Makacsul és türelmesen a megbékélésért

(Előszó Tőkés László könyvébe, 1995. december 13.)

Csak a bányaló és a hitében erős ember képes arra, hogy ne térjen le az útról akkor sem, ha ködbe vész a végcél. Az állatnak természetes ösztöne, az embernek hite ad erőt a kitartásra, amely által a világosság győzedelmeskedik a sötétség fölött.

Ez a hit adott erőt mindannyiunknak, akik felkeltünk a kommunista rend ellen, még akkor, amikor szinte mindenki reménytelennek tartotta az ellenállást. Ez a hit tartja életben bennünk a lángot azóta is, hogy kiderült: a rendszer bukásával nem a lényeg szűnt meg, csak a forma változott.

A megváltozott keretek között pedig maradt a küzdelem a szellem és a lélek felszabadításáért. Mert a felszabadult szellem és a görcstől nem rángó lélek képes adni és befogadni, kész a türelmességre és felkészült a szeretetre. Szabadelvűen: aki fél, az nem demokrata. Alkalmassá kell tennünk embertársainkat, társnemzeteinket az ökuménére – arra az egyetemességre, amelyben a különbözőség, a másság tisztelete a legerősebb kapocs.

A romániai magyar keresztény egyházak nyilvános életében 1989 karácsonya óta példaértékű ez a küzdelem a faji és a nemzeti megbékélésért. Példaértékű a kapcsolódások keresése keresztény és keresztyén testvéreikkel, hogy hordozzák az erőtlenek erőtlenségeit.

Ma csakúgy, mint a fasizmus és a nácizmus tobzódásának éveiben, az az ember, az egyháznak azon papja válik hitében és emberségében hitelessé, aki a lélek gondozásán túl felvállalja a közélet gondozását is – nem a politika útvesztőjében téblábolva, hanem az igazság ösvényén haladva. Ezen az úton találkoztam lobogó reverendában Tempfli József nagyváradi püspökkel. Ennek az útnak egy szakaszán kísérhettem végig Székelyföldön Tőkés Lászlót, aki bizonyította ember és Isten előtt, hogy akik az igazak útján haladnak, azok el is érnek az igazsághoz.

Mi lehet ma a legnagyobb feladat a kommunizmus alól felszabadult Közép-Európában, mint eltakarítani a lelket és szellemet fojtogató szennyet, amely évszázadunk második évtizedének végétől rakódik ránk? Amelynek sötét terhe alatt izzik a tudatalatti gyűlölet.

Megdöbbentő, mennyire szembe lehet állítani egymással a népeket a gerjesztett kollektív gyűlölet indulata, a kollektív bűnösség bélyege és a kollektív kizárólagosság jegyében. Akik a kollektív megbélyegzéssel élnek, azok utasítják el a kollektív jogokat: jogfosztás igen, jog nem.

Sokszor úgy tűnik, hogy Európának egy részén, ahol a magyarság él, a velünk együtt élő népek fölött szinte nyomtalanul múlt el a keresztény Európa kétezer éves történelme, kulturális és szellemi fejlődése. Ezért kell szinte a bányaló vak türelme, hogy kibírjuk ezt, és a mélységes hit ahhoz, hogy ne váljunk halálosan vétkező gyarlókká, vagy ne roskadjunk össze a ránk nehezedő teher alatt.

Azok a dokumentumok, amelyek az erdélyi és a párciumi magyar keresztény egyházak szívós küzdelmét fémjelzik az elmúlt öt évben, ezzel összefüggésben három tényről tanúskodnak: a hit krisztusi tisztaságának védelméről, a magyar közösség jogi felszabadításáért és egyenrangúsításáért folytatott küzdelemről, és a hozzánk mostohán, sőt faji gyűlölettel viszonyuló társnépek iránti töretlen szeretetről. Ennek a teológiai és filozófiai hármas egységnek félreérthetetlen üzenete van a politika számára is: csak az egyenrangú partneri viszony a magyarok és a románok (a magyarok és a szlovákok, stb.) között jelenthet megoldást, amelynek egyetlen formája az autonóm egyénekből álló autonóm közösség jogainak törvényekkel garantált autonóm státusza.

A sokak előtt ködbe vesző cél eléréséhez azonban szükséges, sőt elkerülhetetlen a ködöt oszlató igazság keresése és a hívő értelmiségi tántoríthatatlan meggyőződése, hogy néven kell nevezni a bajokat. Pontosan, kertelés nélkül meghatározni a létünket kínzó körülményeket. E dokumentumokon és Tanulmányokon, melyek nagy részének szerzője Tőkés László, a szókimondás és a pontos meghatározás vörös fonala húzódik végig. Hiszen ő is tudja, hogy aki elfedi, az tetézi is a bajt.

Mikor végigolvastam ezt a nem szívderítő és nem is olvasmányos gyűjteményt, átvillant az agyamon egy kép: mi lenne akkor, ha nagy nemzetközi, világpolitikai érdekek kötődnének hozzánk? Egy ilyen kötet cselekvő hősét beidéznék valamelyik év decemberében Oslóba, és ott átnyújtanák neki a Béke Nobel-díjat. De miért csak neki? Az a türelmesség, amellyel a magyarság elszakított részei 1918 óta viselik sorsukat, bizony kiérdemelt volna már néhány ilyen díjat. Ennek a türelmességnek és hitbéli erősségnek a bizonyítékai e kötetben összegyűjtött dokumentumok és írások. És maga a szerző, Tőkés László is.