Amerikai levél – köszönet a Bethlen Gábor-díjért

Kedves Barátaim!

1988. november 2-án, helyi idő szerint délután fél ötkor kaptam telefonon az értesítést Nagy Gáspártól Budapestről, hogy a magyar független társadalmi gondolkodás egyik fontos fóruma, a Bethlen Gábor Alapítvány 1988. évi négy díjazottjának egyike vagyok.

 

Az alapítvány Kuratóriumának megtisztelő döntése az egyszerű örömön túl bizakodást váltott ki belőlem. Most éltem át először azt az érzést, hogy a magyar egyetemesség nemcsak a szellem által és a gondolkodásban létezik, hanem gyakorlatban és intézményesítve is működhet. A kisebbségben élők legfájóbb gyötrelmét – a hazátlanságot – ugyan nem enyhítheti, hiszen ezt sem ez a gesztus, sem egy politikai nyilatkozat, vagy akár egy ténylegesen beváltható döntés sem oldaná fel. De bennem, a közép-európai „hontalanban” is felkeltette a reményt, hogy abban az országban, amelyben nemzetem túlnyomó többsége – mintegy kétharmada – él, talán a jövőben mégsem tekintenek majd ellenségnek és idegennek. Igaz, nem e magánalapítvány támogatóitól függ, hogy a hivatalos társadalom miként kezel engem és minket, kisebbségben élőket. De remélem, e díj mögött növekvő társadalmi óhaj létezik az iránt, hogy legalább szellemi életünk legyen osztatlan, ha már nem élhetünk mindannyian egy politikai hazában.

Egyelőre nem tudom, hogy az alapítvány kuratóriuma miért ítélte oda nekem is az ez évi Bethlen Díjat. A számomra egyelőre ismeretlen megokolás mellett engedjék meg, hogy röviden elmondjam önmagam képzeletbeli laudációját.

Kisebbségi magyarnak születtem. Azon kisebbségiek egyikének, aki és akik, valamint kinek és kiknek a szülei nem adták föl a második világháború utáni durva üldöztetés ellenére sem a nemzetiségüket. Tehát a több mint háromszázezer nem reszlovakizált magyar egyike vagyok. Azok közül származom, akikhez az elnyomás enyhülése után visszatérhettek azok a magyarok, akik nemzetiségüket a megfélemlítettség vagy a létük védelme miatt elhagyták. Így hát egyike vagyok annak a hivatalosan bevallott ötszáznyolcvanezer csehszlovákiai magyarnak, akik a megpróbáltatások súlya alatt – ha néha el is bizonytalanodtak – végül mégis kitartottak nemzetük mellett. Ezért elsősorban ezek nevében köszönöm, hogy rám esett a választásotok.

A kisebbségi helyzetben egyedül maradva nem lehet helytállni a hivatalos és társadalmi elnyomással szemben. De a védelem az elnyomás ellen mégis leginkább az egyéni magatartásban és a civil elszántságban található. De csak akkor, ha a háttérben ott áll a megtartó erővé szerveződött család, a barátok, a kötelező feladatokat sokszorosan túlteljesítő, de a hivatalos előírásokat és parancsokat meg is szegő pedagógusok, a műkedvelő feltételek és önkéntesen tevékenykedő, szabadidejüket feláldozó, a megszólást, a lenézést, a társadalmi peremhelyzetet elviselő, a nemzet ismeretlenségben maradó szolgáinak egyéni helytállása. Azoknak az embereknek a megtartó láncolata, akik engem is neveltek és támogattak, akik igyekeztek példát mutatni nekem, akiknek munkája nélkül ezt a díjat sem kaphattam volna meg. Ezért az elismerés őket is illeti.

Magyar iskolába jártam. Nem csupán azért, mert szüleim így akarták, de később, amikor már tehettem, én is így döntöttem. De azért is, mert a nemzeti kisebbség létének egyik legfontosabb jelképe az anyanyelv. A nyelvet pedig a nemzeti kultúra és művelődés tartja meg. Emiatt a kisebbségben élők – a szervezett elnyomással szemben – ebben az önmegtartásban váljanak egymás példaképévé. Kell, hogy nap, mint nap, mind egyénileg, mind közösen megvívják harcukat az iskolájukért. Akik ezt a küzdelmet feladják, lemondanak a nemzethez tartozás igényéről. Ezért a most nekem odaítélt díj azt a sok tízezer gyermeket, valamint tizenéves fiatalt és szüleiket is illeti, akik – csakúgy, mint én annak idején – nap, mint nap megjárják a csehszlovákiai magyar iskolába vezető áldozatos utat. A díj Kolon, Deménd és sok más – iskolájukért megküzdött – magyar kisközösségen túl a Pozsony közelében lévő Zonctorony lakosságát is illeti, akik a várható és a bekövetkezett rendőri meghurcoltatás ellenére szinte egy emberként tiltakoztak 1984 februárjában a magyar iskolák megszüntetését lehetővé tevő szlovákiai törvényjavaslat ellen.

A kisebbség elnyomása, hátrányos megkülönböztetése és a magyarokat ért jogsértések elleni küzdelemre alakult tíz évvel ezelőtt -1978-ban – a Csehszlovákiai Magyar Kissebség Jogvédő Bizottsága, melynek kezdettől fogva szóvivője vagyok. Tíz éve szétválaszthatatlan a bizottság és az én tevékenységem. Ezért e díj a bizottság és széles körű munkatársi közössége áldozatos munkájának az elismerése is.

Sajnálom, hogy nem vehettem át személyesen a Bethlen Díjat, és nem szoríthattam kezet a többi díjazottal. Hiszen külön öröm lett volna számomra együtt lenni a díjkiosztás alkalmával Újszászy Kálmánnal, akivel 1966-ban ismerkedtem meg, mikor nagy türelemmel vezette a sárospataki könyvtárban az akkor bontakozó független ifjúsági mozgalmunk Abarán rendezett II. Nyári Ifjúsági Találkozójának résztvevőit. A díj átadásakor személyesen is megismerkedhettem volna Bohumil Hraballal, aki egyik legkedveltebb cseh íróm. Először 1963-ban olvastam az elbeszéléseit, amelyek egy új világot tártak fel előttem. 1979-ben kezdtem fordítani a Slavnosti sněženek c. kötetét. A kéziratban lévő fordításokat azonban a politikai rendőrség ’79 nyarán a nálunk tartott egyik házkutatás alkalmával lefoglalta, és azóta sem adta vissza. A díjak ünnepélyes átadása alkalmából újra szabad emberként találkozhattam volna Janics Kálmánnal. Díjazásában – az érdemein túl – kedvező alkalmat látok arra, hogy ismét kezet foghassunk.

A Bethlen Gábor Alapítvány most harmadszor kiadott Bethlen Gábor-díja az első olyan elismerés az elmúlt hetven évben, amely egyetemes: államhatárokra való tekintet nélkül adományozható minden magyarnak és nem magyarnak, függetlenül a díjazott pártállásától és a lakóhelyének tekintett ország politikai rendszerétől. Kihívás ez a politikai gátlásokkal szemben, és a józanság próbaköve, mert a magyarországi szervezett kulturális és társadalmi élet felháborítóan mellőzte évtizedeken keresztül a kisebbségbe szorított magyarságot. Mintha a többség hamisan értelmezett érdekében leírta volna a kisebbségieket. De amiatt is, hogy a magyar nemzeti életben végzett tevékenységükért díjra érdemessé váljanak és a szomszéd népek jogos érdekeivel összhangban végezzék munkájukat.

Ez a józanság, melyet az alapítvány célkitűzései is sugallnak, mindannyiunk számára kívánatos erény, főleg most, mert mind a magyarok, mind a szomszéd nemzetek újraértékelik a nemzeti eszmét. Korábbi eltorzítása, valamint hatalmi elnyomása ma sokakban a nemzethalál félelmét kelti, mások pedig a nemzeteszme reneszánszát neonáci hangulatkeltésnek vélik. A nemzeti eszmével minden helyzetben vissza lehetett élni, és ma is lehet. Vannak, akik a nemzeteszmét az idegengyűlölettel azonosítják, akik újjáéledésétől revansot, politikai karrierlehetőséget remélnek vagy további kielégülést várnak. A Bethlen-díj ezen új kihívások miatt is a magyar nemzet közép-európai helyzetének és elkerülhetetlen feladatainak új, sajátos kifejezője és továbbfejlesztője. Ezért a nekem odaítélt díjjal megerősítve érzem magam abban, hogy még inkább hozzájáruljak nemzetem épüléséhez és a szomszédos nemzetekkel való egyenrangú és igazságos együttéléshez.

 

Üdvözlettel: Duray Miklós
Kelt a pennsylvaniai lndianában
1988. november 6-án