Az államszövetség ügye még soha nem állt ennyire rosszul

(Molnár Gusztáv beszélgetése Duray Miklóssal. Megjelent a Magyar Hírlap 1991. december 24-i számában)

 

— A prágai Respektben megjelent interjúdban elmondtad, hogy amikor 1985-ben másodszor börtönöztek be, feleségednek találkoznia kellett volna Havellel, de Havel és a “Charta ’77” a találkozót elutasította azzal, hogy “mit fognak szólni a szlovákok”. Legutóbb pedig az Együttélés és az elnök közti találkozó alkalmával azt nyilatkoztad, hogy Havel elnök mindeddig tartózkodott attól, hogy a szlovákiai magyarságot érintő kérdésekben világosan állást foglaljon. Mivel magyarázható ez a különös magatartás?

— A gyökerek tájáról kell kiindulni a válasz keresésénél. A csehszlovák állameszme születése elválaszthatatlan az első világháborútól. Egyrészt mert az “Új Cseh” politikai áramlat prominensei óhajtották a háború kitörését. Az volt a politikai meggyőződésük, hogy közelebb hozhatja a cseh hatalmi érdekek megvalósulását. Másrészt mert Masaryk “filozófiai meggyőződésévé” vált, hogy a háborúval végső győzelmet aratnak a demokratikus erők (amelyek közé önmagát és híveit is besorolta) a demokrácia ellenségei fölött (amelyek közé — szerinte — az Osztrák–Magyar Monarchia, de elsősorban a Magyar Királyság támogatói tartoztak). Ebből a meggyőződésből született az a képzet, hogy az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaság a demokrácia műhelye és mintaképe. Masaryknak ez a meggyőződése a politika piacán olyannyira felértékelődött, hogy még a XX. század nyolcadik-kilencedik évtizedében is eladhatónak tűnt, noha az a politikai szerkezet, amelyre vonatkozóan ezt kijelentette, a felismerhetetlenségig átalakult. Arról nem is szólva, hogy a masaryki meggyőződést hitelesítő értékrend éppen most éli gyökeres átalakulását.

A monolitikus “csehszlovák” szemlélet is átalakult az évtizedek során. A masaryki és a beneši csehszlovákizmust először a szlovák nemzeti erők rengették meg még a második világháború előestéjén. Majd a kommunista Gustáv Husák — szovjet orientációja révén — 1945 elején a csehszlovák kérdésben partnerhatalommá tette Szlovákiát (a szlovákokat) az ország sorsának meghatározásában. Csehszlovákia újjáalakulása ugyanis csak a Szovjetunióval volt elérhető (ezt akkor a cseh nacionalista, nemzeti totalista Beneš is tudatosította). Ebben a folyamatban a sztálinizmus korszaka Csehszlovákiában inkább csak intermezzónak tekinthető, amely lehetőséget teremtett a monolitikus (csehszlovákista) elképzelések felélesztésére.

Csehszlovákiának a 30-as évek végétől folyó belső átrendezése egyre inkább oda vezetett, hogy a szlovákság, illetve Szlovákia belföldi társhatalommá vált. Ezt az 1969. január 1-jén érvénybe lépett államszövetségi rendszer koronázta meg, melynek ugyancsak Husák volt az egyik szülőatyja. Azóta — a csehszlovákisták akarata ellenére — az országban társhatalmi (társnemzeti) rendszer alakult ki. Az ország jövője tehát nem képzelhető el a szlovákok partneri részvétele nélkül. Ez azonban minimális követelmény, és lehet, hogy éppen most veszti érvényét, mert a szlovákok már nem társnemzetként akarnak szerepelni, hanem önálló államalkotói szerepre vágynak.

Az elmúlt 20 évben, amikor Václav Havel is politikusi posztra kényszerült, elsősorban az a meggyőződés rögzült cseh körökben, hogy tiszteletben kell tartani ezt a társnemzeti szerkezetet. Ez a cseh szemléletben azonban nem jelentett gyökeres változást, hiszen ezt már Masaryk is megígérte a szlovákoknak a clevelandi és a pittsburghi szerződésben, még 1918 októbere előtt. Csak éppen fél évszázad kellett, hogy a csehek ebbe belenyugodjanak, realitásként és belpolitikai rendezőelvként elfogadják.

A második világháború óta azonban a társnemzeti koncepció sajnos kizárólagosságra épülő elképzelésekkel is párosult: a tisztán szláv állam megteremtésének óhajával, amely azonban a lengyelek és a ruszinok jelenléte miatt zavarólag hat a két társnemzet hatalmi ambícióira, valamint a csehek és a szlovákok közös államának kialakítására való törekvéssel.

Ez utóbbi akkor ölthetne tapintható alakot, ha a magyarokat a németekhez hasonlóan eliminálhatnák. Csakhogy ez már nem cseh (mint a németek likvidálása), hanem elsősorban szlovák érdek. Ugyanakkor a csehek zöme, tehát Václav Havel is tudja, hogy Csehszlovákiát csak a szlovákoknak az államkötelékben való megtartásával lehet fenntartani. Tehát nem lehet olyan politikai döntéseket hozni, amelyek alapvetően ellentétesek a szlovák érdekekkel. Cseh részről, illetve csehszlovák részről csak akkor lehet bármilyen toleráns lépést tenni a magyarok felé, ha azzal a szlovákok egyetértenek. Ez jelenleg az egyik tényezője annak az íratlan szabályrendszernek, amelyen Csehszlovákia időleges fennmaradása alapul.

Václav Havel pedig több mint 10 éve készül arra a szerepre, amelyet most tölt be, s ebben a legfontosabb feladat a masaryki hagyományokra épülő Csehszlovákia megtartása.

Kedvező fordulatnak kell tekinteni az elnök magatartásában december elsejei rádiónyilatkozatát. Ekkor tért ki első ízben a magyar és a német kisebbség háború utáni jogfosztottságára. Igaz, ez azután történt, hogy átadtuk neki memorandumunkat. Tény, hogy a csehszlovák államszövetség ügye eddig még sohasem állt ennyire rosszul, és a köztársasági elnök tekintélye sem volt annyira megtépázott, mint most. Ez a helyzet is ösztönözhette Václav Havelt arra, hogy végre foglalkozzon a csehszlovák szempontból egyik legkényesebb kérdéssel is: a nemzeti kisebbségek helyzetével.

— Az Együttélés nemrég memorandumban terjesztette elő az álláspontját. Mi ennek a lényege, és milyen fogadtatásra talált?

— Memorandumunk három részből áll. A legterjedelmesebb szakasza a rendszerváltozás közel két évével foglalkozik, melyet a nemzeti kisebbségek szempontjából úgy lehetne értékelni, hogy a kommunista időszakhoz képest visszalépést jelentett a jogok terén, ugyanis az 1945 és 1948 közötti jogfosztottság több elemét újraélesztette. A kisebbségi népcsoportok hátrányos megkülönböztetésének tételes felsorolása mellett memorandumunknak azt a részét tartom a legfontosabbnak, amely a jövővel foglalkozik. Azért is, mert eddig másra nem is volt lehetőség, csak a helyzetünkre jellemző tények rögzítésére. A jövő tervezésével a második világháború óta nem foglalkozhattunk, hacsak nem álmodozásként vagy szűk baráti társaságokban.

Jövőnk tervezésével kapcsolatban két irányt tartok fontosnak. Az egyik: a nemzeti kisebbségek jövője — Közép-Európa térképének alakulásától függetlenül — az önrendelkezési jog érvényesítése révén. Ennek két formáját, a kulturális és területi autonómiát tartjuk olyan megoldásnak, amely illeszkedik a második világháború után kialakult merev hatalmi rendszert fellazító helsinki folyamatba. A másik irány ezen is túlmutat, de az előbbit nem semlegesíti: a Trianonban kialakított államok fölbomlásával függ össze. A bomlási folyamat első biztos jele Jugoszlávia szétesése. Ez olyan törvényszerűnek tekinthető, mely aligha állítható meg, és rövidesen dominóeffektust válthat ki.

Ennek a politikai folyamatnak a kezelésére javasoltunk egy kelet- és közép-európai állandó konferenciát, melyen teljes joggal vennének részt a legkiszolgáltatottabbak, a kisebbségi népcsoportok képviselői. Az új nemzetközi garanciarendszert az ő részvételük mellőzésével ismét csak a legnagyobb igazságtalanság árán lehetne kialakítani, mint ahogy Trianonban 1920-ban vagy Párizsban 1947-ben történt. Memorandumunkat azért nyújtottuk át mind Csehszlovákia, mind Lengyelország és Magyarország legfőbb képviselőinek, hogy az európai integráció szempontjából legfontosabb közép-európai országok vállalják el a nemzeti kisebbségek védőhatalmi feladatát.

— Čarnogurský a Lidové Novinynak adott interjújában kijelentette, hogy “Csehszlovákiában nincs olyan hadsereg, amely hatalmi eszközökkel akarná, és képes is volna valamilyen hatalmi megoldást érvényesíteni”. Biztos, hogy nincsenek Prágában olyan erők, amelyek bármi áron — akár a Jugoszláviához hasonló fejlemények árán — fenn akarják tartani a szövetségi rendszert? Végül is 1939. március 9-én Homola tábornok elfoglalta az elszakadást kimondó Szlovákiát.

— Csehszlovákia katonai ereje minden bizonnyal elegendő lenne ahhoz, hogy — ha szükséges — erőszakkal megakadályozza az ország szétesését. A hadsereg bevetéséhez azonban politikai akarat szükséges. Jelenleg — megítélésem szerint — ilyen akarat nem létezik. Viszont anélkül, hogy az ördögöt a falra festeném, el tudok képzelni egy olyan helyzetet, amely kiválthatná a katonai szükségállapot bevezetését. Ha — például — Szlovákia késlekedő elszakadása miatt a türelmetlen szélsőségesek vagy a titokban szerveződő szlovák nemzeti gárda egységei fegyveres akcióra vetemednének. Ellenük akár az emberi jogok védelme címén is be lehetne vetni a hadsereget. Ennek a fejtegetésnek csak az ad némi realitást, hogy Szlovákiában egészségtelenül polarizálódott a politikai erőtér. A rosszak, az antidemokratikusok táborába azok lettek besorolva (nem teljesen alaptalanul), akik Szlovákia önállósulását támogatják; a jók, a demokráciát óhajtók közé pedig a föderáció hívei. Ez a leegyszerűsítő kép sajnos most már másodlagosan is negatívan befolyásolja Szlovákia lakosainak politikai tudatát — mind a szlovákokét, mind a magyarokét.

— A szlovák miniszterelnök ugyanebben az interjúban hitet tett Szlovákia mint “különálló államjogi szerkezet” mellett. Szerinte Szlovákia önálló szubjektumként, egyenrangú partnerként “épp a Lengyelország–Csehszlovákia–Magyarország konstellációban” tud a legkorábban érvényesülni. Nekem úgy tűnik, hogy a felvidéki magyarságnak és Magyarországnak is elsőrendű érdeke, hogy Szlovákia egyenrangú, autonóm partnerként vehessen részt a közép-európai és az összeurópai integrációs folyamatokban. Mi az oka annak, hogy az Együttélés mindeddig nem tett közzé ez ügyben egyértelmű, elvi állásfoglalást?

— Szlovákiában a politikai gondolkodásmód nagyon összetett és zavaros. A föderációpártiak óriási nyomása, amely a föderációt átalakítani óhajtott, illetve a szlovák állami önállóság híveire nehezedik, ez utóbbiakban védekezési reflexet váltott ki. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem merik őszintén bevallani, mit óhajtanak.

A Szlovák Nemzeti Párt által deklarált függetlenség, a Kereszténydemokrata Mozgalom által szorgalmazott különálló államjogi szerkezet vagy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom által hirdetett konföderáció nem mást jelent, mint Szlovákia elszakadási óhaját Csehszlovákiától. Ezek a pártok — melyek Szlovákia választópolgárai mintegy 60%-ának támogatását élvezik — mégis azt hirdetik, hogy nem kívánják Csehszlovákia megszűnését. Emiatt uralkodik sajátos szemantikai zűrzavar Szlovákiában. Ennek a helyzetnek a politikai következményei ránk is befolyással vannak. Tettünk már néhány olyan nyilatkozatot, amelyben nem ítéltük el a szlovák önállósulási törekvéseket. Minden egyes alkalommal hangsúlyozzuk az önrendelkezésre való jog tiszteletben tartásának szükségességét. A politikailag mérsékeltebb szlovák kereszténydemokraták vezetőinek is egyértelműen jeleztük, hogy megértjük a szlovák törekvéseket, és nem kívánjuk azokat keresztezni. Az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozataink nyomán azonban a legnagyobb példányszámban megjelenő csehszlovákiai magyar napilapban — az Új Szóban — ocsmány támadásokat indítanak ellenünk. Azzal vádolnak, hogy a demokrácia ellenségeivel szövetkezünk. Tény, hogy azok a szlovák politikai erők, amelyek ma egyértelműen a szlovák függetlenség mellett szállnak síkra, nem bizalomgerjesztők, hiszen az ő tevékenységük eredménye a nemzeti kisebbségeket diszkrimináló nyelvtörvény is. A jelenleg Szlovákiában uralkodó politikai helyzetben, közhangulatban és a magyar kisebbség körében kialakult ellenségkép miatt — amit a kormánypárti föderalista propaganda keltett — csak rendkívül óvatos formában nyilatkozhatunk.

Véleményünk a jövővel kapcsolatban azonban egyértelmű: Szlovákia hamarosan önálló államként fog fellépni a nemzetközi politikában.

— Milyen perspektívái vannak a kisebbségi helyzetben lévő magyar nemzeti közösségek szervezetei közötti politikai együttműködésnek?

— Közel egy éve szorosabb együttműködés alakult ki az RMDSZ, a VMDK, a KMKSZ és az Együttélés között. Ez a kör azóta bővült. Felvettük a kapcsolatot a horvátországi és a szlovéniai, valamint a burgenlandi magyarok szervezeteivel is. Ez év őszén a KMKSZ kezdeményezésére Kárpátalján megalakult az Együttélés politikai koncepciójához közel álló Kárpátaljai Nemzetiségek Demokratikus Ligája, mellyel szintén felvettük a kapcsolatot. A felsorolt politikai szervezetek a közelmúltban kidolgozták közös platformjukat és megalakították a Közép-európai Népcsoportok Fórumát, melyet Bécsben az Osztrák Köztársaság Belügyminisztériumában bejegyeztettünk. Ez az egyesület legális keretet teremt a magyar érdekvédelmi szervezetek közötti legszorosabb politikai együttműködéshez.