Az ezerszázadik év hétköznapjai

(1996. január 22.)

Ebben az évben ünnepeljük a magyarság kárpát-medencei honfoglalásának 1 100. évfordulóját. Egyes szakemberek azt állítják, hogy ez nem csak azért pontatlan elnevezés és időpont, mert politikai döntésen alapul, hanem azért is, mert a 896-os esztendőben a honnak nem elfoglalása, hanem újrafoglalása történt meg. Anélkül, hogy szakmai vitába keverednénk, ez utóbbi állításnak van filozófiai üzenete: a hont mindig újra kell foglalni. Ha csak egy kis időre is kisiklik a kezünkből és a gondoskodásunk alól, elveszhet. Közép-Európa és Főleg a Kárpát-medence ilyen.

A folyamatos honfoglalás nagy szellemi erőkifejtést, állandó odafigyelést igényel mindnyájunktól. Ez nem kampányszerű és nem a választásokra való felkészüléstől függő cselekvés. A honfoglalás nem a nagy tettek eredménye, hanem a rendszeres napi munkáé. Amikor 1990-ben megalapítottuk az Együttélést, nyilván senkinek sem jutott az eszébe, hogy ezt a tettünket is ezzel a mércével mérjük. De ezzel kell mérnünk, és ez óriási felelősség. Sokszor úgy tűnik, hogy a szlovákiai magyar koalícióban tömörülő pártok és a pártpolitikusok számára nem az, de a magyarságnak elkötelezett választópolgárokban inkább működik ez a felelősségérzet. Néhány pártpolitikus kollégám (de nem munkatársam) handabandázása is ezt igazolja.

Az utóbbi időben gyakran érezzük úgy – nem a millecentenárium miatt -, hogy sorsfordító korszakot élünk. Igaz, hogy 1918 óta elég sok sorsfordító eseményt éltünk meg, szinte kivétel nélkül negatív előjelű eseményeket. Már néhány éve (hatodik éve) pedig a fordulatok sorozatában van részünk. Egy rövid ideig ez talán reményekkel is eltöltött bennünket. Számomra az elmúlt hat év nagy tanulságot hozott: ha tudom, hogy egy változásnak be kell következnie, akkor a változást hozó folyamatot nem szabad késleltetni, mert a késedelem által felgyülemlő energia romboló erővel törhet elő, ha egyszer szabad utat kap. Egy ilyen késlekedés eredménye a nyakunkba szakadt államnyelvtörvény is. Mivelhogy semmissé tenni egyelőre nem tudjuk, nem marad más hátra, minthogy ahol lehet, ott kerüljük meg, vagy ne tartsuk be – mindaddig, míg nem sikerül kialakítani az ellensúlyát vagy kitartó, rendszeres munkával porrá zúznunk.

Ugyanez a helyzet a szlovák-magyar alapszerződéssel is. Az évtizedekig tartó porhintés és a felszínes barátságot hirdető ideológiai maszlag bomlasztó hatása következtében olyan időben került rá sor, amikor mindkét fél a legalkalmatlanabb egy történelmi kiegyezésre. A szlovák azért, mert a benne ágaskodó nemzeti energia öntörvényűvé tette őt. A magyar azért nem alkalmas, mert a mindenkinek való megfelelés mértéke túllépi a valós nemzeti érdekek határát. Az alapszerződés kapcsán azonban a felvidéki magyarság irányában jelentkezik a legperverzebb elvárás, mert mindkét oldalon ránk akarják hárítani a felelősséget az alapszerződés esetleges bukásáért. Mi, akik bele sem szólhattunk az alapszerződés lényegi részébe; mi, akik nem rendelkezünk kormányzati felelősséggel; mi, akiknek nincs nemzetközi jogalanyiságunk, nem vállalhatunk semminemű felelősséget ezen alapszerződés sorsáért. Ez is a permanens honfoglalás szerves része.

A millecentenárium évében ránk, felvidéki magyarokra a szlovák politika végzetes csapást kíván mérni. Sajnos nem igaz az, hogy vannak politikai szövetségeseink. Akik látszólag azok voltak, elárultak bennünket, és a köztársasági elnök sem áll a mi oldalunkon, hanem a fasisztoid államnyelvtörvényt megszavazó többség oldalán. Ezért annál inkább oda kell figyelnünk a lépéseinkre, annál szervezettebben kell fellépnünk, annál nagyobb szolidaritást kell táplálnunk egymás iránt és az Együttélést is annál jobban kell szerveznünk. A folyamatos honfoglalásunk mostani szakasza ezt követeli meg tőlünk.