Március tizenötödike, egyetemes nemzeti ünnepünk

(Sárospatak, 1995. március 14-én.)

Március 15-e olyan évfordulója nemzeti történelmünknek, amely valóban ünnep, a szó legszorosabb értelmében. Nem tapad hozzá vér, nem kötődik gyászhoz, mert március idusán, 1848-ban nálunk zajlott le Európa első vértelen forradalma.

Március tizenötödikének ünnepe annak a történelmi eseménynek az évfordulójához kapcsolódik, amely a trianoni tragédia előtt egy utolsó nagy, közös élménnyel töltötte el a nemzetet. A világban szétszórt és az országhatárokkal szétszabdalt magyarságnak az államalapító Szent István emlékünnepén kívül ez a másik közös nagy nemzeti ünnepe.

Március 15-e a modern magyar nemzet és a modern magyar jogállam megszületésének az ünnepe. De talán ennél is több: évszázadokkal mérhető nyomorúságból való kilábalás, talpraállás ünnepe. Az új életre kelt nemzet ünnepe.

Március 15-e a nemzeti és állami újjáépülés jelképe. Nem is annyira a reformkor kicsúcsosodását jelenti, mint inkább azt, hogy ekkor érte el újra a nemzet, a magyar társadalom azt a biológiai, szellemi és erkölcsi energiaszintet, amely már elégséges volt a dolgok rendbe tevésének elkezdéséhez.

Nehéz lenne nem keresni és nem látni a március 15-ével jelképezett események és folyamat hasonlóságait újkori történelmünkben. Akár a szétromboltság állapotából való többszöri fölemelkedés miatt például Trianon után, a második világháborút követően, vagy a rendszerváltozásként nevezett újraépítkezésben a kommunista hatalmi rend bukásával.

Gazdagok vagyunk az újrakezdésben! De dúskálunk-e a dolgok újragondolásában?

Engem március tizenötödike, éppen a nemzetépítő jelképe miatt, elsősorban a nemzet újragondolására ingerel. Abban a helyzetben, amelyben a magyarság jelenleg találtatik, mik a nemzet jellemzői? Hiszen a tizenötmillió magyarnak csak a nyelve és a kultúrája közös, történelme 1918 óta egyre szerteágazóbb. Közelmúltunk vitája, hogy tizenöt vagy tíz és fél millió magyar miniszterelnök-e a felelős magyar kormány elnöke, egyértelműen nem jogi problémaként vetődött fel, hanem a felelősség függvényében. Mert ebben nem az a kérdéses, hogy kinek kell elszámolni az államháztartás ügyeivel, hanem az, hogy a mai Magyarországon kívül élő magyarságnak – amely a nemzetnek mintegy egyharmada – valóban egy országban sincs felelős kormánya, sőt kormányzati embere sem. Tudja-e vállalni a legitim magyar kormány ennek a hiánynak a pótlását? Ha tudná, akarja-e? Ha akarja, lehetséges-e? Ha lehetséges, akkor pedig mi módon tenné? És ha már tenné, akkor igényelné-e még vagy tudná-e fogadni ezt a nemzetnek az egyharmada, amely az elszakítottságban él? És ha tenni akarná, engedné-e neki ezt a tíz és fél millió?

A március tizenötödikével jelképezett modern, liberális jogállam építésekor ezek a kérdések nem merülhettek fel, mert a nemzet együtt volt, egy országban élt. A nemzet nagyjai ugyan újfent rácsodálkoztak magukra és a nemzetre, elsősorban azért, mert polgári módon kezdték érzékelni a felelősséget. A polgári felelősségérzetnek a huszadik század végi helyzetünkben azonban egyik következménye az, hogy a nemzet egyharmadára az egy országban élő tíz és fél millió, a polgári jogok és kötelességek rendszerén keresztül idegenként néz. Áthidalható-e a jogállam Felelősségrendszere és a magyar nemzet egysége közötti ellentmondás?

Az a magyar politikai nemzet, amely 1848. március 15-én kulturálisan egészen biztosan, hogy nem volt egységes, ma politikai nemzetként nem létezik. De abban bizonyosak lehetünk, hogy éljen a magyarság bárhol a világban, szétszórtságban, vagy a Kárpát-medencében elszakítottságban, kulturálisan és a hagyományaihoz való kötődésben rendkívül egységes. Kossuth Lajos ugyanazt jelenti a Kazahsztánban élő magyaroknak, mint a kecskemétieknek, a pozsonyiaknak és a kaliforniai magyaroknak. Március tizenötödike minden magyarnak nemzeti ünnepe. Csak az ország nem létezik már, amelyben ez az ünneppé vált esemény megtörtént.

Ha a nemzetközi jog alanyaként a történelmi Magyarország – amely mindannyiunk történelmi hazája még most is – meg is szűnt, tudatunkban például éppen március l5-e miatt is létezik, és benne mindannyian együtt vagyunk. Amelyben – történelmileg – mindannyian kölcsönösen polgártársak vagyunk. Emiatt létezik, léteznie kell közöttünk egy eszmei polgártársi szolidaritásnak, amely folytonosan megújítható, valamint a jogok és kötelességek rendszerének, amely helyzetenként újrafogalmazható, akárcsak egy törvény egy parlament által.

Március tizenötödikén a 12 pont között az egyik követelmény a felelős magyar kormány felállítása volt. A március tizenötödikében egyesülő egyetemes magyarságnak ma is szüksége van egy ilyen felelős kormányra. A nemzetközi jog szerint, és a magyar jog szerint is ilyen kormány ugyan nem létezik, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy nem alakulhat meg. Például azzá válhat a mindenkori magyar kormány, és ezáltal kimondatlanul is védőhatalmává válik a mai Magyarország a határain túl élő magyarságnak. De abban semmi és senki sem akadályozhatja meg Magyarországot, hogy létrehozza az egyetemes magyarság parlamentjét, akár a mai állampolgári jogon megválasztott országgyűlés felsőházaként.

Ez az eszmei liberális magyar jogállam, amelynek előképét az 1848. március 15-ét fémjeles politikusok alkották meg, teremthetne alapot a magyarság és a szomszédos nemzetek közötti partneri (társnemzeti) viszony kialakításához.

Ennek természetesen több feltétele van. Az alapfeltétel a magyarság és a szomszéd nemzetek közötti kiegyezés.

Kiegyezéshez főleg politikai akarat kell, de csupán politikai aktussal mégsem kivitelezhető, csak a szigorúan megfogalmazott jogok és kötelességek rendszerével. Ma ezt úgy nevezik, hogy alapszerződés Magyarország és a szomszéd államok között. Ha egyáltalán van értelme az ilyen szerződésnek, akkor egészen biztos, csak azért van, hogy a Magyarországgal szomszédos országok területén élő magyar közösségek jogállását javítsa, és lehetővé tegye az erőszakkal szétszakított természetes szálak összeforrasztását.

Egy ilyen szerződést csak olyan felelős magyar kormány tud megkötni, amely a választásokon szerzett jogosítványát eszmeileg kiterjeszti a mai Magyarország határain túl élő magyarság védelmére is, és ehhez megkapja a választópolgárok támogatását is.

Egy évvel ezelőtt azonban a parlamenti választások idején, de már előtte is olyan hangulat uralkodott el Magyarországon, mintha 1848. március 15-e nem lenne egyetemes történelmi élménye és öröksége az összmagyarságnak. A Magyarország határain túl élő magyarsággal szembeni kormányzati felelősségvállalás következményeként állították be az ország gazdasági gondjaiból és a rendszerváltozásból eredő egyéni anyagi gondok sokasodását. Pedig ha tudnák mindazok, akik ebbe a tévhitbe estek, hogy nemcsak a gazdasági gondok alapvető oka, hanem kezdve a két világháború közötti időszaktól a politikai problémáké is, beleértve a kommunista uralmat is, egyértelműen azzal a nemzetközi döntéssel függenek össze, aminek következtében ma a magyarság egyharmada a mai Magyarország határán túl él. Ezek a gazdasági és politikai egyensúlyi zavarok pedig nem is oldhatók meg az úgynevezett határon túli magyarság helyzetének rendezése nélkül. A helyzet rendezésének csak egyik mozzanata, hogy természetessé váljon és intézményesüljön is a magyarság egyetemessége, összetartása és kölcsönös felelőssége azon alanyi jog alapján, hogy minden magyar ugyanazon nemzet része, éljen bárhol a világon.

Az a március 15-e, amelyre most emlékezünk, a magyar nemzetet a kornak megfelelő szinten tette európai nemzetté. Akkor is – a mostani törekvéshez hasonlóan – fel akartunk zárkózni a Nyugathoz. Ahhoz a Nyugathoz, amely egyik kézzel a civilizáció ajándékát osztogatja, másik kezével pedig a szenvedést, például a mi hetvenöt évnyi kínjainkat is az elszakítottságban. A mai felzárkózási ütegszállottság közepette arra is kell gondolnunk, hogy ne hosszabbítsuk meg szenvedésünket, hanem inkább orvosoljuk azt. Másként úgysem örülhetünk majd sem a nyugati kultúrának, sem a nyugati civilizációnak, mert akkor az csak arra lesz jó, hogy meghosszabbodjon a mindig valakihez igazodás korszaka.

Március tizenötödikén 1848-ban a nemzet eredeti méltóságához igazodott, és a nemzet nagyjai így alkották meg a modern Magyarországot. Ezért ünnep ez számunkra, csaknem százötven év távlatából is.

Megszakítás