A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának állásfoglalása Miloš Jakeš és Kádár János találkozójával kapcsolatban

(Könyv: Kettős elnyomásban)
50. dokumentum – 1988. április 15.

1988-ban április 7-én Budapesten került sor Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága főtitkárának és a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága főtitkárának rendszeres évi találkozójára.

Miloš Jakeš és Kádár János megbeszélésein a pártok és az államközi kapcsolatokon túlmenő kérdések is szerepeltek: a nemzetiségi kérdés, lakossági kapcsolatok és a turizmus, melyek a szomszéd nemzetek együttélésének fontos tényezői.

Örülnénk, ha a közös nyilatkozat merev -formalizmusa mögött őszinte szándékok rejlenének. Eddigi tapasztalataink sajnos nem adnak okot a bizakodásra, hiszen a két ország vezető politikusai között létrejött eddigi találkozókon minden alkalommal a kölcsönös bizalomról biztosították egymást, megemlítették a nemzetiségi kérdés megoldásának fontosságát és megígérték a társadalmi kapcsolatok valamint a turizmus fejlesztését – mégis tovább romlott a magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában, nem bővültek a társadalmi kapcsolatok (sőt inkább visszafejlődtek) és a turizmus feltételei is egyre romlanak.

A közös nyilatkozatban kihangsúlyozták a két országban élő nemzeti kisebbségek sokoldalú fejlődéséhez szükséges feltételek biztosítását, beleértve az anyanyelvi oktatást és nevelést is. Tudjuk, hogy ez elvi jellegű nyilatkozat, azonban borúlátók vagyunk az elvek érvényesítését és érvényesíthetőségét illetően. Igaz, hogy Csehszlovákiában a magyar iskolák újramegnyitása óta valamivel többrétűvé vált az anyanyelvi iskolai képzés, azonban egészében – relatíve és abszolúte is – a magyar iskolák visszafejlődéséről adhatunk számot. Ma már az iskolába járó magyar fiatalok 6-18 éves korosztályának több mint a fele nem tanulhat, illetve különböző oknál fogva nem tanul anyanyelvén. Egyszerűen nem hisszük, hogy e nyilatkozat nyomán megállítanák Csehszlovákiában a magyar iskolák hivatalosan irányított elsorvasztását, és a kor követelményeinek megfelelő vagy a szlovák iskolákkal azonos szintre fejlesztenék. Nem látjuk ennek a politikai fedezetét és nem hisszük, hogy az évtizedek során a magyar iskoláktól és a kisebbség művelődésügyétől elvont sok milliárd koronát oda visszairányítanák. Kérdjük: mire jó az ünnepélyes formalizmus, ha nincs gyakorlati fedezete?

Kérdezzük továbbá: mi a fedezete a társadalmi kapcsolatok bővítésének ha Csehszlovákiában a politikai elvek és a hivatali rendelkezések messzemenően akadályozzák az egyéni és a csoportos kapcsolatokat a két ország lakosai között?

Tény, hogy a turizmus – azaz a két ország közötti utazás – fejlesztése minden polgár hőn óhajtott vágya. Az eddigi találkozókról kiadott hivatalos nyilatkozatokban mindig kitértek erre a kérdésre, de a gyakorlat mégsem változott. Nem lenne jobb inkább megszüntetni a csehszlovák állampolgárok Magyarországra való utazásának korlátozását? Ez ugyanis automatikusan bővítené a társadalmi kapcsolatokat is.

Félő, hogy a közös nyilatkozat amiatt is értéktelenné válik, hogy a két fél eltérően értelmezi a kitételeit. Magyarországon az elmúlt években pl. többször leszögezték, hogy az a jó nemzetiségi politika, amelyik többet kínál a kisebbségeknek mint amennyit azok követelnek. Csehszlovákiában e türelmességet hirdető elvnek a puszta deklarálásáig sem jutottak el és a gyakorlatban valamint a politikai nyilatkozatokban is a bizalmatlanságot szítják a magyar kisebbséggel szemben, korlátozzák igényelt jogait. Ráadásul a két ország kormányfőinek legutóbbi találkozójáról kiadott anyagokat a csehszlovákiai sajtóban megmásítva tettek közzé (lásd a CSMKJB 1987/22 és 1988/1 sz. dok.). Ezek a tények nem bizalomerősítőek.

A két pártvezető találkozójáról kiadott közös nyilatkozat szelleme a kölcsönösséget sugallja. Elismerjük, hogy a gazdasági kérdésekben ez elfogadható, sőt alapvető elv. Azonban más téren aligha, így a nemzetiségi kérdésben sem. Tény, hogy a magyar és a csehszlovák állam viszonyában a kisebbségekhez való hivatalos hozzáállás a kölcsönös bizalom egyik tényezője lehet, azonban a reciprocitás elvének alkalmazását ezen a téren legkevesebb két szempontból is elutasítjuk:

a Magyarországon élő tizenhatezer szlovák és a Csehszlovákiában élő ötszáznyolcvanezer magyar (1980-as hivatalos adatok) számbeli aránytalansága a gyakorlatban kizárja a kölcsönösséget;

de nem kevésbé elutasítandó ez az elv etikai szempontból is. Az emberi és a polgári jogok biztosítása, a nemzeti kisebbségek egyenjogúságának és egyenrangúságának kodifikálása nem lehet semmilyen alku tárgya.
A kölcsönösség elve csupán akkor fogadható el: ha nem kötődik feltételekhez, ha a felek egymást igyekeznek túlszárnyalni, ha elébe mennek az elvárásoknak.

Végezetül nem hisszük, hogy helyénvaló a két fél azirányú törekvése, hogy “a nemzetiségek országuk hű állampolgárai” legyenek. Az állampolgári jogoknak és kötelességeknek semmi köze a hűséghez, amely ilyen összefüggésben a hűbériséget, az alattvalói alázatosságot idézi. Ezzel szemben hiányoljuk, hogy a két fél nem azon szándékát fejezte ki, hogy kölcsönösen és feltétel nélkül lehetővé teszik a nemzeti kisebbségeknek a szomszéd országban élő anyanemzetükkel a sokoldalú kapcsolatok szabad ápolását és biztosítják kollektív jogaikat.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága

A kiadmány hiteléül: Duray Miklós

Megküldve: az MNK főkonzulátusának, Pozsony CSKP KB, Prága
Szövetségi Külügyminisztérium, Prága