Levél Tokióba a Kőrösi Csoma Sándor Központ díja alkalmából

(1996 májusa)

Tisztelt Barátaim! Nem csupán meghatódva, de meglepve is olvastam levelüket, amelyben értesítenek, hogy nekem ítélték 1986-ban a Kőrösi Csorna-díjat. Nem kutatom, hogy miért engem tartottak érdemesnek két kontinens: Európa és Ázsia, valamint két világvallásnak, illetve világkultúrának; a kereszténységnek és a buddhizmusnak is jelentős személyisége nevével fémjelzett, a térben távoli kultúrákat szellemével összekötő Kőrösi Csorna Sándor emlékét idéző díjra.

Az elmúlt években, amióta a csehszlovákiai magyar kisebbség nemzeti és politikai elnyomásának enyhítésére kifejtett jogvédelmi tevékenységem miatt üldözni kezdett a csehszlovák hivatalos hatalom, több esetben észleltem, hogy az emberi szellem összecsengést és együttérzést tud kiváltani a világ egymástól oly távol eső pontjain is. Ebben a csodálatos és hatalmilag ellenőrizhetetlen szellemi erőtérben sok különböző, de egytől egyig fontos jelzés jutott el hozzám. Meggyőződésem – amint ezt a fogságom alatti támogatást köszönő levelemben már kifejeztem -, hogy a börtönöm kapuját is ez az erő nyitotta meg. Sejtem, hogy ezen, az államhatárokat a hatalom akarata ellenére átívelő szellemi hídon érkezett az Önök mostani elismerése is.

Nálunk a politikai hatalom képviselői úgy tartják, hogy idegen érdekeket szolgálnak azok, akikkel külföldön akkor szolidarizálnak, amikor itthon ellentétbe kerültek a politikai rendszerrel, illetve az állam politikájával – itt úgy mondják: a törvénnyel. A hatalom erőszakszervei az ilyeneket többnyire megfélemlítik, elszigetelik vagy börtönbe vetik, kikiáltják a nép, az állam, a politikai rendszer ellenségének, az államrend felforgatójának, és megvonják tőlük a nyilvános, valamint az eredményes védekezés lehetőségét. Ezt tapasztalatból tudom. Bevallom: nem óhajtok olyan érdekek mellé szegődni, amelyek azzal a hatalommal és azzal a politikával függenek össze, amely elnyomja a nemzeti és ezáltal az emberi kultúrát; amely egy nemzet tagjait amiatt különbözteti meg hátrányosan, mert nem az államot lakó többséghez tartoznak, hanem egy más nemzethez, más nemzeti kultúrához, mert útjában állnak az uralkodó nemzet hatalmi törekvéseinek. Inkább vállalom a megbélyegzést, mint vágynám az elismerést az ilyen hatalomtól. Természetesen személyes tapasztalataim csak addig terjednek, hogy ezt az elnyomott nemzeti kisebbség tagjaként utasítom el. Ez azonban nem akadálya annak, hogy általában is elutasítsam. Remélem, kisebbségi helyzetem nem csökkenti meggyőződésem hitelét. A hátrányos megkülönböztetés annyira alapvető negatív élményem, hogy emiatt is remélem: az a nemzet – a magyar -, amelyhez tartozónak érzem magamat, a jövőben sem fog a nemzeti elnyomásnak olyan megvetendő eszközeihez nyúlni, mint a magyar kisebbségeket elnyomó nemzeti hatalmak. Elnyomottként élni nem jó, azonban elnyomóként – a pillanatnyi előnyök ellenére is – kényelmetlen, és főleg szégyen. Ezért tehát egy demokratikus ország szabad polgáraként szeretnék élni.

Az elnyomás ugyanannyira nemzetközi – tehát Földünk sok táján meglévő – jelenség, mint az elnyomással való szembeszegülés. Vannak országok, ahol a csehszlovákiai magyarokat sújtó elnyomásnak sokkal durvább formájától szenvednek emberek és népcsoportok. Minden elnyomással ott és akkor kell szembeszállni, ahol és amikor megnyilvánul. Ez a magatartás növelheti az emberhez méltó, a demokratikus eszmény szerinti élet esélyér. Az ebbe vetett reményt pedig a teljes emberi élet eszményében és a demokratikus elvekben egymásra találó emberek szolidaritása erősítheti. Meggyőződésem, legyen bármilyen erőszakos, és sértse bármennyire az emberi méltóságot az elnyomás, a vele való szembeszegülés nem süllyedhet az erőszak szintjére. Annak ellenére, de amiatt is mondom ezt, hogy az európai történelmi tapasztalatok szerint minden eddigi társadalmi átalakulást hozó fordulat az erőszakos cselekedetek számlájára írható. Az elnyomással szembeforduló embernek elsősorban szellemi és lelki erejét kellene megmérnie. Ezt kellene szembeállítania az elnyomó hatalom erkölcstelenségével és törvénytelenségével. Csak a lélekben erőtlenek és a jogtalan előnyökre vágyók folyamodnak erőszakhoz. Az eddigi sok erőszakbál ezt a tapasztalatot kellene levonnia mindenkinek.

A nyílt erőszakhoz egyértelműbben viszonyul az ember, mert ez élesebben határolja el egymástól az értékeket. Könnyebb választani. Ma Közép-Európában azonban sokkal keveredettebb az értékek rendszere, hogysem egyszerű legyen a tájékozódás. Az európai újkor politikai értékrendje a XX. század elején kezdett végérvényesen felborulni. Egy időben azzal, hogy az első világháborút követően létrejöttek a mai Magyarországgal szomszédos országok és azok területén a magyar kisebbségek. Az érvényesülő rendező elv – a nemzetek önrendelkezési joga – ugyanis a környező nemzetek számára nemcsak a nemzeti kereten belüli nemzeti vágyakat tette elérhetővé, hanem az első világháborút lezáró békeszerződés révén megalapozta az ezen túlterjedő hatalmi ambíciók kielégítését is. Ugyanakkor a magyaroknak nem csupán csalódást, hanem fizikai szenvedést és szociális nyomort okozott, kiszolgáltatottságot és elnyomást hozott, ami a második világháború után a kulturális és az etikai értékrend összezavarodásával tovább fokozódott. Ilyen körülmények között jött létre az önrendelkezési elv árnyékos oldalán a csehszlovákiai magyar kisebbség, midőn elszakították hazájától, a nemzet törzsétől, és kiszolgáltatták a környező népek felkorbácsolt, területfoglaló nacionalizmusának. Két év múlva lesz hetven éve, hogy a csehszlovákiai magyarság dacol az elnyomással és a felszámolását óhajtó törekvésekkel.

Közép-Európában csakúgy, mint bárhol a világon, sok ellentétes hagyomány és indulat terheli az együtt élő nemzetek jelenét Szörnyű torvényszerűség, hogy a szomszédságban vagy az egymásra utaltságban élő népek férnek meg együtt a legkevésbé. Egyik oka ennek, hogy múltbeli, sokszor csak vélt sérelmeket vetnek egy más szemére. Közép-Európa történelmének utóbbi több mint ezer évében a magyar állam volt a legerősebb politikai alakulat, és a magyar nemzet rendelkezett a legfolyamatosabban államszervező erővel. Emiatt a magyarok lettek kikiáltva a környező nemzetek ellenségeivé. Azt persze nem vitatja senki, hagy ennek a múltnak az utolsó fél évszázada (1867-1918) sérelmekkel terhelt. De mai szemmel és a mai érdekek szempontjából ítélve gyakran az is sérelemnek tekintendő, ami a maga idejében nem volt az. A múlt emberi sérelmeit – az okok elmúltával – eltemeti az idő. De a nemzetinek tekintett sérelmek emlékeit azok éltetik, akik ezzel erősítik a jogtalan vagy erőszakos hatalmi szándékokat rejtő államalkotói nacionalizmust. Bármiféle múltbeli sérelmet megtorolni a jelenben élőkön annak ellenére őrültség, hogy senki sem tagadhatja meg a múltját. De több mint őrültség, ha a bosszúállást – ráadásul, ha alaptalan is – a napi politika rangjára emelve, a torzulást vészesen egyoldalúan tetézi az elnyomottakon az uralkodó hatalom.

A csehszlovákiai magyar kisebbséget sajnos ilyen szándékok gyűrűje fogja körül. Kiszolgáltatottságát fokozza, hogy nem védekezhet nyilvánosan, mert ezt tiltja és bünteti az államhatalom. Kiszolgáltatottságát fokozza, hogy az országban uralkodó többségi nemzetet senki sem inti türelmességre. Kiszolgáltatottságát fokozza, hogy a hivatalosan hirdetett internacionalizmus a gyakorlatban nemzetállami sovinizmust takar, és az államhatalom által kisajátított demokrácia – amelyet itt szocialista demokráciának neveznek – az elnyomó hatalom totalitarizmusával egyenlő. Ha a politikai gyakorlatba beépülő rendező elvek eredeti értelme felhígul, vagy a hatalmi szándékok szerint megváltozik, nem csupán a bizonytalanság lesz úrrá az emberi társadalmon, hanem társadalmi méretű félelmek ejtik rabul az emiatt meggyengült közösséget. A csehszlovákiai, valamint a romániai magyar kisebbségek ma ilyen helyzetben vannak. Igaz, fizikai felszámolásukra ma nincs lehetőség, de ennél többre igen: életük spirituális értelmét akarják elvenni tőlük. Meg akarják változtatni nemzeti identitásukat, el akarják venni anyanyelvüket, ki akarják sajátítani lelküket és meggyőződésüket.

A „Kutyaszorító” című könyvemről a magyarországi Beszélő c. szamizdat folyóiratban, 1984-ben (9. szám) megjelent egy méltatás, amelyben feltették nekem a kérdést, hogy miből merítek erőt a tevékenységemhez. Minden bizonnyal helytelen lenne most belemélyedni ennek a fejtegetésébe, de a Kőrösi Csorna-díj miatt ki kell rá térnem. Kétszeri fogságom után tisztább lelkiismerettel szólhatok erről, mint ezelőtt bármikor. A „Kutyaszorító”-ban leírtam: tizenöt évesen tettem fogadalmat, hogy a csehszlovákiai magyaroknak szentelem az életem. Lehet, ez romantikus elszánás volt, azonban még a romantika gépezetének rugói is valós okok hatására mozognak, csak éppen nagyon érzékenyen rezdülnek. A felnőtté válásom folyamán a romantikus fűtöttséget fokozatosan váltotta fel a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének tárgyilagos megismerése. A korábban a romantika bűvkörében érlelődött elhatározás politikai meggyőződésemmé vált, és – úgy gondolom – addig tartó életelememmé, ameddig tart a csehszlovákiai magyarok elnyomása, vagy amíg élek. Ez az életcél persze nem lehet önmagáért való. Csak addig lehet időszerű, ameddig igénylik a Csehszlovákiában élő magyarok. Tehát az erő forrása őbennük rejlik és nem bennem. Ezért az elismerés, amelyben Önök részesítettek engem a Kőrősi Csorna-díj odaítélésével, nem csak engem illet, hanem a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát is és mindenkit, aki kivette részét az emberi méltóság megsértése és az emberi kultúra elnyomása elleni küzdelemből. Tehát mindazokat, akik eddig helytálltak az elnyomással szemben.

A csehszlovákiai magyar kisebbség évtizedeken keresztül küzdött magára hagyva. Ez nem túlzás. Senkinek sem fűződött politikai érdeke a támogatásához. Senki sem emelte fel szavát érdekében. Amióta azonban az emberi jogok és az embernek a teljes – és nem csupán a fizikai – élethez való joga egyre inkább nemzetközi eszménnyé válik, a csehszlovákiai magyar kisebbség békés és csendes küzdelme emberi és nemzeti arculatának, sajátosságainak megtartásáért nem teljesen visszhangtalan. Íme, erről tanúskodik az Önök által nekem ítélt Kőrösi Csorna-díj is, amelyért ezúton mondok köszönetet, és kívánom, hogy az Önök társasága, a Tokióban működő Kőrősi Csorna Sándor Közponc a továbbiakban is sikerrel és fáradhatatlanul végezze a szellemi hidakat építő munkáját

 

Szeretettel üdvözli Önöket:
Duray Miklós