Az önrendelkezés óhaja a Szlovákiában élő magyarság törekvéseiben

Abból az alaptételből kell kiindulnunk, hogy az önrendelkezésre való jog alapvető emberi jog, amelyet saját cselekvésének viszonylatában adekvát módon érvényesíthet az egyén, valamint az emberek valamely történelmi dimenziója rendezőelv szerint szervezett közössége.

Ha ez nem lenne igaz, akkor nem létezne szabad költözködési jog, saját ügyekben való döntési jog, önkormányzatra való jog, a társadalmi rendszer szabad megválasztásának joga, illetve ezen jogok eddig még sehol sem valósulhattak volna meg. Ezen a logikai nyomvonalon jutott el politológusok egy csoportja (pl. Ermacora professzor) oda, hogy a számbeli kisebbségek területi autonómiára való jogát is az alapvető emberi jogok közé sorolja.

 

Ha az önrendelkezésre való jog nem lenne alapvető emberi jog, akkor minden emberi cselekvést érintő kérdésben valamilyen felsőbb-ség döntésétől kellene függővé tenni magát a cselekvést, illetve a szabad akarat megvalósulását Ugyanakkor az önrendelkezésre való jog nem egy automatikusan érvényesülő jog, hanem általában társadalmi, politikai és erőviszonyoktól függő jogi eszköz, melynek igénybevétele és mértéke az érintett személyek, illetve csoport (közösség) döntésétől függ. Ha a döntés lehetőségét valaki korlátozza, vagy megakadályozza a döntést, illetve kétségbe vonja ezt a jogot, akkor egyértelműen alapvető emberi jogot sértett.

* * *

Az önrendelkezés elve és az önrendelkezésre való jog érvényesítése az emberi történelem egyik mozgatórugója. Közmegegyezéssel elfogadott elvként és eszközként a Balkánon megszerveződött törökellenes nemzeti mozgalmak hatására kezdett érvényesülni a 19. század második felében. A nemzetközi jogban leginkább az I. világháborút lezáró békeszerződésekben jelent meg. Ennek az elvnek az egyértelmű megszegése és a jogérvényesítésnek az egyértelmű akadályozása is ehhez a Párizs környéki békerendszerhez kötődik. Egyik tételes megsértése azzal a konkrét esettel kapcsolatos, hogy a történelmi Magyarország északi részén élő több mint egymillió magyartól megtagadták az Önrendelkezés jogát, azaz nem tették lehetővé számukra, hogy szabadon éljenek alapvető’ emberi jogukkal és eldöntsék: kívánják-e, hogy szülőföldjükkel együtt a tömbmagyarság politikai közösségében maradjanak (tehát Magyarország részeként), vagy egy új ország (Csehszlovákia) keretében folytassák életüket.

A magyar nemzetnek ez a része – amelyet éppen az elszakítás után kezdtek nevezni felvidéki magyarságnak – az elszakítás tényét azonban nem az önrendelkezési jogon esett sérelemként élte meg, hanem történelmi tragédiaként Hiszen a több mint ezer éves hazájának az elvesztését a politika olyan igazságtalanságának tartotta, amely nem maradhat büntetlenül, s amelyet éppen a politikának kell majd jóvátennie. Éppen ezért kezdetben nem az önrendelkezési jog megsértése miatti tiltakozás volt a jellemző a felvidéki magyarságra, hanem a zavarodottság, illetve az anyaországhoz való visszatérés reményébe vetett hit. Az igazságtalan helyzet fegyveres erővel való megváltoztatására csak egyszer, a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének kötelékében 1919 tavaszán történt kísérlet Stromfeld Aurél májusi-júniusi hadjáratának keretében, a szülőföld visszafoglalásáért ott harcoló felvidéki katonák ezrei révén. A Clemenceau-jegyzék hatására elrendelt katonai visszavonulás után közülük sokan öngyilkosságot követtek el a szülőföld elvesztése miatti kétségbeesésükben.

A két világháború között a felvidéki magyarság politikailag a szlovák autonomista törekvéseket támogatta, abban reménykedve, hogy megvalósulása a magyarság helyzetét is megoldja. Ez hiú remény volt, mert 1938-ban a szlovák autonómia megszületése után a magyarság társadalmi helyzete és jogállása mit sem változott, így csak a visszacsatolás maradt alternatívaként, ami ugyan szintén nem népszavazás révén történt, de a bevonuló magyar honvédeket fogadó felvidéki magyarság örömmámora felért egy népszavazással – azaz mintha az önrendelkezési jogával élt volna a magyar nemzetnek ez a része. Tudatilag azonban történelmi igazságszolgáltatásként, azaz a rend helyreállításaként értelmezte ezt.

A második világháború utáni négyéves jogfosztottságot követő kommunista rendszerben – tehát 1948 után – az egyetlen legális lehetőség a hatalomba való kliensi beépülés volt Ebben az ügyféli-ügynöki rendszerben az önrendelkezés legelemibb megnyilvánulására sem adódott lehetőség. Ennek egyetlen ellenpólusa az egyén autonómiájából eredő ellenzékiség volt, amely ilyen körülmények között vagy passzív rezisztenciaként, vagy a rendszerrel szembeni undorként nyilvánult meg. Az emberi és politikai magatartás e két pólusa között azonban mégis két olyan kivétel akadt a kommunizmus negyven éve alatt, amelyek magukban foglalták az önrendelkezés néhány elemét.

Az egyik a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szervezete volt (Csemadok). Noha a szervezetet 1949-ben a kommunista párt politbürója hozta létre hatalomátviteli eszközként, az alapítók szándéka ellenére a magyar közösségi tudat megőrzője és fejlesztője lett Ezért nem volt véletlen, hogy már öt évvel az alakulás után a kommunista hatalom úgy viszonyult a Csemadokhoz, mint egy ellenzéki, de megtűrt szervezethez. Ez jellemezte a Csemadok és a hatalom kapcsolatát egészen a kommunista hatalmi rendszer bukásáig.

A másik kivétel 1968-1969-ben adódott, amikor a belpolitikai események következtében éppen a Csemadokból kiindulva fogalmazódott meg a magyarság jogállását megváltoztató terv. A tervezet arra vonatkozott, hogy a hatalmi szerkezeteken belül a kliensi rendszer felváltására ki kell alakítani egy párhuzamos “kisebbségi” struktúrát a magyarság saját ügyeiben való döntési jogának az érvényesítésére. Az elképzelés leginkább a személyi autonómiára emlékeztetett anélkül, hogy a kialakítandó “önigazgatási” testületek létrejöttét választásokhoz kötötte volna. Természetesen az elképzelés nem valósulhatott meg. Csupán a szlovákságnak sikerült előbbre jutnia önrendelkezési törekvéseiben a csehszlovák föderáció kiharcolásával. A Csemadok berkeiben ebben az időben kezdtek dolgozni Szlovákia új területi közigazgatási tervezetén (Pathó Károly és Mácza Mihály), hogy kedvező alkalommal kialakíthatók legyenek a magyar többségű közigazgatási egységek. Ezekkel a tervezetekkel párhuzamosan látott napvilágot néhány elméleti jellegű írás, amely a Szlovákiában élő magyarság önálló nemzetté válásának gondolatával foglalkozott (Szabó Rezső).

A kommunista időszakban létező kliensi rendszer ellentétje az 1978-tól 1989-ig illegális ellenzéki helyzetben működő Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága volt A Bizottság dokumentumai egyértelműen bizonyítják, hogy a magyarságnak mint közösségnek a védelmében lépett fel. Ezt tanúsítják a magyar iskolák és óvodák védelmére kiadott, a Csemadok diszkriminálása ellen tiltakozó, az un. nemzetiségi alkotmánytörvény megsértését és végrehajtásának hiányát kifogásoló dokumentumok. A Bizottság szorgalmazta a kollektív jogok meghatározását, és egyértelműen elutasította a létező helyzet megváltoztathatatlanságát A felvetett témák azonban nem lépték túl a hatalmi rendszer által meghatározott keretet A Bizottság tehát nem javasolt egy merőben új struktúrát, de elutasította a fennálló politikai rendszer módszereit és a pluralitásból eredő igényekkel lépett fel. A magyarság helyzetének megváltoztathatóságát egyértelműen összekötötte a nemzetközi politikával és az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmények érvényesítésének a követelésével. A kérdés nemzetköziesítése révén a bizottság tevékenysége némileg kapcsolódott a két világháború közötti szlovákiai magyar politikához. A jogvédő bizottság keretében megfogalmazott elképzelésekből fakadtak az 1989 végén bekövetkezett politikai rendszerváltozás utáni időszakban az új szlovákiai politikai gondolkodásmód és értékrend legmarkánsabb elemei.

Az 1989-es politikai rendszerváltozást követően egyértelműen megváltozott és sokrétűbbé lett a Szlovákiában élő magyarság önrendelkezési óhajának és törekvéseinek a jellege. Éppen ezért a különböző megnyilvánulásait és fejlődési állomásait külön-külön kell áttekinteni.

Politikai élet

A szlovákiai magyarság túlnyomó többsége pragmatikus közösségi érdekből a magyar egypártrendszernek, illetve a magyar pártok egységes politikai fellépésének a híve. Már 1989 decemberében egyértelmű volt, hogy egyetlen, önállóan működő magyar pártot óhajt támogatni. Elvárásának megvalósulását kezdetben a Független Magyar Kezdeményezésben látta, de miután ez a szervezet valójában nem önállóan és nem a magyar politikai érdekek egyértelmű megjelenítőjeként lépett fel, a magyarság zöme elfordult tőle. Ennek fő oka az volt, hogy elválasztotta egymástól a demokrácia “megteremtésének” feladatát és a magyarság jogállásának rendezését.

A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom létrejöttét a magyar katolikus szerveződések és a szlovák keresztény (leginkább katolikus) mozgalom között kialakult konfliktus okozta. A politikai alapokon szerveződő keresztény klubokban a szlovák keresztények a magyarok marginalizálására törekedtek.

Ez a kirekesztési kísérlet adott okot arra, hogy elkülönüljön a magyar keresztény mozgalom és megalakuljon belőle a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom néven létrejött politikai szervezet A megalakulást eredményező kényszerhelyzet miatt azonban a szervezet nem tudott külön programot megfogalmazni, és kezdetben nem volt saját pártstruktúrája sem.

Az Együttélés néven megalakult politikai mozgalom volt az egyetlen olyan magyar politikai szervezete a Szlovákiában élő magyarságnak, amely a szerveződés első pillanatától az autonóm politizálást képviselte, és határozott önrendelkezési programmal, a kollektív jogérvényesítés és az önkormányzatra való jog igényével lépett fel. Emiatt ugyan kezdettől fogva a szlovák politikai erők és szimpatizánsaik kereszttüzébe került, azonban ellenértékként megszerezte azt, amiért alakult: a Szlovákiában élő magyarság mintegy 60-70 százalékának a támogatását.

Önmeghatározás

A csehszlovák hatalom jelentős nemzetközi segítséggel elhitette a két világháború között a felvidéki magyarsággal, hogy kisebbség. Ennek a fogalomnak nem a számbeliségre vonatkozó jelentése a vitás, hanem a lélektani vetülete és jogi tartalma a veszélyes, mert e két utóbbi szempontból lefokozást és korlátozást sugall, illetve valósít meg. Ha elég erőteljesen és folyamatosan sulykolják egy közösség tagjaiba, hogy kisebbség, társadalmi nanizmust, kisebbségi komplexust válthat ki.

A kommunista uralom alatt az önmeghatározásnak egy még rombolóbb változatát honosította meg a hivatalos hatalom. A kisebbség fogalmat, mint lealacsonyító jelzőt ugyan száműzték a használatból, de helyette bevezették a sztálini nemzetelmélet alapján a nemzetiség kifejezést Abban a fogalmi rendszerben ez azt jelentette, hogy a magyar “nemzetiségnek” nincs saját országa és nemzete, hanem a szocialista csehszlovák nemzet egyik magyarul beszélő része.

Az 1989 végén bekövetkezett politikai rendszerváltozás után a hatalom új birtokosai azonban ebből a két fogalomból alkottak egy harmadikat a felvidéki magyarság megjelölésére. Azóta nemzetiségi kisebbségnek nevezik a magyar nemzetnek a volt Csehszlovákiához csatolt részét A két kifejezés párosítása azt bizonyítja, hogy megalkotói a szó negatív tartalmát kívánják erősíteni. Ez az új fogalom azonban az előbbi kettőhöz viszonyítva szemantikailag is hibás, mert tartalom nélküli. Köznyelven szólva; hülyeség; választékosabban kifejezve: fogalmi zavar. A nemzetiség ugyanis semmi mást nem jelent, mint egy bizonyos nemzethez való tartozást, a kisebbség pedig csupán számarányt A valamihez való tartozás azonban nem lehet sem többségi, sem kisebbségi, csak minőségi.

A kívülállók által megfogalmazott meghatározások a gyakori említések következtében olyan mélyre hatoltak az elszakított magyarság tudatában, hogy önmagát is eszerint kezdte nevezni. Emiatt honosodott meg a Szlovákiában élő magyarság szóhasználatában a “nemzetiségi kultúra”, “nemzetiségi iskolaügy”, “nemzetiségi nyelv”, “nemzetiségi kisebbségünk” stb. abszurd fogalmak.

Csupán 1992 őszén, az Együttélés új programjának fogalmazása során alakult ki a valóságnak megfelelőbb önmeghatározási fogalom meghonosításának a szükségessége. Ennek következtében lett megfogalmazva az, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet Szlovákiában élő nemzeti közössége. Tehát az lett végre papírra vetve és egy politikai erő által legitimálva, amit minden felvidéki magyar kezdettől fogva érzett; a Szlovákiához szakított magyarság közösség, akkor is, ha a szlováksághoz képest számbeli kisebbségben él az ország területén.

A magyarság jogállásának módosítására irányuló elképzelések

Az 1989-es rendszerváltozás után a kommunista hatalmi rendszerben meggyökeresedett kliensi rendszer programszerűen a FüggeÜen Magyar Kezdeményezés politikájában tűnik fel. A parlamenti választásokon 1990-ben ugyanis nem indultak önállóan, hanem egy nagy szlovák párt jelölőlistáján, olyan választási blokkban, amilyen a kommunista időszakból ismert Népfrontos jelölőlista volt Ennek fejében ez a szlovák párt néhány posztot juttatott a hatalmi szerkezetben e magyar csoportosulás egyes személyeinek. Ezeknek a személyeknek azonban feladatul adták, hogy megjelenítsék a magyarság előtt a szlovák politika tűrőképességét, és bírálják, vagy lejárassák azokat a magyar igényeket, amelyek ellentétben álltak a megbízók elképzeléseivel, vagy összebékíthetetlenek voltak politikai kultúrájával.

A magyarság lelkületében évtizedeken át élő ellenzékiséget is az önrendelkezési vágy lappangó megnyilvánulásaként lehet tekinteni. Erre is 1989 után derült fény. Példa erre az, hogy a magyar választók által támogatott magyar politikai erők egyértelmű ellenzéki politizálást képviseltek a parlamentben. Ez azonban csak részben fiiggöít össze a politikai önrendelkezéssel; főleg annak a meggyőződésnek volt a jele, hogy autonóm módon kell politizálni. Az autonóm politizálási mód nélkül azonban az önrendelkezés is elképzelhetetlen.

A szlovákiai magyar politikában ilyen körülmények között született meg néhány.elképzelés a magyarság jogállásának átalakításáról.

Az elképzelések egy részére rányomta bélyegét az 1968-ban született “csemadokos” tervezet, csakhogy az, ami az egypárti politikai rendszerben elfogadható, sőt egyetlen lehetőség volt, egy többpárti (politikailag pluralista) rendszerben alkalmatlan. Ez a politológiailag kifogásolható kontinuitás érezhető azokban az elképzelésekben, amelyek az iskolaügyi és kulturális autonómiára vonatkoznak. Mind a Magyar Polgári Párt (a Független Magyar Kezdeményezés utódpártja), mind a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom politikusainak a nyilatkozataiban feltűnik az autonómia ilyen formájának a szükségessége, anélkül azonban, hogy megmagyaráznák, hogyan valósulna meg. Tekintettel arra, hogy egy ilyen autonómia az úgynevezett kisebbségi autonómia vagy perszonális autonómia keretei között valósulhat meg, nagyon fontos a pontos működési mechanizmus kidolgozása. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom részéről ugyan megfogalmazódott egy keretelképzelés a kisebbségi autonómia megteremtésére, de anélkül, hogy ebben megoldást kerestek volna arra a kérdésre, hogyan működhet a kisebbségi autonómia ott, ahol a “kisebbség” számbeli többséget alkot Nem volt tisztázva az elképzelésnek sem a területi vonatkozása, sem az önkormányzati, sem az államigazgatási szervekhez való kapcsolódása. A területiséggel és az önkormányzatokkal kapcsolatos néhány elképzelés ugyan feltűnik a Magyar Polgári Párt programjában, de nem az önrendelkezés elemeként, hanem az önkormányzatok érdek szerinti regionális szerveződéseként. Ezek a szerveződések azonban az elképzelés szerint nincsenek közvetlen összefüggésben sem egy másodfokú önkormányzati rendszer kialakításával, sem az államigazgatás demokratizálásával.

Területi autonómia a szó szoros értelmében egyszer került terítékre 1992 tavaszán a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnökének nyilatkozatában, miszerint ha a szlovákok önálló államot akarnak (tehát megszűnik Csehszlovákia), akkor a magyarok területi autonómiát fognak követelni. Ez azonban nem vált programmá, ezzel kapcsolatban nincs publikált elképzelés, és ma már a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom is elhatárolja magát a területi autonómiától. A Magyar Polgári Párt megnyilatkozásaiból is egy ilyen elhatárolódás olvasható ki.

A belső önrendelkezés

Az önrendelkezés közigényét megközelítő elképzelések csupán az Együttélés dokumentumaiban lelhetők fel. A szervezet alapító levelében leszögezi, hogy küzdeni fog a nemzeti kisebbségek jogaiért, közösségük politikai képviseletéért, saját ügyeikben való döntési jogáért, állampolgári egyenlőségükért, önigazgatásukért és önkormányzásukért. Az alapító dokumentumban a személyi autonómia, illetve kisebbségi önkormányzat és a közigazgatási autonómia elemei vegyesen vannak jelen. Az Együttélés alapítása után másfél évvel -1991 októberében – a Merre tart Csehszlovákia? című memorandumban már egyértelműen meg van fogalmazva az autonómia igénye. A szórványban élők számára a kulturális autonómia, a tömbben élők számára a regionális vagy területi autonómia. Ugyancsak az Együttélés fogalmazta meg azt az alkotmánymódosító javaslatot (1991 októberében), amelyben kimondta, hogy a közigazgatási területi egységek kialakításánál tiszteletben kell tartani a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait. Egy hónappal később a prágai Szövetségi Gyűlésben az Együttélés parlamenti képviselői egy népszavazási kérdésjavaslatot terjesztettek elő, melynek lényege az volt kívánja-e a választópolgár egy olyan ország létét, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartják a nemzetek, a nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezési jogát, amely a köztársaságok és a tartományok önigazgatásában, területi és kulturális autonómiában nyilvánulna meg. Az Együttélés 1992 februárjában adta ki az önrendelkezésről szóló emlékiratát, amelyben megállapítja, hogy a kisebbségben élő népcsoportokat elzárják az Önrendelkezéstől. Továbbá kinyilatkoztatja, hogy a nemzetek és a kisebbségben élő nemzetrészek, népcsoportok kölcsönösen korlátozott önrendelkezése, illetve autonómiájuk megteremtése a feltétele az állam megmaradásának. A széthulló Csehszlovákia és az alakuló önálló Szlovákia határévében az Együttélés azt nyilatkozta, hogy alapkövetelmény az önrendelkezési jog kiterjesztése a kisebbségben élő népcsoportokra és nemzetrészekre. Ennek megvalósulását a kulturális és területi önkormányzatban látják az Együttélés politikusai.

Az egyenrangúság, a partnerség igénye

A politikai pluralizmus helyreállításának harmadik évében (1992-ben) már egyértelműen jelentkezett a felvidéki magyarság jövőképe újrafogalmazásának, illetve megfogalmazásának az igénye. Konkrét jövőkép ugyanis mindaddig nem létezett Fellépett továbbá az a politikusi igény, hogy pártok fölötti keretek között legyen legitimálva az önrendelkezés módja, amely nem ütközik a nemzetközi dokumentumokban lefektetett elvekkel, és alátámasztható néhány megvalósult példával.

A nemzetközi tapasztalatok alapján, melyet főleg a dél-tiroli, belgiumi, finnországi és spanyolországi példák erősítettek, kialakult az Együttélésben egy elképzelés a szlovákiai magyarság jövőjének alakításáról. Ennek az elképzelésnek az ellenképét jelentette a csehszlovák állam hetvennégy évének az elemzéséből levonható tanulság. A korábbi eszmefuttatások, viták és eszmecserék alapján kezdett letisztulni az elképzelés a magyarság jogállásáról azon feltétel mellett, hogy az államhatárok nem változnak meg. Az elképzelés egyik része a helyileg vagy regionálisan számbeli kisebbséget alkotó népcsoportok, közösségek perszonális autonómiájával foglalkozott, másik része pedig az őshonos, tömbben élő, egységes települési szerkezetet alkotó közösségek területi önkormányzati jogarnak megfogalmazásával. Az utóbbiak esetében abból indult ki, hogy az országos méretben számbeli kisebbségben éíő közösség regionálisan többséget alkot Szlovákia úgynevezett kantonizálásának elképzelése, amely számolt azzal is, hogy az országos többség helyileg vagy regionálisan számbeli kisebbségbe kerülhet, egy szimmetrikus közigazgatást feltételezett (ellentétben a területi autonómiával, ami aszimmetrikus közigazgatási modell). A szimmetrikusság és a különböző nemzeti arányokat mutató régiók azonos jogállása és szövetségi, illetve kvázi föderalisztikus kölcsönös viszonya teremtette meg az alapját annak az eszmének, hogy a magyarság és a szlovákság Szlovákiában társnemzeti viszonyba kerülhessen egymással. Tehát létrejöhessen az államalkotói egyenrangúság közöttük. Az elképzelés tartalmazott egy biztosítékot is, az országos viszonylatban számbeli kisebbségben élők számára az identitásuk védelmével kapcsolatos kérdésekben. Az úgynevezett különleges státus megteremtésével lehetőség nyílna a kialakított régiók etnikai összetételének a védelmére, a közhivatalok kétnyelvűségének az ellenőrzésére, illetve személyzete nemzetiségi Összetételének befolyásolására a bíróság, az ügyészség és a rendőrség nemzetiségi összetételének ellenőrzésére.

Az elképzelést az Együttélés IV. kongresszusa 1993 februárjában avatta pártpolitikai programmá, kiegészítve egy önkormányzati programmal. Ennek a regionális önkormányzatokra vonatkozó része az úgynevezett társnemzeti tervezetet egészítette ki.

Az Együttélésben 1992 őszén határozták el, hogy megteszik az előkészületeket egy országos gyűlés összehívására, a helyi önkormányzatok magyar képviselőinek, a magyar polgármestereknek és magyar parlamenti képviselőknek a részvételével. A nagygyűlés célja az önrendelkezési koncepció megvitatása, illetve legitimálása volt Ezt a tervet is az Együttélés IV. kongresszusa hagyta jóvá.

Az önkormányzat az önrendelkezés alapja és bástyája

A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyes országok, nemzetek politikai elitje gondolkodásmódban sok éwel előtte jár a politikai közgondolkodásnak. Nem a doktriner hivatalnokok nyomdokaiban járnak, hanem inkább az alkotószellem útjain haladnak előre. Lépéseiket sok évre előre tervezik, melyekkel a jövő politizálása számára igyekeznek lehetőségeket teremteni. A szlovákiai magyar politika és elitje azonban még nem termelte ki ezt a minőséget.

A megfogalmazott elképzelések legkonokabb kerékkötői éppen a szlovákiai magyar politika elitjéhez tartozó személyek voltak. Egy részük nem látott túl a kisebbségi autonómia korlátain és ezért utasította el a területi vonatkozásokban megfogalmazott belső Önrendelkezést, más részük pedig nem volt elég merész ahhoz, hogy végiggondolja a partnerségi kapcsolatrendszer távlatait és megteremtésének nehézségeit.

Ezen buktatók miatt a politikai elit kezéből az önrendelkezés ügyének a továbbvitelét a legilletékesebbek, az önkormányzati képviselők és polgármesterek vették át Rövid előkészítés után 1993 tavaszán a magyar települések önkormányzatainak többsége magáévá tette az Együttélés elképzeléseit és kezdeményezte a magyar választott képviselők nagygyűlésének a megszervezését is. Ennek az országos gyűlésnek a védnöke a Csallóközi Városok és Falvak Társulása lett A szervező polgármesterek azonban nem csupán lelkes és szakmailag hozzáértő szervezőknek bizonyultak, hanem autonóm cselekvőképességük és személyiségjegyeik révén is felülmúltak sok magyar vezető politikust Amikor ugyanis a köztársasági elnök felszólította őket, hogy visszakozzanak és ne szervezzék meg a nagygyűlést, nemet mondtak az elnöknek.

így valósulhatott meg Komáromban 1994. január 8-án a magyar választott képviselők nagygyűlése, ahol több mint 3500 magyar önkormányzati képviselő, polgármester és parlamenti képviselő mondott igent arra, hogy a szlovákiai magyarság egyenrangú partneri viszonyban akar élni a szlovák nemzettel, olyan másodfokú Önkormányzattal rendelkező területeket kíván kialakítani, ahol a magyarság számbeli többséget alkot és a magyarság partneri jogállását alkotmánytörvény szabályozza. Egyedül a tervezett magyar parlament megválasztása maradt el az előkészületek akadályozói és a gáncsoskodók miatt.

Az önrendelkezési folyamat továbbvitele

A komáromi nagygyűlés után azok is, akik korábban akadályozták létrejöttét, vagy késleltették a szervezést, illetve az utolsó pillanatban el akarták halasztani az időpontját, a nagygyűlés fennköltségének hatása alatt, politikai súlyának felismerése miatt s az egész esemény sikerének kisugárzása következtében az ott elfogadott dokumentumok megvalósítására tettek fogadalmat.

A szlovák politikusok pedig a részükről történő elutasítás ellenére sem tudtak kitérni azon tény elől, hogy a gyűlés legitim volt, a résztvevők szinte közfelkiáltással fogadták el az önrendelkezés követelményét bizonyító dokumentumokat, s hogy az ott megfogalmazott elképzelések nem alkotmánysértők és az európai demokrácia hagyományait követik.

A komáromi nagygyűlésen megfogalmazott alapkövetelések társadalmi háttere kézenfekvő. Bizonyítékul két szociológiai felmérés adataira támaszkodhatunk. Az egyiket 1993 júniusában végezte a Szlovák Statisztikai Hivatal, a másikat pedig 1994 júniusában a Spectator Alapítvány.

Az önrendelkezési meghatározók szempontjából az 1993-ban végzett felmérésben három kérdéskör vizsgálatának eredménye a mérvadó. Az asszimilációval kapcsolatosan a megkérdezett magyarok 90%r-a a nemzetiség és az identitás megőrzése mellett foglalt állást Az állammal és a nemzettel kapcsolatos véleményének vizsgálatából pedig az tűnt ki, hogy a magyarok 72%-ának fontos a nemzeti hovatartozás, s ezek egy része (a megkérdezettek 20%-a) a nemzethez való tartozást az állampolgári kötődés elé helyezte. A közigazgatással és az önrendelkezéssel kapcsolatos bonyolult kérdésekre adott válaszokban is egyértelműen nyilvánult meg az önrendelkezési óhaj. A vizsgálat idején a lakosságnak még elég zavaros elképzelései voltak az ország közigazgatási-területi átrendezéséről. Ennek ellenére a megkérdezett magyarok 60%-a egyértelműen azt válaszolta, hogy az új közigazgatási területek kialakításakor vegyék figyelembe az etnikai elvet (Ezt az igényt erősítették meg elvárásként 1994 januárjában az Európa Tanács szakértői és júniusban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet kisebbségi főkomisszáriusa.) A kulturális önrendelkezés igényével kapcsolatban pedig a megkérdezettek 65%-a válaszolt igennel, annak ellenére, hogy ezeknek a kérdéseknek a tartalmi tisztázása akkor még nem történt meg.

Az egy évvel később végzett felmérésben már érezhető a nézetek letisztulása. A nemzeti hovatartozást illetően a megkérdezettek 81,5%-a a kultúrát, anyanyelvet és a származást tekintette döntőnek – tehát a történelmi és társadalmi dimenziójú szempontokat A megkérdezettek 73%-a a szülőföldjét, 18%-a pedig az egész magyar nyelvterületet jelölte meg hazájaként – igazolva azokat a korábbi feltételezéseket, hogy a felvidéki magyarság elsősorban a szülőföldjéhez kötődik. Erre utal az is, hogy a válaszadóknak csupán 17,6%-a azonosította Szlovákiát a hazájával.

Mind az 1993-ban, mind az 1994-ben végzett felmérés eredménye tükrözi a magyarság saját jogi státusával kapcsolatos elképzelése tudati hátterét A Spectator Alapítvány vizsgálata szerint a magyar autonómiát (azaz a különleges jogállást) a megkérdezettek 43,3%r-a tartja szükségesnek. A sokak által megkérdőjelezett társnemzeti modellt pedig 38,8%-a tartja kívánatosnak. Az önrendelkezési óhaj szempontjából e két elképzelés összevonható. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarságnak több, mint 82,1%-a az önrendelkezés elkötelezettje. Ez növekedést jelent 1993-hoz képest. Az önrendelkezés megvalósíthatóságával kapcsolatos vélemények is biztatóak. A társnemzeti státus elérését a megkérdezettek 73,2%-a tartja lehetségesnek. Ez egyértelműen azt is tükrözi, hogy a felvidéki magyarság háromnegyede hisz és reménykedik a jelenlegi helyzet megváltoztathatóságában.

A felmérések által is igazolt közakarat politikai kezelése szempontjából 1994-ben két fontos tényezőt kell megemlíteni.

Az egyik az együttélés alkotmánytörvény-tervezete a nemzeti és etnikai közösségek és kisebbségek jogállásáról, melyet a komáromi nagygyűlés dokumentumainak figyelembe vételével dolgozott ki a mozgalom szakértői csoportja.

A másik a Magyar Koalíció megalakulása, melyet az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt által megkötött együttműködési és koalíciós szerződés aláírása és elfogadása teremtett meg. A szerződés legfontosabb tétele így hangzik:

“A közös politikai program alapja a választón képviselők 1994. január 8-i komáromi nagygyűlésén elfogadott dokumentumok tartalmának politikai vállalása, a bennük foglalt célkitűzések elérése, azaz a belső önrendelkezés, a területi önkormányzat vagy autonómia megalakítása, a helyi vagy számbeli kisebbségben élők személyi autonómiájának megteremtése, valamint a magyar közösség és a szlovákok közötti partneri viszony kialakítása. Ennek érdekében készek élni minden törvényes eszközzel belföldön és külföldön egyaránt” (A szerződés 4. cikkelyének 4. bekezdése.)

Felvidéki magyarok választott képviselőinek komáromi nagygyűlése, az önrendelkezési folyamat és az egész magyarság szempontjából is történelmi mérföldkő. Ma csak annak a politikai cselekvésnek van legitimitása, amely ezen a nyomvonalon halad. Ezentúl ehhez kell hozzávetni mindent, ami a politikában történik, mind szűkebb (szlovákiai magyar), műid tágabb (összmagyar) értelemben.

A nagygyűlésen elfogadott mércét tehát csak túllépni lehet, alatta maradni nem szabad.