A magyar-magyar csúcstalálkozó jelentősége és üzenete

A magyar-magyar csúcstalálkozóként emlegetett “Magyarország és a határon túli magyarság” 1996. július 4-én és 5-én Budapesten megtartott konferencia történelmi jelentőségű rendezvény volt.
A magyar nemzet politikai szétdarabolása – azaz Trianon – óta nem került sor olyan találkozóra, amelyen tekintélye teljes súlyával és legitim mandátummal egyszerre lettek volna jelen Magyarország kormányának képviselői, a magyar Országgyűlés pártjai és a Magyarország határán túl élő őshonos magyar közösségek politikai szervezeteinek vezetői.

Trianon óta először ezen a csúcsértekezleten történt kísérlet a magyarság teljes politikai reprezentációjának jelenlétében a magyar politikai érdekek megfogalmazására a nemzetközileg garantált status quo egyidejű tiszteletben tartásával. Lassan nyolcvan éve beszélünk a magyar politika összehangoltságának hiányáról az egyes kárpát-medencei országokban, valamint arról, hogy meg kell fogalmaznunk azt a magyar paradigmát, amely az elkövetkező évtizedekben alapja lehet a nemzet magatartásának és működésének. A magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott nyilatkozat hozzájárulhat az új magyar paradigma és a nemzet újjáépítését segítő politikai program megfogalmazásához.

Miért éppen ez a dokumentum lehet alkalmazható erre? Elsősorban azért, mert a 20. század végének, sőt már az előttünk álló századnak a szellemében lett megfogalmazva, mivel a század 50-es éveitől egyre erősödő integrációs elképzelésekből indul ki. Ennek egyik pillére az európai integráció, amely előkészület arra, hogy a görög és a latin, illetve a zsidó és a keresztény kultúra bölcsőjén felépült Európa megfelelhessen a 21. század kihívásainak. A másik pillére a szubszidiaritás – azaz az egyenrangúság szelleme és az alulról építkezés elve, amely nélkül elképzelhetetlen az integráció. A regionalizmus-ban is megjelenő természetes közösségek érdekeinek artikulálása, jogainak meghatározása és törvényes biztosítása nélkül ugyanis nincs integráció. A csúcstalálkozó nyilatkozata ebbe a közegbe ágyazza bele a magyarság egyes, politikailag más-más körülmények között élő közösségeinek sorsát, a kölcsönösen vállalt szolidaritás és felelősség kötelezettségével.

A nyilatkozat preambuluma, de néhány további tétele is egyrészt nyilvánvalóvá teszi a magyarság nemzeti összetartozását, ugyanakkor leszögezi, hogy az egyes magyar közösségek helyzetét mindenki számára megnyugtatóan a lakóhelyükön kell rendezni, kialakítva a jószomszédi viszonyt Másrészt ezt a célt az eurointegrációs folyamat előmozdítása feltételének tekinti. Ezt úgy kell értelmezni, hogy együttesen és nem részeire bontva jelenti a belátható magyar politikai stratégiát, melyekből egy szempontot sem lehet kiemelni és a másik fölé rendelni.

A nyilatkozat közeledést jelent egy sajátos, a magyarság helyzetéből adódó politikai koncepció megfogalmazásához. Az első lépést Magyarországnak a rendszerváltozás legelején módosított alkotmánya jelentette, amely kötelezővé tette a mindenkori magyarországi kormány számára az ország határán kívül élő magyarság iránti aktív felelősséget. A másik lépés az Antall-kormány 1992. augusztus 19-én közzétett nyilatkozata volt, amely a határon túli magyarság legitim és az európai integrációs folyamatokkal összhangban álló elképzeléseinek a támogatására vonatkozott Harmadik lépés pedig a csúcstalálkozó zárónyilatkozata, amely végre lebontja a hagyományos bel- és külpolitika közötti határt A Magyarországon kívüli magyarságot részben belpolitikai tényezővé nyilvánítja, elsősorban azzal, hogy bizonyos esetekben bevonja a magyarországi törvényalkotási folyamatba. Ez az első lépés a nemzetnek a határmódosítás nélküli politikai reintegrálódása felé.

Magyarságpolitikai szempontból a nyilatkozat talán véglegesen eldöntötte az arról szóló vitát, hogy mi legyen a végcél: a Magyarországon kívüli magyarság begyűjtése a trianoni országhatáron belülre, vagy a szülőföldön maradás szorgalmazása. A nyilatkozat egyértelműen az utóbbi mellett teszi le a garast, felvállalva annak minden következményét, s az ezzel összefüggő minden igényt.

Közvetve és utalásszerűén a nyilatkozat arról is szól, hogy a Magyarországgal szomszédos országok politikájának magyarellenességét és az ott élő magyarság korlátozott politikai lehetőségeit hogyan lehet ellensúlyozni. Magyarország kormánya és parlamenti pártjai felvállalják, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel a nemzetközi fórumokon is nem csupán elősegítik az egyes magyar közösségek legitim szervezeteinek megjelenését, hanem ettől függetlenül is támogatják törekvéseinket mindazokon a nemzetközi fórumokon, amelyeken megjelennek. Ez azt is jelenti, hogy ott is, ahol csak a nemzetközi jogalanyok jelenhetnek meg, reprezentálható az egyes magyar közösségek törekvése.

Aktuálpolitikai szempontból is fontos ez a nyilatkozat, mert semmiben sem mond ellent a Magyarország és a szomszédos országok között már megkötött alapszerződéseknek, tehát összhangban áll a magyar-szlovák alapszerződéssel is. Ennek főként azon vonatkozása a legfontosabb, hogy az alapszerződés a Szlovákiában élő magyarság ügyeit egyértelműen kiemeli a belügyek köréből, és a két ország közötti kapcsolatok ügyévé nyilvánítja. Ez egyrészt közvetve Magyarország védőhatalmi státusát alapozza meg, másrészt alaptalanná tesz minden olyan vádaskodást, miszerint például a Szlovákiában élő magyarság kapcsolata Magyarország kormányával egy idegen hatalommal való paktálásnak minősülhetne. Ha együtt szemléljük az alapszerződést a magyar-magyar csúcstalálkozó zárónyilatkozatával, láthatjuk, hogy létrejött mind a nemzetközi jog, mind a magyar politikai akarat szerint annak a lehetősége, hogy mindenkor, amikor a szlovák kormány vagy a szlovák politika korlátozza a Szlovákiában élő magyarság jogait, illetve akadályozza alkotmányos egyenjogúságának megteremtését, jogosan forduljunk segítségért Magyarország kormányához és rajta keresztül a nemzetközi fórumokhoz. Ugyanakkor legitimmé tesz minden ezzel összefüggő interveniálást is mind Magyarország kormánya, mind a magyarországi politikai erők számára.

A nyilatkozat elemei és a benne megfogalmazott mechanizmusok megfelelő alapot teremtenek a magyar nemzet olyan határmódosítás nélküli politikai reintegráló dására, amelynek eredménye lehet a politikailag szétdarabolt nemzet fóderalizálása, illetve megvalósulhat az az elméletileg elképzelhető végcél, hogy amennyiben az egyes kárpát-medencei országokban élő magyarság és az ottani többségi nemzetek között kialakul a társnemzeti viszony, akkor ennek révén az egész magyar nemzet és a szomszédos nemzetek is hasonló partneri kapcsolatba kerüljenek egymással. Az integrált Európán belül a volt kommunista országok tömbje csak így válhat konszolidált régióvá. A magyar-magyar csúcs az ideges és túlméretezett szlovák reagálások ellenére is megteremtette mindezen lehetőségnek az alapját.