Bős: egy politikai beruházás

(A bős-nagymarod vízi erőmű megépítése tervének okairól, 1987, 1991)

A bősi (vagy ahogyan a szlovákok nevezik: gabčíkovói) vízi erőmű az elmúlt évtized egyik legtöbbet vitatott kérdése a magyar nyilvánosság köreiben. Az erőműrendszer leghatározottabb ellenzői a magyarországi környezetvédők. A tiltakozások eddigi sikertelensége azonban arra utal, hogy a vízlépcső megépítése nem gazdasági, nem energetikai kérdés, hanem egy annak álcázott, több politikai célkitűzést tartalmazó csomag.

Talán nem is meglepő, ha ezt az építkezést nem nevezem energetikai beruházásnak. Hiszen minden újságolvasó tudhatja, hogy a bősi turbinák összteljesítménye alig éri el az 500 MW-ot, és ezt is csak tavasz végén, nyár elején, a csúcsidőben. Az időszakosan üzemelő erőmű aránytalanul kevesebb áramot fog termelni, mint mondjuk egy régi típusú szovjet atomerőmű, a Voronyezs 1. Ez a teljesítmény nem indokolja, hogy csehszlovák oldalon kb. 40 milliárd koronát, magyar oldalon közel 100 millió forintot pocsékoljanak el az erőművek megépítésére, valamint a velük kapcsolatos beruházásokra. Hogy kivágjanak csaknem 5000 ha erdőt, és lefoglaljanak közel akkora területű szántóföldet. Hogy tönkretegyék Közép-Európa legnagyobb természetes ivóvíztárolóját, hogy elpusztítsák Szlovákia legjobb kukoricatermő vidékét, miközben Csehszlovákia kukorica behozatalra szorul. Ezzel a felsorolással csupán a töredékét mondtam el az erőmű ellen szóló érveknek, ám ezek is elégségesek lehetnének, hogy visszariasszanak minden tisztességes gazdasági szakembert egy ilyen építkezéstől.

Amikor 1977-ben Csehszlovákia és Magyarország megkötötte a vízlépcső építéséről szóló szendést, a gazdasági kényszerek kedveztek egy ilyen irracionális terv elfogadásának. Az első olajrobbanás után égetővé vált az a régóta nyilvánvaló helyzet, hogy a két országnak kevés az energiatartaléka. Ebben az időben kezdte fenyegetni a munkanélküliség a nagy építőipari vállalatokat is. Mivel sem az energiagazdálkodásban, sem az iparban nem határozták el a struktúraváltást, a vízi erőmű óriási méreteinél fogva alkalmasnak látszott fedezni az elócskult gazdasági rendszer több hibáját. Az erőmű energetikai blokkja hatalmas gödrének átmeneti temetőjéből az építkezés befejeztével azonban újult erővel és megsokszorozva fognak feltámadni a gazdasági gondok.

A valódi okokat másutt kell keresnünk. A gyökerek a sztálini természetalakító elképzelésekig, sőt még mélyebbre nyúlnak le. Ilyen hajlandóság létezett Csehszlovákiában már az ország megalakulásának idején is. Nem csupán az ország határainak a meghirdetett etnikai elvvel ellenkező stratégiai szempontú meghúzására gondolok. A csehszlovák politikusok az első világháborút lezáró béketárgyalásokon azért követelték a maí Magyarország dunántúli területének a Balatonig terjedő sávját, hogy korridorral kössék össze a két új szláv államot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezen a folyosón egyúttal hajózható csatornát is építettek volna a Dinári-Alpok átfúrásával az Adriától Pozsonyig. A terv egy változata annak idején el is készült dr. Pik tervező irodájában. Ehhez hasonlatos őrült terv azonban most is létezik. Ez egy 1500 tonna vízkiszorítású, uszályokkal hajózható csatorna építését irányozza elő a Duna és a Keleti-tenger között a Morva, az Elba és az Odera összekötésével. Ezt a tervet – melynek csíráját már a negyvenmilliós „csehszlovák” nemzetről álmodó cipőgyáros Bat’a is élesztgette – azonban csak a bősi erőmű és a dunakiliti víztározó megépülése után lehetne megvalósítani. Az említett vízi út ugyanis vízszegény területen vezetne, és csak akkor lenne használható, ha a dunai tározóból látnák el vízzel, szivattyúrendszer segítségével. Továbbá a dunakiliti tározón épülne fel a csehszlovák politikusok több mint félévszázados álma, a Pozsony alatti nagy folyami teherkikötő. Mind a vízi út, mind a kikötő terve egybeesik a szovjet gazdaságpolitikai stratégiával is. Ezek a létesítmények a jelenlegi hatalmi viszonyok mellett a Szovjetunió dunai flottájának a monopolhelyzetét biztosítanák, és a szovjet érdekek szempontjából módosítaná, azaz csökkentené a Duna-Majna-Rajna csatorna gazdasági jelentőségét. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az 1984-85-ben zajlott vita a hainburgi vízi erőmű építése körül. Csehszlovákia – mint ismeretes – ellenezte ezt az építkezést, főleg ökológiai okokra hivatkozva, holott Hamburgnál korántsem lett volna olyan nagy a természetbe való beavatkozás, mint a bős-nagymarosi vízlépcső esetében. Ugyanekkor Csehszlovákia a wolthali vízi erőmű építését szorgalmazta. Ez utóbbi nélkül ugyanis az említett Duna-keleti-tengeri csatorna szintén nem építhető meg, mert a Morva folyó torkolata és alsó folyása nem válna hajózhatóvá.

A bős-nagymarosi vízlépcsőhöz további érdekek is kötődnek. Például a Vág alsó folyásának hajózhatóvá tétele. Ha felépül a nagymarosi lépcsőfok, akkor eggyel kevesebb duzzasztóművet kell építeni a Vágon. Az építkezéshez szlovák beruházási érdekek is kapcsolódnak. Csehszlovákiában az anyagi javak redisztribúciója két szinten történik. A szövetségi kormány költségvetése, valamint Cseh-Morvaország és Szlovákia költségvetése elkülönül egymástól. A nagy beruházásokat, a főútvonalak, autópályák, energetikai létesítmények stb. építését a szövetségi kormány finanszírozza. Így a bős-nagymarosi építkezés kapcsán a szlovák kormány kb. 40 milliárd koronát húz ki a közös kasszából anélkül, hogy ez megterhelné a szlovák költségvetést. Ezt az összeget főleg a cseh-morva országrészben termelik meg.

A gazdasági és a gazdaságpolitikai szempontok közül tehát a vízlépcső energiatermelése a legelhanyagoltabb. Pedig éppen ez az a szempont, amely miatt a beruházás közös csehszlovák-magyar vállalkozásként valósul meg. A többi tényező ugyanis csupán csehszlovák vagy szovjet érdek.

A bősi erőművel kapcsolatos egy nemzetközi jogi kérdés is. A Duna új mederbe való terelése miatt a hajózási vonal is más helyre kerül. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés 1947-ben a Duna hajózási középvonalán állapította meg a Csehszlovákia és Magyarország közötti országhatárt. Az erőmű üzembe helyezésével azonban az országhatár már nem fog egybeesni a békeszerződés által megállapított képzelt vonallal. Ez a tény rést üt a második világháború után kialakult status quo-n. A változás, attól függetlenül, hogy a két ország hogyan egyezett meg a vízlépcső építésében, területfoglalási precedenst jelent, még akkor is, ha valójában nem foglaltak el egymástól egy négyzetméternyi területet sem.

Ebben az esetben ugyanis Csehszlovákia elfoglalta Magyarország felségterületének egy részét, mert a Duna jobb partját is áthelyezte a saját területére. A két ország közötti határvonal azonban nem csupán területi státus kérdése, hanem érzékeny etnikai probléma is.

Csehszlovákia területén Szlovákia déli határának teljes hosszában az 1980-as népszámlálás szerint 560 000 magyar él, de a becslések háromnegyed millió magyarral számolnak. A csehszlovákiai magyar kisebbségeknek mintegy fele éppen a bős-nagymarosi vízlépcső, valamint a Vág alsó folyásán épülő duzzasztók által veszélyeztetett területen él. Tehát a vízi erőművekből származó nehézségek és az ezt követő fizikai és lélektani hatások kizárólag a magyar lakosságot sújtják a Duna mindkét oldalán. A környezetet érő általános károsodáson kívül ugyanis a mezőgazdasági termelést befolyásoló következmények, túlnőve a nemzetgazdasági határon, százezrek mindennapi életét fogják megváltoztatni. Ehhez tudni kell azt is, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbségnek már alig van hazatudata. Ezt a szülőföldhöz való ragaszkodás helyettesíti. A szülőföld azonban a vízi erőművek hatására pusztulni fog.

Ha azon tűnődöm, mi az indítéka a csehszlovák vezetésnek az erőmű megépítésére, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szerves gondolkodás számára elfogadhatatlan gazdasági okok mellett nagy súllyal esik latba a gigantikus építmények káros és romboló hatása a magyar kisebbségre.

A magyar kisebbség gazdaságilag aktív részének 35%-a dolgozik a mezőgazdaságban és az egész kisebbségnek kb. 80-85%-a él közvetve vagy közvetlenül a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelemből. A Duna mentének a bősi vízi erőmű miatt megváltozó természeti adottsága alapvetően megváltoztatja majd a mezőgazdasági termelés feltételeit. Új mezőgazdasági technológiák bevezetésére kerül sor, totális mezőgazdasági kultúraváltásra. Feltételezhetően ebben az esetben is az fog bekövetkezni, ami az eddigi iparosítás alkalmával történt. Az 1945 48-as üldöztetések korszaka, valamint ezt követően a magyar kisebbség teljes elszegényedése és az ezzel kiváltott tömeges elvándorlása az 1990-es években az anyagilag preferált és iparosodó szlovák illetve cseh vidékekre, megbontotta a magyar kisebbség szerves társadalmi és települési szerkezetét. Ez a hullám akkor a Csallóközt kevésbé sújtotta, mint a magyar etnikum többi területét. A vízi erőmű hatására megváltozó természeti feltételek ezúttal törvényszerűen kifogják váltani az elvándorlást a magyar etnikum legkompaktabbnak maradt területéről, a Csallóközből, mert csökkenni fog a vidék gazdasági megtartó ereje. De más magyar vidékre nem vándorolhatnak, mert ott nincs munkaalkalom. Ezt a folyamatot az is fogja serkenteni, hogy a helyi lakosság kiegészítő jövedelme a háztáji gazdaságból ered, melynek egy részét gyümölcsösök és szőlőskertek alkotják. Ezek a vízi erőmű megépítése után zömmel kiszáradnak, mert az öntözőberendezések rendkívül drágák és az üzemeltetésük költséges. Hasonlóan drága a más háztáji kultúrára való áttérés is.

Végül fel kell tenni a kérdést, hogy Csehszlovákiában miért nem alakult ki erőműellenes mozgalom, hiszen nyilvánvaló, hogy az építmény felbecsülhetetlen és helyrehozhatatlan kárt okoz. Amikor a Vágon épült a liptószentmáriai vízduzzasztó (Liptovská Mara), szlovák nemzeti mozgalom indult az ottani fatemplom megmentésére. A Csallóközben nem csak természetpusztító és templomromboló károk keletkeznek. Legalább három, tisztán magyar község élete teljesen meg fog bénulni, és sok száz és sorsa meg fog változni. Igaz, ezek az emberek „csak magyarok”. És miért nem tiltakoznak legalább ők? Erre egyszerű válaszolni. Csehszlovákia lakosságának legkiszolgáltatottabb és legmegfélemlítettebb tömege a magyar kisebbség. Az ország létrehozása – 1918 – óta a csehszlovák állam potenciális ellenségének számít, és minden kormányzat a felszámolására törekszik. Az ebből származó félelmi komplexus a kisebbség vérébe ivódott.

Napjainkban Szlovákiában a szlovákok között széles körben terjed a bősi vízi erőművel kapcsolatos mondás: „Ha le akarjuk rombolni a szlovákiai magyarok utolsó bástyáját, Csallóközt, fel kell építenünk a vízierőművet.”