Ettől a kis lány sírni kezdett és azt üvöltötte, hogy “ez a buta magyar bánt engem.” Az óvónő erre azonnal magához intett és borzasztóan megcibálta a hajamat. Azt hittem, hogy kitépi a copfomat. Közben pedig azt rikácsolta, hogy “aziatka,” azaz ázsiai, és jegyezzem meg, hogy ezután csak szlovákul szabad beszélnem, mert Szlovákiában élek. Hogy ezt mondta, csak anyutól tudom, mert másnap az utcán, a villamosban és a gyerekorvos nál nem akartam vele beszélni, csak hallgattam, és amikor megkérdezte — természetesen magyarul —, hogy miért nem válaszolok, szlovákul fe leltem: az óvónéni megtiltotta, hogy magyarul beszéljek .., Otthon azonban nem feszélyezett semmi, hacsak az nem, hogy reggel ismét óvodába kell mennem … Az első eset után napirenden voltak a verekedések, mert a gyerekek örökké csúfoltak, kínoztak, rugdaltak, csípkedtek amiatt, hogy magyar vagyok. Persze, én védekeztem, így az óvónő egy szer meglátta, hogy verekszem, azaz hadonászok a kezemmel magam körül. Amikor megmondtam, hogy miért, szégyentáblát akasztott a nya kamba, amelyre egy nagy fekete nyelvet festettek. Ez azt jelentette, hogy hazudós vagyok, vagy valami ilyesmit, így kellett állnom az udvaron, amikor a többi gyerek játszott. Ezt sohasem felejtem el. Ekkor fogadtam meg, hogy történjék bármi, soha, soha többé nem megyek óvodába … De már ezt megelőzően sem akartam járni. Minden reggel könyörögtem, hogy ne vigyenek. Mielőtt elindultunk volna, elkapott a hányinger. Min den áldott nap. Azon az utolsó reggelen, indulás előtt, kiszöktem a lakás ból és elbújtam a ház mögött a szemeteshordók közé. Csak sokára talál tak rám. Ekkor mondtam apunak, hogy ha még egyszer elvisznek az óvo­dába, soha nem látnak többé. Ezt ismételgettem konokul…

Még ma is elevenen élnek bennem ezek a reggelek. Szinte érzem, hogyan feszült a gyomrom. Nemrégen azonban ismét volt egy ilyen rosszul létem. A nagynénimnél voltunk Magyarországon. Irtó jól éreztem magam. Legszívesebben örökre ott maradtam volna. Amikor hazafelé jövet a határállomáshoz közeledtünk, tudatosítottam magamban, hogy abban az évben már többet nem utazhatunk Magyarországra. Ekkor fogott el is mét ilyen rosszullét… Hát tessék mondani, normális helyzet az, hogy magyar létemre nem utazhatok bármikor Magyarországra, ahol ráadásul még rokonaink is vannak? Ha kiállók a Duna-partra, átlátok a nagynénim falujába, olyan közel van, és mégis alig elérhető …

Öcsivel is hasonlóképpen történt mint velem. ?t is magyar óvodába akarták adni a szüleim. Össze is beszéltek vagy negyvenen, gyerekes ma gyar családok, hogy kérvényezni fogják a magyar ovit. De a szülök egy részét beidézték a hivatalba … a nemzeti bizottságra … és meg-győzték Őket, hogy a gyermekeik érdekében vonják vissza a kérelmet, mert anya gi okok miatt most úgyse nyithatnak magyart. Csak egy vagy két év múlva. Talán. Ha azonban továbbra se mondanak le a szándékukról, akkor más óvodába nem vehetik fel a gyerekeket. A szlovák óvodák már így is túlzsúfoltak, ezért sehol se lesz számukra hely. Mikor ezzel sikerült le csökkenteni a kérvényezők számát, a nemzeti bizottság a kitartóbbaknak már azt a törvény szerinti választ adhatta, hogy a jelentkezők kis létszáma miatt nem nyithatnak magyar óvodát, így került Öcsi szlovákba. De ő nem járt úgy, mint én. Nem azért, mert fiú, hanem amiatt, mert többen vannak magyarok egy csoportban és ügyes verekedők. A többi gyerek nem mer velük kikezdeni. Meg az óvónő is jól ismeri anyut. De a házunk közelében lévő játszótéren más a helyzet, oda ritkán merészkedik egyedül. A szlovák gyerekek többnyire nem engedik ?t játszani, elveszik a labdáját, ha közéjük akar állni azzal kergetik el, hogy “ti magyarok vagy tok, költözzetek Magyarországra, itt nincs semmi keresnivalótok.” Egy­szer, amikor sírva jött fel a játszótérről és emiatt apu dühösen lerohant, azt kiabálták neki vissza a szlovák gyerekek, hogy a magyarok menjenek vissza Ázsiába, meg a Duna túlsó oldalára … Hát egy gyereknek eszébe juthat ilyesmi magától…

Az óvodai nehézségek miatt — a korábbi elképzeléssel ellentétben — magyar iskolába írattak a szüleim. Anyu kérvényezte a munkaidejének megváltoztatását azért, hogy reggelente elvihessen a tőlünk jó félórára lévő iskolába. Az engedélyt nem kapta meg, ezért ott kellett hagynia az állását. Rajtam kívül még két gyereket írattak magyarba azok közül, akiknek a szülei az enyéimmel együtt kérvényezték a magyar óvodát. De ezeket is két vagy három hónap múlva kivették és átíratták a lakóhelyi körzetben lévő szlovák iskolába. Ugyanabból az okból kényszerültek er re, ami miatt anyu munka nélkül maradt… Amikor már nagyobb voltam és szülői kíséret nélkül utazhattam, együtt a nagyobb iskolatársaim mal, gyakran megtörtént, hogy a buszban a felnőttek ránkszóltak “ne be széljetek magyarul,” “ha szlovák kenyeret esztek, beszéljetek szlovákul.”

Hosszú ideig azt hittem, hogy csak gyerekek között, vagy csupán gyerekekkel történnek ilyen esetek. Később rájöttem, hogy nem így van. Egy ilyet már említettem. Azt, amikor apura kiabáltak vissza a játszótéri gyerekek. De megtörtént ilyesmi máskor is …

Az iskolában nincs tornatermünk, ezért télen a közeli szlovák iskola épületébe járunk tornaórára. Gyakran megesik, hogy beordítanak a terem ajtaján: “disznó magyarok! koszos magyarok! büdös magyarok!” … Persze hogy koszosak és büdösek vagyunk ha tornaóra végén izzadtán kell felöltöznünk, mert a mosdót nem használhatjuk, és különben is, ro hannunk kell vissza a tanításra a saját iskolánkba … A szemtelen bekia bálások miatt azonban eddig még senkit se büntettek meg …

Három évvel ezelőtt tízünket — lányokat — a legjobb tornászokat a tavaszi szünetben jutalomból sítanfolyamra vittek. Hasonló korú — tizenöt-tizenhat éves — szlovák diákokkal, egy textilipari szakiskola vagy inasiskola lányaival utaztunk együtt. Már a vonatban kezdődött a civakodás, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Amint meghallották, hogy magyarul beszélgetünk, azonnal lehurrogtak bennünket, kioktattak, hogy szlovákul kell beszélnünk. Mert ha a magyarok ideszemtelenkedtek Szlovákiába, akkor legalább respektálják a szlovákokat. “Ha hozzánk jár­nátok iskolába, egy-kettő leszoktatnánk benneteket a magyar beszédről” — mondták és részletesen elmagyarázták, hogy hogyan nevelik engedelmességre az internátusi magyar lányokat. Este pokrócot dobnak rájuk, és addig püfölik őket, amíg nem ígérik meg, hogy többet nem beszélnek magyarul. “Térden állva kell megfogadniuk, hogy ezután még álmodni is szlovákul fognak. Ha megszegik az ígéretet, újból kapnak. Két-három hó nap múlva már álmukban is szlovákul beszélnek. A tanulékonyabbja pe dig a helybeli fiúkkal már szlovákul csókolózik” — mondta nevetve az egyik…

A síkurzus alatt egymást követték az incidensek. A sípályán, oktatás közben, azt kiáltozták ránk, hogy “esetlen magyarok; ügyefogyott magyarok” … Az egyik este honismereti előadást tartottak a szlovák nemzeti felkelésről. Az előadó nyilván nem tudta, hogy magyarok is ül nek a hallgatók között, mert amikor belehevült az előadásba azt fejteget te, hogy a felkelést azért is kellett megszervezni, hogy a szlovákok a világháború után egyértelműen a győztes hatalmak oldalára kerüljenek, mert csak így szerezhettek előnyt a magyarokkal és a csehekkel szemben. Mondanom se kell, mi ezt az iskolában másképp tanultuk. Majd ezután kitért arra, hogy a magyarok itt betolakodók, ugyanis megbontották a szláv népek egységét, amelyet csak a Szovjetunió segítségével lehet helyreállítani. Még azt is mondta, hogy a magyarok csak arra képesek, hogy békétlenséget szítsanak Európában, és erre kihasználják a határaikon kí vül élő magyarokat. És a magyar egy tipikus elnyomó nemzet, ezer évig elnyomta a szlovákokat ís, és a kultúrájukat ís tulajdonképpen a szlovák oknak köszönhetik . .. Az előadás után bekapcsolták a magnót. Táncolhattunk. A tanfolyam vezetője, nagyon csinos férfi, a tanárnőnket kérte fel, de a tancink csakhamar kipirosodva és könnyes szemmel tért vissza. Odasúgta nekem, hogy le kell feküdnie, mert rosszul érzi magát. Mi, lányok azt hittük, hogy belehabarodott a tanfolyam vezetőjébe, azonban nélküle nem akartunk ott maradni, ezért mi is fel-mentünk a szobáink ba … Azon az éjszakán azonban a saját bőrünkön tapasztalhattuk azokat a szelídítési módszereket, amelyekkel odautazásunkkor a vonaton fenyegettek a textiles lányok. Már aludtunk, amikor ki tudja hányan, belopakodtak a szobánkba. Arra riadtunk, hogy fulladozunk a pokrócok alatt, csépelnek bennünket és fojtott hangon szidalmaznak: “ezt az ezeréves el nyomásért,” “ezt az undorító magyar beszédért.” Zuhogtak ránk az ütések, de nem tudtunk védekezni a plédek alatt, közben csúnyán káromkodtak és lekurváztak minket… Másnap reggel karikás szemmel panaszoltuk a tanárnőnknek az éjszakai “terrortámadást.” Láttuk, hogyan re meg az ajka az izgatottságtól. Nem állhatta meg, hogy ne mondja el, mi ért volt úgy feldúlva az este. A tanfolyam vezetője ugyanis a szemére ve tette, hogy rossz példát mutat, mert magyarul beszél velünk. Egy pedagógusnak Csehszlovákiában, tehát egy itteni magyar pedagógusnak is, a szlovák hazafiságra való nevelés a feladata, ezt pedig szlovák nyelven kell végezni. Emiatt szólalkoztak össze . .. Ezután úgy határoztunk, a tanár nő beleegyezésével, hogy nem maradunk ott a kurzus végéig, hanem azonnal hazautazunk. A tanárnő még azt is mondta, hogy panaszt emel otthon a tanfelügyelőségen … Aputól tudtam meg később, hogyan zárult az ügy, mert beszéltek róla a szülői értekezleten. A tanárnő szóbeli fenyítést kapott a szlovák-magyar együttélés elleni izgatási kísérlet miatt, mert a panaszt — állítólag — nem tudta bizonyítani tanúkkal. Kilátásba helyezték, hogy a következő ilyen alkalommal rágalmazás miatt akár pert is indíthatnak ellene, vagy elbocsáthatják tanári állásából. . .

Ebben az évben volt az is, amikor elterjedt a híre, hogy a kormány meg akarja szüntetni a magyar nyelvű oktatást. Ezt onnan tudtuk meg, hogy valaki kitette az iskolai faliújságra a Csehszlovákiai Magyar Kisebb ség Jogvédő Bizottságának a felhívását. Ez azonban csak az első tízperces szünetben volt ott, mert az igazgató, amikor megtudta, hogy mi miatt csoportosulunk a folyosón, levetette a levelet. Persze, nem ért el vele semmit, mert az egyik fiú, a Karcsi, azonnal előhúzta a zsebéből a másolatot. A következő órákon ezt körmöltük a pad alatt, hogy röplapként osztogathassuk a többieknek … A közeli faluból — Zonctoronyról — van egy iskolatársunk, ő mondta, hogy náluk csaknem az egész falu tiltakozott a magyar nyelvű oktatás megszüntetése ellen… ősszel Komá romból jött át hozzánk egy fiú. Mesélte, hogy az ő gimnáziumukban vagy száz diák írt alá tiltakozó levelet, amelyet elküldték a Szlovák Nemzeti Tanácsnak. Tudom azt is, hogy apu egyik ismerősét a tiltakozások miatt lecsukták, és a két évfolyammal alattam járó egyik fiú mamáját is letartóztatta a rendőrség…

Amikor az írásbelin törtem a fejem, ez mind az eszembe jutott… Hát lehet a hazám olyan ország, ahol ilyenek történnek velem és szüle immel, meg egyáltalán velünk magyarokkal… ? Mitől haza a haza? Attól válik azzá, hogy itt lakom, vagy jól is kellene ereznem itt magam? Kint az erdőben olyan felszabadult vagyok, mert ott senki se bánt a magyarságom miatt, de az erdő mégiscsak az állatok hazája. Az embernek az emberek között kell azt meglelnie. .. Amikor a piszkozatot írtam, döbbentem rá, hogy nekem valószínűleg nincs is hazám, és talán már nem is lesz soha ,.. Ahová hazamegyek, még nem biztos, hogy az a hazám is… Ezt nem mertem leírni, Jerzy szavai jutottak az eszembe: “Ezek előtt titkolni kell a gondolataidat.” Ezért hát hazudtam,.. Azt írtam, hogy a hazám Csehszlovákia, és szeretem a hazámat… olyan hülyeségeket írtam, mintha az újságból másoltam volna … Úgy látszik, nem tudtam meggyőzően hazudni, mert rosszul sikerült a dolgozatom. A tanárnő azt mondta, hogy csak kegyelemből adott hármast, mert rosszabbat érde meltem volna …

Még nem mondtam el mindent. Azt se, hogy nagypapa miért került kórházba, az intenzív osztályra . . . Nagyszüleim ?csi keresztelőjére felu taztak hozzánk, ők ugyanis másutt laknak. Apuval vártuk őket a vasútállomáson. Amikor megjelentek a kijáratban, azonnal láttuk, hogy tör tént velük valami. Nagypapa fulladozott az izgatottságtól, alig tudott beszélni. Nagymama mondta el, hogy mi történt. Nagypapát leszálláskor kilökték a kocsiból! Öregesen kászálódott le a lépcsőn, amikor hátulról idegesen rászólt valaki. Erre a nagypapa, hogy gyorsabban kiszállhasson, a csomagok miatt mondott valamit a nagymamámnak. A türelmetlen fér fi azonban nyilván meghallotta, hogy az öregek magyarul beszélnek, mert szitkok özönét szórta rájuk, szidta az államot amiatt, hogy még ma napság is megtűri a magyarokat és a magyar szót Csehszlovákiában, meg, hogy az ilyen öregek miért utaznak, inkább pusztulnának el, legalább annyi magyarral is kevesebb lenne. Majd a “szörnyeteg” — ahogyan nagymama nevezte a pasast — meglökte a kocsi peronján álló koffert, amelyet nagyapa éppen le akart emelni. Csakhogy nagyapa a váratlan lö késtől elvesztette az egyensúlyát és az alsó lépcsőről leesett… Ezt köve tően éjszaka szívrohamot kapott, be kellett őt szállítani a kórházba … De nagymama nem is emiatt aggódott a leginkább. Az háborította fel őt a legjobban, hogy nem akadt senki a peronon, sem a kocsiban, aki a védelmükre kelt volna …

Öcsi keresztelőjét megelőzték más izgalmak is… a névadás miatt… Apu már korábban mondta, ha fia születik, magyar névre kereszteljük. Ezért előre elintézte az engedélyt. Ugyanis, ha mindkét szülő a személyazonossági igazolványban is magyar nemzetiségűnek vallja ma gát, engedélyezik a magyar keresztnév beírását, de így is szükséges az írásbeli engedély, és ekkor se megy simán. Egyébként csak szlovák kereszt nevet írnak be az anyakönyvbe. Az első akadályt éppen a körzeti anya könyvi hivatalban gördítették, mert nem akarták elfogadni az igazolást. Csak akkor engedtek, amikor apu panaszt emelt a polgármester hivatalában. Ezután már bejelenthette a munkahelyén, a személyzetisnél az Öcsi születését. Pár nap múlva azonban félrehívta őt az egyik kollégája, és tu­lajdonképpen jóakaratúan figyelmeztette, hogy jobban tenné, ha fiát István helyett Stefannak íratná be, mert a többiek helytelenítik, hogy magyar nevet választott. Ezt könnyen elintézheti, mert nevet magyarról szlovákra átíratni lehet költségmentesen, minden további igazolás nélkül. A kolléga ugyan szabadkozott, hogy neki mindegy, mert ő nem olyan, mint a többiek, de ezt a fia érdekében is így kellene tennie, mert képzelje csak el, hogyan fog majd a gyermeke ilyen névvel beilleszkedni a szlovák társadalomba. ?s meg kellene értenie azt is, hogy mégiscsak Szlovákiában él és nem Magyarországon. Már azt is meg akarta neki mondani, hogy jobb lenne, ha a lányát átíratná szlovák iskolába, mert az se tetszik a többieknek, hogy magyarba jár. Vagy talán nem vette észre, hogy emiatt ő sem illik bele a társaságba? A kollégák a munkahelyi kérdéseken kívül alig találnak vele közös témát, mert más tévéműsort néz, mint a többiek, más könyveket olvas, más iskolába jár a gyereke és így tovább. De főleg a lánya jövőjére kellene tekintettel lennie. Mi lesz belőle, ha magyar iskolába jár? Nem beszélve arról, hogy az összeköttetései és az ismeretségi köre is teljesen beszűkül. Hogyan fog így érvényesülni? Nem nézhetik szó nél­kül, hogy elkallódjon egy fiatal teremtés a szülei csökönyössége miatt… De hogyan jutott az eszébe éppen Istvánnak keresztelni a fiát. Hát a magyarok esze örökké Szent Istvánon jár? Még mindig a szentistváni Ma­gyarországot siratják? Tudomásul vehetnék, hogy egyszer s mindenkorra vége annak a szégyenletes korszaknak, és véget ért a gőgös magyarok uralma … Nem tudom, hogyan tud apu dolgozni ilyen kollégák között…?

Öcsi magyar keresztneve miatt már nekem is volt kellemetlenségem, ötödik születésnapjára vettem egy nagy mackót. Becsomagoltam és hogy nagyobb legyen a meglepetés, postán akartam elküldeni. A csomagot azonban nem akarták felvenni, mert Istvánnak és nem Stefannak címeztem. Hiába magyaráztam, hogy őt hivatalosan is így hívják. A postás hajthatatlan volt és minduntalan azt hajtogatta, hogy “nem a hotentottáknál vagyunk, hanem Szlovákiában.” Végül odajött egy postásnő és az beszélte rá, hogy vegye át tőlem a csomagot.. .

Tavaly az osztálykiránduláson eltűnt a vadonatúj személyazonossági igazolványom. Az elvesztését apuval mentem bejelenteni a rendőrségre. Amikor felvették az adatokat és bediktáltam, hogy magyar vagyok, a rendőr azonnal figyelmeztetett, hogy használjam ki az alkalmat a nemzetiségem megváltoztatására. Még szerencse, hogy apuval voltam, mert nem tu dom, hogy egyedül mit tettem volna, hiszen eléggé megszeppentem … Az anyu igazolványába is szlovák nemzetiséget írtak. Megkérdezése nél kül írták így be a rendőrségen és nem akarták kijavítani. Csak akkor intézték el, amikor férjhez ment apuhoz és új igazolványt kapott…

Anyu munkahelyén még rosszabb a helyzet, mint apuéknál. Ha egy mással telefonálnak vagy ha az anyu hazahív, csak szlovákul beszélhet, mert a kollégái nem viselik el a magyar szót. Legnagyobb kínban anyu nagyothalló kolléganője van. ? még a klotyiban is csak akkor mer ma gyarul beszélni, ha előtte benézett a fülkébe és belülről megfogja a kilincset. Attól tart, hogy nem veszi észre, ha bejön valaki… Anyu retteg a konfliktusoktól. Többször mondta, hogy legszívesebben meghalna, mert már nem bírja tovább ezt a feszültséget…

Anyu nem akarta, hogy szülessen még egy gyereke. Ezért van tizenhárom év korkülönbség Öcsi és közöttem . . . Amikor öcsivel volt terhes, el akarta vetetni. Mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogyan lesz képes végigjárni még egyszer azt a kálváriát, amit velem, csak azért, mert magyarnak akarja nevelni a gyerekét… Borzasztó hangulat volt itthon abban az időben. Azt hittem, hogy már ki se bírom otthon. Anyu és apu akkor naponta csak veszekedtek … ?n bizony anyu előtt már nem me rek mondani semmit. Nem mondtam el neki a sítanfolyamon történteket sem. Az ilyesmi rettentően felizgatja őt. Sötét árny jelenik meg ilyenkor a szemében, megbámul a szájszeglete és fuldokolni kezd.

Attól félek, hogy én is odajutok, ahová anyu … Tavaly szerelmes voltam a Karcsi bátyjába, aki egy évfolyammal járt felettem. Amikor ki tették a tablójukat a sportüzlet kirakatába, sokat álldogáltam ott és nézegettem a fényképet. . . Buta liba voltam, ugye . . . ? De megálltak mások is, zömmel fiatalok, egykorúak velem . .. Hát tetszik tudni. .. hallani kellett volna a megjegyzéseiket. “Micsoda buta magyar pofák,” “tipikus ázsiai primitívek,” “a rezervácíó majmai,” “állatkerti tabló,” “idióta magyarok.” Ilyeneket mondtak, meg még mást is. Persze sokan nem szóltak egy szót sem, vagy csak csodálkoztak, hogy létezik magyar iskola is. Voltak, akik azt hitték, hogy külföldi diákok tablója … A megjegyzésektől olyan görcs állt a torkomba, majd a gyomromba, hogy hányni kezdtem … ott az utcán a csatorna mellett. Közben hallottam, hogy va laki a hátam mögött megjegyezte: a kicsike vagy fel van csinálva, vagy részeg …

A szomszéd szlovák iskolában van egy srác, aki nagyon tetszik nekem … Nem, nem vagyok beleesve, de el szoktam képzelni, hogy talán beleszerethetnék … vagy egyáltalán, egyszer egy szlovák fiúba leszek szerelmes … Mi lesz akkor, ha szlovák lesz a férjem … ? Ne tessék csodálkozni, én már érett nő vagyok, eszembe szokott jutni ilyesmi. Hiszen több volt osztálytársnőm, az általános iskolából, már férjhez ment és szült is … hogyan élhetek együtt egy szlovákkal, ha annak is ilyen véle ménye lesz a magyarokról, és nem fogja engedni, hogy magyarul beszél jek, vagy a gyerekeink magyarul is tudjanak… ? Többnyire éjszaka szoktam ezen gondolkozni… És álmodni is szoktam erről… Többször megtörtént, hogy felriadtam álmomból, mert vertek. A szlovák fiút lát tam, ő volt a férjem, és vert, mert magyarul szóltam hozzá… Tetszik tudni, most leginkább ettől félek … ettől nyugtalanok az álmaim is …

1986. május