Ellenzékiségre ítélve

(Előadás a Századcég Politikai Iskolában, 1992. március 9., Budapest)

Mai előadásom meghirdetett témája: a csehszlovákiai magyarság ellenzékisége. Elöljáróban szükségesnek tartom leszögezni, hogy az ellenzékiséget felfoghatjuk helyzetként, illetve egy adott helyzetre adott válaszként, tehát következményként, de felfoghatjuk doktrínaként is. Egy számbeli kisebbségben élő közösség életében az ellenzékiség mindhárom formája helyénvaló és logikus, noha a körülmények által determinált ellenzékiség a természetes és történelmileg megalapozott. A doktriner ellenzékiség lehet spekulatív vagy csakazértis magatartás, amely adott esetben közösségrombolóvá is válhat.

Az ellenzékiség kérdésének vizsgálatát a kisebbségben élő nemzeti közösségek viszonylatában, a mi esetünkben a Trianonban elszakított magyar közösségek körében, annak a vizsgálatával kell kezdenünk, hogy milyen társadalmi, politikai és történelmi körülmények között jött létre a kisebbség. Egy tény vitathatatlan: az Osztrák-Magyar Monarchia egyes utódállamaiban kisebbségben élő magyar közösségek létrejöttének oka és körülménye semmiben sem hasonlít a nyugat-európai országokban kisebbségben élő népcsoportokéhoz. Ez utóbbiak a modern nemzetté válás korszakát megelőző idők történelmi eseményeinek során váltak kisebbségi (etnikai) közösséggé, míg a magyarok a modern nemzetállamok kialakulását követően, az öntudatos politikai magyar nemzet kialakulása után, a polgári nemzetté érés korszakában, az ellenükre hozott hatalmi döntések következményeként a XX. század elején váltak (nemzeti) kisebbséggé és nemcsak aritmetikai, illetve nyelvi és kulturális szempontból, hanem politikai értelemben is. Ez önmagában azt mutatja, hogy akkor vált a magyarságnak a Csehszlovákiába (és a többi utódállamba) került része kisebbséggé, amikor a magyar nemzet készen állt a modern nemzet minden funkciójának a működtetésére. Kialakult a történelmi hagyományokra épülő, de a liberális jogállam keretei között funkcionáló modern magyar nemzeteszme, amely szorosan kötődött a magyar állameszméhez, és semmiben sem különbözött a Nyugat-Európában megszületett nemzetállamok állameszméjétől.

A nemzeti fejlődés ilyen állapotában került kisebbségi viszonyok közé a magyarságnak az a része, amelyet Csehszlovákiához csatoltak. Ez a helyzet automatikusan, az első pillanattól kezdve ellenzéki magatartást váltott ki benne. Ellenzékiségére nem a kormányzati oldallal való politikai szembenállás volt elsősorban jellemző – noha nyilvánvaló volt -, hanem a helyzet elutasítása.

A két világháború közötti csehszlovákiai magyarság túlnyomó része és politikusainak döntő többsége a kisebbségi helyzetet átmenetinek tekintette, és arra várt, hogy ez a helyzet megszűnjön, hogy helyreálljon a magyar nemzet egysége. Az elutasítás ellenzéki politizálásban öltött testet, ami politikai sajátosságává vált a felvidéki magyarság döntő többségének.

Nem véletlenül és nem reakcióként a magyar ellenzéki magatartásra, a csehszlovák hatalmi politika képviselői is úgy viszonyultak a magyar nemzetnek ehhez az elszakított csoportjához, mint egy olyan ellenzékhez (vagy inkább: ellenséghez), melynek egyetlen célja a létező hatalmi konstelláció megváltoztatása.

A két világháború közötti időszakban a felvidéki magyarság politikai arculatának kialakulása és szocializációja szempontjából nem játszottak lényeges szerepet a csehszlovák hatalommal együttműködő magyarok. Más volt azonban a helyzet a magyar kommunisták körében, akik – akár a tudatosság minden nyoma nélkül is -, beilleszkedtek egy csehszlovák pártba, amely ugyan politikai programja és tevékenysége alapján ellenzéki volt, de elfogadta a Trianonban kialakult helyzetet, és a fasizmus elleni fellépés égisze alatt a csehszlovák államiság védelmezőjévé is vált. Csehszlovákia Kommunista Pártja körül csoportosuló magyarok jelentették az egyetlen olyan szervezett magyar csoportot, amely közvetve kollaborált a magyarok túlnyomó többsége által elutasított csehszlovák állammal.

A kölcsönös bizalmatlanság által kiváltott ellenzékiség a második világháború után ugyan nem szűnt meg, de mind a hatalom iránti viszony, mind az ellenzékiség keretei megváltoztak. Ennek fő okát a második világháború utáni kilátástalanságban, majd a kommunista egypártrendszerben kell keresni.

A második világháború idején a moszkvai csehszlovák kommunista emigrációnak volt egy eminens magyar tagja – Major István -, akit a két világháború közötti Csehszlovákiában bebörtönöztek. Szabadon bocsátásáért síkra szállt az akkori cseh és szlovák kommunista élcsapat. Ezért nem véletlen, hogy velük emigrált Moszkvába. De Major István az emigrációban arra a meggyőződésre jutott, hogyha a magyarok a háború utáni Csehszlovákiában meg akarják menteni a puszta létüket, be kell simulniuk a csehszlovák társadalomba és a többségiek által kialakított politikai szerkezetbe. Ez a meggyőződés, ha nem is ennyire profán módon, de a háború utáni magyarüldözésből leszűrt tapasztalatok által az idegszálakba felszívódva és a két világháború közötti magyar kommunisták kollaborálásán erősödve azok révén vált láthatóvá, akik 1948 után magyarként a kommunista párt sodrásvonalában, vagy a párton belül építgették az érvényesülésük útját.

A velük szemben megnyilvánuló bizalmatlanság a szlovák vagy cseh elvtársaik részéről nem volt új keletű. A magyarokkal szembeni általános bizalmatlanságot tükrözte, melynek a gyökerei Trianonhoz vezethetők vissza.

Elsősorban az érvényesülési vágytól fűtött, vagy a kommunista propagandával elkábított felvidéki magyar fiatalok keresték az 1948-as kommunista puccs után a karrier lehetőségét a kommunista pártban. Nemcsak életpályát próbáltak építeni az akkori bűnös rendszer kínálta módon, hanem esetenként pártkarrierre is törekedtek. De annak ellenére, hogy ezek a fiatal magyarok már nem tekintették magukat ellenzékinek – ellentétben a két világháború közötti magyar politikusokkal vagy politizálni óhajtókkal -, a kommunista rendszer és a struktúra sohasem fogadta be őket teljesen, nem engedte, hogy feljussanak a felsőbb szintekre. Egyetlen kivétel akadt, a magyar eredetű Széles Vilmos, aki Viliam Širokýra szlovákosította a nevét, és feladta magyar identitását.

Tény, hogy a felvidéki magyarok egy része – elsősorban a kommunisták – 1945 után nem győzte bizonygatni a csehszlovák államhoz való hűségét, töredelmesen beismerte, sőt bizonygatta, hogy a magyar népet terheli a második világháború bűne, fogadkozott, hogy nem törekszik területi revízióra, bocsánatot kért az 1938-as visszacsatolásért és kinyilatkoztatta, hogy soha nem akart mást, mint magyarként Csehszlovákiához tartozni, azaz már 1945-ben elfogadta az 1947-ben békeszerződéssel megpecsételt status quo-t.

Ennek ellenére azzal a szervezettel (a Csemadokkal) szemben mindvégig gyanakvó volt a hatalom, melyet maga a kommunista párt alakított ki 1949-ben a felvidéki magyarok számára, hogy létrehozza saját ügynöki és kliensi rendszerét a magyarok között. Annak ellenére, hogy a szervezet tisztségviselőit, főleg a legfelsőbb tisztségviselőit csak Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának jóváhagyásával lehetett megválasztani, mégis „ellenzéki” szervezetként kezelte a Csemadokot. Már az 1950-es évek közepén született egy párthatározat, amellyel a Csemadoknak megnyesegették a jogkörét, amit azzal indokoltak, hogy a szervezet pártszerű tevékenységre törekszik. Ez természetesen nem lehetett igaz. De mivel egyetlen magyar szervezet volt, ezért a Csemadok mögé besorakoztak azok is, akik elutasították a kommunizmust. A Csemadok pedig vállalta a magyar identitást őrző intézmény szerepét. Nagy népszerűségre tett szert a magyarok körében, ezért gyanússá vált a hatalom szemében, és úgy kezdtek rá tekinteni, mint egy sajátos ellenzékre.

A csehszlovákiai magyarság makacs magyar nemzeti öntudatról valló magatartása volt, hogy ideológiai meggyőződéstől függetlenül besorakozott a kommunista párt kezdeményezésére megalakult magyar szervezet mögé, ugyanis a mai napig alapvető törekvése a sajátos arculatának a megtartása. Erre nyílt reménye a Csemadokban. A nemzeti azonosságtudatának megőrzésére való törekvése azonban ellenzéki törekvés volt, mert kezdettől fogva ellentétben állt a csehszlovák nemzetállami elképzelésekkel.

A csehszlovák nemzeteszmében rejlő szándékokra Masaryk, az első Csehszlovák Köztársaság demokrataként és humanistaként számon tartott elnöke a példa, aki nem sokkal az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után, a pozsonyi magyar egyetem bezárásakor arra intette pozsonyi helytartóját, hogy lassan és óvatosan szlovákosítson, nehogy Csehszlovákia kihívja maga ellen a nemzetközi közvélemény haragját. A „nemzetközi haragot” az válthatta volna ki, hogy Csehszlovákia 1919-ben aláírta Saint Germaine-ben azt a kötelezvényt, miszerint betartja a német és a magyar kisebbség jogait, valamint törvénybe iktatja Kárpátalja autonómiáját. Masaryknak ez az óvatos intése arra utalt, hogy ő is vallotta a felvidéki magyarok intézményeinek és társadalmi szervezettségének a leépítését, de ezt nemzetközileg elfogadható módon kívánta végrehajtani.

Sokan tudják Önök közül, hogy ez a szándék, a két világháború között kulturált formában nyilvánult meg és fel lehetett venni ellene a harcot. A szándék megvalósulását lehetett lassítani, sőt a magyarság egységes településszerkezetének köszönhetően esetenként meg lehetett hiúsítani. A második világháború végén és az utána következő csaknem négy évben azonban ez a törekvés a felvidéki magyarság teljes megsemmisítésének a szándékává fajult. Ezt ugyan külpolitikai okok miatt nem sikerült megvalósítani, de a kitűzött cél elérésében egyetértettek a kommunisták és a nem kommunisták.

A kommunista hatalomátvétel után azonban az osztályharc ködébe veszett ez az egyetértés, és ez megfékezte az eredeti tervek megvalósítását. A kommunista hatalom idején sokkal nehezebben lehetett nyomon követni az internacionalizmus leple alatt megfogalmazott magyarellenességet, mivel a proletár internacionalizmus eszméjének sértését elkerülendő, nem lehetett a nyilvánosság elé tárni a szándékokat (még kevésbé, mint a két világháború közötti időben) és a politikai rendszer lényegéből adódóan sok intézkedést nem lehetett dokumentálni. Ezek egy része titkos párthatározatként született vagy szóbeli utasításként lett továbbítva, de mindenkor a pártapparátus belső telefonhálózatán.

Képlékeny viszonyok között képlékennyé vált az ellenzékiség és a hatalom iránti elkötelezettség is. Sokszor, aki még tegnap a hatalmon belül érezte magát, másnap tudtán kívül a túloldalra került. Az ellenzékiséget ilyen körülmények között a passzivitás vagy a rezisztencia váltotta fel az aktivizmust, azaz a hatalommal való együttműködést pedig a szervilizmus, illene a talpnyalás. A felvidéki magyar társadalom zöme azonban inkább passzív lett, körülbelül ugyanolyan mértékben, mint amennyire ellenzékinek volt tekinthető a két világháború között.

Az arculat megtartásának igénye nem csupán kisebbségi sajátosság. Az emberek többsége autonóm létének a biztosítására törekszik. Akkor, amikor arculata, identitása kerül veszélybe, az emberek túlnyomó többség tud nemet mondani. Ilyen helyzetben az igen vagy a nem kimondása a hatalom iránti viszonyulás jellemzője is. A nem az autonómia, az identitás megőrzésére mutató erőről tanúskodik, míg az igen az önfeladás, identitásvesztés felé mutat. A kisebbségi közösségnek az identitása megőrzésére irányuló törekvése a közösség tagjait a nem kimondására készteti, ennek következtében ellenzéki magatartást tanúsítanak.

A magyar ellenzékiség szempontjából külön vizsgálatot érdemel az 1989 novemberében elkezdődött rendszerváltozás és a formális demokrácia kialakulásának korszaka. A kommunista hatalmi rendszerrel szemben – amelyben a hatalomhoz való viszonyulás az egyén érvényesülési ambícióitól függött – az új helyzethez az illúziók sokaságával viszonyult a magvarok többsége. Ez elsősorban azt jelentette, hogy a kialakuló új hatalomra nem tekintett eleve ellenségesen, sőt inkább szövetségesének tartotta. Ennek következtében lényegesen több magyar fejében fordult meg a hatalomban való részvétel óhajtása, mint korábban. A csehszlovákiai rendszerváltozás kezdeti szakaszában a magyarok által lakott területen a magyarok mindenütt tevékeny előmozdítói voltak az eseményeknek. Ez a magatartás arra utalt, hogy a magyarok közösségként a korábbi hatalomhoz viszonyultak ellenzékiként.

A hatalomba való beépülésre ugyanakkor már nem volt jellemző ez a népi mozgalmi attitűd – azt inkább a kommunista korszak hagyományai határozták meg. Szlovákiában majdnem egy időben, 1989. november 17. után jött létre a szlovák és a magyar politikai szerveződés, sőt egy lépéssel hamarább a magyar, a Független Magyar Kezdeményezés (az elnevezése hasonlatos a magyarországi Szabad Demokraták Szövetsége elődjének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megnevezéséhez). Saját jogalanyisággal természetesen kezdetben nem rendelkezhetett, de erre nem is volt szüksége, mert legitimitását a rendszerváltozás eseményei teremtették meg. A függetlensége körül merültek fel kérdések, ugyanis két évig úgy működött, mintha a szlovák rendszerváltoztató politikai mozgalom (a Nyilvánosság az Erőszak Ellen) magyar szekciója lenne. Nem volt autonóm, csak önigazgató. Emiatt a népi humor a magyaroktól független kezdeményezésre nevezte át ezt a politizálgató klubot.

A felvidéki magyarság ellenzéki és rezisztencia hagyományai azonban az autonómiából eredtek. Ezért kézenfekvő volt, hogy akár a hatalomban való részesedés igényét, akár az ellenzéki érdekérvényesítő szerep vállalását autonóm módon, jogilag, szervezetileg és döntéseiben független szervezet keretében nyilvánítsa ki. Ennek a közigénynek az alapján jött (jöhetett) létre az általam elnökölt Együttélés Politikai Mozgalom.

Az Együttélés alapítói szándéknyilatkozatának közzététele után azonnal kezdeményeztük a kapcsolatfelvételt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) mozgalommal. Bennünket valóban őszinte szándék vezérelt: a politikai rendszerváltoztatás és a demokráciateremtés szándéka. Ezt a szándékot egy alakuló autonóm szervezet nevében nyilvánítottuk ki. Ám elutasítással találkoztunk, mert rossz néven vették tőlünk, hogy a szándéknyilatkozatunk megfogalmazása előtt nem kértünk tőlük tanácsot, és nem az ő utasításaik szerint fogalmaztuk meg azt. Nehéz ezt másként értelmezni, mint jakobinus türelmetlenségként vagy bolsevista kizárólagosságként. Látható és érezhető is volt, hogy akárcsak kommunista elődeik, ők sem viselik el a többszínűséget, ők is félnek a magyarok önrendelkezési szándékától, és ők sem tűrik a tőlük független kezdeményezést.

Paradox helyzet alakult ki: a rendszerváltoztató pártok úgy kerültek egymással szembe, hogy alapvető céljaik azonosak voltak. Az eltérés közöttük csupán az volt, hogy a szlovák párt a demokráciát – a Független Magyar Kezdeményezés tálalásában – tortaként értelmezte: ha abból valaki kap egy szeletet, a többinek kevesebb marad, az Együttélés a pontok végtelen halmazaként, elvi rendszerként értelmezte a demokráciát: bármennyit juttatunk belőle másnak, még mindig végtelen sok marad belőle. Emiatt alakult ki egy új, sajátos magyar ellenzékiség, amit kormánypárti ellenzékiségnek is lehet nevezni. Az Együttélés mindenben támogatta a rendszerváltoztató kormányt, de a magyar érdekérvényesítés terén folyamatosan ütközött vele.

Az 1990-es rendszerváltozás után kialakult magyar ellenzékiség ugyan hasonlított a két világháború közötti magyar ellenzéki magatartáshoz, de csak annyiban, hogy azt a helyzetet utasította el, amelybe a felvidéki magyarság a mindenkori csehszlovák politikai hatalom hibájából jutott. Ugyanakkor a csehszlovák államot már nem utasította e1, inkább a körvonalazódó szlovák államhoz viszonyult kritikusan, mert azt elsősorban a magyarellenes politikai erők szorgalmazták. A felvidéki magyarság ezért ma már inkább politikai ellenzéknek számít. Állameszménye és Európa jövőjétől alkotott képe jelentősen eltér a cseh és a szlovák pártok elképzeléseitől. Az Együttélés például nem ért egyet azzal, hogy a cseh politika képviselői nem mutatnak hajlandóságot a csehszlovák állam további területi tagolására a belső önrendelkezés elve alapján. Ugyanakkor nem ért egyet a szlovák nemzetállami elképzelésekkel sem.

A jövő Európáját pedig nem a nemzetállamok szövetségeként képzeli el, hanem a nemzetek és a régiók Európájaként. Továbbá azért is tekinthető a felvidéki magyarság, de legalábbis az Együttélést választók politikai ellenzéknek, mert saját jövőjükkel kapcsolatosan saját elképzelésük van. A jövőt autonóm közigazgatási keretek között képzelik el, ami szöges ellentétben áll a szlovák politika által megfogalmazott jövővel.

A rendszerváltozás óta eltelt két évben kiderült, hogy a szlovák parlamenti pártok, de sok esetben még a cseh pártok is más elképzeléssel rendelkeznek a demokráciáról, a civil társadalomról és a politikai pluralizmusról. Az ellentét többek között abból adódik, hogy amíg mi elválasztjuk egymástól az állam és a nemzet fogalmát, és az államot az összes állampolgár államának tekintjük – tehát az állampolgárt tekintjük államalkotó elemnek -, addig a szlovák politikai pártok, még a legliberálisabbnak tekinthető Demokrata Párt sem tudja ezt a két egymástól független kategóriát elválasztani egymástól. Náluk egybemosódik a nemzet fogalma az állam fogalmával.

Csehszlovákiában, de még inkább Szlovákiában a civil társadalmat nemzeti alapon szeretnék felépíteni. Ez a képtelenség fogalomzavart teremt a politikai közéletben, és tovább hangsúlyozza a csehszlovákiai magyarság politikai szervezetei és a szlovák politikai pártok közötti különbségeket. Egy nyugat-európai politológus számára bizonyára furcsának tűnne, hogy Csehszlovákiában nemcsak baloldali vagy jobboldali (jelenleg inkább szélsőjobboldali) ellenzék létezik, hanem más is, amely sem ide, sem oda nem tartozik. A magyarok ugyanis az ellenzék szemében is ellenzéket jelentenek. Ezt az a helyzet okozza, amit a magyarok már 1918 óta folyamatosan elutasítanak.

Többször eljátszottunk a gondolattal, mi lenne akkor, ha a soron következő választások után nem lehetne nélkülünk kormányt alakítani, és lehetőségünk lenne belépni a kormánykoalícióba. Ezt az elképzelt ajánlatot valószínűleg vissza kellene utasítanunk, mert hogyan vállalhatnánk kormánypártiságot olyan körülmények között, amelyben a magyarság alapvető problémáit nem lehet megoldani.

A magyarság ellenzéki pozíciója Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában a csehszlovák, illetve a körvonalazódó szlovák állameszmével függ össze. Ebben az állameszmében a nem cseheknek és a nem szlovákoknak soha sem volt helyük. Jelenlétük az állam területén folyamatosan cáfolta a csehszlovák államot létrehozó elveket. Masaryk, a csehszlovák állam egyik szülőatyja, annak tudatában, hogy az állameszme ingoványos talajon áll, a demokrácia kérdésévé tette az első világháború után kialakult államok létét. A versailles-i békerendszert megalkotó politikusok önteltségére apellálva kijelentette, hogy az első világháború végével az antant hatalmak végső győzelemre juttatták a demokratikus forradalmat és mindazok, akik az új államokkal szemben felemelik szavukat, a demokrácia ellenségei.

Csehszlovákiában azonban átalakulóban van az állameszme, elsősorban a szlovák nemzeti törekvések miatt. Masaryknak az előbb említett megállapítása, legalábbis a szlovákság viszonylatában, feledésbe merült. Olyannyira, hogy ma már a cseh értelmiség egy része képes szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy megszűnik Csehszlovákia. Viszont Szlovákiában egyre erősödik a szlovák nemzeti állameszme, a nemzeteszme és az állameszme összefonódása. Ennek következtében Csehszlovákia szlovákiai területén vagy majd az önálló Szlovákiában mindaz újra lejátszódhat, ami egyszer már lezajlott csehszlovák-magyar viszonylatban. Azaz nem mutatkozik annak az esélye, hogy Szlovákiában hamarosan kikerülhet a magyarság az ellenzéki kényszer szorításából.

Ez a feltételezés többszörösen is bizonyítható. Ezúttal a magyarellenes előítélet legsajátosabb példáját említem.

Jelenleg Csehszlovákiában négy magyar politikai szervezet működik (keletkezésük sorrendjében: a Független Magyar Kezdeményezés, amely átalakult Magyar Polgári Párttá, az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és legújabban a Magyar Néppárt, amelyet az MKDM-ből és az Együttélésből kivált személyek hoztak létre). A Magyar Polgári Párt kormánypárti, az Együttélés és az MKDM a parlamenti ellenzékhez tartozik, a Magyar Néppárt pedig a parlamenti választások után alakult.

Az 1990-es parlamenti választások alkalmával a Független Magyar Kezdeményezés választási szerződést kötött a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalommal, így ennek a listáján indultak képviselőjelöltjei. Ez a nagy szlovák mozgalom, amely mostanra már kicsire zsugorodott, később úgy értékelte a választási eredményeit, hogy politikai baklövés volt felvenni ezeket a magyarokat a listára, mert emiatt nem sikerült elérni nagyobb választási győzelmet. A hozzávetőleges számítások szerint a magyar jelöltek révén kb. 50 ezer magyar szavazatot kapott ez a szlovák párt. A párt stratégái szerint azonban ennek a többszörösét sikerült volna megszerezniük a szlovák választóktól, ha nem lettek volna magyarok is a jelöltjeik között. Az nem érdekes, hogy bizonyítható-e az állításuk. Inkább az a figyelemre méltó, hogy milyen következtetésre jutottak a választási eredmények elemzése kapcsán. Ennek a megállapításnak ugyanis két következménye lehet: szlovák párt jelöltjei között nem szerepelhetnek olyan magyarok, akikről nyilvánvaló, hogy magyar ügyet is képviselnek, vagy pedig – és ez még valószínűbb – magyarellenességgel lehet szlovák szavazatokat szerezni. Mindkét lehetőség azt a feltételezést erősíti, hogy a magyar ellenzékiséget egyelőre nem lehet felváltani kormánypártisággal.

Ez a helyzet feltételezhetően mindaddig így marad, amíg a nemzeteszme és az állameszme oly módon fog ütközni Közép-Európában, mint a XIX. század közepétől napjainkig. Feltételezhető, hogy mindaddig, amíg nem zajlik le a közép-európai népeknél a nemzeti forradalom, addig a kisebbségek mind Csehszlovákiában vagy Szlovákiában, mind Szerbiában, Romániában vagy Ukrajnában ellenzékiségre lesznek ítéltetve.