Édes fiam, Áron Bálint!

(1994. szeptember, Pozsony)

Tudod-e miért kereszteltettünk téged Áronnak?

Élt egyszer egy bácsi, akit Áronnak hívtak. Ennek a bácsinak a szülőfalujával szemben emelkedő hegyet Futosnak nevezték. Egyszer, amikor kinézett a háza ablakán, úgy látta, hogy fent a hegyen, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés. Sokszor jutott eszembe ez a látomása. Amikor nevet választottunk neked édesanyáddal, akkor is éppen erre gondoltam. De pont fordítva jutott az eszembe: felszegte fejét a Gondviselés – hiszen megajándékozott bennünket Veled.

Nem emlékezhetsz arra, mi volt az első szó, amit akadozó ajkaid közül szinte kiejtettél? KŐ. Tudod, apád szereti a köveket, és ha valahol talál egy neki tetszőt, vagy markába illőt, felveszi, és hazahozza.

Egyszer éppen ennek a Firtos hegyet valaha kémlelő néhai Áron bácsinak a sírjánál jártam, amikor két szoborfaragó ember – apja és fia – éppen a síremlékét faragták, ott helyben a templom bejáratával szemben. A kőtömb körül fel volt túrva a föld, és a sáros, agyagos földhányásban megláttam egy tojásdad, fehér erezetű szürke követ, talán inkább kavicsot. Felemeltem, zsebre tettem, és hazahoztam. Bukdácsoló korodban te is szeretted simogatni, szorongatni ezt a patakvize csiszolta Áron-követ, eközben tanultad meg az első emberi szót.

A másik keresztnevedhez nem kötődik semmilyen legenda, inkább egy rémregény. Amikor én születtem, tilos volt keresztelni magyar névre a gyerekeket, és a felnőttek nevét is megváltoztatták. A te születésed idején is így volt ez még, de nem ott, ahol születtél, mert ott az a természetes, ha mindenki önmagával azonos és nem a számára idegennel, mint abban az államban, ahol azén szülőföldem fekszik. Azért lett tehát a másik keresztneved Bálint, inert erre a névre szerettek volna keresztelni engem is a szüleim. Azt nem akarták, hogy Valentínnak írjanak be az anyakönyvbe. Most már én is lehetnék Bálint, igaz születésemtől ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez lehetséges legyen. Hát nem Szomorú és nevetséges ez? Ilyen kicsinyesek az emberek.

Látod, kicsi fiam, sok minden sok mindennel függ össze és azt is láthatod, hogy az embernek is sok minden megfordul az eszében, jó is, rossz is. Néhány évvel a születésed előtt azok az emberek, akiknek az esze a kártevésen járt, bezártak engem egy olyan szobába, aminek az ajtaján belülről nem volt kilincs, és az ablakát olyan sűrű rács fedte, hogy a méhecskék sem tudtak bebújni a nyílásain. Ezek a bácsik nagyon nem szerettek engem, de én sem őket. Annyira nem szerettem őket, hogy mindig tüsszögni kezdtem, ha rájuk gondoltam. Azt persze nem tudtam, hogy ez ettől van és az orvos néni sem tudta megállapítani, hogy mitől folyik az orrom. Ez nem csoda, hiszen nem volt pribékpora, amit próbaként a bőrömbe dörzsölhetett volna. Képzeld, amikor vagy ezer kilométerre kerültem ezektől a bácsiktól, egyszerre elmúlt a tüsszögésem és az orrfolyásom. Amikor az óriás repülőgép fölemelkedett velünk az Atlanti-óceán fölé, egyszerre minden rendben lett. Igen, jól értetted: velünk. Mert már te is ott voltál, az anyucid hasában, de még nem tudtunk rólad, te kis csempészáru.

Amikor eljutott megszületésed híre apád egyik barátjához, Pista bácsihoz, aki meséket meg verseket is ír, egyik levelében azt írta nekünk: „Azt hitték az utálatosak, hogy megszabadulnak tőled, ha kiengednek Amerikába, de te jól kitoltál velük, mert utánpótlással térsz vissza.” Így igaz, jól kitoltunk velük, kisfiam, de legyen ez az utolsó kitolás, és ezután legyen mindaz természetes, ami természetszerű.

Szerecettel ölel apád.