Milan Šimečka – Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről

(Könyv: Csehszlovákiai nonkorformisták az országban élő magyar kisebbség helyzetéről és a nemzetiségi kérdésről, 1989)  

Hölgyeim és Uraim!

Nem érzem magamat igazán illetékesnek véleményt mondani a szlovák-magyar viszonyról: amit harminc éves pozsonyi tartózkodásom alatt érzékeltem, csak mint megfigyelő jegyeztem fel. Nemzeti tudatomat személyes sorsom alakulása ingatta meg: belső meggyőződésem szerint a csehszlovák nemzet tagja vagyok — ilyen pedig már a hivatalos okiratomban sem létezik.

Életem folyamán a nemzeti averzió oly sok megnyilvánulásával, a közép-európai szomszédok közötti gyűlölet oly sok komolyan és kevésbé komolyan vett maradványával találkoztam, ugyanakkor a mélyen átélt nemzeti egymásrautaltság, a kölcsönös tisztelet és az értelmes felülnézet megnyilvánulásaival is, hogy mindazt, ami nemzeti téren e térségben néha fellobban, némi távolságtartással ítéltek meg. Ahhoz, hogy a vitához illetékesként szólhassak hozzá, elsősorban a kellő szenvedély hiányzik belőlem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovák-magyar viszony feszültségének csökkenését ill. növekedését ne érzékeltem volna. Sok magyart ismerek, beszéltem velük nemzeti érzéseikről; magyar munkásokkal dolgoztam építkezéseken, sokat hallgattam visszaemlékezéseiket a háború utáni sérelmekre. Tudom tehát, hogy a magyar kisebbségi probléma, mint olyan, létezik, még ha úgy is teszünk, mintha minden, közmegelégedésre megoldódott volna. Az említett távolságtartás lehetővé tette számomra, hogy azzal nyugtassam lelkiismeretemet: ha a magyarok jogtalanságról beszélnek, hasonló helyzetben lehetnek mint én, vagy mint az ország polgárainak túlnyomó többsége. Ez azonban valószínűleg nem a leghelyesebb megközelítés.

Nyilvánosan — és némileg akaratom ellenére — akkor kerültem közelebbi kapcsolatba a problémával, amikor felléptem Duray Miklós védelmében. A kormányfőhöz írt levelemben kifejezésre juttattam, hogy az állam számára jobb megoldás egy olyan emberrel, mint Duray, vitázni, semmint rácsok közé zárni. Tettem ezt azért, mert még élénken élt emlékezetemben, hogyan is érzi magát az ember egy cellában ülve, ami kor hallja annak az éjszakai autóbusznak a zúgását, amely öt perc múlva a háza előtt halad majd el. Ennek előtte sose találkoztam Durayval.

Miután szabadon engedték és hazatért, felkerestem. Leültünk és így szóltam. Voltaképpen mít panaszkodtok? Hát nem éppen ti, poros arcú, kiálló pofacsontú magyarok jöttetek ide apró lovaitokon? Nem tí volta tok azok, akik feldúltátok a keresztény szellemiségű és keresztény műveltségű virágzó szláv birodalmat? Nem ti erőszakoltátok meg a fehér ruhás szláv nőket és gyilkoltátok a férfiakat? — Duray így felelt. Igen, én voltam az! Utána nagyot nevettünk, és a feltálalt szendvicsekhez magyar bort ittunk. Később szlovák emigráns lapokban olvastam, hogy Duray Nagy-Magyarország felújításán munkálkodik, és kanadai, New York-i meg budapesti irredenta központok pénzelik. Ezt feltétlenül megkérdezem majd tőle legközelebb …

Azóta, a megegyezés kényszere nélkül, néhányszor elbeszélgettünk már a magyar kisebbség helyzetéről. Emlékszem, az unalom óráiban egyszer már beszélgettem erről a kérdésről a rendőrség felségterületén is, ahová Andreotti pozsonyi látogatásakor (szombaton!) becipeltek. Megkérdezték, mit gondolok, elégedetlenek-e a magyarok, követnek-e el igazságtalanságokat velük szemben, mit is akarnak tulajdonképpen stb. És ez mindig így van! Másoknak kell dönteni arról, hogy valaki elégedettnek, szabadnak és boldognak érzí-e magát. Mindannyiunkat arra kényszerítenek, hogy elégedettnek érezzük magunkat. Magamról nagyon jól tudom, mit érzek, de honnét tudhatnám ezt a magyarokról. Megbíz ható közvéleménykutatás nem létezik, az engedetlenség szabad artikulá­ciójának lehetősége nem adott, alternatívákról gondolkodni tilos, szabad véleményt cserélni tilos, az újító gondolatokat csírájában fojtja meg a hiábavalóság tudata. Ennyire élettelen helyzetben tulajdonképpen maga a kormány sem tud semmit a társadalom állapotáról. Ilyen körülmények között a magánkutatások semmit sem érnek.

Gyakran érdeklődtem az építkezéseken a magyar munkásoktól, hogyan is érzik magukat. Ugyanarról beszéltek mint szlovák társaik. Szid ták a rossz munkaszervezést, az alacsony béreket, a prémiumok igazságtalan elosztását stb. Egyszer említették, hogy a falujukban társa-dalmi munkában óvodát építettek. Természetesen felételezték, hogy magyar óvoda lesz. De más határozat született. A szövetkezet etetői nem mentek etetni, a traktoristák nem mentek szántani. 24 óra alatt megszületett a megálla podás. Köztudott, hogy a csallóközi magyar falvak szebbek, tisztábbak, gondozottabbak, mint az eldugott szlovák falvak. De vajon minek az eredménye ez: az állam kisebbségekkel szembeni jóakaratának, vagy a termőföldnek és a magyarok szorgalmának? A magyar munkások gyönyörű kolbászt, szalonnát hordtak munkába, én a konzerveimmel csak irigyeltem őket. Mindebből arra kellett volna következtetnem, hogy a magyarok ám jól élnek, és semmi okuk panaszra? Amiről itt tudomásunk lehet az nem a szociális viszonyok leírása, azok mindössze a hallgatag, kedvetlen és önmagába zárkózott közösség artikulálatlan jelzései. Nem kétlem azonban, hogy a magyar-lakta területeken a mindennapos, az ideológiamentes és a hasznos igazgatás munkáját végző funkcionáriusok ez rei kapásból fel tudnák vázolni a valós helyzetet, de senki sem kérdezi őket. Az államnak nem érdeke, hogy ezek a tapasztalatok nyilvánosságot kapjanak.

Duray és csoportja természetesen főképp saját tapasztalatait, a kisebbségi lét általuk megélt élményét fejezi ki. Ez a magyar értelmiség, mi több, a nonkonform értelmiség tapasztalata, mely óvatosan szimpatizál a magyarországi rendszer nyitottságával. Amikor rákérdeztem, mekkora támogatásra számíthatnak nálunk, vállat vontak, így van ez: hiszen nem könnyű egy kétszer is börtönjárt embert nyíltan támogatni, amikor a vele való találkozás is bátorságot kíván. A nyílt szolidaritás vállalása egyet jelent azzal, hogy az ember kihallgatásra jelentkezik a rendőrségen, útlevelét leadja, gyerekeit pedig kiveszi a jobb iskolából. Régi nóta, ismeri ezt minden dísszidens! A magyaroknak is megvan a maguk “establish-ment-je, a magas állami és gazdasági pozíciók, privilégiumok, az enge­delmességgel kiérdemelt jólét birtokosai. Ezek az emberek valószínűleg elhiszik, hogy az ő tevékenységük többet használ a magyar kisebbségnek, mint Duray manifesztumai. És talán nem is alaptalanul. A magyarok ak­tivitásának érezhetően jelentős a szerepe Szlovákia prosperitásában, nem tagadja ezt a hivatalos statisztika sem, s e tény jót tesz a magyarok nemzeti önérzetének is.

A Le Monde cikke az elnémult pozsonyi magyarokról írva, nem meghatározó érzésekből általánosít, és arról tanúskodik, hogy mennyire Európa peremére kerültünk, ha már így lehet írni Pozsonyról. Pozsony ban igenis hallani magyar szót mégha nem is annyit, mint a háború előtt — de hát az egész más Pozsony volt akkor. Dunaszerdahelyen csak magyarul beszélnek, a pozsonyi kávéházakban az öreg hölgyek disztingváltan beszélnek magyarul, s a pincér láthatóan tisztelettel van irántuk. De két diák szájából ilyen beszélgetést is hallottam az autóbuszban: “Janó, te lévai vagy, mi vagy te — szlovák vagy magyar?” ” Magyar, csak szlováknak mondom magam, nehogy kapjak a pofámra .. .” Semmilyen – állam által garantált — jogegyenlőség nem számolhatja fel azokat az érzéseket, melyeket két ennyire eltérő nyelv konfrontációja kivált. Ben nem mindig a kisebbrendűség, az elszigeteltség érzését váltja ki, ha magyar beszédet hallok. Igazuk van a magyaroknak, ha nagyobb támogatást kívánnak a magyar nyelv oktatásának a szlovákok között. Megpró bálkoztam néhány éve magam is a tanulással, de beletörött a fogam. (A megboldogult Laco Kalina mondogatta, hogy a világnak ezen a részén nem lehet létezni a magyar nyelv ismerete nélkül, mert az ember így nem érti a lefordíthatatlan legszebb európai vicceket.)

A magyarok szeretnék, ha több szó esne a múltról, arról, hogyan ís kerültek ők Csehszlovákiába, és mi történt velük a háború után. A szlovákok persze hivatkozhatnának régebben történtekre. Jelen és jövő szem pontjából nem sok értelme lenne ilyen vitának, legjobb ezt a történészek re hagyni. Persze ha lennének történészeink, akiket nem fertőzött meg az államideológia szolgálata. Mindig csodálkozva figyeltem, hogy a szlovák-magyar viszonyt érintő legjobb szándékú vita is mennyire kiújítja a régi előítéleteket és bizalmatlanságot.

Ez a betapasztott szájakra épülő rezsim minden vitát lehetetlenné tesz, így a magyar kisebbség helyzetéről folytatandót is. De csak azt a keveset olvasva is, ami az emigráns sajtóból hozzám eljut, lehangoltan és paradox módon azon gondolkozom: lám a rendeletileg foganatosított hallgatás mennyire felértékeli a szólás szabadságát, s egy ellenkező helyzetben mennyire devalválódik az. Minden bizonnyal a szólásszabadságnak is ára van, tartós konszenzus mindenesetre csak akkor képzelhető el, ha vitában születik meg. Mindazonáltal úgy hiszem, hogy a szlovák magyar együttélés a gyakorlatban sokkal kedvezőbb képet mutat, mint a mi arra irányuló kísérleteink, hogy annak történelmi, politikai és egyéb összetevőit meghatározzuk. És az együttélésnek ez a gyakorlata (melynek a természetes asszimiláció sajnálatos velejárója), a kedvezőtlen politikai körülmények között életművészetben való együttműködés, és az, hogy ráununk végül is életünk ideológiai interpretációira — talán a legjobb alapja lehet annak a közép-európai jövőnek, amelyről bátortalanul álmodozunk. Bízom ebben, bár nem feledhetem, milyen rövid is volt az az idő, amit a demokrácia iskolájában eltölthettünk. Kételyeimről pedig, hogy vajon képesek lennénk-e a régi bizalmatlanságon, bántalmakon, bűnökön nyugodtan és megrázkódtatások nélkül úrrá lenni a Szovjetunió diktálta internacionalizmus rövidre fogott póráza nélkül is, ezen a helyen most hadd ne szóljak.

De hát a mi kis disszidens társadalmunkban annak a veszélye nem fenyeget, hogy halálosan összeveszünk, ennél erősebbek azok a kötelékek, melyek alapvető tapasztalatainkból erednek. Egészen biztosan elmegyek ezekkel a jegyzetekkel Durayhoz, abba a vasúton túli régi házba. Duray talán majd arról beszél, hogy e kérdésben elvekből kell kiindulni, hogy az asszimiláció nem lehet titkolt célja az állam politikájának, hogy már megint kevesebben iratkoztak magyar iskolába … és én közben elnézem elbűvölő, fekete hajú, magyar feleségét, ahogy földimogyorót szór egy tálkába, s azon gondolkozom majd, hogy nem kellene-e a magyar irredenták pénzén végre már bevezetni ide a központi fűtést, hogy ne legyen ilyen istentelen hideg a szobában. És talán az is eszembe jut, hogy ha Kanadában élnénk, két különböző tüntetésre kellene mennünk.

1986. május