A szomszédos nemzeti kultúrák határsávjában élő magyar kisebbség szerepéről

44. dokumentum – 1988. január 23.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága Csehszlovákia Szövetségi Gyűlésének és Szövetségi Kormányának a Csehszlovák Köztársaság fennállásának közelgő 70. évfordulója és az ország készülő új alkotmánya alkalmából: a magyar-csehszlovák kapcsolatok néhány szempontjáról és e szomszédos nemzeti kultúrák határsávjában élő magyar kisebbség szerepéről.

A csehszlovák-magyar kapcsolatok hetven éves történelmében a két szomszédos állam közötti viszony zavarainak egyik fő tárgya a Csehszlovákia területén aránylag nagy számban élő magyar kisebbség. Az 1918-bon, valamint azután a politikailag többször is átalakult Közép-Európában e politikai fordulatok következtében számos más vitás kérdés is keletkezett. Ezek miatt az elmúlt hét évtizedben szintén nem uralkodhatott el a térségen a megbékélés, de a szomszédos államok és nemzetek kapcsolatában mégis mindmáig a nemzeti kérdés jelenti a legneuralgikusabb tényezőt. Ezért nem meglepő noha egyáltalán nem megnyugtató – hogy csehszlovák-magyar vonatkozásban is ez a helyzet. Ennek azonban nem csupán a magyar kisebbség látja kárát, hanem Csehszlovákia többségi nemzetei is. A fennálló helyzetet csak súlyosbítja, hogy erről a kérdésről sem lehet nyilvános és őszinte eszmecserét folytatni a mai Csehszlovákiában. Így emiatt is romlik Kelet-Közép-Európa demokratikus kibontakozásának esélye.

A két állam közötti mai kapcsolatok betegségének legnyilvánvalóbb következménye, hogy 1981 november végétől csak szigorúan korlátozva lehet utazni Csehszlovákiából Magyarországra. Tény, hogy ez az állapot összefügg a helytelenül értelmezett nemzetgazdasági érdekekkel, a hiányzó piaci mechanizmussal és a konvertibilitást nélkülöző – egyezményes – valuta árfolyamokkal a KGST-a belül. De jelentős szerepet kap ebben két más politikai tényező is. Az egyik – a csehszlovákiai magyar kisebbség hatalmilag szervezett elszigetelése anyaországától és anyanemzetétől; a másik tényező – a mai Magyarország liberálisabb belpolitikai fejlődése. Ez utóbbival összefügg egy paradoxon: míg a két világháború közötti Csehszlovákiában Magyarország reakciósabb belpolitikája miatt nézték gyanakvással a magyar kisebbség magyarországi kapcsolatait, most az ottani liberálisabb politikai és gazdasági viszonyoknak a következménye az ilyen megítélés. De éppen a másodikkal összefüggő izolációs politika az ország többségi nemzeteit is sújtja. Mert az érfékben kötött, kötelező valuta beváltással korlátozott évi maximum kétszeri egyéni utazási lehetőség – amelynek feltételei évenként, sőt néha évszakonként változnak – nemcsak a magyar kisebbség családi, rokoni és társadalmi kapcsolatait akadályozza, hanem az általános turizmust, az egyéni és csoportos kulturális érdekeket és értékek cseréjét, valamint a baráti és általános társadalmi kapcsolatok ápolását is. A csehszlovák kormányfő 1987. augusztus 31-én tett magyarországi hivatalos látogatása alkalmából kiadott közlemény szerint az utazás megkönnyítése ügyében sem alakult ki közös nézet a két ország kormánya között. (Lásd Bizottságunk 1987. szeptember 30-án kelt 22. sz. dokumentumát.) Ez az állapot, párosulva a romló gazdasági helyzettel és a piac egyre gyatrább ellátottságával Csehszlovákiában, máris kiváltotta a szomszédos nemzetek kölcsönös rágalmait.

Az utazás szigorú korlátozása azonban ezen túlmenően egyre fokozza a magyar kisebbség évtizedek óta tartó elszigeteltségét az egyetemes magyar kultúrától, mely a művelődéspolitika terén a legszembetűnőbb. A Csehszlovákiában megszerezhető magyar nyelvű műveltség ugyanis kisebb értékű mint a magyarországi hasonló színtű iskolai műveltség. Továbbá a csehszlovákiai magyar iskolákban elégtelen a magyar nyelv és irodalom oktatása, valamint nem tanítják a magyar történelmet. Sőt a jelenlegi csehszlovák államnacionalizmus és a hatalmi politika szükségletei szerint kidolgozott történelemszemlélet hatására a történelem oktatása és magyarázata – nemzetiségre való tekintet nélkül – deformálja az ország lakosságának történelmi tudatát, de elsősorban a magyar kisebbség nemzeti identitását és autochton honosság tudatát ássa alá. Az elszigetelés további eszköze a kortárs magyar – és magyar nyelvű – szellemi termékek hozzáférhetőségének radikális csökkentetése. Egyre kisebb a Magyarországról behozott könyvek és sajtótermékek példányszáma és választéka. Szabad árásításuk korlátozott, áruk pedig továbbra is aránytalanul magas. 1988. január elsejétől átlagban 80%-kal emelték a behozott magyar közérdekű folyóiratok árát, amely a magyarországi árszintet immár hozzávetőlegesen 400-500%-kal (négyszáz-ötszáz!) múlja felül. Ez pedig már a magyar kisebbség egyértelmű zsarolásának tekinthető, hiszen így egy szám ára – a folyóirattól függően – 3-6 órai nettó átlagmunkabérnek felel meg. A Romániában, Jugoszláviában és Szovjetunióban megjelenő magyar könyvek egyáltalán nem kaphatók, az ott kiadott magyar sajtótermékek pedig gyakorlatilag nem vásárolhatók szabadon – ugyanis csak Pozsonyban kaphatók egy helyen, korlátozott számban – áruk pedig szintén rendkívül magas.

A magyar kisebbség alapvető kulturális érdekeit csorbító hivatalos kulturális behozatal azonban a cseh és szlovák nemzet tagjait is akadályozza a magyar és a magyarul közvetített kulturális értékek megismerésében. Ezt az is fokozza, hogy a nyolcvanas évek első felében csehszlovák részről egyoldalúan felfüggesztették a Magyarországgal kötött kulturális csereegyezményt, amelyet 1985-ben csak részlegesen újítottak meg. A helyzet enyhítése végett Bizottságunk 1979 óta szorgalmazza a magyar konzulária kulturális központ megnyitását Szlovákiában. Ezt a csehszlovák hatóságok azonban állandóan kérleltetik.

Az európai biztonságról és együttműködésről 1975-ben Helsinkiben aláírt Záróokmányban a résztvevő országok vállalták, hogy kölcsönösen segíteni fogják a kultúra és az információ cseréjét és együtt fognak működni ezen a téren. Csehszlovákiában ezt azzal is megsértik, hogy rendeletekkel és titkos utasításokkal korlátozzák a magyar szellemi élet magyarországi képviselőinek nyilvános szereplését a magyar kisebbség hivatalosan engedélyezett kulturális rendezvényein. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségnek (Csemadok) helyi szervezeteiben ez szinte naponta elhangzó panasz. Mindezt szóvá tették nyilvánosan is 1987 áprilisában a szervezet XIV. Országos Közgyűlésének küldöttei. (Lásd Bizottságunk 1987. május 25-én kiadott dokumentumát.)

A kultúra hozzáférhetőségének és cseréjének a korlátozása egyértelműen ellenkezik a helsinki Záróokmányba foglalt azon kötelezvénnyel, hogy a résztvevő országok elismerik; a nemzeti (etnikai) kisebbségek szerepét az államok közötti kulturális, oktatásügyi és tudományos kapcsolatok ápolásában és támogatni fogják ezt a kisebbségek jogos érdekeikre való tekintettel. Ezzel a Helsinkiben lefektetett kapcsolatrendszerrel áll összhangban a magyar kisebbségnek az a csaknem hét évtizedes törekvése, hogy kulturális és társadalmi hidat alkosson a magyarság felől a szlovákok és a csehek irányába valamint fordítva. Azért, hogy az így létrejövő nem hivatalos társadalmi és kulturális kapcsolatok révén csökkenjen a hagyományozódó feszültség a szomszédos nemzetek között. De nem utolsó sorban azért is, hogy hozzájáruljon a kölcsönös előítéletek fölszámolásához, amely a kisebbségnek jóhiszemű önérdeke. A magyar kisebbség önként vállalt híd-szerepét azonban a hivatalos csehszlovák politika képviselői egyértelműen elutasítják. Ludovit Pezlár, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkára 1983 májusában a Madách – pozsonyi magyar könyvkiadó vállalat – alkalmazottainak tartott előadásában nyíltan támadta ezt az eszmét. 1986 tavaszán a szlovákiai KP kongresszusára a nemzetiségi kérdésről készített alapanyagban szintén elutasították a híd-eszmét mint – úgymond – nem tudományos szemléletet. Ján Fojtík, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkára 1986 őszén a szlovákiai kerületi pártaktívákon tartott előadásában pedig szó szerint ezt mondta: “Csehszlovákia magyar nemzetiségű polgárainak . . . nincs szüksége a külföld gyámkodására. Ezért a különböző elméleteket, hogy valamiféle olyan “hidat” alkossanak, amely szükséges a kapcsolatok fejlesztésében, mondjuk a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között, nem tekintjük átgondoltnak. Az ilyen “hidakból” könnyen képződhetne valamilyen autonóm erő, amely kiválna az egyetemes közösségből. Ez csupán fölöslegesen bonyolítaná a helyzetet:’ (Hlas propagandistu a agitátora, XII. évf. 4-S.sz., kiadja az SZ1KP Nyugat-Szlovákiai Kerületi Bizottsága, Pozsony,1986. 40. oldal.)

Természetesen nem fér kétség az állam külügyi kapcsolatokat intéző jogához és kötelességéhez, valamint polgárai jogos külföldi érdekeinek védelméhez. De a nemzetek közötti kulturális és társadalmi kapcsolatok ápolásának állami monopolizálása és korlátozása, valamint polgárainak érdekeivel ellenkező szervezése ellentmond a Helsinkiben elfogadott elveknek. A magyar kisebbség soha sem az államok közötti kapcsolatok hivatalos feladatát akarta magára vállalni, hanem teljesíteni óhajtotta azt a természetes küldetését, hogy a szomszédos kultúrák határsávjában ezeknek társadalmi adóvevő állomása legyen. Tudatosítva, hogy a nemzete .közötti közeledés és az államok közötti hivatalos kapcsolat nem azonos és nem behelyettesíthető kölcsönösen, de mindkettő zavartalanul és egyidejűleg működhet. A társadalmiasított kapcsolatok a leghatékonyabb barátsági hidak a szomszédos nemzetek között.

A híd-szerep vállalásával egyidejűleg alakult ki a magyar kisebbségben a kettős kötődés tudata. Egyrészt megmaradt – sőt a vágy szintjén, a nehezen elérhető célokhoz hasonlóan, inkább erősödött – az egyetemes magyar kultúrához, nyelvhez, hagyományokhoz fűződő vonzalma és a nemzeti érzés; másrészt természetszerűleg elmélyültek a csehszlovák gardasági politikai közeghez kötődő érdekei és vonzalmai. Ez utóbbit leginkább 1968-ban bizonyította a magyar kisebbség, amikor túlnyomó többsége – a szlovákság fenyegető magyarellenessége ellenére – senkitől sem kényszerítve állt ki a Csehszlovákiéban zajló reform kezdeményezések mellett.

A kettős kötődés egyik oldalán a kisebbségnek azon elidegeníthetetlen joga áll, hogy része lehessen az egyetemes magyar nemzetnek, és kultúrája, műveltsége az egyetemes magyar kultúra és műveltség integráns részeként fejlődjön. Ezirányú óhaja összhangban áll a polgári és politikai jogok elfogadott nemzetközi elvekkel, amelyek – ugyan szankcionálás nélkül, de – kötelezővé teszik az egyezségokmányok magas résztvevőinek, hogy egyrészt saját országukban ne tagadják meg az azonos kultúrájú csoportoktól a saját kultúrájuk és nyelvük közös ápolásának jogát, másrészt ezeket a csoportokat vonják be az államok közötti kapcsolatokba tekintettel jogos érdekeikre. A kulturális összetartozásnak ilymódon kifejezett minimális jogát Csehszlovákiában hivatalosan és törvényesen általában nem, esetenként pedig csak korlátozottan ismerik el. Például a magyar kisebbség Csehország területén átmenetileg vagy állandó jelleggel élő részének nincs joga az anyanyelvű oktatásra, de arra sem, hogy saját kulturális szervezetet alakítson, vagy, hogy a Szlovákia területén érő részével közös kulturális szervezetbe tömörülhessen. Az egész csehszlovákiai magyarság az anyaországgal pedig csak az államok közötti – nehézkes – kulturális kapcsolatok keretében tarthat kapcsolatot, amely azonban teljesen mellőzi a magyar kisebbség érdekeit. Ez gyakorlatilag szervezetten bénítja a kisebbség életképességét, amelyet az elmúlt hét évtizedben már több sorsdöntő csapás ért. A magyar kisebbség 1987 folyamán – a Csemadok tagjai révén – ismételten felemelte szavát a Magyarországtól és az egyetemes magyar kultúrától államilag történő elszigetelése ellen. De a hivatalos szervek egyértelműen és jogsértően elutasították a szervezet új alapszabályzatának azt a részét amelyben a tagság az egyetemes magyar kultúrához való tartozásnak és az anyanemzethez kapcsolódó kötelékek erősítésének óhaját fejezte ki. Holott a nemzet egyes részeinek az összetartozáshoz való joga elidegeníthetetlen jog, éljenek bár tagjai – akár szétszórtan is – a világ bármely és akárhány táján.

Az összetartozás jogával függ össze az anyanemzet természetes érdeklődése a kisebbségben, illetve a szétszórtságban élő tagjai iránt. Ha az összetartozással kapcsolatos jogos érdekeket sem erőszakkal, sem államilag nem korlátozzák, hanem törvényekkel, államközi szerződésekkel és nemzetközi alkotmányerejű jogi normákkal a jogbiztonság érdekében szavatolják, természetszerűen csökken a kisebbség félelme az asszimilálódástól, valamint ellenőrizhetővé válik az ellene irányuló állami önkény. A társadalmi stressz-helyzetek feloldása következtében felszabadult ;-energia alkotó, társadalomépítő energiaként hasznosul. Ellenkező esetben marad a kisebbség félelme, növekszenek az anyanemzet félelmi reflexiói és együttes ellenérzésük a szomszédos, immár elnyomó nemzettel szemben. Mert ha az állam elnyomó szándékával a nemzet képviseletében lép fel, és ha ezt a nemzeti társadalom egyidejűleg nem utasítja vissza, az állami beavatkozás bűne a nemzetre üt vissza.

A kettős kötődés másik oldalán a kisebbség gazdasági érdekeltsége mellett a lojalitás kérdése áll. A kisebbség félelmei amelyek nemzeti identitásának, nemzeti kultúrájának veszélyeztetettsége valamint a hivatalos elnyomó intézkedések (pl. a magyar iskolák sorozatos megszüntetése, stb.), az anyanemzetéhez fűződő kapcsolatának korlátozása és a többségi nemzet társadalmi nyomása. miatt keletkeznek, aláássák az álammal szembeni pusztán gyakorlatias – lojalitását is. Holott legalább ez lenne kézenfekvő érdeke. Csakhogy a pragmatikus lojalitás is feltételhez kötött: ezt is a demokrácia érvényesülésének a ménéke szabja meg. Szükséges, hogy ennek elválaszthatatlan része legyen a kisebbséget sújtó többségi elvet (majorizálást) korlátozó jogrendszer, valamint a kisebbség teljesjogú autonóm létét megteremtő alkotmány és az erre épülő törvények rendszere. Az ilyen jogi normák hiánya miatt a csehszlovákiai magyar kisebbség esetében inkább csak individuális érdekekről beszélhetünk, amelyek állami, illetve hatalmi beavatkozással kikényszeríthetők, elnyomhatók és manipulálhatók. Ebből azonban leginkább negatív társadalmi folyamatok erednek, amelyek egyrészt elősegítik a kisebbség szervezett bomlasztását, de szélsőséges esetben akár az általános emberi értékek elutasításához is vezethetnek. És tömegméretűvé válhat az a már ma is létező magatartás, hogy a kisebbség nem csupán az állam szervezett formái iránt közömbös, hanem elutasítja a cseh és a szlovák nemzet kulturális és egyéb értékeit is. Igaz, Csehszlovákia “államalkotó nemzeti elemének” egy része szintén elutasít minden magyar értéket. Ez a helyzet azonban e szomszédos nemzetek kapcsolatát bomlasztja, és tovább gyöngíti – az amúgy sem mély – kölcsönös bizalmat.

Ezért úgy véljük, hogy legalább most, hetven ével a csehszlovák állam megalapítása után nekünk, késői utódoknak kellene pozitív politikai értékeket teremtve konszolidálni ezt a folyamatosan feszült állapotot, amely a nemzeteket feldaraboló és új nemzeti kisebbségeket létrehozó érzéketlen határmegvonással keletkezett. Az eddigi elképzelések: a reváns, a kétes kimenetelű “rendteremtés” és “újrarendezés,” a kétes értékű “igazságtevés,” az erőszakos “végleges megoldás” vagy a proletár internacionalizmus és az u.n. lenini elvek szólamába rejtett, de valójában a nemzeti kisebbségek erőszakos vagy szervezett asszimilálását követő törekvések a jó szándékok esélyét is csökkentették és csökkentik. Véleményünk szerint elsősorban az állami intézményrendszer hatáskörében, törvényalkotással kellene megalapozni a bizalmat. Úgy, hogy a nemzeti kisebbségek saját ügyeikben önigazgatóak legyenek hogy a törvények valamint a terület- és a közigazgatás rendszere vessen gátat az asszimilálásukat célzó törekvéseknek, továbbá, hogy teljesíthessék a helyzetükből és adottságaikból eredő természetes funkciójukat a szomszédos nemzetek demokratikus kapcsolatának erősítésében, valamint a létük bizonytalansága miatti félelmekkel lekötött energiájuk pozitív irányba szabadulhasson fel. Az elmúlt hetven év tapasztalatai azonban bizonyítják, hogy ez nem sikerülhet pusztán a törvények segítségével a többségi nemzetek társadalmi támogatása nélkül.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága

A kiadmány hiteléül: Duray Miklós