Új Koppányok nélkül

(Emlékbeszéd Szent István napjának előestéjén Vácott, 1993. augusztus 19-én)

Több mint ezer esztendeje született Géza nagyfejedelem fiúgyermeke. Vajk a keresztségben kapra az István nevet. Erélyes apjának örökségét szellemében, lelkében, cselekedeteiben folytatva indult el a történelmet alakító életpályáján. Ezzel az örökséggel indította el népünket a szellemi Európát, Nyugatot meghódító útjára.

Vajkból lett István szent volt, nem csupán a szó vallásos vagy egyházi értelmében, hanem azért is, mert jövőlátó király volt.

Olyasmit tudott, amit kortársai közül nagyon kevesen. Tudott választani, dönteni és megvalósítani. E három képesség vagy erény birtokában vált első királyunkká évezredünk első évében. Ennek az elhivatottságnak a tudatában választotta végérvényesen és visszavonhatatlanul az akkor egyedüli helyes utat, a nyugati (latin) kereszténységet. Úgy döntött, hogy a nemzetségi szervezetet végérvényesen felcseréli a területhez kötött államszervezettel, és mindezt kemény szervezéssel meg is tudta valósítani.

István méltán és sikeresen lépett hont foglaló zseniális vezér- és fejedelem politikusaink nyomdokába: megfelelő időben és kellő mértékben fel tudta becsülni, mikor szükséges, mennyire célszerű, elkerülhetetlen a múlt becses értékeiről lemondani a jövő érdekében, milyen mértékben kell ezeket felcserélni egy új értékrenddel.

István nem kényszerből döntött, hanem tudatosan. Döntési bölcseletében több évszázaddal megelőzve tisztázta a késő reneszánsz gondolkodói által felvetett kérdést, miszerint a valószínűbb vagy a biztosabb megoldást hozó döntés az erkölcsösebb, illetve helyesebb.

Szent István számunkra is létfontosságú határozottságával egy paradoxont teremtett. Elutasította azt a szokványos és hagyományos érzékítéletet, amely szerint a meglévőnek és a kipróbáltnak a választása a biztosabb, mintsem az újszerűé.

István abból a felismerésből indult ki, hogy a keresztény és a területi- leg megszervezett, valamint a megállapodás fázisában lévő Európa számára idegen múltra kötődő magyar jelen már inkább bizonytalanságot és veszélyt rejt magában, mintsem a kijárt út biztonságát. Ezért jutott arra a meggyőződésre, hogy a magyar jövőépítés érdekében a legbiztosabb megoldás, ha a hagyományos szemlélet szempontjából a legbizonytalanabbnak ítélendő megoldást választja. Az első és a második évezred határán a magyarság számára ugyanis már nem a múlt nyomdokaiban való megmaradás volt a legbiztosabb lehetőség, hanem a kipróbálatlannak, az újszerűnek a vállalása.

Nem a kis lépések politikáját választotta, hanem a komplex megoldást. Ezt két módon ültette át a gyakorlatba: hívott idegen hittérítőket, hogy segítsenek megszervezni az új állam új ideológiai támaszát, az egyházakat, azokat pedig, akik a régi hit és a régi módszerek szerint akarták tovább uralni a nemzetet, határozottan eltávolította útjából.

Mai szemmel megítélve Szent István egyértelmű és határozott, sőt az elmúlt ezer év legforradalmibb rendszerváltoztatását hajtotta végre. Átalakította mind a politikai és gazdasági szerkezetet, mind az ideológiát. Az új magyar államszervezet előzményei azonban hiába voltak fellelhetők magában a magyar társadalomban, a külföld ideológiai segítsége, utasításainak megszívlelése és Koppány felnégyelése nélkül minden bizonnyal megszűnt volna az új magyar állam: elsöpörte volna a Nyugat. Ez István király művének egyik máig ható és máig érvényes üzenete.

Ha üzenetét lefordítjuk a mai politika köznyelvére, azt olvashatjuk ki belőle: a határozatlan, a hátratekintő és nem a jövőt figyelő politikus elbukik. A jövő érdekében a múlthoz kötődő módszereket gyakran a módszereket képviselő személyekkel együtt el kell utasítani, még ha ez fájdalmas is. Merni kell vállalni a hagyományostól eltérő megoldásokat. Következményeivel együtt. István államszervezési határozottságát ma is sokan megszívlelhetnék.

A honfoglaló magyarság nemzetiségileg és etnikailag tarka összetételű nép volt ugyan, a vándorlás idején és a kalandozások korában mégis egy nagy szervezeti egységként nyilvánult meg. Egy-egy törzsének sikere vagy kudarca kihatott az egész népre, de a törzsek külön útjai ellenére sem esett szét a látszólag laza szövetség. A rendkívül erős belső autonómiájú törzsek zömét évszázadokon keresztül egyben lehetett tartani, ami a szervezés nagyfokú fejlettségéről, sőt művészetéről tanúskodott. Az ezeken a szervezői hagyományokon felnőtt Szent István az autonóm csoportokból álló „magyarságot” egy területileg szervezett államban telepítette le.

De hogyan?

A nemzetiségi szervezeteket átalakította területi szervezetekké. Az egyes nemzetségek által kapott területeket pedig megtette a vármegyék alapjául. Eközben két alapvető értéket tartott tiszteletben: a nemzetség autonómiáját és a területiséget. Műve Európa első olyan állama lett, amely tiszteletben tartotta a csoportérdekeket. A vármegye-rendszer pedig a föderációra emlékeztetett. Szent István egy közmegegyezésen alapuló államszervezet alapjait teremtette meg.

Ez a szerkezet a későbbi korok során ugyan átalakult, de a lényege megmaradt, és ez adott lehetőséget arra, hogy a legnagyobb elnyomás idején is az ellenállás és az önrendelkezés bástyája lehessen. Ezen alapult a nemesi demokrácia rendszere is, amely védelmet nyújtott a nemzeti elnyomás ellen.

István király olyan államot szervezett meg, amely megfelelt az akkori autonóm nemzetségek közötti egyenrangú viszony követelményének: az államalkotói társi viszonynak, egyúttal a multietnikus államalkotás alapkövetelményének is, a társnemzeti viszony lehetőségének.

Harmadik követendő üzenete művének fiához írt intelmeiben található. Ebben példaértékűnek fogalmazta meg az idegenekhez való viszonyulását. Azok persze téves nyomon járnak, akik „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő” mondattöredéket úgy értelmezik, mint egy, a 20. századi nemzetiségi politika számára időszerűsíthető krédót. Ehhez a kérdéskörhöz ugyanis gondolatának semmi köze nem volt. Egyfajta alapállásról azonban tanúskodott: a befogadó készségről és a türelmességről. Az idegenekhez való viszonyulásának ez a módja a magyar történelmen vörös fonálként húzódik végig, csak a modern nemzeteszmén törik meg némileg.

Szent István keménykezű, s ha kellett, véreskezű uralkodó volt. A kor bizonyítékai azonban arról vallanak, hogy környezetéhez és uralkodó társaihoz képest jámbor király volt. Az általa hozott törvények és főleg büntetései humánusabbak voltak, mint másutt Európában. Az uralkodási és államalapítási eszméjével, valamint a keresztény felfogással ellentétes nézetű személyeket is viszonylag türelemmel kezelte. Ma úgy mondanánk, felügyelet alá helyezte őket, hogy nézeteik ne terjedhessenek szerte az országban. Szent István, eltérően korának felfogásától, nem rabolt és nem állt bosszút. Az általa hozott törvényeket pedig következetesen betartatta. Mondhatnánk, hogy a jogállamiság híve volt.

Szent Istvánt az elmúlt évszázadok során különbözőképpen értékelték. Volt, mikor jámborságát, vagy éppen ezzel ellenkező magatartását, keménységét hangsúlyozták, esetenként bölcsességét vagy mély hitét emelték a többi tulajdonsága fölé. Az alkalom szülte jellemzések részleteiben mind valósak voltak, de egy-egy erénye, elkülönítve a többi tulajdonságától és képességétől, őt magát hamisította meg.

Nekünk a teljes István királyra van szükségünk, aki kardot fogott, parancsokat osztogatott, imádkozott, elmélkedett, tollba mondott, dühöngött, szervezett és ki tudja, mi minden cselekedett még emberhez és államférfihoz méltót. Nekünk erre az államalapító Istvánra van szükségünk.

Az elmúlt ezer év alatt népünk, nemzetünk többször élt meg olyan időszakot, amikor vissza kellet nyúlnia az államalapítóhoz, vagy jó lett volna megtanácskozni vele egynéhány sorskérdést, esetleg példát venni róla. Ma ismét ilyen kort élünk. Nemzetünk szét van darabolva. Vívja külön-külön harcait a megmaradásért, államalapító energiákat pocsékolva el a természetesnek tekinthető megtartásért és védelemért. Kiálthatnánk: segíts, István király, újra összefogni a népet!

Ma is döntenünk kell a régi és az új között. A régi, amit el kellene vetnünk, azonban súlyosabb kolonc, mint a honfoglaló magyarok hite volt, mert ez maga a jelen: a hitellenség. Az előttünk álló pedig legalább annyira ismeretlen vagy elérhetetlennek tűnő, mint akkor a kereszténység volt István népe számára. Kiálthatnánk: István, Géza fia, segíts megfelelően és határozottan dönteni!

A mi helyzetünk valóban bonyolultabb, mint akkor az övé volt, mert körülöttünk három értékrend keveredik. A jövő építésének érdekében a közelmúlt Fölött, a hitromboló szeretetnélküliség korszakán túlra is vissza kell nyúlnunk. Csakhogy erőnknek ez a vélt, elapasztott forrása, amelynek alapértékei ugyan alig változtak Szent István óta a jövő szempontjából, hiszen nem alakulhatott folyamatosan, velünk együtt. Képesek leszünk-e dönteni istváni módon és a legbizonytalanabbnak tűnőt választani a legbiztosabb megoldásként? Van-e bennünk erő az átfogó megoldásra?

Az ilyen megoldás valóban bonyolult, mert az államalapító István képességeit igényli tőlünk, egyszerű halandóktól. Mert feladatunk egyszerre több síkon fogalmazódik meg, kezdve a bosszú nélküli felelősségre vonástól a teljes rendszerváltozáson keresztül nemzetünk újrafogalmazásáig. Ez utóbbi talán a legnehezebb, mert néhány kiölt értéket kell újraélesztenünk, és több megrendíthetetlennek tűnt értéket kell újravizsgálnunk: fenntarthatók-e, vagy sem? Ezt mind a tömbmagyarság, mind a szétdaraboltságban élő egyharmad rész, mind a szétszórtságban élő tizedrész érdekében meg kell tennünk.

Szent István államalapító művét, munkáját haladéktalanul újra kell élnünk, és a mai viszonyokban és lehetőségeknek megfelelően újra kell fogalmaznunk. Van-e bennünk elég erő, képesség a választásra, döntésre és a megvalósításra?

Számtalanszor kellett újra kezdenünk az elmúlt évezredben, és sokszor a romokból építettünk új hazát. Legkevesebb háromszor álltunk térdig süppedve romjaiban: a tatárjárás után, a törökdúlás elmúltával és Trianont követően. Ez utóbbiból és egyik melléktermékének szörnyűségeiből, a kommunizmus pusztításából kell végre felépülnünk. Nem véletlen, hogy sokszor zavartan kapkodunk, hiszen az üszkösödő sebek tömege egyszerre kívánja a szakavatott gyógyítást, miközben csak tudósoknak álcázott felcserek állnak a rendelkezésünkre.

Szent István a bizonyítékunk arra, hogy hittel akár a lehetetlen is megvalósítható, de a hit jövőlátás nélkül csak vakhit.

Engedtessék meg nekem, mint egynek azon sok millió magyar közül, kik a szétdaraboltságban élnek, hogy a legfontosabbnak az új Koppányok nélküli államépítést, és ezzel párhuzamosan a haza új épületének a megtervezését tartsam, amelyben azok is helyet találnak, akiknek három generáció óta csak szülőföldjük van, hazájuk nincs.

Mint ahogy Szent István akkoron hite teljes erejével felajánlotta Magyarországot és népünket Nagyasszonyunknak, ezzel az erővel fogadjuk be István, szent királyunk minden bölcsességét és erényét az új történelmet alakító munkánkhoz.

Segítsen bennünket ebben az Egy Isten.