Építsünk utakat a kerékpárosoknak is

(Magyar Nemzet, 1992 augusztusa)

A közelmúltban egy megdöbbentő mondatra figyeltem fel, amely megjelent mind az írott, mind az elektronikus hírközlésben és tájékoztatásban: Nem érdekel, hogy mikor pusztul el az utolsó magyar, fontos, hogy addig jól éljünk. E mondat kapcsán nem akarok fölöslegesen terjengősen és érzelmileg túlfűtötten reagálni, mert nem érdemes. Csupán annyit kívánok megjegyezni: akárki fia is legyél, tisztelt értelmiségi, aki ezt gondolod és mondod, butaságot mondtál.

Ha ezt az ostobán cinikus mondatot átvetítem más területre, akkor például így hangzanék: nem érdekel, mikorra pusztul ki az emberiség a növekvő ózonlyuk miatt, addig mindenképpen klórkarbidgázzal töltött sprayt akarok használni.

Ha a fenti észjárás szerint megfogalmazott utóbbi mondatot valaki az ausztráliaiak füle hallatára mondta volna – pontosabban az arcukba vágta volna -, ahol ugyanis a bőrrák az ózonlyuk miatt rohamosan terjedő betegség, vagy ezzel a véleménnyel lépett volna föl ez év júniusában Rióban a Környezetvédelmi Világkongresszuson, kitűnő futóteljesítményt kellett volna nyújtania, hogy ép bőrrel megússza a közmegbotránkozást kiváltó kalandját. Senki sem vette volna rossz néven, ha az illetőnek valaki beveri a fejét – legfeljebb önbíráskodás miatt bíróság elé állították volna, és az angol jogszokás szerint az esküdtszékre bízták volna a döntést, bűnösnek találják-e fejbeverés vádjában? Az esküdtek minden bizonnyal felmentették volna hősünket, mert méltányolták volna hirtelen haragját.

Valószínűleg nem kellene sok szót és időt pocsékolnom az ilyen kijelentéseken való rágódásra, hiszen nem hangzanak el naponta ilyen szavak. De tükröznek egy észjárást, amely honos a közgondolkodásban, mi több, a közírói megnyilvánulásokban és azok fórumain. Távol álljon tőlem a harcos szembenállás azokkal, akik így gondolkoznak, vagy ilyen a véleményük, hiszen én is azt vallom, amit az egyik barátom 1969-ben egy kis, periférikus csehszlovákiai magyar újságban versikeként leírni merészelt: „hagyjatok hülyülni minket, ti disznók”.

Az értelmiséginek – akinek az a szellemi kiváltsága, hogy jobban tájékozott és a megnyilvánulás szakmájában másoknál járatosabb – van azonban felelőssége is: kiváltságával nem élhet vissza, és szolgálnia kell a közösséget, akár a papnak vagy a tanítónak, vagy éppen a hajóskapitánynak. Ebből a szemszögből közelítem meg az értelmiség autonómiáját és a fent szabadon idézett mondatot a magyarok pusztulásáról és jólétéről.

De mielőtt belebonyolódnék a mérték-mértéktelenség, pártatlanság-pártosság, elkötelezettség-el nem kötelezettség és a tisztességes felvilágosultság-bornírtság ellentétpárok útvesztőjébe, ki kell térnem egy lélegzetvételnyi időre az idei barcelonai nyári olimpia néhány mozzanatára.

Számomra ez az olimpia is a nagyszerű egyéni teljesítmények és a felszabadult kollektív örömök ünnepe volt. Mily természetes, szinte ősidőktől adott kapcsolódás ez! Valószínűleg még az emberiség vadászó korszakából származik, mikor a törzs épkézláb tagjai részt vettek a vad felhajtásában, de az elejtése csak néhánynak adatott meg. Az atléta egyéni teljesítményét ugyan ki vonná kétségbe? Az afrikai Abebe Bikila a legkézzelfoghatóbb példa erre – tolószékes korszaka előtt a világ egyik legcsodálatosabb távfutója volt. Individuálisan, közösségtől elszakítva, szinte lehetetlen sikert el érni. Nyilván ezért vált ki kollektív örömöt, hiszen Bikilát, aki a császári testőrség nagy, magányos futója volt, egész Abesszínia ünnepelte. A háttérben mindig ott áll egy kis, nagyobb vagy még nagyobb kollektíva – netán az egész nemzet, illetve az állampolgárok közössége – akinek közös teljesítménye rejlik az egyéni siker mögött. Győzött a futó, tett még egy tiszteletkört a pályán, miközben magára öltötte országa vagy nemzete lobogóját. Történetesen egy fekete bőrű sportolóra gondolok, aki Nagy-Britannia színeiben versenyzett, és győzelme után az angol nemzeti zászlót öltötte magára. Ugyanazt, amely alatt Drake kapitány kalózkodott, és amellyel leterítve hősöket temettek el.

Az aranyérmes csehszlovák tízpróbázó is ugyanezt tette. Az utolsó versenyszám után, mellyel megpecsételte aranyérmét, azzal a csehszlovák zászlóval burkolta be fáradt testét, amely háromnegyed évszázaddal ezelőtt még nem létezett, és amely nemsokára már csak a múlt szimbóluma lesz. A kitűnő atléta sikerét a másnapi csehszlovákiai sajtó a címoldalon ünnepelte, csakúgy, mint a hatodik helyet szerzett sportolóik eredményét. Ezt mindenki természetesnek tartotta. Még a legcinikusabbak vagy a legóvatosabbak sem ordították, hogy a nacionalizmus veszélye forog fenn. Ugyanakkor a valahányadik magyar aranyérem miatt lelkesedőket a magyar rádió 168 óra c. műsorában bedorongolták a sárga földbe. Még jó, hogy nem gyanúsították őket a harmadik világháború előkészítésével! Az Egyesült Államokban az amerikai sportolók összes aranyérmét óriási üdvrivalgással Fogadták – őszintén, felszabadultan és az attól való félelem nélkül, hogy emiatt valaki esetleg megfeddi őket, mint egy gügye gyermeket.

Azt hiszem, elérkeztem a sarkalatos ponthoz – a félelemhez. Cselekedeteinknek, gondolkodásmódunknak, viselkedésünknek sok esetben, sőt gyakran a félelem a mozgatója. Ez keretezi be a hátteret. A félelem attól, hogy nem látjuk életünk távlatait, hogy sikerünk rövid időtartamú lesz. A félelmünk attól, mi lesz a nemzettel, hogyan vélekedik rólunk a szomszéd nép, félelem a nemzettől, félelem a másságtól. Félelem a félelmektől.

A félelmektől görcsben élünk. Nem vonom kétségbe, hogy sokszor alapos okunk van a félelemre. Olyan helyen élünk Európában, ahol volt és van mitől félnünk. A nemzethaláltól is. Hiszen a magyarság Mátyás király uralkodásának vége és Budának a törököktől való visszafoglalása közötti százötven év alatt csaknem kipusztult. Száz évre rá Herder törvényszerűnek jósolta a magyar nemzet elpusztulását. A sors és a jóslat nem teljesedett be, de a mai napig félünk a nemzeti teratanáziától. Ez sokszor érzéketlenséget vált ki a mások félelmei iránt és kész a causa belli.

A félelmek meg nercértése azonban legalább olyan veszélyes lehet, mint maga a félelem. Ezt talán a kisebbségben élők érzik a leginkább. Nekik a saját lelkükben kell hordozniuk az önmaguk féltését, és a bőrükön érzik a mások félelmeit. Ne kelljen ebbe belepusztulniuk? Ki kellett művelnük az életben maradás érdekében a mértékletes megértés életfilozófiáját, sőt életművészetét. A romantikus kor nemes lovagjának vívói módját kellett megtanulniuk a kisebbségben élőknek: sohasem szúrni, de minden vágást kivédeni.

A nemzetben megvalósuló félelmi reakciók társadalmilag a legveszélyesebbek, mert a vetélytársakat ellenféllé degradálják, a szomszédokat pedig egymás ellenségévé. Mészöly Miklós az ilyen helyzetek elleni védelemként azt a módszerv ajánlotta egy évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányában, hogy olyan gesztussal kell meglepni a szembenállót, amilyet tőle elvárunk magunk irányába. Erkölcsileg minden bizonnyal helyénvaló magatartás ez. De mi történik akkor, ha nem jön be a számítás? Társadalmi méretekben, politikában ez már veszélyes helyzetet teremthet. Jászi Oszkár kiábrándultságát az első világháború után az ilyen viszonzatlanság okozta.

Közép-Európában eddig még nemigen viszonoztak barátságos gesztusokat. A viszonzás a félelemmentes társadalmak vagy a történelmileg és társadalmilag teljes, töretlenül fejlődő népek, nemzetek sajátossága.

Ha társadalmi dimenziókban cselekszünk, állandóan a nemzet fogalmával, vagy magával a nemzettel találkozunk. Vannak, akik számára ez történelmi és kulturális kategória, vannak, akik a nemzetben a falra festett ördögöt látják megelevenedni. Vannak – nem is kevesen -, akiknek a nemzet a hatalmi megtestesülés non plusz ultrája.

Nem szeretem azokat, akik a nemzetet és a hatalmi megvalósulást összemossák. Ezek csak arra képesek, hogy másokat, a másakat likvidálják. De azokat sem tudom igazán a szívembe zárni, akik a nemzetet idejétmúlt minőségnek tekintik. Hiszen a nemzet mint közösségi létforma mindig is létezett, akár törzsközösségként, akár államnemzetként – a kor szellemének függvényében – fogalmazta meg magát.

A polgárt és a nemzetet nem lehet és nem szabad szembeállítani egymással. A polgár ugyanis nem az individualizmus, se nem a libertinizmus megtestesítője, hanem egy közösség tagja. Most, a harmadik évezredhez közeledve azzal büszkélkedünk, hogy egy új társadalmi minőséget teremtünk: a polgárok társadalmát. Sokan inkább kérkednek ezzel, valamint azzal, hogy ők már érettek erre. Ez így butaság, és csak arra jó, hogy lenézést sugalljanak mások iránt. Azok felé, akik még úgymond nem jutottak el a polgárosultság magaslatára. Veszélyes tévedés a civil társadalmat az individualizmus megvalósulásának tekinteni. A kollektivizmussal ugyan szöges ellentétben áll, csakúgy mint a nemzetállam 19. században kialakult eszméjével, de végül is nem alapvetően különbözik a hagyományos társadalmaktól. Csupán annyiban – és ez minőségi mutató -, hogy szilárdabb benne az egyéni öntudat, az etikai, politikai autonómiatörekvés és a jogtudat. De a civil társadalom sem nélkülözi a kollektív érzéseket! Sőt, ez az egyik fő összetartó ereje. Ezt állítja szembe a sajátosságokat elmosó nemzetfölötti és államfölötti szerkezetekkel. A civil társadalomban jut igazán érvényre az azonos identitású, közös hagyományú, azonos történelmi élményekkel rendelkező, azonos sajátosságú egyének kollektív szerveződése, csoportosulási óhaja. Ilyen körülmények közt kerül emberközelbe a nemzet. Mondhatni, ez a nemzeteszme reneszánsza, de már nem a hódító nemzetállam ideájaként, hanem természetes társadalomszervező tényezőként, és csupán addig terjed, ameddig a közösség természetes határa engedi. Ezt a folyamatot azonban lehet késleltetni, ha a nemzeti megnyilvánulások és a kollektív örömök mögött minduntalan ellenséget keresünk.

Ne gúnyolj másokat, hogy ne válj te is gúny tárgyává.

Amiként a nemzetállam a múlt eszköztárába lett utalva, úgy került fokozatosan előtérbe a nemzet kulturális jelentősége és társadalomformáló ereje. Egyúttal pragmatikus értékek is nemzeti értékké váltak, a természeti értékekről nem is beszélve. A történelmi múlt a nemzeti himnusz és a kerékpározók számára építendő út egyformán nemzeti értékkategóriává kell, hogy váljon. A nemzethaláltól való félelem, a nemzeti kizárólagosság és a nemzetet gúnyoló magatartás helyébe talán annak a meggyőződésnek kellene költöznie, hogy ha borotválkozni akarunk, akkor a klórkarbidgázzal töltött borotvahab spray helyett vegyük elő a borotvakrémet és az ecsetet. Ezzel egyszerre a nemzetünk tagjait és az ausztráliaiak egészségét is védjük. Én így képzelem el a harmadik évezred közelségében a példás magyart, aki egyúttal példás ember is.