A paradigma mintapélda vagy a legkisebb közös többszörös?

(Duray Miklós korreferátuma Borbély Imre előadásához “A magyar paradigma” c. konferencián, 1995. július 29., Székesfehérvár.

Amennyiben a paradigmát működési modellként, mintapéldaként vagy társadalmat átölelő programként fogjuk fel; akkor azt is meg kell vizsgálnunk, hogy létezik-e a magyarságnak, mint szellemi egyetemességnek paradigmális állapota, mtíkodoképes-e a jelenlegi programja, a nemzet különböző országokban élő részeinek vannak-e olyan programjai, amelyek összessége paradigmaként fogható fel, vannak-e olyan részprogramok, amelyek paradigmává válhatnak, valamint kiknek kellene megfogalmazni azokat a folyamatirányító programokat, amelyek paradigmális állapotba hoznák a nemzetet. Azaz; van-e olyan program, amelynek a megvalósításáért kell-e vagy érdemes áldozatot vállalni? Ha nem létezik, megfogalmazható-e ilyen program a megvalósíthatóság reményében?

Változások és kísérletek

Borbély Imre bevezető előadásában felvázolta azokat a változásokat, amelyek az elmúlt háromnegyed évszázad során a magyar nemzet programjában bekövetkeztek. A nemzet azon részeiben, amelyek más-más országokban élnek, ezek eltérően zajlottak le. A nemzetrészek közös jellemzője az elmúlt fél évszázadban a kivárás volt A nemzet nagyobbik részében – a magyarországiban – ellenben 1963-tól a helyzetbe való beletörődés kezdett eluralkodni. Meggyőződéssé vált, hogy a második világháborút, illetve a győztes 1956-os forradalom után elvesztett szabadságharcot követő állapotból csak individualista alapon lehet kijutni. Ezért a nemzet magyarországi részének többsége a kommunista rendszert egyénileg legitimálta és pozitív élményként igyekezett megélni. Emiatt 1956 után nem jött létre egy új, közösséget összefogó programja, noha ennek lehetőségét készen nyújtotta a forradalom. A kommunizmus 1989-90-ben bekövetkezett bukása után ezért törvényszerűen posztparadigmális állapotba került Inkább tagad, mintsem új programot fogalmaz meg. Ez jellemző a nemzet egy részére. Ugyanakkor teljesen világos, hogy az 1990-es rendszerváltozást követően, az utolsó forradalmat (1956) aktívan megélt, de az utána következő kádári rendszerrel szemben elutasító magatartást tanúsító generáció sugallatára kísérlet történt a paradigmaváltásra. A sokat idézett Antall József-i kijelentés, hogy Magyarország miniszterelnökeként – lélekben – 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, paradigmaváltásként értelmezhető a korábbi fél évszázadhoz képest Kijelentésének filozófiája ugyanis ellentétes az individualista felfogással, mert a nemzetet nemcsak egyének összességének, hanem közösségnek is tekinti. Szembefordult azzal a politikai felfogással is, hogy a különböző országokban élő magyaroknak a nyelvazonosságon és a kultúra hasonlóságán kívül más köze nincs egymáshoz.

Kérdés, hogy a kijelentés valóban egy paradigmaváltás kezdetének tekinthető-e, vagy csak egy erre utaló kísérlet volt? Ha a gyakorlat szempontjából ítéljük meg, akkor inkább kísérletnek tűnik, mintsem egy következetesen megfogalmazott programnak. A kijelentést ugyanis nem követte működőképes társadalmi program. Paradigmaváltás csupán a vertikum csúcsán indult el és nem járta át a nemzet egészét.

A megállapítást nem szántam kritikának, mert valószínűleg egy központilag megfogalmazott új program, és annak következetes megvalósítása sem lett volna elegendő ahhoz, hogy az egész magyar nemzetre vonatkozóan paradigmaváltásról beszélhessünk. A jelek arra utalnak, hogy még a kormányon belül sem gondolták komolyan a kísérletet, hiszen a Határon Túli Magyarok Hivatalának létrehozásán kívül egyetlen olyan kormányzati elképzelés sem fogalmazódott meg, amely valóban tizenötmillió magyar számára készült volna. Az okot valószínűleg a miniszterelnökön elhatalmasodó betegségben kell keresni, Ugyanakkor a kormány ellenzéke kategorikusan elutasította az antalli koncepciót.

A nemzet különböző állapotai

Ha tudatosítjuk, hogy 1918 után megszűnt a magyar nemzet politikai egysége, és 1945 után a valamikori egységnek még a szellemi nyomait is el akarták tüntetni, akkor nem lehetett elvárni, hogy rövid időn belül bekövetkezzen az egész nemzetre kiható paradigmaváltás.

A nemzetrészek közül csak a nyugati magyarság volt – egészen 1990-ig – olyanfajta paradigmális állapotban, amelyre a kádári rendszer elutasítása és a nemzet rekonstrukciójára való törekvés volt jellemző. A nyugati magyarság – az 1945 és az 1956 utáni emigráció túlsúlyának köszönhetően – egy előremutató, az államhatárok korlátait leküzdeni óhajtó jövőkép birtokában volt Ennek egyik összetevője az 1956 utáni Kádár-rendszer elleni küzdelem volt, a másik összetevője az un. magyar-magyar kapcsolat igénye. Ez utóbbira belső cselekvési programjában célul tűzték ki a különböző országokban élő magyarság közötti szerves kapcsolat megteremtését, illetve helyreállítását.

A magyar-magyar kapcsolatrendszer kiépítésével azt a kaotikus helyzetet óhajtották ellensúlyozni, amely 1918 után alakult ki a magyar politikai egység megszűntének következtében. Ez az óhaj feltételezhetően azért volt a legerősebb a nyugati magyarságban, mert azoknak az országoknak a kormányzata, amelyekben éltek, nem táplált ezzel szemben semmilyen negatív előítéletet Magyarországon pedig éppen azért nem válhatott programmá ennek a kapcsolatrendszernek a kialakítása, mert ezzel az óhajjal szemben éppen ott nyilvánult meg a legnagyobb politikai és lélektani ellenerő.

Az utódállamok magyarsága szintén megfogalmazta a maga titkos óhaját a magyar-magyar kapcsolat építésére, de ez annak ellenére sem válhatott nyilvános programmá, hogy nélküle elképzelhetetlen volt a megmaradásért folytatott küzdelme. Az utódállamokban élő magyaroknak legalább annyira kellett bizonyítaniuk az államhoz való hűségüket, mint a magyarországiaknak azt, hogy semmi közük a határaikon kívül élő ‘magyarokhoz. Az utódállamokban élő magyarság ezért logikusan egy túlélési program megvalósítására rendezkedett be, hogy átmenthesse magát egy kedvezőbb korszakba. Ez ugyan paradigmális állapot volt, de a lehető legstatikusabb paradigma.

A nemzetrészek különböző paradigmális állapota miatt nem is lehetett remélni, hogy 1989 után bekövetkezhet egy egyetemes magyar paradigmaváltás. A kísérlet ugyan megtörtént, de csak néhány eleme volt sikeres. Ilyennek tekinthető például az a külpolitikával kapcsolatos meggyőződés, hogy egyértelműen a nyugati struktúrákhoz kell kapcsolódni. A kísérlet legtöbb eleme kísérleti állapotban maradt, ennek azonban nem az az egyetlen oka, hogy Magyarországon 1994-ben, a Horn-kormány hivatalba lépésével visszakerült a kormányba az elmúlt ötvenéves időszak néhány szemlélete (pl. az 1945 utáni status quo túlzott respektálása). Az utódállamok magyarságának politikai magatartásában – magyarországi hatásra is – újra felülkereke-dőben van az elmúlt korszak egyik társadalom-lélektani jelensége, a követő politika, szemben a dinamikus, helyzetteremtő politizálással.

A paradigmaváltás felelőssége

Ezzel összefüggésben kell megvizsgálni: kik azok, akiknek meg kell fogalmazniuk azokat a programokat, amelyek hozzásegíthetnek a paradigmaváltáshoz. Tekintettel arra, hogy a nemzetnek nincs elfogadott vezető egyénisége, sem meghatározó társadalmi rétege, valószínűleg nincs más lehetőség, minthogy a jövőbe látó politikusok és a hozzájuk társult alkotó értelmiségiek alakítsák ki a paradigmaváltás programjának előfeltételeit E vitatható párosításban ki kell emelni a politikusok szerepét. Azért fontos és elkerülhetetlen a politikusok részvétele ebben a munkában, mert végül is nekik kell megfogalmazniuk a pártjaik, a parlament és a kormány cselekvési programjait, valamint egy olyan működőképes programot szolgáltatni az országnak és a nemzetnek, amely elvezethet a paradigmaváltáshoz.

A legnagyobb felelősség a politikusokra hárul. Ezért veszélyes, ha olyan politikai vezető réteg kerül a nemzet vagy az ország élére, amely nem tud programot megfogalmazni – ne tévesszük össze a rövid lejáratú kormányprogramot a távlati cselekvési programokkal! Veszélyessé válhat a helyzet, ha olyan politikusi garnitúra kerül az élre, amely a kormányzás helyett a kormányszervezés feladataival birkózik, vagy amely a pártpolitikát helyezi az össztársadalmi, az össznemzeti érdek elé. Ha a vezető politikusok nem tudják megfogalmazni az ország és a nemzet programját, akkor az ország, illetve a nemzet ismét preparadigmáíis állapotba kerülhet Ez azt jelenti, hogy a különböző elképzeléseket képviselő csoportok között az összehangolt cselekvést akadályozó, többnyire meddő és gyilkos vita folyik. Hosszabbik esetben a nemzet posztparadigmáíis állapotba – azaz politikai válságba -jut, mert a korábbi programot elveti, de újat nem tud megfogalmazni. Mindkét eshetőség jelei megfigyelhetők Magyarországon és az utódállamokban élő magyarság körében is. Mínd a két helyzet veszélyes, de az utóbbi fokozottan, mert kiábrándulást okoz, s ennek következtében – jövőkép hiányában – az elmúlástól való félelemhez vezethet.

A “határon túli” magyaroknál egyértelműbb a helyzet

Tekintsük át az utódállamokban élő magyarság – tehát a kisebbik rész – paradigmális állapotainak néhány tipikus esetét.

Az egyik paradigma abban a transzcendens meggyőződésben gyökerezik, hogy meg fog változni a helyzet és minden jóra fordul – azaz helyreáll a magyar egység. Egy másik paradigma – amely az előbbivel párhuzamosan létezik – abból az óhajból fakad, hogy egyszer ráébred az adott ország többségi nemzete: a magyarokkal együtt és nem nélkülük kell keresni az ország boldogulását. Ez arra a meggyőződésre utal, hogy e magyar közösségek jogállása pozitívan változhat meg. Mind a kettő statikus paradigma, mert vagy nem keresi az elvárásának illetve óhajának beválthatóságát, csupán a bekövetkeztére vár – reménykedik -, vagy nem is tud tenni az érdekében semmit Hasonló ez a túlélési programhoz, amely csakúgy, mint az előbbi kettő, független a pillanatnyilag létező politikai rendszertől – inkább lélektani eredetű.

Az 1989 végén és 1990 elején lejátszódott politikai rendszerváltozás után azonban az elszakított területek magyarsága körében is tapasztalható a paradigmális állapot megváltozása. Az előbb felsorolt reményeket már nem tartja megvalósíthatatlannak, hajlandó erőfeszítéseket tenni azért, hogy ügyeinek intézését saját kezébe vegye. Központi értékké kezd válni a műveltség (a szaktudás), ellentétben a kommunista korszakkal, amikor az iskolai végzettség sok esetben csak státusszimbólum volt.

A helyzet megváltozásának egyik tipikus példája a Felvidék. A politikai rendszerváltozás legjellegzetesebb eleme a politikai pártok megalakulása. Ez a Felvidéken kapta a legnagyobb hangsúlyt, hiszen 1995 nyarán ott már öt magyar politikai párt működött Többé-kevésbé ennek köszönhető, hogy a magyar nemzet ottani közössége a korábbi állapotokhoz képest preparadigmális állapotba kezd jutni, ugyanakkor kettéhasadóban van a társadalma.

A túlélési korszakban programok nem születtek, illetve, ha bárki is megfogalmazott ilyet, az az íróasztalfíók mélyében maradt. A rendszerváltozás után azonban a politikai pluralizálódás következtében is több Önmegvalósítási program született, amelyek esetenként pártprogramként kerültek a nyilvánosság elé. A politikai pluralizmusnak viszont az az egyik sajátossága, hogy a politikai pártok ki akarják alakítani saját arculatukat. A felvidéki magyarság mintegy 600-700 ezres létszámát tekintve maximum két politikai pártot lenne képes eltartani (a választójogi törvény szerint a parlamenti választásokon egy pártnak a leadott szavazatok öt százalékát kell megszereznie ahhoz, hogy parlamenti mandátumokat szerezhessen). A létező öt párt tevékenységének logikus következménye, hogy egymással szemben kell megfogalmazniuk programjaikat, vagy ami még rosszabb; a programok törvényszerű hasonlósága miatt a párttaktikák irányulnak egymás ellen. Legyenek a programok ellentétesek vagy hasonlóak, a helyzet logikája azt diktálja, hogy a kisebb társadalmi befolyással bíró párt – más eszköz hiányában – a nagyobbik hitelességének az aláásására fog törekedni, vagy olyan szövetségeket köt, amely eleve kizárja az őszinte, közérdekű együttműködést Ha ugyanis sikeres lenne az együttműködés, akkor kiderülne, hogy fölösleges a többpártiság, mert csak egy pártnak van létjogosultsága. Egyébként a nem magyar szakemberek minduntalan ezt a kérdést teszik fel; miért van ennyi pártja a felvidéki magyarságnak? A mintegy 450 ezres szavazótábor nem igazolja a felvidéki magyarság sokpártiságának létjogosultságát.

A felvázolt helyzet kedvező feltételeket teremthetne egy posztparadigmális állapot kialakulásához, de mivel a választók pozitív programot és nem tagadást várnak el a pártoktól, az egyes pártok létjogosultságuk igazolásának hevületében preparadigmális állapotot teremtettek. Ez főleg az autonómia-programok magyarázása következtében alakult ki. Ennek ellenére nem szabad abba a tévhitbe esni, hogy a felvidéki magyarság preparadigmális állapotba jutott volna. Ez az állapot csak a politikai elitre jellemző, mivel nem tud egységes programot megfogalmazni. A felvidéki magyarság egészére nem jellemző ez az állapot A helyzet arra utal, hogy hasadóban van a Szlovákiában élő magyarság: az egyik oldalon áll a nép, a másik oldalon a politikai vezetők. A “nép” azonban sokkal összefogottabban és egyértelműbben látja saját helyzetét és a megoldást, illetve a helyzetének javulását hozó elképzeléseket Az 1990-1993 között végzett közvélemény-kutatások eredményei ugyanis azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyarságnak közeí 80%-a a lakóterületéhez kapcsolódó önrendelkezés (autonómia) híve. Politikai elitjének egy része pedig nem is meri kiejteni a száján ezt a kifejezést, sőt a lehető legképtelenebb szófordulatokkal él (pl. kulturális önigazgatás), csak azért, hogy ne kelljen kimondania a lényeget. Talán nem is tud, illetve nem is akar jövőképet rajzolni a Felvidéken élő magyarság számára.

A paradigmaváltás néhány feltétele

A magyar nemzetnek Közép-Európa egyes országaiban élő részei azonos kiindulási helyzetük ellenére, az eltérő körülmények miatt különböző paradigmális állapotba jutottak. Meghatározó jelentőségű és az egész magyarság helyzetére kiható a nemzet magyarországi állapota. Az utódállamokban élő magyarság szétzilálódása az 1990-et követő fél évtizedben egyértelműen a magyarországi politikai és társadalmi válság következménye. A magyarországi politikai viaskodások és pártpolitikai viszonyok lecsapódása nyomon követhető az utódállamok magyarságának politikai bomlásában, politikai túlpluralizálódásában is.

A helyzet a határozatlanság és elbizonytalanodás következménye. Mondottuk, hogy Magyarországon a politikai rendszerváltozással egyidőben az antalli politika kormányra jutásának köszönhetően kísérlet történt a paradigmaváltásra. Ennek fő jellemzője az össznemzetben való gondolkodás volt A magyarországi kormánypolitikái elit a rendszerváltozás első négy évében azonban két kérdésben tévesen lépett Engedte, hogy a saját soraiba beférközzenek a színleg együtt gondolkodó, de a korábbi rendszer idejéből más irányba elkötelezett vagy szemléletileg megrekedt személyek. A baj másik gyökere pedig abból eredt, hogy a kormány az antalli elképzeléshez nem tudta egyértelműen kiválasztani, majd támogatni a Magyarországon kívül élő politikusokat, politikai és szellemi erőket Valamiféle atyáskodó nagyvonalúság miatt egymást semlegesítő törekvéseket is támogatott.

A politika módszertani alapelve, hogy a politikai program megvalósításához ki kell válogatni azokat a személyeket és csoportokat, akik illetve amelyek készek és képesek megvalósítani a programot A programot sohasem a tömegek fogalmazzák meg, hanem a tapasztalatra és az elméletre alapozó szellemi elit A program megvalósításához azonban nemcsak pártot kell toborozni, hanem fel kell karolni azokat a személyeket, kisközösségeket, politikai csoportosulásokat is, akik és amelyek támogatják, illetve megvalósítják ezt a programot Mivel nem alakultak ki az antalli politikát sikerre vivő feltételek, az elképzelés átmenetileg vereséget szenvedett Ennek következtében az eszmével rokonszenvező vagy azonosuló határon túli magyar erők is fokozottabb támadásnak lettek kitéve, sőt meg is gyengültek.

Magyarországon a rendszerváltozás első négy évében a rendszert átalakító politikai elit nem tett meg minden szükséges lépést az Össznemzeti paradigmaváltás érdekében, ezért az nem is következhetett be.

A várt és elkezdődött, de befejezetlenül maradt paradigmaváltás következményeinek lélektani hatása veszélyek forrása lehet Elmaradása leginkább azokat sújtotta le, akik lelkileg és szellemileg felkészülten várták. Kiszolgáltatta őket mindazoknak, akik ezt a politikát nevetségessé akarták tenni vagy ellenségesen fogadták. Nem dőlhetett el a párharc az offenzív és a defenzív erők között A Felvidéken azonban még mindig az előbbiek vannak túlsúlyban, egyébként 1995 tavaszán nem lehetett volna meghirdetni a polgári engedetlenséget Székelyföld jóvoltából Erdélyben is ez az uralkodó magatartás.

A kezdeményező, helyzetteremtő politikai magatartás tehát még nem szenvedett vereséget, de ismét megerősödtek az individualista és bolsevista gyökerekből táplálkozó egyének és csoportok, akik, illetve amelyek a kommunizmus elmúlt Ötven éve alatt a követésre és a fen-sőbbség tiszteletére rendezkedtek be, vagy hagyományaikban jakobinisták. Tudni kell, hogy éppen ők próbálják megosztani az elszakított területeken élő magyar közösségek meggyőződésben egységességét, mert számukra a polgári nemzet keretében való együttgondolkodás ismeretien, ugyanis sohasem volt részük ilyen lelki és intellektuális élményben. A statikus paradigma képviselői éppen azáltal erősödtek meg, hogy nem következett be az egyetemes magyar paradigmaváltás.

A paradigmaváltásnak be kell következnie, mert ha nem…

A határozatlanság és az elbizonytalanodás táptalajt jelentett azok számára, akik a rendszerváltozást törvényszerűen követő gondokat és nehézségeket a paradigmaváltási kísérlettel kötötték össze. Azaz a gazdasági és politikai átalakulásból származó gondokat és terheket egyértelműen az egyetemes nemzetben gondolkodó antalli politika paradigmaváltó kísérletével, azaz a tizenötmillió magyarban való gondolkodás eszméjével kötötték össze. Ennek a következménye, hogy a Magyarországon kívül élő magyarok azzal az egyszerűsítő, sőt primitív megítéléssel szembesültek, hogy miattuk van “rossz helyzet” Magyarországon. Erre a sztereotípiára azonban Magyarországon az Antall-kormány elleni politikát és választási propagandát is lehetett építeni. Ennek a züllesztő paradigmának az egyik pólusa a tizenötmillió magyarban való gondolkodás elutasítása, az antalli politika meggyilkolása, másik pólusa pedig a kádári korszak demoralizáló és kisszerű létbiztonsága visszatérésének az ígérete.

Meggyőződésem, hogy társadalmat átfogó programokat csak politikusokkal együttműködve lehet megfogalmazni, ezért paradigmaváltást is csak az ő részvételükkel lehet sikerre vinni. Ha ez a megállapítás valóban helytálló, akkor a programteremtés érdekében meg kell keresni azokat a politikusokat és gondolkodókat, akiknek a szelleme azonos hullámhosszon működik. Nem kell kétségbe esnünk amiatt, hogy lesznek olyan politikusok és gondolkodók, akiknek a véleménye szöges ellentétben van a miénkkel, és teljesen másként gondolkodnak a paradigmaváltásról vagy a paradigmális állapotról. Nem azzal kell foglalkoznunk, hogy meggyőzzük őket nézetünkről és megnyerjük Őket a program kidolgozásához, esetleg megvalósításához, a paradigmális állapot megteremtéséhez. Ha ezzel fogunk bajlódni és győzögetni fogjuk őket igazunkról, eltékozoljuk az időt és vakvágányra jutunk.

A célszerűség azt diktálja, hogy az arra alkalmas személyeknek kell megfogalmazniuk a programot, a kész programhoz kell a támogatókat megnyerni, az ellenzőket pedig le kell győzni a választásokon. Ez akár politikai aranyszabálynak is felfogható. Az ellenzőkkel és az ellenféllel nem akkor kell vitatkozni, amikor még nincs kész program, amikor még önmagunk sem tisztáztuk az alapelveket.

Biztos vagyok abban, hogy az Összmagyarság viszonylatában egy közös dinamikus program alapján bekövetkezik a paradigmaváltás. Ha erre nem gyülemlik fel elegendő erő Magyarországon, akkor a szomszéd országokban élő magyar közösségek fognak törvényszerűen a folyamatba belépni. A trianoni Magyarországon kívül rekedt magyarok számára létkérdés, hogy olyan paradigmális helyzet alakuljon ki, amelyben az összmagyarságra kiterjedő programok működnek. A határon túlra szorult magyar közösségek előtt csak két lehetőség áll: bevetni magukat az asszimiláció sodrába, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak a nemzetükhöz való ragaszkodás terhétől, vagy kikényszeríteni egy nemzetet átfogó, kezdeményező politikát. A harmadik alternatíva: ismét berendezkedni a túlélésre, a politikai pluralizmus viszonyai között egyenlő a lassú haldoklással, mert társadalmi degradá-láshoz vagy a szülőföld elhagyásához vezet.

Ha a Magyarországon kívül rekedt magyar közösségek együttműködésével sikerül elérni a paradigmaváltást, ez történelmi jelentőségű fordulatot hozhat, melyre több mint hetven éve várunk. Elvezethet a trianoni trauma megszűnéséhez. Egy össznemzeti paradigmális állapot tulajdonképpen el sem képzelhető addig, míg nem találjuk meg a görcsoldás módját. A mód valószínűleg csak szakmai és társadalmi viták kereszttüzében érlelődhet meg, nem pedig hitek és remények kereszteződésén.

A görcs leküzdése során az egyik kérdés, amire összpontosítani kell: a nemzet struktúrája – a Trianon által megváltozott nemzetstruktúra. Borbély Imre bevezető téziseiben erre utalt, amikor a szubszidiáris nemzetstruktúráról tett említést Ez olyan elméleti kérdés, amelynek gyakorlati vetülete a struktúra működőképességében válik láthatóvá. Ezzel már néhány értekezés foglalkozott, jómagam is közzétettem erről néhány eszmefuttatást a társnemzeti elképzelés kapcsán. Lényege az, hogy rendezett szerkezetbe kell foglalni a Trianon által politikailag szétdarabolt magyarságot oly módon, hogy az utódállamokhoz került magyar közösségek az egyetemes magyarság keretében politikailag szövetségi (föderalisztikus) kapcsolatba kerüljenek egymással. Az adott országokban – ahoí élnek – pedig államalkotó, autonóm közösségként alakuljon ki egyenrangú partneri viszonyuk az ott élő nemzettel, etnikai közösségekkel. Az ilyen pluralista nemzeti és politikai szerkezet elfogadása legalább olyan történelmi súlyú paradigmaváltást jelentene Közép-Európa és az összmagyarság számára, mint a Géza fejedelem és Szent István által megszervezett paradigmaváltás a keleti orientációtól a nyugati kereszténység felvételéig.

Értelemszerűen olyan nemzetprogram és nemzetsíruktúra megalkotása szükséges, amely biztosítja a nemzet megmaradását és fejlődését, valamint felzárkózását Nyugat-Európához, de ugyanakkor nem kerül szembe a nemzetközi elvárásokkal. Ez lehet a realitásokat tekintetbe vevő, helyzetteremtő stratégia eredménye. A politikai stratégia szempontjából az új paradigmának mindenképpen kezdeményezőnek kell lennie, azaz helyzetteremtőnek, mert csak ebben az esetben jöhet létre egy dinamikus paradigmáíis állapot.

Vitazáró (Másnap)

A konferencia zárórészében végig kell gondolnunk néhány kérdést Nem árt elismételni azt, hogy kialakult a meggyőződés: dinamikus magyar paradigmát kell kialakítani, és meg kell teremteni a paradigmáíis állapotot. Feltételezhetően a dinamikus állapot létrejötte lenne az ideális állapot Ettől azonban még messze vagyunk. Ezért azt kell végiggondolnunk, hogyan közelíthetünk feléje. Nyilvánvaló, hogy végig kell gondolnunk a részletkérdéseket és át kell gondolnunk néhány paradigmaíehetőséget, mert végül is ahhoz, hogy a magyar nemzet nagyközössége eljusson egy dinamikus paradigmális állapotba, tisztábban kell látnunk néhány részletkérdésben.

A két világháború között a cserkészetben volt egy paradigma. “Isten, Haza, Embertárs”- ezen alapult a cserkészet, és ezt elfogadta minden tagja Ennek egyik megjelenési formája az a naiv jelszó volt, hogy addig nem oldom meg a cserkésznyakkendőmet, amíg nem tettem valami jót Ez működtetett egy mozgalmat és áthatotta tagjait Nem biztos, hogy abban a cserkészmozgalomban mindenki hasonlóan gondolkodott, de a zöme eszerint cselekedett. Ez a fontos. Azt úgysem fogjuk soha elérni, hogy mindenki azonosan viselkedjen. De ha meg tudunk egyezni ilyen egyszerű maximákban a művelődéspolitikát, a társadalmi magatartást, Magyarország és az utódállamok magyarsága közötti kapcsolatot illetően, ha meg tudjuk fogalmazni a magatartási mintákat, tehát a paradigmákat ezekben a kérdésekben, akkor közelebb jutunk a magyarság paradigmális állapotának kialakulásához.

Az elmúlt két nap alatt elhangzott általános és sajátos vélemények jó alapot teremthetnek ahhoz, hogy elindulhassunk a részletkérdések átgondolása irányába. Egyetértek azzal, hogy nem a pártembereknek kell kidolgozniuk a paradigmákat, viszont szükséges, hogy ezek a pártprogramokat is áthassák. Mert akár tetszik, akár nem, egész életünket a politika szövi át, azokét is, akik nem politizálnak, s ezért nagyon fontos, hogy a politikai program milyen paradigmákat tartalmaz. Hozzásegíthetik-e az egész társadalmat ahhoz, hogy dinamikus állapotba kerüljön? Ezért még egyszer hangsúlyozom, hogy a program kidolgozásába elsősorban azoknak a politikusoknak kell bekapcsolódniuk, akik államférfim szinten tudnak gondolkodni. Nem a csinov-nyikoknak és nem a pártoskodó politikusoknak, mert ők nem tudnak jövőképet megfogalmazni, még ha a népszerűségi lista élén állnak is. Az államférfiúi bölcsességgel megáldott politikusok részvétele nélkül azonban sikertelenségre vagyunk ítélve.