Petőfiék óhaja

(Ünnepi beszéd a pozsonyi Petőfi szobornál 1990. március 15-én)

 

Ismét szellem járja be Európát, ezúttal Közép-Európát. Az államhatárokat és nyelveket nem ismerő forradalom szelleme. De míg csaknem másfél évszázaddal ezelőtt ez a szellem az újkort harangozta be, ma inkább kétségeket támaszt.

Korai elődeink március idusán még abban reménykedtek, hogy szabadságot, respublikát és demokráciát teremtő kor nyílik meg előttünk, melyben a nemzetek szabadok és függetlenek, az emberek pedig egyenlők lesznek. Nem az ő hitük gyöngesége hiúsította meg mindezt. A forradalmak soha sem váltják be a hozzájuk Fűzött reményeket. A kezdeti eufória elmúltával illékonnyá válik minden látszólagos zsenialitás. Sőt, talán arra is fény derül, hogy igazából nem is volt forradalom. Vagy a megélt események csak egy parányi szakaszát jelentették a nagy változásnak.

Az 1848-as forradalommal ellentétben, amely igazán új értékeket teremtett, a mai kelet-közép-európai forradalmak azt tanúsítják, hogy nem valódi forradalomról van szó, hanem egy sok évtizedes vargabetű remélhető végéről. Ahonnan talán folytatni lehet egy megtagadott, de annál boldogabbnak képzelt polgári múltat. De ki tudja, hogyan?

Száznegyvenkét évvel ezelőtt Petőfi és barátai csaknem mindent megoldhatónak hittek. Mily csodálatos hit volt ez! De ha porladó csontjaik szólni tudnának, aligha törnének ki üdvrivalgásban a ma látottakon.

Mi minden nem valósult meg? Mi minden foszlott szerte az elképzelésekből?

A polgári szabadságot a fasizmus és a vele rokon bolsevizmus tette tönkre olyannyira, hogy a mai állítólagos forradalmak többsége sem képes másként cselekedni, csak bolsevik módon. Ezért hát tisztelet azoknak, akik másként cselekszenek.

Az egyenlőség szinte csak George Orwell meghatározása értelmében lehetséges továbbra is: mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Ez sem csupán kommunista hagyomány!

A testvériség helyett több a naiv butaság, a barátságos átejtés és a leplezett türelmetlenség, mint a valódi fraternitás. Leginkább azonban a félelem bújik meg e mögött is.

De a forradalom szellemét mégis idézzük Közép-Európában, mert azt szeretnénk, ha társadalmaink visszatérnének szervesen kialakult kerékvágásukba, melyet a XIX. századi reformkor és az azt betetőző forradalom mélyített ki.

De hát mi mindent is kellene megtennünk és újra kezdenünk? Elégedjünk meg azzal, hogy már nem pusztítják el egymást a politikai ellenfelek, mint a közelmúltban? Új ellenségképek alakulnak. E régi-új ellenségek pedig mi vagyunk: magyarok. Íme az elmúlt csaknem százötven év alatt azt sem sikerült megoldani, amit akkor Vasváryék vagy Teleky László gróf vágytak, politikai bölcsességtől fűtve. Nem lett megoldva a nemzetiségi kérdés, és nem alakult ki a normális együttélés lehetősége.

A reformkor mai hitvány utódai sokkal kevesebbre voltak eddig képesek, mint akkori elődeink. A reform országgyűlések tagjai személyes érdekeikkel és berögződött indulataikkal ellentétben hoztak tudatos döntéseket a jövő érdekében, amikor lemondtak kiváltságaikról és vállalták az adózás terhét – a közös teherviselést – és kimondták a zsidók emancipációját. A mai honatyák egy ilyen súlyos csomagot nem bírnak el. Még annyit sem, hogy a korábbiak kiváltságait ne újakkal, a sajátjaikkal helyettesítsék.

Mindezek ellenére talán mégis egy új kor kezdetén állunk Közép-Európában. Mert lehet, hogy éppen most van beteljesülőben – ha kínkeservesen is – a reformkor, és végre beköszönt a megálmodott demokrácia, amelyben jogilag egyenlők és társadalmilag egyenrangúak leszünk. Amelyben – reméljük – a többség uralmát a kisebbségek védelmezhetősége váltja fel, és a jogállam nem nyilatkozatokból épül majd fel, hanem a törvényekbe foglalt elvekből.

A Tízparancsolat példája mutatja, hogy az életet törvények nélkül nem lehet élni. Játékszabályok nélkül pedig nem lehet a különböző tájaknak, nemzeteknek, vallásoknak, felekezeteknek, ideológiáknak együtt élni. Reméljük tehát, hogy a csaknem másfélszáz évvel ezelőtt felizzott polgári demokratikus forradalom az együttélés demokratikus valóságaként fog beteljesülni a közeljövőben. Ez nem csupán a mi vágyunk, és nem csak a kisebbségben élők érdeke és óhaja. E nélkül sem mi, sem a többségiek nem fognak tudni felemelkedni. Noha csaknem minden jel arra utal, hogy ez az óhajtott paradicsomi kor még mindig messze van. Ennek ellenére mégis ezt az együttélést hirdetem, de nem feltételek nélkül, hanem 1848 emancipációt hozó szellemében. Így legyen.