Ötéves az együttélés

(Az Együttélés megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából 1995. március 24-én, Dunaszerdahelyen rendezett ünnepi esten elhangzott beszéd)

Öt évvel ezelőtt alakult meg az Együttélés. Ennyit száz év múlva is megállapíthatnak majd a történészek. Azt azonban már aligha fogják kideríteni, amit mi most még elmondhatunk egymásnak, hogy az Együttélés politikai szervezetként ugyan a törvényes feltételek teljesítését követően 1990. március 31-én tartotta alakuló kongresszusát, de csíráiban már sokkal korábban is létezett, a gyökérzete pedig messzire nyúló és szövevényes.

Elsősorban azt a filozófiai gyökérrendszert kell kitapogatnunk, amely mentén megkülönböztethető a tömegember az egyéniségtől.

Egyik gyökerünk az egyén autonómiájából sarjad. Ez azt jelenti, hogy tudunk elutasítani, azaz nemet mondani mindarra, ami veszélyeztet bennünket, de egyben azt is, hogy elfogadni is tudunk, ha az megmaradásunkat és épülésünket szolgálja.

E nyomcsapáson haladva válik egyértelművé, hogy az autonóm egyéniségekből álló csoport önmaga is autonóm közösség.

Másik filozófiai értékünk és gyökerünk a türelem, amelyet évszázadok tapasztalatai alakítottak ki, de megerősít ebben bennünket megélt közelmúltunk is. Megtanultuk, hogy fontosabb békében és sokszínűségben együtt élni, mint győztesként magunkra maradni vagy egyszínűen rettegni.

Ez utóbbi tapasztalathoz kötődik szellemiségünk harmadik gyökere: az értékmegőrzés, akár évszázadokon át is. Az utánzás helyett a sajátos megtartása. A szülőföldre való makacs visszatérés az elűzetést követően. A fecsegés helyett a bölcs hallgatás, amelynek mélyén annak reménye rejlik, hogy amire az ember erősen gondol, végül bekövetkezik.

Értékrendünk is sokágú, mert a szociális együttérzéstől és feladatvállalástól az értékmegőrző népi-nemzeti gerincű konzervativizmuson keresztül a türelmességet jelentő liberalizmusig terjed. Ebben a hármas, de számunkra egymástól elválaszthatatlan értékben rejlik politikai meggyőződésünk is. Hagyományainkban a szociális együttérzés és igazságkeresés nem fajult osztálygyűlöletté, sem ideológiai összeférhetetlenséggé. A konzervativizmus sem volt haladásellenes, sőt ez volt gazdasági gyarapodásunk és társadalmi kibontakozásunk egyik támpillére. A liberalizmus pedig nem az individualizmus rémképeként jelent meg, hanem a személy méltóságát, valamint a közösséget szolgáló óhajként és tettként. Mindazok, akik ezen értékeket szélsőségesen értelmezték, előbb-utóbb a peremre szorultak.

Politikai hagyományainknak eddigi legméltóbb megjelenítője és jellemzője Esterházy János, aki egy személyben keresztény szellemiségű, szociális gondolkodású és a liberalizmus értékeit is vállaló politikus volt.

A mai tetteinket meghatározó tényezők sokkal fiatalabbak, éppen egy emberöltőre nyúlnak vissza. Az Együttélés szervezeti gyökerei azokhoz az értelmiségi szerveződésekhez vezetnek, amelyek a hatalmi szervek akaratával ellentétesen, sőt azokkal gyakran összeütközve, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek első felében a prágai, brünni, pozsonyi, kassai, nyitrai magyar főiskolások és egyetemi hallgatók körében alakultak ki, majd mozgalommá terebélyesedtek, és 1968-ban létrehívták az önálló Magyar Ifjúsági Szövetséget. Ez a szervezkedés már akkor is magán viselte mindazt, ami az Együttélés sajátja lett alakulásától a mai napig.

Szellemi gyökereink a gazdasági, politikai önrendelkezésünk előremozdítását éltető talajból táplálkoznak. Jelen vannak ebben mindazon szellemi törekvések, melyek dokumentumai már a sztálinista időben vagy a kommunista uralom más korszakaiban fiókba zárt sorsra ítéltetve születtek meg, és 1968-ban elvezettek az önigazgatás kereteinek megfogalmazásáig. De a programot főleg az a szellemi készülődés alapozta meg, amely a legnyíltabb ellenállás korszakában, az 1970-es évek végén életre hívta a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát.

Mindezen előzményeknek tudható be, hogy az Együttélés a politika színpadán nem ideológiai pártként, hanem egy széles nyomvonalú, de részleteiben is átgondolt politikai mozgalomként jelent meg, amelyet a Szlovákiában élő magyarságnak mintegy hatvan-hetven százaléka támogatott.

Ez az erényünk lett azonban egyik legnagyobb tehertételünk is, mert vállalásunk és politikai célkitűzéseink miatt ádáz támadások értek és érnek bennünket.

A szlovák politikusok felől azért, mert eluralkodott rajtuk a nemzeti állam létrejöttének eufóriája. Elhitték, és fiatalabbjaikkal elhitették, hogy a II. világháború után sikerült bennünket lesöpörni a történelem színpadáról úgy, hogy soha többé ne emelkedhessünk oda föl. Nem tudnak megbirkózni azzal a ténnyel, hogy mégis vagyunk, ha nem olyan életerősen is, mint trianoni tragédiánkat megelőzően, de önállóságra és partnerségre készen. Talán az utóbbi zavarja sokukat leginkább. Az, hogy nem kívánjuk alárendelni magunkat, hanem önállóan akarunk cselekedni. A szlovák politikusok túlnyomó többsége ma még elutasítja kinyújtott kezünket: itt vagyunk, legyünk társak, közös boldogulásunkért alkossuk együtt tovább azt a művet, amelyet nélkülünk, vagy netán ellenünkre hoztak létre. Sokuk még mindig ellenségnek tart bennünket, a gondolkodóbbak az ellenfelet látják bennünk. De egyikük sem gondol a békekötésre. Mi azonban itt állunk, felkészülve erre a lépésre-természetesen azzal az igénnyel, hogy a magunk ügyeiben önmagunk dönthessünk, európai módon.

Azokat is zavarja létünk, akiket megmételyezett az állam felsőbbrendűségének, jelentőségének túlhangsúlyozása, vagy akikkel Európa-szerte elhitették, hogy az első világháborút követő szétdarabolásunkkal végleg leírhatnak bennünket. Ugyancsak ellenségesen viszonyulnak hozzánk sokan azért, mert elutasítjuk a társadalmi züllést hozó individualizmust, s az ugyanarról a tőről fakadó, de ellentétesen működő, egyéniséget romboló internacionalizmust.

Saját sorainkból elsősorban a gyenge jelleműek és a kommunista rendszer besúgói azok, akik szembefordultak velünk, vagy másokkal szövetkezve áskálódnak ellenünk. De azok sem az Együttélés hívei, akik a lét egyetlen parancsoló vezéreszméjének a kilincselést, a lapítást és a besimulást tartják. Ez utóbbiak önmaguk igazolását látják abban, ha nem értenek egyet velünk. De ők még megmenthetők, mert ezt a magatartást életösztönük, a megmaradásért vívott küzdelmük váltotta ki belőlük.

Az Együttélés tevékenységének öt éve – a buktatók és a gáncsoskodók, az ellenségek és az ellenfelek dacára – azt bizonyítja, hogy azok a természetes gyökerek, amelyekből táplálkozunk, nemcsak egy túlélési program megvalósítására elegendők, hanem erőt adnak az építkezéshez is.

Az Együttélés alapításakor, 1990 kora tavaszán megbékélést hirdettünk, annak ellenére, hogy akkor éppen a jakobinista türelmetlenség volt a társadalmi vezéreszme. Mi mindenkit vártunk a sorainkba, aki az elmúlt évtizedek gerincroppantó, jellemet torzító, erkölcstelenséget jutalmazó korszakában meg tudta őrizni emberi értékeit. Akik tiszta szándékkal jöttek, azok ma is közöttünk vannak.

A rendszerváltozást követő két évben a politikai eklekticizmussal szemben a következetességet képviseltük. Ezt a választásokon egyértelműen jutalmazta a szlovákiai magyarság mintegy kétharmada.

A kommunista rendszer bukása után az addigi internacionalizmust a számbeli kisebbségben élők szolidaritásának és partnerségének eszméjével váltottuk fel. Ezért sorakoztak fel mellettünk a magyarokon kívül lengyelek, németek, ukránok, rutének, sőt csehek és szlovákok is. Programnyilatkozatunk megfogalmazásakor egy asztalnál ültünk magyarok, lengyelek és ukránok. Az Együttélés csehországi tagozatát főleg a lengyel barátaink szervezték és szervezik ma is, ugyanolyan tetterővel, mint az induláskor.

A rendszerváltozást szervező politikai erőkkel 1990-től teljes mértékben együttműködtünk a politikai és a gazdasági szerkezet átalakításában, de míg az akkor kormányon lévő politikai erők, propagandájukat az elvi kérdésekre irányozva a gyakorlati politikában kudarcot vallottak, addig mi, a politika gyakorlati szempontjaira összpontosítva, töretlenül megőriztük elveinket.

Kezdettől fogva hangsúlyoztuk, hogy a demokratikus elvek gyakorlati érvényesítése csak fokozatosan lehetséges, de elutasítottuk azt, hogy az így felépülő szerkezetből hiányozhatnak alapvető elemek. Első pillanattól azon a véleményen voltunk, hogy a demokratikus rendszerváltozásnak mind horizontálisan, mind vertikálisan az egész társadalomra ki kell terjednie, és ennek szerves része a számbeli kisebbségben élő közösségek helyzetének demokratikus rendezése. Elutasítottuk azt a nézetet, hogy e közösségek autonóm joggyakorlásának biztosítása mások jogainak korlátozását jelentené. Kezdettől fogva az önkormányzatiság erősítésére helyeztük a hangsúlyt, tudván azt, hogy a latin és a zsidó kultúra emlőjén nevelkedett Európa ettől lett erős és fejlődőképes. Igazunkat bizonyítja, hogy ennek az elhanyagolása miatt napjainkban szemünk előtt kel életre egy abszolutista állam, lehetővé téve akár a diktatúra kialakulását is.

Az Együttélés kezdettől fogva azt vallotta, hogy a politika akkor vezethet sikerre, ha a politikus nem kerül szembe a többség óhajával; ugyanakkor ez nem a többség kiszolgálása, hanem a többségi akarat alakítása azáltal, hogy a politikus újabb és újabb politikai helyzetet teremt. Ennek jegyében lettünk szószólói az önrendelkezésnek, és letéteményesei a szlovákiai magyarság politikai egysége megteremtésének. Ez utóbbit azonban nem abban láttuk megvalósulni, hogy a szlovákiai magyar politikai erők formális és pártérdekszerű egyezséget kössenek, majd a pillanatnyi érdek megszűntével eltávolodjanak egymástól, vagy akár szembeforduljanak egymással. A programok közelítésére helyeztük a hangsúlyt. Ennek volt első sikere az 1994 nyarán létrehozott magyar koalíció, melynek legnagyobb jelentősége az, hogy megegyeztünk a közös politikai célokban.

Az Együttélés szervezeti életének első öt éve nem párttörténet, hanem a Szlovákiában élő magyar nemzeti közösség politikatörténete. Az újraépítkezés története, az európai értékek újraélesztésének története, és remélhetőleg egy új korszak kezdete. Az Együttélés politizálása a leghűbb bizonyítéka annak, hogyan lehet egyszerre helyi és egyetemes politikát folytatni. Az Együttélés politikai dokumentumaiból ugyanis nyilvánvaló, hogy az autonóm cselekvésre és szerveződésre helyeztük a hangsúlyt. Nem csupán egy új típusú politikát fogalmaztunk meg a szlovákiai magyarság számára, hanem a társnemzeti kapcsolat és szerkezet felvázolásával megteremtettük a szlovák-magyar viszony rendezésének új dimenzióit is. Ez egyúttal egy új magyar nemzetpolitika alapját is jelentheti, mert sem a hegemonista, sem a deffenzív hagyományokkal nem vállal folytonosságot. A magyar és a szomszéd nemzetek kiegyezésének első demokratikus lehetőségét fogalmaztuk meg a szubszidiaritás elvi rendszerének medrében, ami a nyugat-európai fejlődésben elvezetett a maastrichti szerződéshez.

Ez hát az Együttélés öt éve! Isten éltesse mindazokat, akik érte cselekedtek.