Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Kossuth-centenáriumi emlékkiállítás megnyitója, Monok, 1994. szeptember 17.)
Annak a honfitársunknak állunk a szülőháza előtt, aki egyénisége, képessége és határozottsága révén történelmünk egyik mérföldköve. Akinek nevét – korszakalkotó tette miatt – egy időben ki sem volt szabad ejteni, mert a puszta kimondása politikai bűntettnek vagy legalábbis impertinenciának minősült. Egy múlt századvégi németes gúnydalocska szerint ő volt a „hiccfürer”, aki megcsinálta a nagy ribilliót. Mondották és mondják róla, hogy forradalmár volt. Ez a szó politikai értelmében igaz. Valójában a parlamenti demokrácia és a liberális jogállam elkötelezett híve és magyar apostola volt ő. Mi, magyarok azonban azt is tudjuk róla, hogy azt a nemzeti demokráciát teremtette meg számunkra, amelynek célja a 19. század szellemiségének jegyében ugyanaz volt, ami nagy elődeinek tetteit vezérelte a mohácsi vésztől: a nemzet állami függetlenségének a helyreállítása.
A huszadik századi felülnézetből úgy látszik, hogy Kossuth ellenfele nem a hagyományos hatalmi konzervativizmus vagy a császári fennhatóság volt, hanem a hatalomnak az a merevsége, ami a Szentszövetség által feszült Közép-Európára: Európa ellentmondást nem tűrő felosztottsága, amelyben a magyar álladalomnak nem biztosíttatott hely és funkció.
Mindmáig vitatkozhatunk a fölött, hogy a múlt század reformpolitikusai közül kinek volt kidolgozottabb a programja, esetleg hozzánk közelebb álló magatartása vagy relevánsabbak a döntései, de ahhoz aligha fér kétség, hogy Kossuth Lajos volt az a politikus, aki leginkább át volt hatva az autonóm gondolkodás és cselekvés szellemétől. Ezért lett a reformpolitikusból forradalmár és a forradalmárból szabadságharcos. Azért áll a mai napig a különböző hatalmi elképzelések által igazgatott politika kereszttüzében.
Kossuth sikeres parlamenti vezérpolitikus volt, amit nemcsak kitűnő szónoki tehetségének köszönhetett. Azt a feliratot a császárhoz, amivel békés úton megújulhatott volna a független magyar kormányzás, és Magyarország a helytartósági állapotból átléphetett volna az egyenrangú partneri viszony föderalisztikus kapcsolatrendszerébe Ausztriával, nem lehetett csak puszta szavakkal – mégha oly gyújtókkal is – elérni. A későbbi fejlemények azonban azt bizonyították, hogy nem lehetséges tisztán politikai úton elérni a másik fél hatalmi önkorlátozását és illetékességeinek átadását sem. Ez általában csak véres harc útján valósítható meg, hacsak az erőviszonyok egyoldalúsága vagy kiegyensúlyozottsága nem teszi eleve értelmetlenné a harcot.
Kossuth aktív politikai pályafutásának csúcsát 1848-49-ben érte el, de még több mint egy évszázaddal később is neve és személyisége vagy akár az emlékét felidéző szobrai harcra és küzdelemre okot adó helyzetet teremtenek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szobrok már rég elvesztették bálványszerűségüket, hogy egy szobor láttán csupán a szellemiséget és az emberi mű emlékét tiszteljük. A huszadik század politikai kultúrbarbarizmusa – amit leginkább a lerombolt Kossuth-szobrok jelképeznek – mást bizonyít: Kossuth szobra az általa képviselt szellemet működteti, tehát tőle szobor mivoltában is tartani kell.
A mai Európa középkori és újkori történelme során egyszerre nem romboltak le annyi szobrot és emlékművet, mint amekkora pusztítás az 1848-49-es magyar forradalomnak és szabadságharcnak, ezen belül a Kossuthnak állított emlékműveket érte. Magyarország első világháború utáni szétdarabolását követően az elszakított területeken dúló szoborrombolások a Kossuth-szobrok és a szabadságharc emlékművei ellen irányultak leginkább. Még szerencse, hogy szülőhelye a maradék országon belül maradt, így szülőháza nem lett földgyalu martaléka.
Tudjuk, hogy a Kossuth-ellenes politikai veszettség nem csupán a történelmi Magyarország utódállamainak politikai kényszereiből fakad, tudjuk, hogy az ottani magyar emlékhelyek nem városrendezési tervek áldozatai és Kossuth-szobrainak eltávolítása sem egy megváltozott esztétikai szemléletmód következménye. A Kossuth elleni düh politikailag és történelmileg motivált gyökerekből ered.
A Kossuth Lajos nevével és a tőle elválaszthatatlan magyar szabadságharc által Fémjelzett események – ellentétben a párizsi és bécsi felkeléssel – nem csupán egy rendszerváltoztató kísérletként foghatók fel. A korabeli nemzetközi politika, sőt a későbbi megítélés szerint a történelem színpadán mindaz, ami a reformkor kibontakozásakor Magyarországon lezajlott, összeütközésbe került a korabeli európai hatalmi renddel. Nem a dinasztikus rendszert veszélyeztették, hiszen a forradalom nem kérdőjelezte meg az örökletes és apostoli uralkodói jogot, noha a későbbi detronizáció már ennek a kényszerű elutasítását jelentette. Az állam berendezkedésének a megváltoztatására tett kossuthi kísérlet ellentétbe került a napóleoni háborúk után kialakult európai hatalmi elrendezéssel. Kossuth politikáját követően ugyanis ismét feltűnt a láthatáron egy elfelejtett alany, amely rövidesen részt kérhet a nemzetközi hatalommegosztásból, mégha csak a közép-európai lokalitásra korlátozza is ezt az igényét. Ebben keresendő az első világháborút követően a történelmi Magyarország utódállamaiban kitört Kossuth-ellenesség gyökere is.
Európa hatalmi átrendezését az első világháború után nem ugyanazon hatalmak rögzítették, amelyek létrehozták egy évszázaddal előtte a Szentszövetséget, szándékbeli azonosságot mégis felfedezhetünk e két rendszer között: egyik sem számolt a magyarság jelentősebb államhatalmi jelenlétével. Ugyanez ismétlődik a 20. század végén is, miután a harmadik világháború, azaz a hidegháború lezárására készülődünk. Ezért az a Kossuth Lajos és az a szabadságharc, amely a magyar állami önállóság és a történelmi hagyományoknak vagy a magyarság etnikai helyzetét tükröző méltóságának modernkori megtestesítője, nehezen elfogadható, vagy egyenesen elfogadhatatlan mindazok számára, akik a nemzetközileg hitelesített hatalmi rendszer megalkotói vagy kedvezményezettjei.
Az utódállamok-béli Kossuth-szobor rombolások csak részben vezethetők vissza arra az ellentétre, amely kialakult a magyar politika és a történelmi Magyarországon életre kelt 19. századi nem magyar kultúrnacionalizmus között. A kultúrnacionalizmus csupán arra elegendő, hogy megvadítsa az utca népét, és arra biztassa, hogy letörje a szobor karját vagy lefejezze az álló bronzalakot. A módszerességhez azonban kevés. A reformkor magyar állampolitikusai ugyanis a társadalmi szervezettségük és a történelmiségük függvényében viszonyultak a nem magyar mozgalmakhoz, tehát önmaguk minőségének viszonylatában. A reformkor szabadságelvű magyar politikusai tudták, hogy a nemzeti különbözőség kérdése nem kerülhető meg. Akkor születhetett egy ma is párját ritkító megoldása ennek a kérdésnek, amint azt az 1849-ben hozott nemzetiségi törvénycikk, valamint Kossuth későbbi munkái is bizonyítják. A szabadságharc elbukása és az azt követő totális hivatalnoki manipuláció végleg eltemette ezt a lehetőséget is. A társadalmi viszonyok ugyanis eredendően megfelelőek lettek volna egy megoldási lehetőségre, ha a bécsi udvar fel nem csillant a nem magyar mozgalmak előtt azok szervezettségét messze felülmúló hamis lehetőségeket. Tény, hogy a csatabárd a reformkor végén ki lett ásva, de szoborromboló dühöt még nem tartalmazott. A későbbi nagypolitika hívta életre az alattomos indulatokat.
Amint minden erő ellenerőt is kivált, az utódállamokban elharapózott szoborrombolás is kiváltotta az elszakított magyarságból a Kossuth-szobrok megmentéséért folytatott gerillaharcot. Megpróbáltak szobrot menteni, elásni, elrejteni és szintén nem esztétikai meggyőződésből, hanem azért, mert a szobor egy csapásra szimbólummá, primáris értékek megtestesítőjévé vált. Ennek a harcnak köszönheti a pozsonyi Petőfi-szobor a megmaradását, noha ma is szoborrombolók tépázzák. Ez a harc övezte körül legendákkal az eltűnt losonci Kossuth-szobrot, és azt a harcot folytatja mai napig is a rozsnyói magyarság a város Kossuth-szobráért. A honvéd emlékműveknek sok helyen csak töredékeit sikerült megmenteni és a híres branyiszkói csata halottjainak emlékművére az a felirat került utólag, hogy idegen érdekekért adták életüket. Hasonló sors érte Kossuth egyik nagy elődjének, 11. Rákóczi Ferencnek emlékműveit és a nagy ellenfelének a politikai módszertan területén, Széchenyi Istvánnak emléktábláit is. Pozsonyban a mai napig nem lehet Széchenyi-emléktáblát elhelyezni. Lám, ilyen a politikai és a hatalmi érdek évszázadok fölött átívelő folyamatossága.
Az utódállamok politikája következetesen harcol nemzeti jelképeink ellen, ezért természetszerű, hogy a megmentett emlékművek vagy töredékek nem csupán a tisztelet és az emlékezés jelképei, hanem nemzeti zarándokhelyeink is. Egy Kossuth-szoborért folytatott harchoz nem szükséges ismerni Kossuth életművét, akár egy sort sem kell elolvasni veretes beszédeiből és politikai elmélkedéseiből. Családi hagyományaink, átszármaztatott emlékezetünk révén Kossuth és a magyar haza – még ha jelképek magasságában is -, elválaszthatatlan egymástól. Csaknem minden magyarból ugyanazt az érzést váltja ki: a közös múlt élményét és a közös jövő óhajtását. Ez a magyar egyetemesség alapértéke. Ha majd tán Kossuth neve mégis megfakul, vagy majd hidegen hagy szimbólumaink lerombolása, ha nem vállaljuk elpusztított emlékeink helyreállítását, ha elfeledjük a Kossuth-nótákat, ha meghajolunk az emlékezetet és a tudatot radírozó nyomás alatt, ha a változtathatatlanság démona nehezedik a lelkünkre, akkor is Kossuthot kell majd idéznünk:
„Uraim! A haza veszélyben van!”